V. rész
14.
Az apró vízesés táplálta halastó partján tücskök százai ciripeltek. A vízben éji szállásukra tartottak az aranyhalak. Az egyik fodros hullámból szomorkás arcú hableány emelkedett ki. A parthoz úszott, rákönyökölt egy mohás kőre, és belefeledkezett az éj beszédes neszeibe.
Apró lábak plattyogása közeledett: egy ifjú béka tartott felé. Illedelmesen köszöntötte:
— Szép éjt, tavak ezüstarcú királylánya!
— Neked is ugyanazt, Zöld béka! — Miért jöttél el megint hozzám? Hiszen a palotában annyi tündér örvénylik körülötted! Kényedre-kedvedre válogathatsz a javából!
— Belőlük valóban sok van, de belőled csak egy!
— Az egy több, mint a sok?
— Száznál, ezernél is több!
— De én nem is vagyok tündér, csak egy kis hableány!
— Nekem mégis te kellesz. Olyannak, amilyen vagy.
A békakirály egészen közel húzódott a hableányhoz; testük szinte már összeért.
— Forró csókra vágyik a szám! Szerelmetes ölelésre a karom!
— Az én szívem nem akar ilyesmit.
— Ne kínozz, ne gyötörj tovább engem, tündérek legszebbike!
— Ne kínozz, ne gyötörj tovább engem, tündérek királya!
Mérgesen csapta földhöz a koronát a kegyúr.
— Én már nem akarok uralkodó lenni, inkább legyek egy szegény mezei béka!
— Egy személyben vagy mindkettő!
— Miért nem szeretsz engem?
— Magam sem tudom. Odaadó és kedves vagy hozzám, de úgy érzem, a szíven másért dobog.
— Megtudhatom a szerencsés nevét?
— Az igazi nevét magam sem tudom, de ha tudnám is, mit érnél el vele? A te királyságod itt van, az övé távol esik.
— Neki is sok tündére van?
— Nem tudom.
— Szeret téged?
— Azt sem tudom. De úgy érzem, remélem, hogy igen!
— Mikor találkoztatok utoljára?
— Már az idejét sem tudom.
— Akkor ő már rég elfelejtett téged!
— Ha valóban szeretsz engem, zöld békakirály, ne mondj ilyet nekem többé!
— Szeretlek, és igenis mondom, ha kell, ezerszer is: Akkor ő már rég elfelejtett téged!
— Nem igaz! Az nem lehet! Te engem rútul be akarsz csapni!
— Miért tenném? Lehet, hogy akkor még szeretett téged, de az nagyon rég volt, így az már végérvényesen a múlté.
— Nekem a jelen!
— Nézd csak meg magad a víztükörben!
A tavacska felé fordult a hableány, de még mielőtt benne megláthatta volna önmagát, a békakirály nagyot toccsanva beleugrott a vízbe.
— No, látod! Ilyenképp emlékszik rád a te imádott királyod! — és tovaúszott.
Könny szökött a hableány szemébe. A cseppek végiggördültek arcán, úgy pottyantak a még hullámzó vízbe. Megsajnálta őt a magasban keringő zefír, és lefuvintotta arcáról a bánat cseppjeit
— Drága, aranyos szellő! Hozz hírt nekem az én királyomról! — és a hableány alámerült.
Némán nyílt a palota ódon ajtaja. Szépséges tündérek lopóztak ki rajta, és ármányosan körbetáncolták a holt tavat. Aranyszínű hajuk zászlóként lengedezett, földig érő fátyolszoknyájuk merészen a térdükig libbent. Miután harmadjára is körberopták a tavat, véget vetettek a pörgésnek. A víz felé fordultak, és térdre ereszkedtek a pázsitos parton. Karcsú kezüket kehellyé formálták, ezüstös vizet merítettek bele, és háromszor megmosták benne arcukat. Hajukba tűzpiros rózsákat tűztek, kezükbe nefelejcsből csokrot gyűjtöttek. Visszasiettek a palotához, és felsorakoztak a bejárat előtt, a gyöngykavicsos út két oldalán. Kezüket virágos baldachinná fonták össze.
Méltóságteljesen tárult fel a cifra kapu. Legpompásabb díszruhájában lépett ki rajta a zöld király. A tündérek szerelmetes dalra fakadtak, a kegyúr pedig átvonult a finom kezek illatos diadalíve alatt. Reménykedő szempárok követték nyomon, nefelejcsből egész halom maradt utána.
A király letelepedett a tóparton, magához intette a tündéreket, akik virágkoszorúként ölelték körül. Az egyik lány lantot húzott elő, keze alatt szívhez szólóan pendültek meg a húrok. Egyesével hívta őket táncba a zöld béka, és körbejárta velük a tavat. A lágy zene nem hallgatott el, a fonott kosarakból finomnál finomabb étkek kerültek elő. Kényeztették a királyt, és ő hagyta is magát, hadd múljon az ő nagy bánata.
— Fel a vigasságra! — adta ki a parancsot.
Talpra pattantak a tündérek, és megkezdődött a zabolátlan mulatozás. Kacér pörgésük mind kihívóbbá vált. Felbomlott a harmónia, elkezdődött a versengés. Ez eleinte még tetszett is a királynak, de hamar alábbhagyott benne az érdeklődés.
— Tüstént legyen vége a kicsapongásnak! — fakadt ki bosszúsan.
Azon minutumban síri csend támadt. A király ujjával mereven a cifra kapu felé mutatott, és a tündérek szó nélkül visszaillantak a palotába.
A magára maradt zöld béka nagyokat sóhajtott — majd’ bele nem szakadt szomorú lelke. Miért is oly szerencsétlen ő? Bánatosan állt talpra. A tavon keskeny holdhíd vezetett át. A közepére érve lekapta fejéről koronáját, és jó messzire behajította a vízbe.
Riadtan rebbentek szét a csoportba verődött aranyhalak. Csupán éberségüknek köszönhették, hogy a fejedelmi ék agyon nem csapta őket. Álmélkodva vették körül a csodát. Nézegették, kóstolgatták, nem tudtak vele mit kezdeni. Egyiküknek eszébe jutott a hableány. — Hívjuk ide őt okosságért! — el is mentek érte, majd szájtátva hallgatták a történetet.
— Ez a dicső korona egykor a zöld békakirályé volt. Réges-régen egyszer azt mondta nekem, hogy inkább lesz mezei béka, mintsem az, ami. Valami miatt elfeledkezhetett az ígéretéről, mert sokáig kegyúr maradt. Ez a diadém itt mindennél ékesebben bizonyítja, hogy mégiscsak megtartotta a szavát. Most, hogy a tó mélyére került a hiábavalóság dicstelen koronája, tirátok bízom, barátaim, hogy mindörökké távol maradjon a csábos felszíntől!
A hableány elköszönt a kedves aranyhalaktól, és felúszott a felszínre. Odafent épp oly békebeli csend fogadta, amilyent egykor ott hagyott. Rezzenéstelen volt a tó tükre, ezüstösen fénylő holdhíd vezetett át rajta a túlpartra. Ezen indult el új útjára a zöld békakirály! Odaúszott, és halfarkának egyetlen csapásával széttörte.
15.
A keskeny lagúnában valósággal hemzsegtek a halak. Az azúrkék tenger most békés arcát mutatta. Egyik hal lapos volt, mint a lepény, a másik függőlegesen nyúlt meg. Voltak közöttük pöttömnyiek és ezerszer akkorák is.
A keskeny homokpadról sudár pálmafák hajoltak a hullámok fölé, amelyekben épp egy hableány mártózott. Halteste nesztelenül siklott a vízben, sziluettjét az öböl aljára vetítette a napsugár.
A szirteken belül biztonságban tudhatta magát, ezért csak ritkán merészkedett el a nyílt vízhez vezető, szűk átereszhez. Bár egyre inkább vonzotta a végtelen élettér, de még csak kacérkodott a gondolattal. Úgy gondolta, a csatornán túl más az élet — nem olyan csöndes és eseménytelen, mint az övé, aki behunyt szemmel is könnyedén igazodott el a sziklák és üregek útvesztőjében. Amikor elunta az úszkálást, kiúszott a partra, és ott süttette hasát a legszebb csillaggal. A derűs, éltető nap rámosolygott, és ő visszamosolygott rá.
— Vidám napot! — szólította meg a magasból mellé pottyanó kókuszdió.
— Vidám napot neked is! Bár — mi okod lenne rá?
— Nem értelek!
— Épp most huppantál le az égből. Biztosan megüthetted magad. Ráadásul végleg elszakadtál a családodtól.
— Ez mind igaz, halleány. De nézzük csak sorjában: a talpamra estem, így nem lettem ütődött. Lezuhantam a földre, de ebben nem az a fontos, hogy megütöttem-e magam, hanem hogy ez az érettség bizonyítéka. Ha nem így lenne, a világ végéig ott kuksolhatnék fenn az ágon. A harmadik megjegyzésedre pedig azt felelem: leszek én még olyan bőven termő fa, mint bármelyik felnőtt rokonom! — Elégedetten elmosolyodott, és úgy kérdezett vissza. — De te mit sütteted itt a hasad? Nincs jobb dolgod?
— Én még túlontúl fiatal vagyok ahhoz, amiről te beszélsz. Indulj csak el a magad útján, gyökerezz meg a part egyik meleg hajlékában, és növessz sok-sok ennivalóan édes gyümölcsöt!
— Arra még bőven ráérek. Nem olyan sürgős az. De különben is, környezetváltozásra vágyom, úgyhogy távoli útra kelek.
— Merre tartasz?
— Belevetem magam az árba, és rábízom magam a széljárásra. A hullámok előbb-utóbb majd csak partra tesznek.
— Jaj! — ijedezett a hableány. Nem túl veszélyes ez?
— Keményfejű, konok dió vagyok. Úszni tudok, és egy kis tej is van nálam. Anyai örökség. Hasznos örökség.
— Bátor teremtés vagy, a teringettét! — ismerte el a lányka.
— Olykor elbizonytalanodom. Nem olyan könnyű elfordulni a ringó bölcsőtől, elhagyni az addig mindent jelentő közeget.
— Tarts velem, életnek gyümölcse! Járjuk be együtt gyermekkorunk színhelyét! — javasolta a vízi lány.
Egyszerre csobbantak a hullámokba, és a sekélyesben hamar körbeúszták az ovális partot.
— Mennyivel tovább tartott ez az út poronty koromban! — jegyezte meg a hableány. — Mintha akkoriban sokkal nagyobb lett volna ez a sziget! Vagy csak megnőttem, és ennyi az egész?
— Úgy látszik, erre odafentről jobb rálátásom volt — jegyezte meg bölcsen, szinte csak önmagának a kókuszdió. — Bár én is itt az öböl partján nőttem fel, mégis most mártózom meg először vizében. Úgy ringok, úgy táncolok itt a fodor hátán, mint vad szél idején a földig hajló ágon.
— Én még egyszer sem élhettem át, milyen lehet odafönt — suttogta a halleány. (És ez így is maradt, mert se a kókuszdió, se a halfarkú lány nem tudott fára mászni).
— Idelent is olyan az élet, mint fent, a habos felhők közelében, csak másként esik meg minden — bölcselkedett tovább a gyümölcs.
— Hogy milyen valójában az öböl parányi világa, azt máris megmutatom neked, ha akarod. Most ugyanis még csak a felszínét látod!
A kókuszdió kissé belesápadt a váratlan ajánlatba, de mivel viharedzett, vállalkozó teremtés volt, habozás nélkül elfogadta. A hableány szó nélkül a hasa alá csapta, és már bukott is vele a víz alá. Blugy-blugy-blugy — jött volna ki a vándor száján, ha jó erősen össze nem zárta volna. Mennyi ideig ismerkedhet testközelből a víz alatti világgal az, aki addig csak a napsütötte magast látta? Ahogy ideje végéhez ért, a kókuszdió megcsiklandozta a leány csupasz hasát, ő meg fickándozott egyet, és az újdonsült búvár már indulhatott is a felszín felé.
— Hű, a rézfánfütyülőjét! Milyen más odalent! — hüledezett a dió.
— Miért? Milyen? — kérdezett vissza a lány. Lent is olyan, mint itt, csak másként esik meg minden, nem igaz?
Ahogy a szoroshoz közeledtek, egyre gyakrabban fordultak hátra, hogy még egy pillantást vessenek szigetükre, még egyszer megcsodálják — könnyebb lenne azt ecsettel vászonra vinni, mint szóval papírra vetni. Bár csak egyikük búcsúzkodott, mindketten felidézték életük fontosabb eseményeit — mert emlékből sosem lehet elég. Pláne a jóból nem.
A keskeny átjáróban a távozó ifjú kérdőn nézett a hableányra. — Gyere velem, vágjunk neki együtt! — volt arcára írva. A lány nemet intett fejével.
Elköszöntek, megölelték egymást. A szemek többet beszéltek, mint a szájak — mindketten ugyanazt olvashatták ki a másikéból.
A lány sokáig nézett a tarajos hullámok hátán utazó ifjú után. Addig maradt a nagy víz széliben, amíg a messzi távolban végleg egybe nem folyt előtte az ég és víz azúrkékje.
Fehér hullámfodrok nyaldosták a viharvert ladik oldalát. A monoton ringás elálmosította utasát, aki azonban régi jó szokása szerint csak fél szemmel szundított. Hogy mit keresett ott? Nézzük csak sorjában!
Amint megszólalt a hajócsengettyű, már talpra is pattant. — Nagy bánat érkezik az ilyen szomorkás giling-galangra, barátocskám! — figyelmeztette önmagát, és egy velejéig sápadt tintahalat emelt ki a vízből.
— Mi a baj, pajtás? — kérdezte tőle.
— Nem bírom tovább a mókuskerékhajszát, és a magányt sem! — pityeredett el az alkalmi vendég.
— Gond egy szál sincs. Tessék, egy hófehér papírlap! Ide írd ki magadból az emészthetetlen keservet, erre a másikra pedig azt vesd, hogy mit szeretnél kezdeni magaddal!
A jó tollú lábasfejű nekiveselkedett az írásnak, és pár percen belül valóságos betűtenger ringott mindkét lapon. Az írást üvegpalackba zárták, és az nagyot loccsant, ahogy a tengerbe dobták.
— Ígérem, szólítalak, amint lesz valami érdemleges az ügyedben! — és biztatóan megveregette a tintahal egyik vékony karját.
Még csak egy fokkal gurult el a nap a zenitről, amikor egy hosszú kéz kopogtatta meg az újra elszundító kutya vállát.
— Szervusz, csónakos! — köszönt rá a polip.
— Neked is minden jót! Miben segíthetek neked?
— Épp most olvastam el a legfrissebb palackpostát. Azért jöttem.
— Mit tehetek érted?
— Többször is elolvastam a tintahal levelét. Úgy gondolom, könnyen egymásra találhatnánk.
— Látom rajtad, hogy megfontoltad, amit mondtál!
Hármat vakkantott, kettőt nyüszített, és mire megcsóválhatta volna a farkát, a tintahal már repült is a csónak felé — ahol tárt karokkal várta a polip.
Rövid csend után újra megszólalt a kis kolomp. Most a fűrészhal került szárazra.
— Mi a baj, édes egy komám? — érdeklődött tőle a kutya.
— Öreg vagyok, fáradt vagyok, de mégsem ez a legfőbb probléma!
— Hát akkor mi?
— A fogammal van baj. Az egyik kicsorbult, a másik elkopott, a harmadik meg oda van!
— Nézzük csak, mit tehetünk — nyúlt háta mögé, a hajósládába a kutya. Reszelőt, köszörűt, mindenféle fura anyagot vett elő.
Tátsd ki a szádat, amekkorára csak tudod, édes egy komám! — kérte a fűrészhalat, és már dologhoz is látott. Reszelt, köszörült, hidat is csinált, és már el is készült a javítással.
— Tátsd nagyra a szád, és nézd meg magad a vízben! — kérte a beteget, akire egy mosolygós arc nézett vissza a tükörből.
— Köszönöm a segítséget, kolompolós!
Mire a kutya újra egyedül találta magát a fedélzeten, teljesen eltűnt előle a nap. Hová lettél, csillagok csillaga? Nyugat felől baljós, komor felhők úsztak az égre. — Hű, a nemjóját! Ebből a feketeségből cudar vihar kerekedhet! — morgolódott. Izmos mancsával megragadta az evezőket, és nagy elszántan beledőlt a húzásba. Ha csak két karja erejére hagyatkozott volna, aligha remélhette volna, hogy száraz lábbal ér partra, de a feje fölött ott dagadtak a vitorlák — és szerencséjére keletnek kellett mennie. Az orkán előszele hamar elérte. — A kutyamindenét! Ilyen kegyetlen időben még a kutyát sem verik ki az utcára! Hogy bőrig fogok ázni, az már holt biztos, de vajon az lesz-e a legnagyobb baj?
A szél Kóbor fülébe fütyörészett:
— Hogy vagy, kutya csónakos?
— A fene essen beléd! Ki küldött a nyakamba téged?
— A kék halnak újra kedve támadt egyet dorbézolni — sziszegte gúnyosan.
— Még keservesen megbánhatja, ha velem akar ujjat húzni a bitang! — mordult vissza Kóbor.
— Nem rád fáj a foga, te fakutyának való, loncsos szőrű eb, hanem másvalakire!
Felengedte a lapátot a csónakos, és rákérdezett:
— Hát akkor kire?
— Nézz csak oda, ahol az a fehér tajték magasodik a többi hullám fölé. Ki vergődik a tetejében?
Annak csúcsán bizony senkit nem látott koránt sem sasszemével a kutya, de sokat próbált füle most is résen volt, és elcsípte a segélykiáltást.
Még keményebben megragadta a lapátot, és útirányát jelentősen módosítva a jajveszékelő kókuszdió felé húzott.
A vihar gúnyosan hahotázott igyekezete láttán.
— Most aztán valóban elkéstél, kutya csónakos! Az én gazdám jóval előtted ér oda! Nem jársz túl az eszén!
— Majd meglátjuk! — vette fel a kesztyűt Kóbor. Neked gazdád van, nekem meg barátaim! Majd meglátjuk, hogy ő ér többet veled, vagy én ővelük!
Hármat vakkantott a kutya, kettőt nyüszített is hozzá, és mire megcsóválhatta volna a farkát, a tintahal már repült is a csónak felé — szorosan követte őt a polip.
— Hívtál minket, itt vagyunk! — mondták egyszerre.
— A kék halnak a kókuszdióra fáj a foga!
A tintahalat erre elöntötte a mély lila.
— Ezt most nem ússza meg száraz bőrrel a gazfickó! — Társához fordult. — Kedvesem, a te kezed olyan erős, fogd le keményen a vihart!
A polip addigra már elő is kapta mind a tíz izmos karját, és szilajul magához ölelte a szorult helyzetében fogát csikorgató, jajongató fergeteget. A tajtékos hullámok fokozatosan ellapultak.
A vihartól szürke víz alól valamiféle, a kókuszdió felé törekvő kékség világlott elő. A tintahal észrevette, hogy sokkal előbb ér oda a bajban lévőhöz, semmint arra a csónak képes lenne. A közeledő nagy hal elé úszott, és epésen az arcába vágta:
— Kék hal lila vízben nem hal! — és egy pillanat alatt lilává változtatta a tengert.
Elmúlt a veszély, végleg megszelídült a tenger. A ladikból mentőöv repült a már-már vízbe fúló kókuszdió felé. Szegényke alaposan áthűlt, arca színtelenre fakult. Végignyúlt a ladik aljában, és csak pihegett. Látván, hogy nem történt semmi helyrehozhatatlan, a kutya ismét megmarkolta a lapátot, és a part felé evezett. Lassan tért magához a gyümölcs.
— Hol vagyok? — kérdezte fogvacogva.
— Egy kellően végig nem gondolt környezetváltozás első viharán túl!
A dió felült, és a víz felé tekintett. Kémlelt jobbra, kémlelt balra, majd gyorsan visszafeküdt.
— Hová tartunk?
— A távoli part egy meleg hajlékába, hogy ott gyökerezz meg, és növessz ott magadból sok-sok ennivalóan édes gyümölcsöt!
— A legújabb barátom is ezt mondta búcsúzóul!
A ladikos nem válaszolt, csak kissé megbiccentette a fejét. Teltek a percek. Sirályok repültek a ladik fölé, szárnyukat széttárva lebegtek fölötte.
— Közeledünk a parthoz! — közölte a kutya.
A vékonyodó, oszladozó fellegek között nyíló résen áttűzött a lebukó nap, és vérvörös hidat festett a tengerre. Ezen az úton igyekeztek a part felé. Odaérve látták, hogy a nagy munkájával éppen elkészült és továbbra is boldogan mosolygó fűrészhal csukafejest ugrik a vízbe. A kutya köszönetet intett tovaúszó barátjának, és a ladik kifutott a kavicsos partra.
— Megérkeztél oda, ahová el akartál jutni — mondta Kóbor. Nézz csak oda a fehér sziklára vezető út tövébe! — egy percekkel azelőtt elkészült, tetszetős kis faházra mutatott, és nyomtalanul eltűnt.
16.
Hangosan kopogott az írógép, amikor a szobába belépett a kutya. Fél szemmel az asztal előtt ülő lányra pislantott, majd tétovázás nélkül felugrott az ablakpárkányra. A szürke felhők számolatlanul ontották a hópelyheket. A parkot, de már az utat is vastag fehérség fedte: hangulata, lelke lett tőle a városnak. Tömött szatyrokkal igyekeztek hazafelé az emberek, már csak pár nap volt karácsonyig.
Elhalt a kattogás, csend telepedett a szobára.
— Ezzel meg is lennék — pusmogta Hajni.
— Mit is mondtál az imént? — kapta oda a fejét az elbámészkodó barát.
— Áh, semmi érdekes, csak magamban dünnyögtem.
Hosszasan nézte a játszótéren kipirult arccal, nevetgélve hógolyózó gyerekeket, a csemetéiket szánon vontató, büszke apukákat. Elfogta a nosztalgia: Kölyökkorom óta imádom a havat! Ha csak tehetem, már bele is hemperedek, orrom végével hosszasan túrom a csillámokat, és jó nagyokat prüszkölök utána. Milyen klassz játék hópihékre vadászni, vagy jó nagyot beleharapni a hópaplanba!
A lány magához vette a lapot, és kiment. Odakint felolvasta a szöveget anyukájának, aki a minap érkezett haza hosszú távollét után.
A kutya csak azt vette észre, amikor másodszorra csukódott az ajtó. Halkan nyüszögve üdvözölte Hajnit.
— Már csak néhányat kell aludni, és elérkezik a szeretet ünnepe! - szólalt meg a lány.
— Havazik odakint! — kaffant boldogan a kutya.
— Tudom, hogy imádod a havat, de én ki nem állhatom! Lefagy a kezem tőle, ráadásul fázós vagyok!
— Többet kéne mozognod!
— Mit szeretnél karácsonyra, kiskutyám?
— Hógolyót a nyakamba. Ha lehet, jó sokat!
— Még mi mást?
— Hogy azt tőled kapjam!
Elhúzta a száját a nagykamasz. — Na, ma sem vergődünk egymással zöld ágra!
Az a bizonyos gyertyafényes délután oly sebesen érkezett el, ahogy a rénszarvas vonta szán a havon. Délelőtt leginkább a ruhafogasokat böngészte a lány: melyik ruhát vegye fel? És melyik cipőt? Szép akart lenni, mi sem természetesebb. Húzta-halasztotta, de csak véget ért a készülődés, és ő már tűkön ült: megkapja-e a hőn várt ajándékot?
Giling-galang, giling-galang — szólalt meg a családi ünnepre hívó csengettyű a konyhában. A lány felpattant, és az ajtó már csukódott is mögötte.
Kóbor nem maradt sokáig magára. Újra sarkig tárult az ajtó, és boldogságtól sugárzó arccal rontott be rajta Hajni.
— Megkaptam, megkaptam! — lelkendezett, és hozzálátott, hogy kicsomagoljon egy színes masnival átkötött dobozkát.
— Gyere ide, kiskutyám, örülj te is!
Kóbor leült az asztal szélére, és onnan figyelt.
— Szerinted mit rejt ez az angyali kis csomag?
— Biztosan egy túracipőt, vagy valami affélét… — dünnyögte a kutya nem túl nagy meggyőződéssel.
— Jaj, Kóbor! Hogyan mondhatsz ilyen ákombákomot! Nem látod, kutyuskám, ebbe a pirinkó csomagba még egy babacipő sem férne bele! Na, mégis, mondsza, mi lehet benne? De gyorsan mondd, mert nem sokára kilátszik!
— Egy mobiltelefon — vágta rá határozottan Kóbor.
— Honnan tudod? — lepődött meg a lány.
— Ráhibáztam.
— Hiszi a piszi! De lássuk csak! Valóban az van benne, de: milyen alakú?
— Hamar a kezedbe szeretnéd venni? — tért ki a kutya a válasz elől.
— Igen!
— Akkor megpróbálok megint ráhibázni: parfümös üveg alakú!
— Igen, és már az sem érdekel engem, hogy honnan a franckarikából tudod mindezt… De nem csak nekem van karácsony, hanem neked is, aranyos kiskutyám!
Az asztalfiókból egy, az iméntinél valamivel kisebb, de ugyancsak díszes csomag került elő.
— Fogadd el sok szeretettel karácsonyra, tőlem! — adta át ünnepélyesen Kóbornak. Ám még mielőtt kicsomagolnád, kérlek, mond meg nekem, hogy mi van benne!
— Nem tudom — hangzott el hosszú tűnődés után.
— Komolyan?
— Ahogy mondtam!
— Akkor most bontsd ki!
Kibomlott a selyemzsinór, lekerült a karácsonyfaággal díszített csomagolópapír a dobozkáról, és feltárult a teteje. Nagyot nézett a kutya, de nem jött zavarba a látványtól: szájába kapta az ajándékot, és hétmérföldes léptekkel indult vele a sarok felé.
— Hová viszed? — tátotta el a száját Hajni.
— A karácsonyra kapott csontot még frissiben meg kell enni!
— Jaj, nehogy már megedd az ajándékod!
— Miért ne? Most az enyém vagy nem az enyém?
— Persze, hogy a tiéd, de azért mégse edd meg!
— Hogyhogy? — értetlenkedett a kutya.
— Hát nem érzed azzal a szuperszimat orroddal? Az nem velőscsont, hanem egy csont alakú mobil!
— Jé, tényleg... — vihogott fel Kóbor, ahogy nem bírta tovább magában tartani bugyborékolva feltörő nevetését. Szeretete jeléül arcon nyalta Hajnit — és kérdőn nézett rá.
— Most is kiváló mókamesternek bizonyultál, kiskutyám! Köszönöm a derűt!
Két nagykamasz üldögélt az iskola lépcsőházában. Nevetgéltek, ugratták egymást, jóban voltak.
— Na, és mit szólt az utazó nagykövet mamád, amikor hírül vette, hogy mit kérsz karácsonyra? — puhatolódzott Zöldsapka.
— Rettenetesen megnyúlt a képe, majd jött az unalomig ismert rizsa: minek az neked? Olyan ügyetlen vagy, hogy még kezelni sem tudnád! Egyébként is: mire is használnád, úgy sincs kit felhívnod!
— Remélem, nem maradtál kuka.
— Megkérdeztem, hogy ugyan, miért ne tudnám megtanulni? Csak akarat kérdése az egész! Azt pedig sosem lehet előre tudni, hogy mikor lesz rá igazán nagy szükség.
— Jól beszéltél, Hajni, de ezzel biztosan nem hatottad meg!
— Nem hát! Továbbra is csak fújta a magáét, mint egy rézfúvós — bár nem sokáig szólózott, mert hamar visszaküldött a szobámba.
— És lám, suli kezdetére már ragyogóan használod a mobilt! — erősítette meg a fiú. — De ki táplálta a tudományt abba a nagyokos fejedbe?
— Ki más is, mint az én drága kiskutyám!
— Persze, persze, majd’ el is feledkeztem róla, hiszen neked ott van az a rágott fülű, ezermester kutyád. Nagy ász lehet az a bolhás koma, ha még a mobilhoz is ért!
— Ej, de kicifráztad a mondatot, Matyósapka! Egyébként neki is van mobilja!
— Hát, hogy a fityfenébe ne lenne neki! Épp egy ilyen címzetes főkolomposnak ne legyen hordozható távrecsegője? Mi sem természetesebb — évelődött tovább a fiú. — Így persze minden nap telcsiztek egymással.
— Igen is, szoktunk! Mi ebben a meglepő? Ha akarod, most rögtön felhívom, és megkérem, hogy szaladjon ide. Meg hogy harapjon egy jó nagyot a bokádba!
— Na hallod! De hagyjuk most Hajni anyóka legszebb meséinek felidézését, és térjünk vissza az eredeti témához: a mamád nagyon kishitű — vont mérleget a fiú, és mivel a lány nem felelt semmit, folytatta is:
— Nálunk hamarább befejeződtek az otthoni meccsek. Tiszteletre méltó őseim végre-valahára voltak kegyesek megérteni, hogy nincs szükségem az örökös lárifárira. Azóta már vegytisztán be is látták: ha megbíznak bennem, jobban járnak, mint ha örökké aggodalmaskodnának értem.
— Jó neked, Zöldsapka, te már szerencsésen túl vagy rajta. De ne izgulj miattam, engem sem könnyű ám beültetni a hintába!
— Egyébként tetszik neked a szuper telefonom?
— Nem rossz darab, de te annál sokkal, de sokkalta jobban tetszel nekem!
— Még mindig a régi nótát fújod? Maradjunk csak jó pajtások, oké?
A fiú azonban egy centit sem tágított:
— Az unokabátyám pár hét múlva fergeteges bulit tart otthon, mert a szülei autóval elzötyögnek hozzánk rokont látogatni. A sulinktól nem messze laknak. Lenne kedved eljönni velem?
— Zöldsapka, Zöldsapka, te aztán végképp javíthatatlan Rómeó vagy. Jut eszembe, még nem is meséltél az unokatesódról!
— Már megint ki akarsz siklani a téma elől!
— Hány éves?
— Nem mindegy az neked, gyönyörűségem? Egyébként két évvel idősebb nálam.
— Mit lehet tudni róla még, Éretlen sapka?
— Nem rólad, hanem róla!
Elfintorította arcát a fiú, de mégis belekezdett:
— Sok haverja van a környéken, pedig alig egy éve költöztek ide. Nem rossz srác, de mi ketten alapjában mások vagyunk.
— Például miben?
— Ugye, eljössz velem a buliba, aranyos kis Hajnika?
— Például miben vagytok másak?
A fiút bosszantotta, hogy végképp másfelé kanyarodott a beszélgetés. Mivel szerette a lányt, és végképp nem akarta megbántani, forró puszit nyomott az arcára, és gyorsan visszament a szobájába.
Zöldsapka hiába nyaggatta Hajnit egy kerek héten át, nem jutott vele dűlőre. Pontosabban: jutott, de az gyászos kudarc volt számára — füstölgött is miatta épp eleget. Milyen klassz lett volna vele menni a buliba! Minden fiú a barátnőjével jelenik meg, csak neki nincs kivel. De elhessentette a komor gondolatokat: több is veszett Mohácsnál — a jelen tragédia is túlélhető! Ha nem jön, hát nem jön — legyen a lány baja: ő akkor is elmegy vigadni!
Alig pár nap maradt az ominózus szombatig. Hol volt már a csikorgó tél! Lassan a tavasz is elmaradt már. Rómeó épp az aulán vágott át, és mit hall?
— Hova a francba nyargalsz előlem, Zöldsapka! Úgy vágtatsz, mint egy szagot fogott csődör!
— Hát te meg hogyan kerültél ide, unokabátyó?
— Gondoltam, beugrom ebbe a világszám homályhodályba, és nyaktövön csaplak. Sikerült is!
— Épp a könyvtárba igyekeztem. De holnap is lesz nap, úgyhogy gyere, álljunk félre ide a lépcső mellé!
— Nem bánom, édes egy öcsém, menjünk be oda a zugba, úgy is van nálam egy kis zugpálinka. Én már alapozok a hétvégi hacacáréra. Húzd csak meg te is, attól tán elmúlik a sápkór a képedről!
— Hiszen tudod, nagymenő, nem szoktam töményet inni. A buliban is legfeljebb sörözgetni fogok.
— Te tudod pajtás, hogy mitől döglik a légy nálad — és jó nagyot kortyolt a szatmári szilvából. — Brr, ez a toroköblögető aztán tényleg nem nagymamáknak való! Na, mi van a kis csajjal? Megdumáltad már a búráját? Nagyon kíváncsi lennék a te tündérkédre! Hol rejtegeted azt a brillt, gyorsan kerítsd elő nekem!
Mindössze egy lemondó legyintés volt a felelet. Hajni osztálya — a csapat élén a nevelőtanárral — épp ekkor ért a fiúk mellé.
— Nézzétek csak, gyerekek! — szólalt meg a tanár. — Megkettőződött Zöldsapka barátunk éke: már egy kék sapka is virít mellette! Néhány fiatal teli szájjal nevetett a szurkálódó beszóláson — Hajnit épp saját gondjai foglalták el, így ő csak fél füllel figyelt. Nem akart szóba elegyedni iskolatársával, de azért kedvesen odaköszönt:
— Szia, Zöldsapka!
— Hello! — viszonozta amaz kurtán.
A csapat jóformán még tovább sem haladt, amikor a felismeréstől leesett Kéksapka álla, és elkiáltotta magát:
— Hé, te lány, aki utolsó vagy a sorban! Állj csak meg egy pillanatra!
Megtorpant Hajni. A felcsattanó hang teljesen ismeretlennek tűnt.
— Nekem szóltál?
— Igen! Nagyon hasonlítasz valakire. Mintha láttalak volna már valahol. Várj egy kicsit, hadd gondolkodjam!
A lány helyben maradt sőt, kissé közelebb is lépett a fiúkhoz — a többiek pedig vihorászva elmentek.
— Na, mire jutottál?
— Nyugi, nyugi, angyalom! Hadd gondolkozzon még egy percet Kéksapka bácsi!
A név hallatára a lány arca tűzpiros lett. Szíve majdnem kiugrott feszes blúza alól. Áltó helyében is úgy kapkodott levegő után, mint egy űzött vad.
— Aha! Valami halvány emlék már dereng. Ha jól emlékszem, neked két neved is van. Az egyik már be is ugrott, de az igazi nem jön elő.
— No, akkor ki vele! — mondta síri hangon Hajni.
— Gyere ide!
Zöldsapka csendben a sarokba húzódott, és egy szót sem értett az egészből.
— Bevallom őszintén, a másik neved sehogyan nem jut eszembe. — Kis szünet után a homlokára csapott:
— Hát persze! A lakótelepi játszótéren találkoztunk! Azzal a szőrös barátoddal hintáztál. Ja igen, ráadásul kettővel több lába volt neki, mint nekem. Ugye?
Hajni csendben maradt.
— Olyan ártatlanul mondtad a nagy dumákat — elevenítette fel a múltat a srác — hogy szép sorjában be is vettem mind, mint egy nyeretlen kétéves, pedig engem már akkor is nehezen lehetett a falhoz állítani. Egyre jobban lelkesedtem érted!
— Már én is emlékszem rád, Kéksapka — nyerte vissza nyugalmát lassanként a lány. Búcsúzóul azt ígérted, hogy minden nap ott vársz. Emlékszel még?
— Már akkor sem tök volt a nyakamon!
— Vártál rám, Kéksapka?
— Hát persze, ott szobroztam minden másnap! — és elnyerítette magát.
— Máskülönben engem Hajninak hívnak.
— Ez az, ez az! Pontosan úgy, ahogy mondod!
— Figyelj csak, Hajni! Zöldsapka barátom épp mostanában kapott egy szép, fekete szalaggal átkötött kosarat a barátnőjétől. A hétvégén egy jó kis buli lesz nálam. Nem lenne kedved eljönni őt felvigyázni?
— Szívesen megteszem a kedvedért!
— Én viszont mégsem tudok részt venni a bulin — szólalt meg nem túl hihetően Zöldsapka.
— Akkor gyere el egyedül, Hajni! Majd én vigyázok rád!
— Rendben, Kéksapka!
A fiú odalépett a lányhoz, és megpuszilták egymást.