Fürdőmester

Napimádók vagyunk a barátnőmmel. Nyáron gyakran lenézünk a kedvenc Duna parti szakaszunkra. Mehetnénk strandra is, de rákaptunk a monokinire. Mindketten jól nézünk ki, ez elvitathatatlan. Élvezzük az utánunk nyálukat csorgató fiúk aléltságát. Persze úgy teszünk, mintha észre sem vennénk őket, de a szemünk sarka mindent vesz. Jókat szórakozunk rajtuk. Ha valamelyikük bátorságot merítve leállna ismerkedni velünk, csak a flörtig lehetséges. Máskülönben hogyan is nézne ki a dolog. A feltűnőség elkerülése érdekében nem telepedünk senki nyakára, ügyelünk a tisztes távolság megtartására. Ha valaki kukkolás céljából mellénk parkírozna le, a hazaindulásra hivatkozással összepakolunk és jóval távolabb letelepszünk. Nem érhet meglepetés minket. Az meg végképp elképzelhetetlen, hogy bárki után epekedjünk.

Van mit látni a fövenyről. A vele szemben lévő szigetre komp jár. Jönnek-mennek a csokorba szedett uszályok, a romantikára hajazó kirándulóhajók, a Bécsbe tartó dögunalmas szárnyashajó. Paradicsoma a vízi sportot kedvelőknek. Gyakran bőg fel a motorcsónak és megiramodva, vízi sízőt húz maga után. Rajta is túltesz a Jet-ski — ilyesmihez nagyon is lenne kedvünk. Rengeteg a kajakkal vagy kenuval tovalapátoló. A parti élet is változatos. Lányok lévén a kisgyerekek a legcukibb téma. Egyikünket-másikunkat időnként elkap a vágy egy-két vízhordónak felcsapó másfél éves láttán. Idővel lehiggadunk. A szüleikkel játszó apróságok kép jó tanulmánynak. A lapos kövekkel való kacsázást kipróbáltuk egyszer. Összeredménye a pokróchoz visszavezető út alatti lehangoltság érzete.

Mindketten imádjuk a sült halat. Ritkán engedhetjük meg magunknak, de a falatozóba kétrészesben megyünk. Alakunknak jót tesz a hekk, gyomrunk sem bánja. A mai nap ünnepi ebéddel indult: barátnőm névnapja címén. Elfogyott az utolsó morzsa is. Felálltunk az asztal mellől. Útra készen álltunk.

— Merre menjünk napozni?

— A múltkori hely jó lesz — felelte a barátnőm.

A komptól távolabb eső partszakasz felé sétáltunk. Annak túlsó végében kisebb patak csordogál bele a folyamba. Odáig csak egyszer mentünk el, mert szúrós bokrokon is át kellett vágni.

— Itt jó lesz — és megálltam.

A most kevéssé látogatott partszakaszra telepedtünk le. Ezúttal is pár méterre a Dunától. Minden a helyére került, így a bikini felsők a szatyorba. Körbenéztünk. A látóhatár vége előtt néhány pokróc leterítve. Első látásra semmi különös. Bekentük magunkat napolajjal, és testünket átadtuk a melegen simogató napsugaraknak. Egyszer csak:

— Láttad tőled jobbra a rajzos kutyát?

Két férfit vettem észre. Az egyikőjük velünk egykorú lehetett. A másik nála idősebb, apjaként is számításba jöhetett. Valóban, egy négylábú is volt velük. De másra terelődött a figyelmem. Tolóhajó érkezett. Öt uszályt hajtott maga előtt — a tolóhajó megnevezést egy beszélgetésből csíptem el. Mindig csodáltam az ilyen konvojokat. Hosszasan utánanéztem.

— Milyen jópofa, a kutya. Mennyire vadul harap bele a partra vetődő hullámokba — és elnevette magát, a barátnőm.

Odanéztem.

— Nagyon éhes lehet, ha a vízre fáj a foga és nem halra — mire:

— de hülye vagy.

— Tényleg, Szereti-e a halat, a kutya?

— Honnan tudnám.

A kitartó kutyanézésnek meg lett az eredménye. A fiatalabb férfi felállt és ránk somolygott. Láttam rajta az aléltságot, elmosolyodtam magam.

— Lett nézőközönségünk, jegyeztem meg, és fejemmel a fiúk felé intettem.

— Észrevettem.

Felállt Az idősebb férfi. A kezében lévő labdát a szemközti sziget felé hajította. A kutya belerobogott a folyamba, és már úszott is. Szép volt látványnak. Utolérte. Ügyesen szájába kapta a zsákmányt, majd kiúszott vele a partra. Rafinált volt a kis dög, mert nem akarta visszaadni a játékszert — ez a vagányság mindkettőnknek tetszett. A férfi csak egy-két lépést tett utána. Mivel nem kapta meg, visszasétált a pokróchoz, és leült.

Egyre gyakrabban lestünk szemünk sarkából a kutya dolga felé. Leginkább a vízben fél lábszárig álldogálva bámészkodott, máskor a part szélében belehasalt a vízbe. Ha másik kutya érkezett megugatta, megkergette.

— Te, ez nem is olyan mamlasz.

— Jópofa — válaszoltam.

Az idősebb férfi megint felállt. A fiatalabb pedig feltűnően felénk fordulva vigyorgott.

A labda csak repült és repült, mígnem velünk szemben a vízbe toccsant.

— Jó messzire elhajította, a fickó — szólaltam meg ártatlanul.

Az ár a labdát tőlünk távolabbra sodorta. A blöki már úszott is, hamarosan elénk ért, majd tovább.

— De jó! — mondta lelkesen, a barátnőm.

— Ha kijön a vízből és visszafelé tartva elmenne előttünk, magunkhoz csalogatjuk, majd jól megdögönyözzük — dobtam be.

Ebben maradtunk egymással. Szemünket semmi pénzért nem vettük volna le a szőrös barátunkról.

Szájában a labdával úszott a part felé. Kiérve megállt, pofájából a földre ejtette a zsákmányt, majd hamarosan ismét ráharapott és megindult felénk. Nem csak a testünk hevült a naptól, hanem a lelkünk is a közeledő kutyasimogatástól. Húsz méter, tíz méter. Egyszerre szólaltunk meg:

— Gyere ide, kutyuli!

Legnagyobb örömünkre közvetlenül előttünk megállt, de miután csuromvizes bundáját alaposan kirázta, továbbment gazdájához. A forró testünket érő hideg vízzuhatagtól talpra ugrottunk és önkéntelenül felsikítottunk, de rászedettségünkben már nevettünk is a jól megkomponált kópéságon.