Fityisz

Trópusok áthatolhatatlan szövevénye,

életre-halálra élettere a jövevénynek.

Évmilliós evolúciós hozadék,

Élethosszig tartóan.

Szárnyával nem gólya szántja a kék eget,

neve nincs madár neve nincs fa ágára magot ejt.

Senki semmiről nem tehet, de

a létért való harc szülőágya megvetve.

Mit kezdhet magával a lét csírája?

— megkapaszkodik az élet peremén, és előre tekint.

Haszonbérlőként béklyógyökeret ver a szállásadó fába,

léleknek rongy — szemnek szép — de olyanja nincs neki.

A kikeletből picurka inda kandikál elő,

az anyaföld éléskamraként vonzza őt.

Fényenergiát habzsol, fénysebességre kapcsol,

szivacsként issza a ködpárát.

A cérnaszál indák fejest ugranak a mélybe,

talajt fogva gyökeret eresztenek a Föld szívébe.

Eddig és nem tovább tart a szociális béke,

a szabad versenyben a rafináltabb győz, kész és vége.

Az élősdit immár a kimeríthetetlen anyaföld növeszti,

az indák a törzsön az ég felé kapaszkodnak.

Szorosan egymásba szövődnek,

s bilincsbe verik.

Gyökérzete elszívja a tápanyagot, lombkoronája egyre terebélyesebb,

kiteljesedésével kínhalálba sorvaszt a fafojtó.

Mesteri koporsót sző a törzs körül,

s belepusztul a fatorzó.

A káprázatos ravatal maga a babérkoszorús teremtő,

a hátra maradott fenséges fafojtón a sor.

Hüvelykujj-indáját a behajlított mutató- és a középső inda ujj között kidugja,

Így mutat búcsúfügét a szebb reményű holt léleknek.