FILIP

Mányik Richard (30 éves)

Emlékeim szerint az volt gyermeki lényem első tudatos elhatározása, hogy ha felnövök, lesz egy rettentő okos és szép kutyám. Nem lesz párja a környéken! Ahogy cseperedtem, úgy halványult ez a gyermeki fantáziával kiszínezett kép, hiszen egyre több, fontosabbnál fontosabb terv születik az ifjú ember fejében. A kutyák iránti rajongásom azonban megmaradt.

Tizenhét évesen két barátommal balesetet szenvedtünk. Autónk az egyik kanyarban megcsúszott, és lesodródott az útról. Arra a pár másodpercre azóta is tisztán emlékszem: A kerekek élesen csikorogtak, az autó egyik oldala lassan emelkedni kezdett, majd egy kis furcsa lebegés után hirtelen, recsegve-ropogva megpördült velünk a világ. Nagyon nagy csendre ébredtem. A kórházban többszörös csigolyatörést és gerincvelősérülést állapítottak meg. A műtét után több hónapos rehabilitáció következett. Talán a fiatal koromnak köszönhetően nem fogtam fel túl tragikusan a megpróbáltatásokat. Az idősebb sérülteket, akiknek volt már családjuk, egzisztenciájuk, sokkal jobban megtörte ez a kiszolgáltatott helyzet. Szerencsémre a gerincsérülés csak időlegesen bénította le testem nagy részét. Gyorsan elhagyhattam a kerekes széket, és fél évvel a balesetem után már sétálva — igaz, két bottal — indultam haza a rehabilitációs intézetből. Lassan elhagyhattam a botokat is: éltem a fiatalok lendületes életét. Kertmoziban ismerkedtem meg Tündivel, akivel később egybekeltünk.

Már-már kezdtem elfelejteni az egész kálváriát, mikor két évvel a talpra állásom után egy kontrollvizsgálaton megállapították az orvosok, hogy egy ciszta alakult ki a gerincvelőmben. Lassacskán romlani kezdett az állapotom. Eleinte csak enyhén húztam az egyik lábamat, majd egyre bizonytalanabbul éreztem vele a talajt. Kezdett nehezemre esni a járás. A ciszta növekedett, és lassan kezdte elnyomni az idegeket. Öt évvel a baleset után újabb műtétek kellettek állapotom folyamatos romlása miatt. Ezért a nősülést is halogatni kellett. Úgy gondoltam, ha kerekes székbe kényszerülök, nem vágok bele a házasság kalandjába. Nem szerettem volna egy másik ember életét “megnehezíteni”. A sors fintoraként a műtét után nem kerültem ugyan kerekes székbe, de az állapotom tovább romlott. Már csak két könyökmankóval tudtam menni. Az esküvőnkön ezért fel sem vetődött, hogy táncoljunk, mert még az annyira egyszerűnek tűnő álldogálás is nehezemre esett. Egy szuszra mindössze pár tíz métert tudtam megtenni, és utána hosszasan pihennem kellett. A mézeshetek pontosan két hónapig tartottak, ugyanis ismét kórházba kellett vonulnom, Németországba. Karlsbad-Langensteinbachban töltöttem el három hónapot. A számtalan vizsgálat eredményeként megállapították, hogy újabb ciszta alakult ki a gerincvelőmben. Ez már jóval feljebb, a nyaki részen nyomta az idegeket. Átszállítottak a heidelbergi egyetemre, és egy elvezető csövecskét ültettek a gerincembe, hogy utat nyisson a felgyülemlett folyadéknak. Németországban láthattam, hogy a kerekes székbe kényszerült ember is élhet (a lehetőségeihez képest) teljes életet. Míg idehaza alig-alig látni mozgássérülteket az utcán, addig odakint ez teljesen megszokott. Ahogy az egyetemre érkeztem, alám is kerekes széket toltak. A hatalmas rehabilitációs intézményben szinte sehová sem bírtam volna eljutni a mankóimmal.

Naponta jártunk gyógytornára és kezelésre. A kúra monotonitását kirándulásokkal oldottuk: sokat csavarogtunk abban a szép kis faluban, ahol az intézmény volt. De arra is volt példa, hogy néhány kedvesnővérrel kiegészülve, átugrottunk vacsorázni a közeli Franciaországba.

Élveztem a kerekes szék nyújtotta szabadságot. Nem is csoda, mert az évek múlásával a betegség egyre jobban beszűkítette a mozgásteremet. A kerekes szék, a mankó elhagyása teljesen új távlatokat nyitott előttem. Egyszer, a parkban megláttam egy gyönyörű németjuhász kutyát. Kerekes székkel haladó gazdája mellett bandukolt. Kimondottan hivatalosnak tűnt hámjában, vöröskeresztes jelvényével. Kérdezgetni kezdtem, hogy milyen segítségre képes a betanított eb. A hallottak teljesen megleptek, hiszen addig én még csak a vakvezető kutyákról hallottam. Magyarországra hazatérve azonnal nekiláttam, hogy felkutassam a honi lehetőségeket. Sajnos, sehol sem tudtak érdemben segíteni. Közben újra hosszabb vizsgálatsorozatra kényszerültem. Öcsém hozott be a kórházba egy kutyás újságot. Legnagyobb meglepetésemre az egyik cikk arról szólt, hogy megalakult Magyarországon a Kutyával az Emberért Alapítvány, amelynek célja, hogy mozgássérülteknek segítő kutyákat neveljen fel és adjon át. Azonnal felvettem velük a kapcsolatot. Hamarosan rendszeres látogató lettem az iskolában. Láthattam az első segítőkutyák felcseperedését, okosodását.

A blökiket egy civil kutyaiskola megosztott területén, Budaörsön képezték ki. A suli távolabbi részén nagy örömmel rohangáltak kutyák és gazdáik a különféle akadályok között. Álmélkodva néztem az egymásra utalt párosok produkcióját: jó mókának tűnt. Megtetszett ez az agilitynek nevezett, kutyás ügyességi sport. Félszegen kérdeztem meg Mártit, az alapítvány fő kiképzőjét, hogy lehet-e ezt a sportot segítőkutyával űzni? Nagyon megörült szándékomnak, és megnyugtatott, hogy csak előnyünkre válna, hiszen így még jobban megtanulhatjuk egymás jelzéseit.

Elérkezett az idő, hogy a kiképzett kutyák gazdára leljenek. A kiválasztásnál figyelembe vették sportolási ambíciómat, és Filipet kaptam. Temperamentumos kutya; szereti a kihívásokat. Már az átadás előtt elkezdtük vele és Erzsikével (Filip nevelőszülőjével) az agility alapjainak elsajátítását. Ez a kutyás sport leginkább a lovas díjugratásra emlékeztet. Mérleghintán, palánkon, kúszó alagúton és szlalomban kell végigvezetni a kutyát. Minél gyorsabban, a lehető legkevesebb hibával. Az egyszerűbb akadályok után a kuszodákkal ismerkedtünk. Filip eleinte félt a sötét, hosszú alagúttól, de a kedvemért végül mégis gyorsan átnyomult rajta. Utána hosszú ideig ha egy ilyen kúszóakadály közelébe került, akkor még kéretlenül is belerohant, annyira fellelkesült, hogy sikerült legyőznie a félelmét.

Ezután következett a karikaakadály megtanulása. Eleinte folyton átszaladt alatta, de amikor rájött, hogy csak akkor kap labdát és dicséretet, ha átugrik rajta, megértette a feladatot. Belefogtunk a palánk, a palló és a hinta tanulásába. Ezeket zónaakadályoknak hívják, mert a le- és felmenő részükön egy-egy kis területet más színnel jelölnek. Erre a felfestett részre a kutyának legalább az egyik mancsával rá kell lépnie. A végére maradt a legnagyobb kihívást jelentő akadály, a szlalom.

Tizenkét rudat helyeznek el a pályán, egymástól hatvan centire. Ezek között kell cikcakkban átfutnia a kutyának. Ezt az akadályt nagyon sokáig kellett gyakoroltatni Filippel, mert nehezen értette meg, hogy mit is kell tennie. A betanulás után a rutinszerzés következett. Minden héten legalább egyszer eljárunk gyakorolni a kutyaiskolába. Az akadályok minden versenyen más-más sorrendben követik egymást: ez teszi érdekessé és egyben bonyolulttá az agilitysportot. A felállított akadályok térbeli elhelyezkedésére és sorrendjére csak a futam előtt derül fény.

A gazdik öt percet kapnak a pálya bejárására, hogy megtalálják a maguk és kutyájuk számára legideálisabb vonalvezetést. Tovább egyikük sem tartózkodhat a területen.

A versenyek hangulata roppant egyedi. Minden rajthoz álló gazdiról lerí a feszültség, ami óhatatlanul átragad a kutyára is. A szervezők általában kacifántos vonalvezetésű pályát építenek. Nagyon oda kell figyelni a kutya irányítására, mert ha nem az előírásnak megfelelő sorrendben veszi az akadályokat, akkor kizárják. Több mint féléves tanulás után indultunk el először versenyen. A kezdő kategóriában viszonylag kevesen vesznek részt. Egyszer ezüst, máskor bronzérmet nyertünk. Győzelmi esélyeink abban a pillanatban foszlottak szerte, amikor átkerültünk a következő osztályba, ott ugyanis már rengeteg a versenyző, kerekes székkel pedig csak én indulok. Természetesen jóval lassabban haladok a pályán, mint a többiek. Speciális helyzetemből adódóan a megszokottól eltérő módon kell irányítanom Filipet, hogy valamelyest lépést tudjunk tartani a többiekkel. Leginkább a szűken kialakított pályát kedvelem, mert azon nem kell sokat hajtanom a széket.

Amikor mi kerülünk sorra, Filipet a rajtvonalhoz állítom, én pedig elkerekezem a harmadik-negyedik akadályig. Amikor felhangzik a rajtjel, elindítom négylábú társamat és ráirányítom az akadályokra. Mivel a kutya fürgén szedi a lábát, hamar utolér, és nem sokára már csak a “hátát” látom. Megpróbálom követni — már amennyire képes vagyok rá. Ilyenkor meg kell osztani a figyelmemet, mert az előttem lévő akadályokat is kerülgetnem kell. Megesett már, hogy nagy igyekezetemben felborítottam egyiket-másikat. Ha van rá lehetőségem, akkor a zónaakadály előtt megállítom, és szinte testközelből vezetem rá a palánkra, a pallóra és a hintára. A karikával nincs gond, mert azt önállóan is megbízhatóan teljesíti, a szlalomnál viszont nagyon kell figyelnem. Ha rossz szögből érkezik a pályaelem elé a kutya, akkor nem látja pontosan, hogy hol kezdődik az akadálysor. Hajlamos arra, hogy a második, harmadik karónál fusson be a rudak közé, ami persze hibapontot eredményez.

Számtalan más, apró, de annál fontosabb mozzanatra is figyelni kell a verseny közben; ezek mind befolyásolják kettőnk sikerét. A jó teljesítés érdekében rengeteget kell gyakorolni, és minden lehetséges alkalommal indulni kell a versenyeken.

Sokáig fel sem vetődött bennem a kérdés, hogy hányan űzhetik még ezt a sportot a nagyvilágban kerekes székesek? Aztán fordult a kocka, és érdeklődni kezdtem. A legtöbben az Egyesült Államokban vannak, de Franciaországban és Németországban is népszerű az agility.

2002-ben Gyulán rendezik meg a III. Keverék Agilitybajnokságot. A szervezők úgy gondolták, hogy életre hívják a Paragility kupát is. Felkértek, hogy segítsem munkájukat. Nagy örömmel vállaltam el a feladatot, hiszen nálunk ilyen verseny még nem volt. Jó lehetőség lesz ez a viadal arra, hogy hozzám hasonló adottságú versenyzőkkel mérhessem össze tudásomat. Érthető módon az, hogy saját közegemben versenyezhetek, óriási inspiráló erővel hat rám.

A sport nagyban hozzásegített ahhoz, hogy megbékéljek egészségi állapotommal. A németországi rehabilitációs kezelésről hazaérve újból keserűen tapasztaltam, hogy mennyire elégtelenek itthon azok a feltételek, amiknek az egyenlő esélyeket kéne szolgálniuk. Amerre járok, mindenhol lépcső. Hivatalos ügyeimet is a családtagjaimnak kellett intézniük: Jó példa erre, hogy még az orvosi rendelőbe sem tudtam bejutni. Azt hiszem, ha nem győződöm meg előtte saját szememmel arról, hogy kerekesszékbe kényszerülve is lehet tartalmas életet élni, akkor belőlem is könnyen válhatott volna megkeseredett ember. Betegségem ama szakaszában, amikor a mozgás már nehezemre esett, alig mozdultam ki a házból. Ha pedig mégis kimerészkedtem, az emberek jól megbámultak ugyan, de szó nélkül mentek el mellettem. Talán nem akartak megbántani a kérdéseikkel? Nem vagyok kezdeményező típus, ezért egyre többet kuksoltam otthon. Miután megkaptam Filipet, minden megváltozott körülöttem. A kutya láttán szóra nyílt az addig némának tűnő emberek szája. Beszélgetünk, és ebből olyan ismereteket kapnak, ami jótékonyan hat mindannyiunkra. A mai napig meglep, mennyire megváltozott minden.

Filip három és fél éves, belga juhász kan. Imádja a teniszlabdát. Ha tehetné, egész nap csak futna utána, és hozná vissza az ölembe. Ám az is igaz, hogy nagyon szeret dolgozni. Eleinte riadtnak tűnt, és szolgamód szaladt hozzám, ha megmozdultam. Talán attól félt, hogy mellőlem is elkerül? Most, több év elteltével is ugyanúgy pattan és jön velem, mintha össze lennénk kötve. Sok időt, energiát és figyelmet kellett fektetnem ebbe a kapcsolatba, hogy ilyen kiválóan együtt tudjunk működni. Egyebek között meg kellett tanulnom, hogy megfelelően használjam azt a több mint ötven vezényszót, amit már ismert. Hála a kölcsönös szimpátiának, napról napra jobban megértettük egymást. Már nem próbáltam görcseimmel birkózva kiülni a kerekes székbe, hogy eljussak az ágytól a csörgő mobilhoz (amit mindig rossz helyen hagyok). Nem kellett segítséget kérnem akkor sem, ha az asztalon felejtettem a tv távirányítóját, vagy ha fáztam, és takarót kívántam volna magamra húzni. A segítségemre sietett akkor is, ha a fürdőkádban jutott eszembe, hogy nem érem el a három méterre lévő törülközőt. Mellettem termett akkor is, ha elgurult mellőlem a kerekes szék, amikor az ágyra csusszantam, és akkor is, ha nem tudtam felvenni az elgurult aprópénzt vagy a leejtett kulcsot.

Lecsúszott a kerekes székem a járdáról, és elakadt a házunk melletti homokpadon. Megkértem Filipet, hogy hozza ki a telefont a házból. Bizonytalanul adtam ki az utasítást, mert addig még egyszer sem gyakoroltuk, hogy a házból hozzon ki valamit. Nagy lelkesen benyitott, és az újsággal a szájában tért vissza. Ékes szóval elmagyaráztam a farkát csóváló kutyának, hogy én a telefont kértem. A dolgos kedvű eb visszaszaladt, és nemsokára megjelent egy könyvvel. Rájöttem, hogy Filip az éjjeliszekrényem tetejét lomtalanítja — a telefonom is ott szokott lenni. Tovább kértem tőle a mobilt, ő pedig engedelmesen hordta ki egymás után az újabb újságot, a kenőcsöt, két kispárnát, a kosarat, a szerszámos ládát és cipőimet — páratlanul. Miután már a saját etetőtálját is kihozta, leállítottam az egyre nagyobb lendülettel serénykedő blökit. Szorult és kínos helyzetem ellenére nevettem, és megdicsértem Filipet. Végül is feleségem anyukája jött át a szomszédból, mert gyanúsnak találta a látottakat.

Amint kiszabadultam a kényszerű fogságból, első dolgom a mobil felkutatása volt. Az étkezőasztal közepén hagytam. Rögvest megértettem, hogy miért nem hozta ki Filip. Először is nem vehette észre az asztal közepén árválkodó telefont, mert az túl magasan volt. Másrészt — illedelmes kutya lévén —, eleve nem szokott az ebédlőasztalon kutakodni. Tanultam az esetből: azóta fix helye van a készüléknek.

Hétvégén edzésekre, versenyekre járunk. De nem unatkozunk a többi napon sem. Heti rendszerességgel járnak hozzánk kutatók az ELTE etológia tanszékéről. Azt tanulmányozzák, hogyan működik a kutya elméje. Filipnél is a problémamegoldó képesség érdekli őket. Az egyik kísérlet roppant érdekes volt. A mobilt kellett elhozatnom Filippel. Átmentem egy másik szobába, és onnan kértem a telefont. A kísérletvezető azonban látványosan zsebre vágta a készüléket, úgyhogy a kutya nem tudott megfelelni óhajomnak. A megelőző kísérletekben mindig a helyén volt a mobil, ezért könnyen és gyorsan hozta. Most eleinte bökdöséssel jelezte az etológusnak, hogy nagy szüksége lenne az elvett tárgyra — nem kapta meg. Berohant hozzám, és kérdően nézett. Továbbra is ragaszkodtam a telefonhoz. Erre kiszaladt és “üzletet kötött” a kutatóval. Bevitt neki egy, a közelben fellelt tárgyat, és cserébe megkapta a telefont. Boldogan rohant hozzám, szájában a mobillal. A kísérlet elején a kutatók úgy állapodtak meg, hogy a kísérletvezető átadja a mobilt Filipnek, mihelyst a kutya valami jellegzetes, újszerű viselkedést produkál — erre a csereberére azonban egyáltalán nem számítottak; ilyesmire sohasem tanítottuk. Hasonló viselkedést korábban csak emberszabású majmoknál figyeltek meg. Feladatul kaptam az etológusoktól, hogy vezessek naplót Filip viselkedéséről. Nagyon jó érzés, hogy én is segíthetek másoknak.

Filip naplója címmel rendszeresen írok a Nemzetközi Kutya Magazinba: a kutya szemszögéből adok hírt kalandjainkról. Másfajta elfoglaltságot is szerzett nekem Filip: a Kutyával az Emberért Alapítvány munkatársaival rendezvényekre járunk, és bemutatót tartunk a mozgássérülteknek. Fontosnak tartom ugyanis, hogy minél több sorstársam ismerkedjen meg ezzel a nagyszerű lehetőséggel. Az elmúlt évek alatt Filip szinte észrevétlenül megváltoztatta az életemet. Új kapukat nyitott a világra. Önállóságot adott nekem, emellett új kapcsolatokat, életkedvet és a sport lehetőségét.

Újságírók szavazatai alapján Magyarországon a 2000. év kutyája Filip lett. Az elveszettnek hitt, gyermekkori álmom is valóra vált általa. Sőt…