Fürdőmester

Napimádók vagyunk a barátnőmmel. Nyáron gyakran lenézünk a kedvenc Duna-parti szakaszunkra. Mehetnénk strandra is, de rákaptunk a monokinire. Mindketten jól nézünk ki, ez elvitathatatlan. Élvezzük az utánunk nyálukat csorgató fiúk aléltságát. Persze úgy teszünk, mintha észre sem vennénk őket, de a szemünk sarka mindent lát. Jókat szórakozunk rajtuk. Ha valamelyikük bátorságot merítve leállna ismerkedni velünk, legfeljebb a flörtig juthatna. Máskülönben hogyan is nézne ki a dolog?

A feltűnőség elkerülése érdekében nem telepedünk senki nyakára, ügyelünk a tisztes távolság megtartására. Ha valaki kukkolás céljából mellénk parkolna le, a hazaindulásra hivatkozva összepakolunk, és jóval távolabb telepszünk le. Nem érhet minket meglepetés. Az meg végképp elképzelhetetlen, hogy bárki után epekedjünk.

Van mit nézni a fövenyről. A szemközti szigetre komp jár. Jönnek-mennek a csokorba fogott uszályok, a romantikus hangulatot árasztó kirándulóhajók és a Bécsbe tartó, dögunalmas szárnyashajó. Ez a vízi sportok paradicsoma. Gyakran bőg fel egy-egy motorcsónak, hogy megiramodva vízisízőt húzzon maga után. Rajta is túltesz a jet-ski – az ilyesmihez nagyon is lenne kedvünk. Rengetegen tovalapátolnak kajakkal vagy kenuval.

A parti élet is változatos. Lányok lévén a kisgyerekek jelentik a legcukibb témát. Egyikünket-másikunkat időnként elkapja a vágy egy-két vízközelben totyogó, másfél éves csöppség láttán. Aztán idővel lehiggadunk. A szüleikkel játszó apróságok kiváló tanulmánynak bizonyulnak. A lapos kövekkel való kacsázást is kipróbáltuk egyszer. Az összképet azonban lerontotta a pokrócig visszafelé vezető úton érzett lehangoltság.

Mindketten imádjuk a sült halat, de csak ritkán engedhetjük meg magunknak. Alakunknak jót tesz a hekk, a gyomrunk sem bánja. A mai nap ünnepi ebéddel indult, a barátnőm névnapja alkalmából. Elfogyott az utolsó morzsa is. Felálltunk az asztaltól, és útra készen álltunk.

– Merre menjünk napozni?

– A múltkori hely jó lesz – felelte a barátnőm.

A komptól távolabb eső partszakasz felé sétáltunk. Annak a túlsó végében egy kisebb patak csordogál a folyamba. Odáig csak egyszer mentünk el, mert szúrós bokrokon is át kellett vágni.

– Itt jó lesz – mondtam, és megálltam.

A most kevéssé látogatott partszakaszon telepedtünk le, ezúttal is pár méterre a Dunától. Minden a helyére került, a bikinifelsők pedig a szatyorba. Körbenéztünk. A látóhatár szélén néhány pokróc volt leterítve. Első látásra semmi különös. Bekentük magunkat napolajjal, és testünket átadtuk a melegen simogató napsugaraknak. Egyszer csak megszólalt a barátnőm:

– Láttad tőled jobbra azt a juhászkutyát?

Két férfit vettem észre. Az egyikük velünk egykorú lehetett, a másik nála idősebb, akár az apja is lehetett. Valóban egy négylábú is volt velük. De hamarosan másra terelődött a figyelmem. Tolóhajó érkezett, öt uszályt hajtott maga előtt – a tolóhajó megnevezést egy korábbi beszélgetésből csíptem

el. Mindig csodáltam az ilyen konvojokat. Hosszasan néztem utána.

– Milyen jópofa a kutya! Mennyire vadul harap bele a partra vetődő hullámokba! – nevette el magát a barátnőm.

– Nagyon éhes lehet, ha a vízre fáj a foga, és nem a halra.

– De hülye vagy! – vágta rá.

– Tényleg, szereti a kutya a halat?

– Honnan tudnám?

A kitartó kutyanézésnek meglett az eredménye. A fiatalabb férfi felállt, és ránk mosolygott. Láttam rajta az érdeklődést, ezért elmosolyodtam magam.

– Lett nézőközönségünk – jegyeztem meg, és a fejemmel a fiúk felé intettem.

– Észrevettem.

Ekkor felállt az idősebb férfi is. A kezében lévő labdát a szemközti sziget felé hajította. A kutya belerobogott a folyamba, és már úszott is. Szép látvány volt. Utolérte a labdát, ügyesen a szájába kapta a zsákmányt, majd kiúszott vele a partra. Rafinált volt a kis dög, mert nem akarta visszaadni a játékszert – ez a vagányság mindkettőnknek tetszett. A férfi csak egy-két lépést tett a kutya felé. Mivel nem kapta vissza, visszasétált a pokróchoz, és leült.

Egyre gyakrabban lestünk a szemünk sarkából a kutya felé. Leginkább a vízben, fél lábszárig álldogálva bámészkodott, máskor a part szélén belehasalt a tajtékba. Ha másik kutya érkezett, megugatta, megkergette.

– Te, ez nem is olyan mamlasz.

– Jópofa – válaszoltam.

Az idősebb férfi megint felállt. A fiatalabb pedig feltűnően felénk fordulva vigyorgott. A labda csak repült és repült, mígnem pont velünk szemben a vízbe toccsant.

– Jó messzire elhajította a fickó – szólaltam meg ártatlanul.

A sodrás a labdát tőlünk távolabbra vitte. A blöki már úszott is érte, hamarosan elénk ért, majd elhaladt előttünk.

– De jó! – mondta lelkesen a barátnőm.

– Ha kijön a vízből, és visszafelé menet elhalad előttünk, magunkhoz csalogatjuk, és jól megdögönyözzük – dobtam be az ötletet.

Ebben maradtunk. Szemünket semmi pénzért nem vettük volna le szőrös barátunkról. Szájában a labdával úszott a part felé. Kiérve megállt, pofájából a földre ejtette a zsákmányt, majd hamarosan ismét ráharapott, és megindult felénk. Nemcsak a testünk hevült a naptól, hanem a lelkünk is a közeledő kutyasimogatás gondolatától. Húsz méter, tíz méter... Egyszerre szólaltunk meg:

– Gyere ide, kutyuli!

Legnagyobb örömünkre közvetlenül előttünk állt meg. Ám miután csuromvizes bundáját alaposan kirázta, lazán továbbsétált a gazdájához. A forró testünket érő jéghideg vízzuhatagtól azonnal talpra ugrottunk, és önkéntelenül felsikítottunk – de a kezdeti meglepettség után már nevettünk is a jól megkomponált kópéságon.