Fityisz

Trópusok áthatolhatatlan szövevénye,

életre-halálra élettere a jövevénynek.

Évmilliós evolúciós hozadék,

túlélni kell, és kész.

Szárnyával nem gólya szántja a kék eget,

nevenincs madár nevenincs fa ágára magot ejt.

Senki semmiről nem tehet, de

a létért való harc szülőágya megvetve.

Mit kezdhet magával a lét csírája?

— megkapaszkodik az élet peremén, és előre tekint.

Haszonbérlő, béklyógyökeret ereszt a szállásadó fába,

vele megvetette ravatalát. 

A kikeletből picurka inda kandikál elő,

az anyaföld éléskamraként vonzza őt.

Fényenergiát habzsol, fénysebességre kapcsol,

Sivatagként nyeli a vízpárát.

A cérnaszál indák fejest ugranak a mélybe,

talajt fogva gyökeret eresztenek a Föld szívébe.

Eddig és nem tovább tart a szociális béke,

a szabad versenyben a rafináltabb győz, kész és vége.

Az élősdit a kimeríthetetlen anyaföld táplálja,

a törzsön felkúszó indák az eget célozzák.

Szorosan egymásba szövődve,

oldhatatlan bilincsbe verik. 

Gyökérzete elszívja a tápanyagot, lombkoronája egyre terebélyesebb,

kiteljesedésével kínhalálba sorvaszt a fafojtó.

Koporsót fon a törzs köré,

Abba pusztul bele a fatorzó.

A ravatal maga a babérkoszorús teremtő,

az áment adja a fafojtó.

Hüvelykujj-indáját a behajlított mutató- és a középső inda ujj között kidugja,

Így mutat búcsúfügét a benne életre kelő holt léleknek.