34. FÜSTBE MENT TERV
— a francba (2002.)
Bár nem állt
szándékomban, de egyszer mégis csak a nem látók népes táborában találtam magam.
Oda felnőttként megérkezve, az élhetetlen élethelyzetben gondoljuk magunkat.
De, mivel élő halottként nem érdemes élni, valamit tenni kell ellene.
Idővel arra
jutottam, hogy a nem látó és a látó gyerekeket iskolai szinten össze kellene
hozni. Miért ne tanulhatnának havonta egy napot közösen? Célja a következő
lenne: általános iskolás korukban saját tapasztalattal rendelkezhessenek azok a
nem látó gyerekek a „látó” iskolai környezetről, akik továbbtanulási szándékkal
tekintenek a jövőbe. A látó gyerekeknek pedig jól jöhet a másság testközelből
való megtapasztalása, még az erre fogékony kor derekán.
Teljesen
ismeretlenül felhívtam a Vakok iskolája igazgatónőjét. Tudtam, öt perc alatt
kereken összefoglalva az egész tervet el kell mondani. Türelmesen
végighallgatott, majd feltett néhány kérdést. Utána kérte tőlem, hogy másnap
hívjam vissza, mert addigra egyeztet az egyik kollégával. Pár nappal később az
igazgatói irodában hármasban beszéltük át a
részletesen kidolgozott tervet, melyre áldásukat adták. Kérésemnek megfelelően,
rám bízták a teljes kivitelezést. Még manapság is őszinte tisztelettel gondolok
a nyitott életszemléletű igazgatónőre.
Elsőre az egyik nem
látó osztályba kéredzkedtem be, egész napos tapasztalatszerzés céljából. Az
óraközi szüneteket is a gyerekekkel töltöttük a vakvezetővel. Következett a
„látó” iskola egyik társosztálya, ahol a látássérült gyerekekről adtam mélyreható
ismeretet a csupa fül nebulóknak. A következő körben a látó gyerekek
osztályostól ellátogattak a nem látó gyerekek sulijába. Mivel saját
iskolájukban a nem látó gyerekek becsukott szemmel is ismerik a járást, ezért
az épületben fehér bot használata nélkül kalauzolták az érkezőket. Az
elgondolás bevált, a látó gyerekek álla leesett a meglepetéstől. Ráadásnak
hátra volt a csörgőlabda bemutató, melynek végén a látó gyerekek bekötött
szemmel csapatot alkothattak. Mire a nem látó gyerekek megérkeztek a látó
gyerekekhez háztűznézőbe, addigra azok erős tiszteletet éreztek irántuk. Ez a
látogatás is sikeresnek bizonyult, igaz, egy-két nem látó gyereket a házigazdák
a suli területén valahol elhagytak. Hazafelé tartva a leltárból egyikük sem
hiányzott.
Hogyan lett hiteles
kapcsolatom a befogadó iskolával? Alsósként odajártam tanulni, ebből
következően nem látóként felajánlottam az iskola igazgatójának, hogy mind a
huszonnégy osztályt szívesen végigjárjuk a vakvezetővel. A program vége után az
iskolaudvarra vakvezető kutya bemutatót szerveztem.
A terv sava-borsa a
közös iskolai tanulásban rejlett. Havonta egy alkalommal találkoztak. A tanárok
előre egyeztették a tantervet egymással. A gyerekeket vegyesen kérdezte a
befogadó iskola pedagógusa. Az órán mindenki példásan jegyzetelt, közösen
töltötték el a szünetek idejét, és együtt vonultak le a menzára. A látó
gyerekek számára talán az szolgáltatta a legnagyobb meglepetést, amikor a
hatodikos nem látó gyerekek hamarabb kiszámolták a matek példát, mint ők. A
befogadó iskola igazgatója az év vége felé közeledve felkérte a programban
részt vevő osztályfőnököket — harmadik és hatodik évfolyam — hogy végezzenek
felmérést a diákok között. Kiderült, hogy a hatodikos látó diákok maguknál
okosabbnak tartották a nem látó gyerekeket.
A következő tanévben
a látó iskola részéről továbbra is szeretettel és nyitottsággal várták a nem
látó gyerekeket. Nem különben a diákok, akik korosztálytól függetlenül arról
érdeklődtek tőlem a suli kerítésén keresztül — vakvezető kutya sétáltatás
közben — hogy ugye hozzájuk is jönnek tanulni nem látó gyerekek?
A Vakok Iskolájában
új osztályfőnököt kaptak az immár hetedikesek, a pedagógus nem vállalta a
havonta egyszeri programot. A befogadó iskolában nagyfokú csalódással vették
tudomásul az előállt helyzetet, melynek okát egy előzetes kérés miatt nem
ismerhették meg tőlem. Az iskolaudvaron visongó nebulók a lesújtó hírtől földig
lógatták az orrukat — nem túlzás. Számomra is óriási csalódást okozott a
sikeresen induló program zátonyra futása. A látásvesztésből önmagam
rehabilitálásán túlmenően, ezt a cselekedetet tartom a második legtöbbre.
A margóra
kívánkozik. Az eset idején, a nem látó gyerekek nem értették, hogy miért van
szükség erre a közös tanulásra. Nekik, az oda és a visszautazás is, a nyűg
kategóriájába tartozott. Ezt el kell fogadni. Sok-sok év elteltével,
összefutottam egyikükkel, aki már világosan látta az okot, és pozitíven
vélekedett a régmúlt hasznosságáról.