IV. rész

12.

Vége felé közeledett a tanóra. A pedagógus felállt, és a tanári asztal elé lépett. Tessék figyelni, diktálom a házi feladatot! Szó nélkül jegyzeteltek a gyerekek, de a végén morogtak, mert soknak találták a leckét.

— Akinek sürgős közlendője van, az most tegye fel a kezét — mondta határozottan a tanár. Süket csend lett; ebbe a némaságba robbant bele éles hangon az ódon iskolacsengő.

— Hurrá! Végre mehetek haza! — tört ki az öröm a legelöl ülők egyikéből. Zsibongva pakoltak el a padokról. Hajni még a szokottnál is szótlanabb volt. Az előző tanévben ilyenkor már a hazafelé út járt az eszében. Most meg mehet a menzára, állhat sorba, és kereshet egy üres széket magának. Elfacsarodott a szíve. Csak a délutános tanár sürgetésére kapta fel a fejét. — Siess, fiacskám, a többiek már rég elindultak az étkezdébe!

Hiába szerette a zöldborsólevest és a spenótot sült hússal, a falatok valahogy nem akartak lecsúszni a torkán. Mintha egy óriási szilvásgombóc parkolt volna benne. De addig piszkálgatta az ételt, amíg nagy keserűség ide vagy oda, üres nem lett a tányér. Az asztaltól is ő állt fel utolsónak. Diáktársai már nevetgélve, lármázva vonultak a széles folyosón a tanulószobába.

A tanulás sem ment úgy, mint egykor. Magolta a verset, kiszámolta a matekpéldát, bevágta az idegen szavakat, de irtó nehezen. Iskolaszerte mindenki tudott az ő világra szóló bánatáról, próbálták is oldani, de mivel amúgy is afféle magának való fajta volt, nem sok sikerrel.

Délutános elfoglaltsága végeztével felment a kollégiumi szobába, ahol másodmagával lakott, de egyedül találta magát. Szobatársa a hétvégén belázasodott, és otthon maradt.

Az ablakhoz ment, és kitárta egyik szárnyát. Friss levegő áramlott be. Sokáig állt ott, arcát a vénasszonyok nyarát hozó nap felé fordította. Majd gondolt egyet, és leült az ágyára.

Az éjjeliszekrény tetejéről leharapott fülű gumifigura mosolygott rá. Az osztálytársak már mind ismerték, és cukkolták is érte épp eleget: nagylány, kopogó cipőben flangál, de a játéksaroktól nem tudott elszabadulni! Őt azonban nem különösebben érdekelte az átmeneti felhajtás. Minden csoda három napig tart! Nem is mondta el senkinek a gyermekkora óta nagy becsben tartott kabala titkát: úgysem értenék meg!

Nem kívánkozott ki a közös nappaliba, inkább bekapcsolta a rádiót. Kedvenc együttesét hallhatta éppen, elektronikus hangszerek nélküli zenét játszottak egy régi lemezükről. A gitár, a tenyerek és a kanalak vérpezsdítő ritmusára férfiak és nők énekeltek, mint az ősidőkben. Belefeledkezett, a zene valósággal extázisba kergette. Végignyúlt az ágyon, és ahogy oldalára fordult, valami megzörrent a zsebében. Meglepve ült fel.

Egy levelet húzott elő: nem értette, hogyan kerülhetett oda. Félhangosan olvasta el. Egy két évvel fölötte járó srác írta, aki nemrég került ebbe az iskolába. Még nem találkoztak, de már hallott róla: osztálytársai szolid fiúnak festették le. Nem nagyzol, segítőkész. Mintha valahonnan ismerősnek rémlett volna, de nem volt egészen biztos a dolgában. Ha ő az, akire gondolok, valóban normális fazon. És épp ő kér találkát tőlem, mégpedig ma este nyolckor a lépcsőházban! Micsoda rámenős fickó! Nem vacakol…

Meglett a nagy gond. Mitévő legyen? Ha az első füttyszóra a lába elé vetem magam, az ciki. Ha nem megyek el, akkor megint magam maradok. Egyikhez sincs kedvem!

Nyirkos kézzel nyomta le a lépcsőházba nyíló ajtó kilincsét. Lába enyhén remegett, szíve a torkában dobogott. Nem is csoda. Életében először ment randira.

— Szia! — üdvözölte a levélíró.

— Hello!

Néhány másodpercig szótlanul álltak, és ettől egyre kínosabban érezték magukat.

— Nem hittem volna, hogy eljössz — törte meg a csendet a fiú.

— Miért?

— Nem is tudom. De a lényeg úgy is az, hogy mindketten itt vagyunk.

— Hogyan került hozzám a levél?

— Azt nem mondhatom meg!

— Titok?

— Igen, az! Annyit azonban elárulhatok, hogy egy alkalmi postás kézbesítette.

— Miért akartál találkozni velem?

— Mert különleges lány vagy!

Ezen meglepődött Hajni. — Ugyanolyan vagyok, mint bármelyik lány az osztályban!

— A folyosói pletyka szerint nem egészen…

— Mit mesélnek rólam a dumapartin?

— Hogy különc vagy. Meg azt is, hogy egy kutyafigurát hordasz a zsebedben. Igaz?

— Mindegyik zsebem üres; megnézheted. Legföljebb papírzsebkendőt találsz benne. Kérsz egyet?

Zavarba jött a fiú. — Akkor nem igaz a szóbeszéd?

— Azt azért nem állítottam!

Újra csend telepedett közibük. Mindketten szerették volna folytatni a beszélgetést, de a nagy igyekezettől leblokkoltak. A lépcsőházból egy nevelőtanár bukkant elő. — Sziasztok, gyerekek! Aztán ne sokáig időzzetek a folyosón, mert hamarosan itt a takarodó! — és továbbment.

— Neked nincs kabalád?

— Én már kinőttem a gyerekszobából! — értette félre a kérdést a fiú.

A lány nem kapta fel a vizet. Úgy látszik, nem érted a lényeget. Van valami, amihez nagyon ragaszkodsz? Ami szinte a lényed része?

— Hű, de egy komplikált csaj vagy! Ha tárgyra gondolsz, akkor nincs. Ha pedig élőre, akkor ott van Bodri.

— Szóval, neked is van kutyád?

— Bodri tulajdonképpen a szüleimé, de úgy szeret engem, mint a cupákos csontot. Ha meglát, máris rohan hozzám, a nyakamba ugrik, és nyal-fal a bolondja. Nagyon jópofa teremtés.

— Az én kutyám nem ilyen széllelbélelt. Mi inkább csak beszélgetni szoktunk. Sokat tanulok tőle, de szerinte mégse eleget. Ha valamiről úgy gondolja, rosszul csinálom, akkor rám morog, ha meg jónak tartja, akkor azt mondja nekem: te aranyos kis csacsi, hogy mekkora szamár lesz belőled! Én ilyenkor kissé sértetten azt válaszolom, hogy nem akarok szamár lenni, mert az egy buta állat. Ő persze máris kész a felelettel: igaz, hogy nagyon csökönyös jószág, de rendkívül okos, mert a saját útját járja. Ha le akarják téríteni róla, vagy meg akarják állítani, azt nem engedi. Konokul megveti a lábát, és akár cigánygyerekek is potyoghatnak az égből, ő tántoríthatatlan marad önmagához! Hiszem is, meg nem is, amit mond, de az biztos, hogy ő az én egyetlen barátom!

— Beszélő kutyáról én még nem hallottam, éneklőről is csak olvastam — vallotta be kissé elképedve a fiú. Végül is: milyen fajtájú a kutyád?

— A lány elnevette magát. Gumi fajtájú!

— És ugye le van harapva az egyik füle?

— Ráhibáztál! — és már mind a ketten kacagtak.

— Jó fej csaj vagy!

— Ha te mondod…

Az idő rohamléptekkel vágtázott. — Lassan mennem kell — jegyezte meg halkan a lány.

— Hát, igen! Hogy röpül az idő! — jött a szomorkás visszhang… — Lenne kedved máskor is találkozni velem? — bökte ki nagy nehezen.

— Még a nevedet sem tudom — tért ki a válasz elől a lány.

— Tényleg! Hiszen még be sem mutatkoztam! Hívjál Zöldsapkának!

Tágra kerekedett a kérdező szeme. Zavarát megérezte a fiú.

— A suliban nem, de ha máshová megyek, szinte mindig a fejembe húzom a sildes sapkát. Az meg zöld színű. Innen a becenevem.

— Jó, jó, értem én — dünnyögte a lány. — Szívesen találkoznék veled máskor is. Két nap, és már itt is van az elviselhetetlenül hosszú hétvége. Annyi időnk lesz beszélgetni, hogy elkopik a szánk.

— Az nem jó nekem, mert péntek délután húzok haza, mint a vadlibák!

Hajni szája egyszeriben kiszáradt. Szólt volna még, de nem tudott. Torkába visszaköltözött az a bizonyos szilvásgombóc. Úgy állt ott, mint akit leforráztak, majd, se szó, se beszéd, sarkon fordult, és szélvészként beviharzott a folyosóra.

13.

Gyakorlatilag kiürült a kollégium. A vidéken lakó nebulók is mind hazautaztak. A régen épített, tágas folyosó csendjét mégis lépések visszhangja verte fel. Hajni a lépcsőház felé tartott, és fölfelé indult a kitaposott, homorú fokokon. Az utolsó emelet előtti fordulóban megállt. Hátával a korlátnak dőlt, és magába mélyedt.

Máskor is jött már így, elmélkedni. Szemben egy régen befalazott ablak helye nyílt a falban. Ez volt az ő sajátos házi mozija, ebbe próbálta időnként belevetíteni még kialakulatlan jövőképét. Most is behunyta a szemét, és várta a filmet, de hiába. Maga sem tudta eldönteni, hogy a kivetítővel van-e baj, vagy netán a kópiával — mégis türelmesen várakozott, nem adta fel. Végre-valahára peregni kezdett a film, de a vásznon csak összevissza, elmosódott csíkok tűntek fel. A mozigépész nem adta fel a reményt: mindent megtett a sikeres vetítés érdekében. A csíkokat homályos kockák váltották fel — mindegyikben más és más, kivehetetlen képpel. Sehogyan nem sikerült őket élesebbre fókuszálnia, ezért másképp próbálkozott. A sok kockából találomra kiválasztott egyet, és megkísérelte kinagyítani. Ahogy nőtt a kép, úgy szorult ki a vászonról a mozaik többi darabja. Egy ideig élesedett a mozi, de egyszer csak végleg leállt. A kép apró darabokra tört, elemeire hullott.

Nem először fordult elő vele ilyesmi. A vászon elsötétült, de egy pinduri fénypont tovább élt középen. Ez újszerű, váratlan fordulat volt: ilyen még nem történt vele. A pontocska nőttön nőtt, míg be nem töltötte az egész vásznat, és a közepén ekkor egy csöppnyi, de éles filmkocka jelent meg, és lassan, nagyon lassan nőni kezdett. Sokáig semmit nem tudott kivenni belőle, és később is csak sejtette, mi is lehet a képen, úgyhogy egyre kíváncsibb lett. Mind jobban koncentrált, egyre jobban akarta, hogy a kocka mielőbb töltse ki a képernyőt. Először egy földig lógó nyelvet fedezett fel, majd két lobogó fület és négy izmos lábat. Hang kerekedett: halk, de erőteljes lihegés érte el Hajni fülét, majd a siető lábak alatt megroppanó ágak recsegése is eljutott hozzá a messzi távolból.

Ahogy egyre jobban akarta, egyre gyorsabban nőtt a kép. Már könnyen kivehette, hogy nagyon távolról — tán a világ végéről? — egy kutya igyekszik felé nagy elszántan. Felhők fölé tornyosuló hegyeket kellett megmásznia, sebes hegyi patakokon kellett átgázolnia, de ő mit sem törődött az akadályokkal, csak rohant, egyenesen a kép közepébe. Ahogy közelebb ért, felismerte benne az ő egyetlen barátját. Jól látta, hogy Kóbor teljesen elkészült az erejével.

— Gyere kiskutyám, gyere! — biztatta.

Az eb szédítő sebességgel közeledett, míg be nem töltötte a hatalmas vásznat. Kivolt, mint a kutya: alig kapott levegőt! Nyelve a földet söpörte, tüdeje vadul sípolt — majd’ ki nem költözött belőle a lélek. Ilyen elgyötörtnek még sosem látta. Szótlanul néztek egymás szemébe.

A kutya szólalt meg először. — Csak erős akaratodnak köszönhetem, Hajnika, hogy egyáltalán ideérhettem! Ha nem segítesz, bizony, sohanapján! — és mire mindezt elmondta, már újra olyan frissnek tűnt, mint rendesen. Váratlanul feleakkorára zsugorodott, s így félig üres maradt mellette a vászon. — Gyere ide mellém, egyetlen barátocskám! Én már bejártam Tolnát és Baranyát is, meglátod, mi együtt még annál is többre leszünk képesek!

Gyorsan továbbindult a kék busz a városból kivezető út sokadik megállójából, ahol mindössze ketten szálltak le. Kora délután volt, a nagylány és a kutya vállát is hátizsák húzta. Ahogy elindultak az út mellett, csatlakozott hozzájuk a fiatal Ősz. A főút túloldalán sokáig egy göröngyös ösvényen haladtak. A lebukó nap az arcukba világított, a szemből érkező és a sötét felhőkről visszaverődő sugarak vérvörösbe öltöztették a tájat. Bal kézre kivénhedt vasútvonal töltése húzódott — magányos mozdony kattogott tova a sínen. Visszakanyarodtak a zajos országúthoz, átkeltek rajta, és egy meredek utcán felkaptatva az erdő széléhez értek.

— Pazar itt a levegő! — állapította meg a négylábú túravezető.

A rengetegbe vezető keskeny csapáson is Kóbor ment elöl. Erősen rozsdásodtak a falevelek, a dér csípte példányok már le is hulltak. Jártukban felkavarták és átforgatták a zizegős lombszőnyeget.

A fejedet húzd kissé balra, nehogy nekimenj a belógó faágnak — szólt időben a figyelmeztetés.

A lány ügyesen ki is tért. Az ösvény apránként emelkedni kezdett, de ők nem veszítettek lendületükből. Bár Kóbor ezeregy szemmel figyelt, mégis rálépett egy, a falevelek alatt fekvő ág végére. Az felcsapódott, és alaposan orrba verte. — Ebcsont beforr — vonta meg a vállát, és csörtetett tovább.

Egy kisebb tisztás szélén néhány víkendházat húztak fel. Fönt, a villanyvezetéken fecskeszülők százai csiviteltek épp hogy felcseperedett fiókáiknak a vándorút viszontagságairól. A villás farkú madarak kisebb-nagyobb rajokban felröppentek, és leírtak pár tucat kört az égen — így edzették szárnyaikat. A két cimbora megállt, hogy hallgathassa egy kicsit a társalgást, és közben kortyoltak is egyet. Tompán pukkant a kulacsok kupakja.

Ligetté szelídült a rengeteg. A távolban kétpúpú fehér szikla világlott ki az egyre gyorsabban szürkülő háttérből. Egyenesen felé tartottak.

— Mi pattog olyan élesen ott a távolban? — kíváncsiskodott Hajni.

— Még nem látom a bokroktól, de ha megkerüljük őket, már mondom is. Aha, már meg is van: falánk tábortűz ropogtatja a száraz ágakat! — és pár fokkal módosított az irányon.

Népes társaság vette körbe az apadó lángnyelvet. Sokféleképpen múlatták az időt: a dalra vágyóknak gitárjáték szolgálta az alapot, a csoportban beszélgetőknek a közös téma, míg mások vacsorának valót sütöttek a parázson. A sátrak mellől földszintes termetű blöki szaladt csaholva az érkezők elé.

— Gyertek csak nyugodtan! — kiáltott feléjük az eb gazdája. — Nem bánt a tökmag, csak a munkáját végzi.

Hajni illedelmesen köszönt.

— Már nem számítottunk újabb érkezőkre — nyitotta meg a beszélgetést az idős ember. Látom, sátrat nem hoztatok, tehát van itt ismerősötök. Ki az?

— Nekünk itt nincs olyan — felelte a lány.

— Akkor hol fogtok aludni? Bizony, már csípős hideggel jár az őszi éjszaka!

Hajni csak megvonta vállát. Mi mást is felelhetett volna, minthogy ők nem aludni jöttek.

A férfi nagyon meglepődött, egyre jobban furdalta a kíváncsiság.

— Hová tartotok?

— Én arra megyek, amerre a kutya akarja!

A táborozó megcsóválta a fejét: — Nagyon bátor lány vagy, hogy ilyen fiatalon kettesben kirándulsz a kutyáddal! Tisztelem, hogy szabad akaratot engedsz neki.

A soron lévő dal szövegét kívülről fújta a tini, így bekapcsolódott a nótázók alkalmi kórusába. Szép hangja volt; mindenki felfigyelt rá, invitálták is középre, a tűzhöz. Ő maradt volna a peremen, de Kóbor nem bírt dacolni az orrcsiklandó illatokkal. Nem tétlenkedett sokáig, indult, hogy megtalálja forrásukat — és húzta, vonta maga után a lányt. Biza, nem mentek hiába, úgyhogy búcsúzás előtt a kutya nyelvével, a lány a kezével törölgette a szája szélét.

A fennsíknak is beillő tágas rét végén az erdőbe futott a csapás. A vándorok talpa alatt egyre egyenetlenebbé vált a talaj. A mély kerékvágásokban megült a víz, és az ilyen pocsolyák a szúnyogok elsőrangú szállásai. A kutyát mindig is megvédte ellenük vastag bundája, de orrvége fekete gombjára rászállt egy konok, az ősz hidegével dacoló vérszívó. Hosszú nyelvével odacsapott a bitangnak, így torolta meg a területsértést. Hajni bezzeg nem tudta ilyen gálánsan elintézni támadóit! A nagy csapkodást gyorsan elunta a kutya — még mielőtt a nagylány egyáltalán felpanaszolhatta volna neki. Bár az út mindkét szélén sűrű aljnövényzet burjánzott, a négylábú túravezető át akart vágni rajta. Aztán sokszor lábszárközépig érő, korhadt, recsegő-ropogó ágakon kellett magukat átküzdeniük — óvatosan lépkedtek rajtuk. A túratársnak hétrét kellett görnyednie és sokáig ki sem egyenesedhetett, de még így is nekiment egy-egy ágnak — jobb esetben csak botladozott egy kissé, úgy követte Kóbort. Előbb a távolban, majd már szinte a fejük fölött reccsent meg az ég. Valósággal beleremegtek a hatalmas robajba, amit csak lassan oldott az utódörgések tompa zaja.

— Az áldóját! — vakkantott a kutya. — A végén még bőrig ázunk!

Szerencséjük volt, a viharnak nagyobb volt a szele, mint az ereje — azt a pár cseppecskét tán még említeni sem érdemes. Hamarosan visszatértek az útra. A kátyúkat már a hátuk mögött tudhatták, de most a kaptató következett. A szél az arcukba csapott.

— Mi ez az ijesztő hang? — tudakolta izgatottan Hajni.

— A magasban egymásnak dőlő ágak nyikorgását hallod. Épp így nyikorgott nagyanyád vályogból vetett házának vetemedett ajtaja is!

Megálltak, szusszantak egyet, hallgatóztak. — Eleinte kissé féltem tőle — vallotta be a lány — de már örülök a szerencsének. A hidegnek viszont annál kevésbé: már nagyon fázik a fejem! Belekotort hátizsákjába a kutya, és nemcsak kötött sapkát húzott elő belőle, de egy pár vastag kesztyűt és gyapjúsálat is. Hajni igencsak hálás volt érte.

— Mehetünk? — érdeklődött a túravezető, és a választ be sem várva meglódult. A domboldalon is túl voltak már. Hosszan haladtak a széles, nyílegyenes, murvával felszórt úton. A kutya felnézett az égre, ahonnan a késő őszi szél elkergette a fellegeket, és most mindenfelé csillagok hunyorogtak. A teli hold sejtelmes fénybe burkolta a tájat, mintha csak hajnalodna éppen. Békésen szunnyadt a vastag lombpaplant magára öltő táj, rohamosan hűlt a levegő. Nem tudni, hogy a fagyos hideg miatt röppent-e fel a közeli magas fa csúcsán gubbasztó ragadozó madár, netán a nem várt bakancsosok riasztották fel álmából, de félelmetes szárnycsattogással emelkedett a magasba.

A távolban sorompó zárta el az utat. A kutya könnyedén elfért alatta, a túratárs guggolva jutott át. A csíkos keresztrúd előtt megállt a vén Ősz, a két vándor után intett, és átadta őket Tél tábornoknak, aki a túloldalon várt reájuk.

— Faljunk egyet! — javasolta Kóbor. De ne sokat, mert hamarosan hegymenet következik!

Hajni gyomra is efféle után vágyakozott. Állva ettek — ahogy szokták mondani: mint a lovak — de ez egy cseppet sem zavarta őket. A kutya egy szál kolbásszal és némi tepertővel kényeztette bendőjét, társa egy szendvicset majszolt. A termosz gőzölgő citromos teájának mindketten örültek.

— Akkor lássuk a medvét! — vakkantotta a kutya.

— Jaj, én attól a bundás jószágtól nagyon félek! — rettent meg a lány.

— Ettől a jelképes barna uraságtól nem kell félned: csak legyél elszánt és kitartó!

— Nem értem a szófacsarást!

Előttünk igencsak magas hegy tornyosul. Kacskaringós út vezet fel rá. Több száz méter szintet kell magunk alá gyűrnünk, hogy felérjünk. Igazi kihívás lesz neked! Továbbra is velem tartasz, vagy inkább visszamész?

— Miket nem gondolsz rólam!

Megcsikordultak a kövek a bakancsok alatt; egyenletes tempóban vágtak neki a hegynek. — Nem sietünk — jelentette ki a kutya. — A kövek görgősek: egy rossz lépés, és már ki is ficamodik a bokád!

Ahogy feljebb araszoltak, egyre jobban figyelniük kellett a lábuk alá. A pár napja hullott eső jéggé fagyva ült rá a kövekre, telepedett közéjük. Elszántan meneteltek, amíg Kóbor minden előzmény nélkül fel nem jajdult:

— Juj, valami hegyes tű megszúrta az orromat!

— Ne mondjál már ilyen szamárságot! — nevette el magát a lány. — Még hogy egy tű szúrta volna meg a nózidat? Ha Meseország kimeríthetetlenül furcsa tájain járnánk (persze a tűerdőben, amiről rajtad kívül nem hallott még senki), akkor persze elhinném neked, de így?

— Jól van, barátocskám! Helyes volt az okfejtés! Most már én is tudom, nem tű bökte meg az orromat, hanem valami más.

— Elárulnád végre, hogy mi bánt el veled ilyen méltatlanul?

— Egy tűhegyes jégcsap!

— Micsoda? Én eddig csak vízcsapról hallottam, no meg tűzcsapról, de ezek szerint van ilyen is?

Mire ezt végigvette a lány, Kóbor letörte és kezébe nyomta a hegyes végű jeget.

— Tessék itt van! Ez a jégcsap.

— Olyan ez, mint a jégkrém: csúcsos, hideg, csak épp vízíze van! — állapította meg Hajni.

— Hiszen abból van!

A hátuk mögött büszkén kihúzta magát Tél tábornok. Hirtelen eszébe jutott: mielőtt elsietett volna otthonról, elfelejtette felrázni a dunyhát. Az oldalán lógó, jégvirággal díszített tarisznyában mindössze egy kispárna volt, ezért csak azt frissíthette fel: máris apró pelyhekben hullott a hó. Hajni is megörült a fehér csillámoknak, de a kutya tán még nála is jobban.

— De szép! — lelkendezett a leány, Kóbor pedig minden egyes pelyhet be akart kapni. Örömükbe azért vegyült egy kis üröm is: az egyre hízó hótakaró befedte az utat. Tapasztalt túravezetőt azonban nem hozhat zavarba az ilyen semmiség! A fák között csak egy nyomvonalon haladhattak akadálymentesen: ott kell hát lennie az ösvénynek! A téli csapadék sejtelmes hangulatvilágításba burkolta az éjszakai tájat. Kapták magukat, és uccu, neki a havas hegyoldalnak!

A friss hó jól tapadt, és ez nagyban segítette a két bakancskoptató útját. Hajni mindinkább kimelegedett.

— Kissé húzd le a kabátod cipzárját, lazítsd ki a sálat a nyakadban, a kesztyűt és a sapkát pedig nyugodtan vágd zsebre!

— Nem akarok megfázni! — méltatlankodott a lányka.

— Tedd nyugodtan, mert ha nem, akkor tényleg a maródiak listájára kerülsz!

Végül csak hallgatott az okos szóra. Hamar rájött: igazat beszélt a mindenre figyelő túravezető — de máris új gond jelentkezett. Ahogy haladtak, mind jobban bekeményedett a vádlija. Amikor már enyhén fájt is, szóvá tette ezt barátjának.

— Rá se ránts! — érkezett a felelet amúgy kutyafuttában. — A legjobb gyógyír erre a további kutyagolás!

Egy hajtűkanyarból remekül ráláthattak a hófödte tájra. A távolban apró falu lapult a völgyben. Mély csend honolt odalent; még a házőrző ebek is aludtak. Kóbor Hajni szájába nyomott egy szem szőlőcukrot, majd még egyet — nem árt a folyamatos kalóriapótlás. Ha toronyiránt nekimennek a hegyoldalnak, levághatják a következő kanyart — tájékoztatta a lányt, és ő rábiccentett. Oldalazva kezdtek bele, egyik lábukat a másik után — szép sorjában, amíg csak az utolsó méterek túl meredeknek nem bizonyultak. Ekkor a kutya a lány mögé került, és mellső mancsát Hajni támaszkodó lába mögé tette segítségnek. Mire felértek a szerpentinre, mindketten erősen lihegtek, és az újoncról a hideg ellenére is árként folyt a veríték.

Kóbor egy arctörlő kendőt pecázott ki a hátizsák oldalzsebéből.

— Töröld át magad, és pihenünk, amíg alább nem hagy benned a forróság!

— Mennyi van még a kapaszkodóból?

— Már túl vagyunk a nehezén!

Az ég teljesen kitisztult, a levegő alaposan lehűlt. Ezért a további hegymenettől már nem melegedtek ki jobban — Hajni ezt meg is említette. Amíg effélékről csevegtek, néhány marék hó hullott a lány nyakába egy, az út fölé nyúló ágról. Akkorát visított, hogy majd’ a frászt hozta barátjára.

— Mintha malacot ölnének! — méltatlankodott Kóbor.

— Jaj, kiskutyám! Tudod, milyen hideg az a nyavalyás hó?

— Lárifári! Egy igazi természetjáró nem is törődik efféle semmiséggel!

Fokozatosan koptak a méterek. — Még pár perc, és megérkezünk a hegytetőre — tudatta a vezető.

Bokáig érő, szűz havat találtak odafent, ami hangosan ropogott lépteik alatt. A csúcsnál ahol lecövekeltek. A kutya megköszörülte torkát, és elvonyította magát, akár a farkasok.

— Őseim is így csinálhatták egykor — jelentette ki büszkén. — Öööö… azaz ennél azért sokkalta jobban — látta be.

Belelkesedett a lány, és kérlelni kezdte, hogy kiáltson ismét. A kutyát megszállta az ihlet, és olyan tökéletesen szólalt meg, hogy a rengeteg mélyén szunnyadó állatok összerezzentek félelmükben. A táj sokáig visszhangozta a vérfagyasztó üvöltést. Kóbor úgy érezte, hogy ezen már nem tud javítani. — Na, vége a gyermeknapnak! — vetett véget a kornyikálásnak.

— Nagyon elfáradtam! — ismerte be Hajni.

— Gondoltam én erre is!

— Akkor miért csörtetünk egyenesen a fák közé?

Pár perc múlva, amikor egy barlang bejárata elé értek, ezt is megtudta. Kóbor félretolta a faágakból font ajtót, aminek hézagait lombbal tömítette valaki. Ha nem is volt bent meleg, a csontig hatoló, metsző hideg azért odakint rekedt — Tél tábornok kénytelen volt az ajtó előtt ücsörögni.

Hajnit a kutya odavezette egy tönkhöz, aminek enyhén kimélyített teteje madárpihével volt tele. Ezen a kényelmes és meleg ülőkén foglalt helyet.

— Tőled balra van egy asztalka, arra nyugodtan ráteheted a holmidat. Csinálok némi meleget, amíg elhelyezkedsz!

A gyújtósnak való gúlába rendezve állt a fal mellett. A tűz belemart a száraz ágakba, és azok sercegve váltak áldozatává. Kellemes langymeleg töltötte be az üreget.

— Bújj ki a kabátodból, de azt mindjárt terítsd is a hátadra! — javasolta a kutya.

Egyre otthonosabban érezte magát a lány. El is kezdett kérdezősködni:

— Végül is hogyan kerültünk ide? Honnan tudtál a barlangról?

— Már régóta készültem erre az útra.

— Tehát nem véletlenül van ajtaja az üregnek és nem véletlenül volt idebent ez a sok fa?

— Ha mindez nem lenne itt, akár reménytelenné is válhatott volna a sorsunk. Ha nem érezzük az otthon melegét, még a legforróbb kánikulában is könnyen hideglelést kaphatunk!

Kóbor gyújtott egy kisebb tüzet is. Teáskannát tett fölé, és havat olvasztott benne. Hajni sem volt rest, és megterítette az asztalkát. Bőven került rá harapni való, ki-ki kedvére válogathatott. A kutya persze a szalonna után nyúlt. Lila hagymát harapott hozzá, és mellékesen tört egy kis kenyeret is. Annyira jóízűen falatozott, hogy barátja is kedvet kapott tőle. Amíg tömték a gyomrukat, a kannában felforrt a víz.

— Milyen füvet teszel bele?

— Na, lássuk csak! Mi is a választék? Van itt hársfa, csipkebogyó, meg kamilla is. Szórok bele mindháromból, és csapok hozzá még egy kis citromfüvet is!

Visszafelé jövet a kutya újabb ágakat dobott a tűzre. Immár lágy, tavaszi lég lengedezett a csarnokban. A kabát már rég lekerült a bakfis keskeny válláról, sőt, már a vastagabb pulóver is.

— Gyakran tanyázol itt?

— Most először!

— Hogyhogy?

Te adtad nekem a nevemet, mégpedig bölcsen. Amíg nem találkoztunk egymással, csak kóboroltam a nagyvilágban. Itt is, ott is meghúztam magam, vagy laktam is, de ez a barlang csak mától vált otthonommá. Te tetted azzá!

Ezalatt Tél tábornok sem tétlenkedett. Hazaszaladt, fölrázta alaposan az összes dunyhát, de még a nagy- és kispárnákról sem feledkezett meg! Kerekedett is hóförgeteg! A súlyos teher alatt földig hajoltak a vén fák ágai. A fáradozástól elcsigázva ült vissza helyére a rongyrázós kedvében lévő Tél.

A venyigeajtót csak nagy nehezen tudták kitolni. — Mekkora hó esett, amíg mi odabent voltunk! — ámult el a kutya.

A lány térdig süppedt. — Nem is jártam még ekkora hóban! — Ő még csak ellépegetett valahogy, lábát magasra emelve, a kutya viszont csak szökellve tudott haladni. A lány arca kipirult az erőlködéstől, miközben barátjáé egyre gondterheltebbé vált.

— Nem vagyok én szöcske, hogy ugrándozzak le a hegyről!

— Mit beszélsz nekem mindenféle tücsköt-bogarat?

A kutya a szólánc folytatása helyett inkább a tettek süppedős mezejére lépett. Visszabukdácsolt a barlanghoz, és egy kétszemélyes szánkóval tért vissza. Felpattantak rá, ellökték magukat, és már siklottak is lefelé. Kóbor ült hátul, és lábával ügyesen kormányozta a ródlit. A kanyarokban jócskán kifaroltak, és szikrát vetett a szán vasalt talpa, amikor kőre futottak vele. Szélvészként suhantak a fák között. A lejtő egy rövidke szakaszon meredekre fordult, a ródli pedig csak szállt, repült, szállt, repült, amíg nagyot huppanva újra talajt nem fogott, és bele nem rohant egy hóbuckába. Nagyot bukfencezve gurultak le az utasok, és csak a következő kupac állította meg őket — szerencsére sértetlenül. Nevetgélve tápászkodtak fel.

— Hű, az áldóját! Mekkorát száguldoztunk! — lelkendezett Hajni.

— Szerintem is jó kis muri volt! — értett egyet vele Kóbor.

Miután részletesen megtárgyalták kalandos útjukat, a kutya megkereste és összeszedte a szerteszét gurult cókmókot. Mire minden a helyére került, apró vízcseppek hulltak a lány nyakába.

— Esik az eső! — adta hírül.

— No ja: olvad a hó!

És valóban. Az addigi kemény takaró meglottyadt, vizes lett. Csúszóssá vált a talaj, úgyhogy egymásba fogódzva, óvatosan ereszkedtek alá.

— Mi zúg egyfolytában a távolban?

— Egy mély árok van arrafelé. A megolvadt hólét gyűjti össze, annak a hangját hallod. Mivel úgyis oda tartunk, rövidesen testközelből is megismerheted.

A partfal magasában megállt Tél tábornok, úgy integetett a távolodó vándorok után.

Világosodott. Bár tele volt kapaszkodásra is alkalmas fával és bokorral a szurdok oldala, a felázott talajon még így is csak üggyel-bajjal ereszkedtek alá. Miközben kifújták magukat odalent, a napkelte első sugarainak kis nyalábja utat talált a fák ágai között, és megvilágított egy tenyérnyi tisztást. Kóbor önkéntelenül is odakapta fejét, majd hirtelen ötlettel magára hagyta barátját, és elsietett. Mire a vízmosás bömbölő hangját figyelő lány észbe kaphatott volna, már vissza is ért. — Elhoztam neked a tavaszt! — jelentette be a kutya, és egy csokor hóvirágot nyújtott át neki.

A közeli fán megszólalt a kakukk: eljött a megújulás pezsgő időszaka. Lelkesen óvakodtak előre a zúgó legszélén. A nagyobb köveken freccsenve hasadt ketté a dübörögve rohanó áradat. Párás, nyirkos volt minden; latyakot, sarat, tócsákat kerülgettek. Az árok felett kidőlt fák tucatjai alkottak természetes hidakat. A sejtelmes, vadregényes táj félhomályba burkolódzott. A magas partfalak egyenletesen ereszkedtek, míg végleg bele nem lapultak a meder szintjébe. Kiértek a síkra.

Szemből erős légáram sepert végig rajtuk. Legalább tíz fokkal volt melegebb, mint a környezet. A földben áttelelő magvak szárba szökkentek, a fák duzzadó rügyei kipattantak. Nőttek a virágok, sarjadtak a levelek, életre perdült a természet!

A kutya mozdulatlanná merevedett. A közeli cserjésből népes szarvascsapat csörtetett a megszelídült, békésen kanyargó patakhoz. Csak egészen közelről vették észre a két vándort. Kíváncsian meredtek rájuk: mitévők legyenek most? Izgatottan kapálták a földet. Ahogy Hajni megmozdult, a vezérállat érdekes hangot adott ki:

— Nyee! — A vészjelzésre a csapat egyként fordult balra, és nagy robajjal elinaltak.

A favágók errefelé igencsak trehányul dolgoztak: az ösvény tele volt a hátrahagyott nyesedékkel, ami alaposan megnehezítette a haladást. Köves és gyökeres, ráadásul oldalvást lejtő gyalogúton jártak. Ez a terep alaposan megizzasztotta Hajnit. Az énekesmadarak látták a fogát összeszorítva haladó lány elszántságát, és biztatásul dalra fakadtak. Trilláikkal betöltötték az egész erdőt, öröméül mindenkinek.

Újabb tisztáshoz értek. A nap heve újabb ruhadarabokat csalt le a lányról. Kóbor ezalatt plédet terített a mezei árvácskával, gyermekláncfűvel és százszorszéppel pompázó gyepre. Megpihentek egy kicsit. A magasban gólyapár keringett; most érkeztek meg távoli útjukról. A rét másik végében vaddisznó koca kocogott három csíkos malackájával. A meleg napsugarak kellemesen simogatták Hajni fehér bőrét. Szívét átmelegítette a bársonyos érintés: milyen jó is az!

A kutya eközben sem maradt tétlen. A közeli bokor aljából zöldfülű tapsifüles ugrott elő. — Majd én megmozgatom azt a fejletlen kis izomzatodat, hadd erősödjön! — kurjantotta az eb, és amúgy játékból jól megkergette. Szedte is apró lábait az ugrifüles, de hol volt az ő gyorsasága a kutyáéhoz képest? Néhány kör után Kóbor visszatért a napozó lányhoz, a nyuszika meg az egyik bokor alján lélegzetét visszafojtva lapuló mamájához.

Felkerekedett a két cimbora, és pár perc alatt visszaértek a már teljesen kiszáradt patakhoz. Egy ideig a mederben, a hömpölyök és uszadékfák közt botorkáltak. A kőfolyamot két oldalról szomorúfüzek kerítették a romantikus tájon.

A kutya hiába kotorászott hátizsákjában, nem talált innivalót. Mivel barátja sem járt több sikerrel, szomjúhozva baktattak tovább. Bajukat tetézte, hogy süppedő homok került a talpuk alá. Kóbor egyre bosszúsabb lett, de csak magában morgott. A nap egyre magasabbra hágott a felhőtlen égbolton. A sárga szemcsék valósággal ontották vissza a meleget, de a fő baj az volt, hogy a homok kegyetlenül kivette az erőt a lábukból. A nagylány már csak vánszorgott, nyelve tán még a kutyáénál is lejjebb lógott. Túravezetője megsajnálta.

— Add csak ide a hátizsákodat! — kérte, de a lány nemet intett fejével.

— Ez már igen! — nyugtázta Kóbor.

A homoktenger egy hosszú emelkedő tetején ért véget — ott viszont egy csapásra. Alattuk, a völgyben magas fák öleltek körbe egy nádtetős parasztházat és melléképületeit. Kóbor egészen fellelkesült, amikor meglátta, hogy a kerítés nélküli portán egy kerekes- és egy gémeskút is áll. A ház elé érve elvakkantotta magát, de továbbra sem tapasztalt életjelet. Így hát odamentek a kerekeskúthoz, és húztak maguknak egy vödörrel. Hogy mekkora vödör volt a lánc végén, azt nem tudni, de annyi bizonyos, hogy a szomjoltás végére nem sok víz maradt benne. Mosakodáshoz húztak még eggyel. Mire mindezzel végeztek, a pajtából előkerült egy Hajninál valamivel idősebb fiú, aki egy csillogó szőrű hátaslovat vezetett. Igencsak meglepődött.

— Hát ti meg honnan kerültetek ide, ahol a madár sem jár?

— Erre vezet az utunk! — vágta rá hetykén Hajni.

— Nem vagytok szomjasak? Netán éhesek?

Az imént ittunk a kutatokból, még meg is mosakodtunk. Elemózsia bőven van a hátizsákban. Úgyhogy köszönjük szépen, el vagyunk látva minden földi jóval!

— Jól van! — felelte a fiú.

A ló éleset nyihogott. A legény vastagon meglapogatta a nyakát, úgy csitította a paripát.

— Nyugodj meg, Hajnal!

A tini ujjongva kiáltott fel: a lovad neve majdnem egyezik az enyémmel! Én ugyanis Hajni vagyok!

Elgondolkodott a legény: — Lenne kedved lovagolni Hajnal hátán?

Volt hozzá. Belelépett a legény összekulcsolt tenyerébe, és kisebb küszködés után kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben. Mindezt olyan gyorsan, hogy a kutya még fel sem ocsúdott ámulatából.

A srác egy frissen kaszált rétre vezette a derest. Annak közepén megállt, és futószáron körbejáratta a lovat. A lány arca sugárzott a boldogságtól. Milyen remek hátas az én druszám! A fiú is mosolygott: de milyen gyönyörű a lovasa! Felajánlotta Hajninak, hogy lóháton végigvezeti a környéken, de ő nem élt a lehetőséggel.

— Az út kisebb része még hátra van, indulnunk kell!

Az ifjú őket visszavezette a gémeskút mellé, a vályúhoz. Ahogy lesegítette a lányt a nyeregből, magához vonta egy kicsit. — Remek teremtés vagy, az angyalát! — súgta a fülébe, ahová dupla szárú, pirosló cseresznyét akasztott, kezébe pedig egy mindennél többet mondó, hamvas rózsát adott.

Kóbor eközben egy használaton kívüli, viharvert kutyaólba húzódott a tűző nap elől. A fiú odavezette hozzá Hajnit, és beköszönt neki — de nem csak ő, hanem a nyár is!

A távolból sejtelmes hangok foszlányait vélték kihallani. Felkapta fejét a csupafül kutya: az érkező szél az! A sivatagi eredetű, tűzforró áramlat nyomán rekkenő hőség telepedett a vidékre. Az erdő, a táj elnémult, a madarak a lombpaplan alatt pihegtek, a kisebb állatok a bokrok aljába, a nagyvadak az árkok mélyére húzódtak vissza. A levegő már-már remegett a forróságtól.

— Hm — szólalt meg Kóbor.

— Mond csak bátran, kiskutyám, mi vár még ránk?

— Egy óriási hegy, amelyre csak kőről kőre lépkedve juthatunk fel! Semmi sem véd a pörkölő sugarak ellen, ugyanis a hegyoldal teljesen tar!

— Nem baj! Csakazértis megmásszuk a bitangot!

Több mint kegyetlen volt az emelkedő — ezt az oldalt még az állatok is messze kerülték. A kövek néhol kicsik és gurulósak voltak, máshol nagyobbak és girbegurbák, néha meg akkorák, hogy még az edzett lábú vándor is alig tudott fellépni rájuk. Időnként elmaradtak a fokok, ilyenkor mit sem fogott a bakancsok recés talpa a simára kopott meredeken. A finom por vastagon beleült a testüket áztató sós verítékbe. A pokolba vezető út lehet ilyen! Komótosan, minden lépést alaposan megfontolva gyűrték maguk alá az ördögi hegyet. Az erős terheléstől hevesen kalapált a szívük, tüdejük vészjóslóan zihált. Meg-megálltak, ilyenkor kézbe kapták a kulacsot, kortyoltak belőle egy párat, de tíz méterrel odébb már úgy érezték, akárha nem is ittak volna. Szájuk kicserepesedett, arcukat kegyetlenül marta a poros veríték. Hiába üresedett a hátizsák, egyre nehezebbnek érezték. Mintha nem is élelemmel és vízzel, hanem ólommal lenne tele! Nem szóltak egymáshoz, minden csepp erejükre szükségük volt. Tudták: az akadály előtt önmagukat kell legyőzniük! Tompa zúgás költözött a fejükbe, és néha még a szédülés is elkapta őket. Az erő fogytán volt, de az akarat nem! Utolsó tartalékaikat mozgósítva felziháltak a túloldalt szelíden lejtő tetőre. Léptek még kettőt, és lerogytak — elterültek, mint a Nagyalföld. Csak pihenni és pihenni! — ahogy az a mesében áll. De hiába várták volna a leghabosabb felhőből kilépő vízitündért, mert ő továbbra is Meseország kifogyhatatlanul gazdag birodalmában őrködött az igazság felett.

Egyszerre tértek magukhoz, amikor kirándulók közeledtek a másik oldalról. Egy apuka hangos szóval intette gyermekét: — Ne menj tovább, fiam, mert ott egy járhatatlan szakadék tátong! — Az ébredezők lelke mosolygott, egészséges önbizalom töltötte el őket. Megéheztek a nagy út után: ettek, ittak, és már mentek is tovább.

Az autóval érkezett kirándulók kiguvadt szemmel bámulták meg a mosolyogva tovasétáló fiatal lányt és peckesen lépkedő kutyáját. A hátralévő szakasz már igazi álomút volt — a széles, kényelmes ösvényen akár ha szőnyegen jártak volna. Kétoldalt agg fák álltak díszsorfalat, összehajló lombkoronájuk megóvta a vándorokat a pörkölő sugaraktól. Az út mentén fából összeütött padok és asztalok kínáltak pihenőhelyet, de ők nem hogy leültek volna, épp ellenkezőleg: futásnak eredtek. Egyikük boldogan kacagott, a másik öblös hangján ugatta elégedettségét a világba.

Túl voltak a lejtőn és az utolsó, beláthatatlan kanyaron is. Ahogy kiléptek az erdőből, egy meseszép, kerek tó partján találták magukat. Az égkék víz közepén tavirózsák pompáztak. A part aprószemű homokja észrevétlenül simult a tóba. A közkedvelt pihenőhelyen nagy volt az élet. Sikongtak az apróságok, tomboltak a kamaszok, ténferegtek a középkorúak, csendben üldögéltek az idősek. Ringott a gumicsónak, repült a labda, lábuszony fodrozta a vizet. A parton szólt a zene, fogytak a frissítők és a harapnivalók.

Mindketten ledobták magukról a fölösleges holmit, és felszabadultan rohantak be a tóba. Amikor a hullámok már a combjukat csapdosták, fejest ugrottak a habokba. Testük felfrissült, lelkük úszott a boldogságban. Kóbor egy teniszlabdát varázsolt elő, és játszani hívta a lányt. Nagyon messze álltak fel, de mindegyikük dobása pontosan a másik ég felé tartott tenyerébe pottyant!

Az éles kép minden átmenet nélkül megfakult, összetöredezett. A kristálytiszta hang recsegni kezdett, ahogy valami külső nesz megzavarta. Hajni továbbra is próbált koncentrálni, de a mozi szétesni készült.

A kollégium lépcsőházában egy férfi és egy nő iparkodott felfelé. Mintha nem ismerték volna eléggé a helyet, minden emeleten bekukkantottak a folyosóra. Amikor az utolsó előttin is túljutottak, a nő megkönnyebbülten vette észre, hogy a fordulóban áll valaki. Mellé érve ráköszöntek, de a korlátnak támaszkodó gyerek mintha meg sem hallotta volna. A nő vont egyet a vállán, és inkább az egyik terem helyéről próbált érdeklődni — a lány azonban továbbra is átszellemült arccal bámulta a falat, mintha nem is a jelenben lenne. Akkor rezzent csak össze, amikor a férfi hangos szóval maga után invitálta nejét. A pár tovább lépett, és élesen csattant fel a nő hangja: Hát, igen! Szegény gyermek! Mire is számíthat az életben egy ilyen szerencsétlen?

A lány hirtelenjében azt sem tudta, hol is van. Hallotta ugyan még a tóparti zsibongást, de a fülében már ott visszhangoztak a kegyetlen szavak is: Hát, igen! Szegény gyermek! Mire is számíthat az életben egy ilyen szerencsétlen?

A befalazott ablakban végleg elszürkült a koraőszi naplemente. Annyit még kivett belőle Hajni, hogy egy magas vasúti töltés mellett sietnek hátukon a zsákkal, tán még azt is, ahogy kattogva tovahalad a sínen egy magányos mozdony, de azt már végképp nem látta, hogyan száll fel a két, mindenre elszánt barát az őket hamarosan hazarepítő buszra.