II. rész

 6.

A kutya egy tizedik emeleti lakás ablakából figyelte a park csendes életét. Már évek óta itt éltek, és őt már nem fenyegette az utcára kerülés veszélye. Kattanva állt meg a lift az utolsó emeleten. Kóbor arcára megnyugvás költözött.

— Izzad a fű! — állított be Hajni a nem mindennapi hírrel.

A kutya füle egy csapásra lekonyult. Még hogy izzad a fű? Bolhás macska legyek, ha egy árva kukkot is értek az egészből!

— Drága barátocskám! — fordult a pulóverétől szabadulni igyekvő gyermekhez. — Őszintén bevallom neked, hogy olykor vészesen elkalandozik a figyelmem, és ilyenkor botfülűvé válok. Mit is mondtál az imént?

— Mindjárt megvizsgálom azt a süket füledet, és ha kell, meggyógyítom — felelte készségesen a kislány.

Megijedt a kutya, és a szoba sarka felé inalt. Felugrott a falra erősített könyvespolcra, és onnan folytatta:

— Nem kételkedem szereteted orvosló erejében, de az előbb nem a fülemmel volt a baj, hanem a figyelmemmel! Mondd csak: mit is csinál a fű?

— Te még ezt sem tudod? Már tegnap is akartam mondani neked, hogy amikor a parkban bementem a fűre, és letettem tenyeremet, a fűszálak mind egy szálig csuromvizesek voltak. Meg is kérdeztem a rám vigyázó nénitől, hogy esett-e éjszaka az eső? Ő meg csak annyit felelt: dehogy esett! Hiába vártam a folytatást, nem volt. Úgyhogy el kellett gondolkoznom rajta: ha nem esett az eső, akkor csak attól lehet nedves a fű, hogy megizzadt. És úgy is van!

A kutya ábrázata már-már egy bánatos lóéra hasonlított, úgy megnyúlt a meghökkentő okfejtéstől. — Meg tudnád mondani nekem, aranyos kis Hajnika, hogy netán egész éjjel szaladgált az a sok fű, és azért izzadt meg, vagy egyéb, frappáns okból kifolyólag?

Most Hajni arca hosszabbodott meg, ahogy kelletlenül elhúzta a szája szélét.

— Honnan a manóból tudhatnám, hogy mitől izzadt meg a fű! Ha nem horkoltad volna végig az éjszakát, kiskutyám, akkor tudhatnád, hogy egész éjjel aludtam, mint a tej!

— Én inkább imígyen fogalmaztam volna: úgy aludtam, mint egy tejfeles képű kiscica! Máskülönben meg én nem szoktam horkolni! Már illene tudnod, hogy egy magára valamit is adó kutya mindig féléberen alszik!

— De van egy remek ötletem! — élénkült fel Kóbor. — Ha nem is régóta, de koptatod már az iskolapadot. Ismered a betűket, tudsz írni. A ma reggeli séta, a páratlan felismerés alapján kombináló képességed utolérhetetlennek tűnik. Írjál meséket!

— Én olyat még nem tudok — csüggedt el a kislány. Hogyan kell azt csinálni?

— Leülsz a székre, és papírra veted furfangosnál furfangosabb gondolataidat.

Székestől fordult az asztalhoz a kislány, és maga elé húzta az írógépet. Papírt fűzött be, és jó erősen megdörzsölte mindkét orcáját. Néhány pillanatig töprengve meredt maga elé, majd letörten megszólalt:

— Semmi nem jut az eszembe!

— Pedig neked kell kitalálnod! Úgyhogy én nem is zavarlak tovább… — azzal oldalára dőlt, és már aludt is. A lába időnként megrándult, ahogy a nyulakat hajkurászta az álmok mezején. Akár egy zsák nyulat is megfoghatott volna, még ízletesen el is készíthette volna őket, mire meglett a remekmű.

— Ébresztő, kiskutyám! — kiáltott a gyermek, mire ő szöcske módjára szökkent fel.

— Talán ég a ház? Mire ez a harsogás? És hol is van az a kondérnyi nyúlpaprikás?

— Elkészültem a mesével! Szívesen felolvasom neked, ha akarod!

— Alig várom, hogy hallhassam az első gyöngyszemet! Már kezdheted is!

Hajni az ölébe vette a teleírt lapot, és akadozva belekezdett.

A két legjobb barát

Kóbor maci arra ébredt téli álmából, hogy éhes. Kiment a konyhába. Keresgélte a mézet. Nem találta. Felöltözött, a nyakába sálat tekert, a fejébe kötött sapkát húzott. Megkereste a szánkóját, és elcammogott vele a boltba. Ott kért egy üveg mézet. Kifizette a pénztáros néninek, és hazaindult. Útközben találkozott a kis Hajni nyuszival, aki nagyon éhes volt. A méz felét szó nélkül odaadta neki, őt pedig ráültette a szánkóra, és hazahúzta.

Amikor legközelebb újra elfogyott a mackó méze, és újra a boltba indult, megint találkozott a kis Hajnival.

— A múltkor jó voltál hozzám — mondta a nyuszi, és adott neki két sárgarépát. A mackó megköszönte, és jóízűen elropogtatta a reggelinek való finomságot.

Itt a vége, fuss el véle!

Alig fejezte be a felolvasást, máris kikívánkozott belőle a kíváncsiság — Na, milyen volt?

— Szó, ami szó, minden bizonnyal mélyen szántó gondolatok után juthattál el a sárgarépáig. Az meg csak a véletlennek köszönhető, hogy a mesében a mackót Kóbornak hívták. Ugye?

— Dehogy is! — fortyant fel a kislány. — Hiszen a mese címe, ha esetleg elfelejtetted volna: A két legjobb barát! Mi pedig azok vagyunk. Nemde?

A kutya felpattant, és kiviharzott a konyhába. Néhány hangos ajtócsapódás után bánatosan tért vissza. — Azt a hét meg a nyolcát! Sehol nem találtam mézet. Pedig milyen jót nyalakodhattunk volna belőle!

Most Hajni pattant fel a székről. Ő is a konyha felé indult, de megtorpant az ajtóban. —Gyere gyorsan, kiskutyám! Nem tudom, hogy hol a sárgarépa!

A kutya hátán futkározni kezdett a hideg, ahogy a zöldség szagára gondolt, de azért ment. — Máris ott vagyok, egyetlen, legjobb barátom!

— Mivel olyan kiváló a szimatod, légy szíves, keresd meg a répát!

— Hogy mit meg nem tesz a legjobb barátjáért egy magamfajta kutya! — tűvé tette a konyhát, de kutakodása kudarcba fulladt.

— Hajnika! — szólalt meg nagy sokára. — A te mamád nem is szokott főzni, vagy legalábbis csak szökőévente. Kár tovább keresni a zöldséget!

— Pedig van itthon! Úgy szeretem a finomfőzeléket, hogy megígértettem anyukámmal, hogy főz nekem. A boltban már meg is vette!

— Óh, szent vizslaorrú vadászeb ősöm, segíts meg azonnal, nehogy épp most süljek fel! — fohászkodott Kóbor, és újra összpontosította figyelmét, de mindhiába. — A kutyafáját! Van sárgarépa, de nem érezni a szagát. Hogyan lehetséges ez? Fakutya legyek, ha értem!

A gyermek odalépett töprengő barátjához. — Itt kell valahol lennie — kordult egyet a gyomra.

Kóbor teljesen elpirult a szégyentől. — Ha már ennyire életbevágó az ügy, akkor többet ésszel, mint erővel! Nézzük is csak sorjában! Egyetlen légmentesen záródó ajtó van a konyhában, éspedig a hűtőszekrényé! Tehát ott van az a nyamvadt… ööö, miket is mondok, hát persze, hogy az a mennyeien finom répa. Mielőtt a gyomrod újabbat korogna, és teljesen megsüketülnék tőle, légy oly szíves, és nyisd ki a hűtőszekrényt! Ott már seperc alatt rátalálok a kedvenc csemegédre!

Nem kellett kétszer mondania, és már dughatta is orrát a nyíló résbe.

— A bal oldali műanyag dobozban van a sárgarépa, mégpedig a nejlonzacskóban —állapította meg, és újra megnyugvás költözött arcára.

7.

Mellső mancsával épp az állát vakargatta a kutya. Egészen belefeledkezett gondolataiba, csak a háta mögül érkező kérdés zökkentette vissza a gyermekszoba újsütetű valóságába.

— Netán bolhás vagy, drága kiskutyám?

Alig akart hinni a fülének. A méltatlan gyanúsítás annyira meglepte, hogy kis híján orra bukott. Amint visszanyerte egyensúlyát és megtépázott önbizalmát, megfordult. Szólni akart volna a kislányhoz, de a látványtól tágra nyílt a szeme, tátva maradt a szája.

— De kicsípted magad, Hajnika! — jegyezte meg nagy sokára.

— Ugye tetszem neked ebben a szép ruhában? — kérdezte a kislány bátortalan lelkesedéssel.

Kóbor legszívesebben még megvakarta volna feje búbját a kényszerű válasz előtt, de még időben visszakozott. Hosszasan elnézte a méregdrága holmiban félszegen tetszelgő kislányt, és mélységesen elszomorodott.

— Ugye, nagyon szép vagyok benne? — türelmetlenkedett Hajni.

A kutya szó nélkül odasétált hozzá, és körbeszimatolta. — Mit érzek rajtad, te szamárkóró!

— Egy nagyon pici parfümöt tettem a nyakamba játékból — jött a bizonytalan válasz.

A kutya olyan szomorú képet vágott, hogyha meglátta volna magát a tükörben, tán még a világból is kiszaladt volna ijedtében.

— Szép a ruhád, nádszálvirág, de te annál sokkalta szebb vagy! De csak az illatosító nélkül! — toldotta meg reménykedve, majd körülnézett az örömtelen szobában. — Névnapod, netán születésnapod volt mostanában? Mire fel kaptad ezt a sok csicsás rongyot?

— Szeretete jeléül kaptam anyukámtól — felelte suta büszkeséggel.

— No lám, és mondd csak, mit szeret benned a mamád?

— Hogy csendes vagyok! Hogy nem kérdezgetem mindenféléről! Hogy elvagyok egymagamban is! Azt is mondta, hogy ha továbbra is ilyen nagyon jó és aranyos gyerek leszek, akkor máskor is kapok tőle sok szép ruhát, vagy amit magamnak szeretnék.

— Csakugyan, Hajnika! Mit szeretnél kapni legközelebb?

A kislány lénye mintha a végtelenbe veszett volna, csak állt a szoba közepén szótlanul. Szőrös kis barátja a lába mellé kucorodott. Kiflibe rendezte magát, és a két mancsára engedte állát. Várakozott, türelmesen várt, de mindhiába. A szomorú valóságtól a végletekig elfacsarodott a szíve. A gyomrát kis gombóccá gyűrte valami. Nem bírta tovább az idegőrlő tétlenséget, letörten feltápászkodott, és többször is megnyalta Hajni kézfejét. Az elbambuló kislányt váratlanul érte a beszédes érintés. Meg is riadt tőle egy kissé, visszazökkent a jelenbe, és reszkető kézzel végigsimította Kóbor belső lángtól égő buksiját.

Hajni csepp lelke ártatlan mélyén úgy érezte: valahogy, valamivel mintha megbántotta volna az ő egyetlen barátját. — Ez így nem jó! — zakatoltak gondolatai. — Hogyan tudnám egyértelműen tudomására adni a szeretetemet? Addig törte kis kobakját, míg rá nem talált a helyesnek vélt megoldásra.— Hát persze! — csapott a homlokára.

Másnap reggel sokáig lustálkodott a kutya. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor a kis gazdája már a suliban koptatta a padot. Feltápászkodott. Előbb a két mellső mancsát nyújtotta ki, majd a hátsó futómű következett, és ezzel véget is ért az elmaradhatatlan reggeli torna. Megnyalta szája szélét, belelefetyelt a frissen töltött vizes tálba, és elindult szokásos, tényfeltáró útjára. Körbeszaglászta a lakás összes zugát, újra begyűjtötte az elmúlt napok emlékeit. Vonásai rezzenéstelenek maradtak: semmi új a nap alatt! Könnyed szökelléssel felugrott a konyhaablak könyöklőjére, és szétnézett a magasból. Mint máskor, gondolatai most is a távoli jövőbe kóboroltak. Vajon hányszor kell még innen kinéznem? A kérdés szónoki volt, így nem is próbálkozott a válasszal. Inkább visszatért a gyermekszobába, és a kiteknősödött heverőn egy levélre bukkant. Nofene, észre sem vettem, hogy itt járt a postás — ironizált amúgy magában. Ráhasalt az oly kedves gyermekillatot kibocsátó, viharvert ágyra. Egy kissé el is lágyult a szíve, de nem engedte szétáramlani a testét-lelkét boldogító érzést. Majd ha eljön az ideje! — és a levél után nyúlt.

Drága kiskutyám! Úgy, de úgy szeretlek téged, hogy azt el sem tudom mondani neked. Ha egyszer majd felnövök, és sok pénzem lesz, tejben-vajban foglak füröszteni. Szép kutyaházat is kapsz, és minden nap a legfinomabb husikat teszem a táladba. Lesz autónk is, és a sofőr bácsinak mindig megmondjuk, hogy épp hová szeretnénk menni. Útközben megállunk, mi ketten kiszállunk, veszek neked sokgombócos fagyit, csokisat és vaníliásat is, utána bepattanunk az autóba, és irány haza. Meglátod, nekünk kettőnknek lesz a legjobb dolgunk a világon!

8.

Tarajosra fodrozták a vizet a pillangózva tovaúszó bárányfelhők az ég végeláthatatlan fekete tavában, de a felhabzó tajték sziszegését alant nem hallhatta senki. A szunnyadó lakótelep kusza és sűrű, alig áthatolható betondzsungelétől mindössze egy jókora szöcskeugrásra volt az ekkorra már teljesen elnéptelenedett Városliget. A rajta kígyóvonalban átvezető út most nem jajdult fel a ránehezedő csülkök és paták terhétől. A sétány szélén a kék szemű, magukat szendének mutató ibolyák mellett piros és sárga ruhában pompázó, szerelmetes rózsák illatoztak szemlesütve. Közelükben éltes szomorúfüzek lógatták vékony szálú hajukat egy békakoncerttől hangos tó vizébe. Az egyik fa tövében egy napközben bepörgött és ott felejtett búgócsiga dőlt oldalára a pázsiton. A sétány szélétől nem messze, ahol egy kényszerből kecskeszakállt viselő madárijesztő állt botlábán, hat nem lúdtalp zörrentette meg a gyöngykavicsot. Egyik közeledő sem kacsázva járt.

— Hová megyünk, Kóbor? — érdeklődött álmos hangon Hajni.

— Még nem mondhatom meg!

— Amióta elindultunk, nem találkoztunk egy teremtett lélekkel sem!

— Épp ettől lesz egyedülállóvá számodra ez az éjszaka. Emiatt indultunk el olyan későn, és remélhetőleg az elkövetkező órákban sem találkozunk senki emberfiával.

Hajninak az egész úgy volt érthetetlen, ahogy volt. De mivel feltétel nélkül bízott egyetlen barátjában, nem firtatta tovább, hová is igyekeznek. Csendben lépkedtek egymás mellett.

— Milyen orrcsiklandó illata van a kutyatejnek! — szólalt meg Kóbor.

— Minek van olyan illata?

— Annak a sárga virágnak, amely tőlünk jobbra árválkodik a lóhere mellett.

— A kutyatej virág? Nem értem. Hogyan lehet a hűséges kutya és a finom, habos tej összeillesztéséből virág?

— Hallasz te ennél még sokkal furcsábbakat is ma éjjel, te kis mákvirág… — mosolyodott el kissé a kutya. — De csitt, Hajnika, mert nemsokára megérkezünk az állatkerthez! Ne feledd, ez az éjszaka csakis teérted van! Ha sikerül a tervem, olyan előadást hallhatsz itt, amilyet senki emberfia az idők kezdete óta. Ezért mindvégig maradj csendben mellettem, én meg hűen tolmácsolom neked az eseményeket!

Megérkeztek a főbejárathoz, amit két hatalmas, kőszívű elefánt vigyázott. No, most meglátjuk, hogy növök vagy csökkenek-e a magam szemében — dünnyögte csak úgy maga elé a kutya. — Ha nem tudunk bejutni a kertbe, az akár mindkettőnkre végzetes lehet!

A posztoló agyarasokkal szemben leült a járdára, és szuggerálni kezdte a rendíthetetlen őröket. Kitartónak kellett lennie, tudta ő ezt jól. Okos fejét enyhén oldalt billentette, és erősen hegyezte a fülét. A szeme már pirosan izzott. Tudta, hogy előbb a baloldalt strázsáló ormányost kell életre keltenie — párja csak utána válhat tevékennyé. Az őrszem merev vonásai lassanként felengedtek. Mocorgott egy kicsit oszloplábain, megemelte vaskos ormányát, és egy tudattalan mozdulattal kinyitotta a rács patinás lakatját. Hűséges párja szélesre tárta a kaput, és a járdán várakozó két test, egy lélek beléphetett a most csak rájuk váró, sajátos birodalomba.

Az állatok változatos kinézetű és állagú lakóingatlanai egyként olvadtak bele a koromsötét éjszakába. Gazdáik jelenlétéről a kacsalábon szélsebesen forgó villákból és az összetákolt, roskadozó ólakból kiillanó szagok árulkodtak. A se széle, se hossza kertben bandukolva odaértek az ősidők óta üzemelő, de ilyenkor üresen kongó vendéglő terasza elé, amit erdő, legelő és folyó ölelt körbe. Leültek egy padra, és szótlanul várakoztak.

A távolból kis szárnyak neszeztek halkan. Szentjánosbogarak ezrei érkeztek libasorban, és leültek a terasz fölé nyúló ágakra akasztott, színes lampionokra. A milliónyi világító bogár a gyertyalángok romantikáját idézte fel.

A kecskelábakon álló, szúette asztalok csíkos terítőit a mindig önmagából kiinduló zebra tervezte, de a hangyaszorgalommal dolgozó szövőlepke készítette el. A törhetetlen kitin tányérokat egy világot járt teknős szállította, a leveshez a kanalasgém biztosította az evőeszközt, a kifogástalan recéjű és élű kést a fűrészhal. Aki az ennyi meg annyi ágú villákat hiányolná, ne aggódjon egy hangyányit se: az idejáró vendégek kézzel-lábbal is kiválóan tudnak ételt pusztítani, ámbátor a távolból minden pillanatban megérkezhet egy újabb beszállító, a villás farkú fecskemadár.

A pazar választékról és a kifogyhatatlan bőségről a vastag bőrű rinocérosz gondoskodott. A vendéglátóhely és az odajáró sáskanépség biztonságára a gorilla klán néhány tagbaszakadt, egyensapkáján kócsagtollat viselő tagja ügyelt.

Nagy volt a sürgés-forgás a konyhában, ahol a lepényhal irányította a seregnyi alkalmazottat. A kézilány a krumplibogár volt, az italokat a paradicsommadár adta ki, az édességeket a szakmában királynőnek számító anyaméh készítette. Az étlapról rendelhető falni és vedelni valót pingvinek szolgálták fel kifogástalan, fekete frakkban.

A mesebeli terasz egyik szegletében, ahol a kerek erdő kezdődött, egy láncot hordó kakukk ugrott elő óra alakú házából, és amint elrikkantotta az éjfélt, megpezsdült az alvó kert. Hajni libabőrös lett az izgalomtól, de csendben maradt. A kutya annyira büszke volt bátor gazdijára, hogy majd’ beverte hosszúkás orra gombvégét a pad felett ívelő ágba. Nem csak a rejtőzködésre kiválóan alkalmas erdő, a szaladgálásra serkentő mező és a pancsolásra csábító folyó népesedett be, de a vendéglő terasza is. Egyre-másra érkeztek a korgó gyomrú vendégek. A ruhatárhoz épp egy jól öltözött, de vadbivaly módján csörtető család előőrse érkezett meg.

A ruhatárat a fogas üzemeltette.

— Vidd innen az irhádat, te tetű kerge birka, nem látod, hogy nincs hová akasztanom a bundámat! — zsémbelt medve őnagysága. Dühösen toporgott a sokaságban, majd hirtelen negédes hangra váltva fordult térdkalácsa előtt csetlő-botló kölykéhez — Bocs, aranyos macikám! Véletlenül ráléptem a mancsodra! — A mézes puszedli ábrázatú apróság ekkorra már úgy lármázott, mint a fába szorult féreg. Anyja csitításul egy mézeskalácsot tömött a nagyra tátott szájába. Ekkor ért oda hozzájuk a mackós járású családfő, és elindultak asztalukhoz. Az asszony gúnyosan jegyezte meg a mögöttük álló vendégről: Ez a zebra születésétől ugyanazt a csíkos hacukát hordja. Mintha épp most szabadult volna a rács mögül!

A legtöbb asztalt népes, olykor csordába tömörült családok és nyájas baráti társaságok vették körül — de nem mindet. Egy kiskakas mesebeli szerencséjével vált fizetőképessé, és egymagában múlatta az időt. Ahogy megunta a tétlen magányt, zsebébe nyúlt, és megcsillantotta gyémánt fél krajcárját, mire a tőle addig húzódozó, divatos tollú, keszeg hátsójú pipi tüstént helyet foglalt mellette. A szomszéd asztalnál többen is felfigyeltek erre a korántsem egyedi jelenségre. Egyikük oda is szólt a héjának: ne sasold már olyan feltűnően azt a csirkét, hiszen a fenekén még ott a tojáshéj! Hangosan derült a kacagó hiéna a jó poénon, a héja viszont pulykamérges lett a kellemetlen megjegyzéstől.

Másokban másként forrt a tettvágy. — Fejd meg azt a vén bakkecskét, ha már annyit ugrál körülötted! — biztatta az ő kis ártatlan sete-sutáját a szarvastehén. A gida szelíd őzikepillantásokkal, szempilláját rebegtetve vette célba a már ifjú korában felszarvazott öregurat.

A dromedár után rá nem sokkal befutott a nála kétszer módosabb, de vele fasírtban lévő rokona, a kétpúpú teve is. A szitakötő újfent birkatürelemmel kezdett a régi jó viszony szétszakadozott szálainak összekötözéséhez. Igyekezetét látva akcióba lépett a gém is, és az általa feltalált kútból vizet húzott a két sivatagi hajónak.

A folyó felől turistabotjára támaszkodva érkezett a tarisznyarák, és hátizsákjából dobostortát vett elő, és amikor a tücsökbanda felvonult a pódiumra, átadta azt a dobos fenoménnak. A zenészeket heves tapsorkán fogadta. Az afféle díszpintynek tekintett rák bejelentette, hogy ketten — a halászó sas és a vetési varjú — nem tudnak részt venni a népünnepélyen; útközben látta őket dolgozni. Közben kioldotta saras cipőfűzőjét, és lehúzta lábáról a csukát.

— Kár értük! — jegyezte meg a közelben tollászkodó dolmányos varjú, a Kárrendező Hivatal vezetője.

Az erdő két, egymást nem kedvelő ura egymáshoz közel foglalt helyet. A farkaséhes ordas bosszantásul medvetalpat rendelt áfonyával. Barna úr erre csak legyintett egyet, majd a közelében üldögélő könyvmoly bagolytól kölcsönkérte a legújabb, A kismalac és a farkas című bestsellert. — Ócska hírlapi kacsa! — vonyította dühösen a toportyán.

A jelenetet székéről előrehajolva nézte végig a pápaszemes kobra, aztán végleg belemerült újságja betűtengerébe.

Míg a kanalas gém habos madártejet habzsolt darázstésztával, a terasz szélén nagyokat ásított a foltos bundájú párduc: hátha a szájába repül egy sült galamb! Pár méterrel arrébb, a mezőn a panda család néhány pajkos tagja az egyedfejlődésről bábozott az álcáknak, majd gólya viszi a fiát játszottak.

Mások is hajlamosak voltak a kajlaságra. Néhány zöldfülű nyúl tigriscsíkosra festette magát. Az ebadták hatalmas tigrisugrásokkal száguldottak a nyúlszívű hörcsög felé — aki a bokoraljban épp a bátorságáról híres oroszlán képében húzta a lóbőrt. A felriadt méregzsák szeméből bolhaként ugrott ki az álom, és ő — híven önmagához — máris úgy pattogott felháborodásában, mint kecskeszar a deszkán. Kutyául érezte magát! A világ végéig hallatszó handabandázástól eszeveszett menekülésbe kezdtek a pamacsfarkú jómadarak. A legelöl már gazellaként vágtázó nyúlfi egy szökellés közben még visszakiáltott: úgy ordítasz, te majom, mint egy vaddisznó sakál!

Rákvörös lett erre az ürge. Oly gyorsan gyűlt benne a méreg, mint ahogy a gepárd száguld a réten, és oly csípőssé tette a nyelvét, mint a viperáé szokott lenni.

— A holló vájja ki a szemed, káposztaföldek inaló lábú, makogó réme!

A távolból a tapsifüles elfúló hangon még visszasuttogta: Te, te, te hőscincér!

Erre már az erdőszéli fán ülő szakállas makimuki is megpödörte harcsabajuszát. — Ez már röfi! Ej, dehogy is röfi, inkább döfi! — javította ki a nyelvbotlást. Szavára egy emelettel feljebb felébredt a lajhár. Szemhéját most is nehezen nyitotta fel — mintha olyan nehéz lenne, mint a málnát kedvelő bálnáé. A fejét meg sem mozdítva nézett le a magasból. Tekintetével nagy sokára rátalált az odébbálló ugrifülesekre, és szörnyülködve szólt utánuk:

— Ne szaladozzatok annyit, aranyos kis nyuszikák, mert már a látványtól is rosszul leszek, és leszédülök innen!

A fa tövében két meztelen csiga épp kivonta magát a természeti törvények érvénye alól, és önfeledten hancúrozott. A szebbik nem szemre való, darázsderekú tagja (aki a fél fülére kissé siket volt), a lelepleződéstől tartva, remegő hangon szólt az ő kiskakasának:

— Valaki kukkol minket! Ne malackodjunk tovább, kandúrkám!

— Honnan veszed ezt a marhaságot, aranyos, galamblelkű tubicám? — kérdezett vissza szíve bikája.

— Mintha a magasból az imént azt suttogta volna valaki: Lehetetlen látványotoktól mindjárt rosszul leszek! — és a kis pucér elsírta magát, akár egy bőgőmajom. Ha lenne legalább egy szobakonyhás csigaházunk, nem lennénk kitéve ilyen arcpirító kellemetlenségeknek! — szipogta keservesen.

A mukija újra olyan kedvesnek szerette volna tudni, mint elébb, ezért egy cukorba hempergetett kakaós csigát nyomott báránykája szájába.

Dermesztő hír kapott szárnyra: az északi sarkon épp ma nősült meg a jegesmedve. A vendégsereg arcára ráfagyott a mosoly. A galléros pávián homlokát azon melegében még a jégvirág is kiverte; pókhasát behúzta hódprémes felöltője alá.

— Szörnyű, szörnyű, milyen szörnyű! — sopánkodott egy illatozó banánfürt felett félhangosan a majomparádé. Egész életen át egy fűtetlen, sivár jégkunyhóban, jégkrémen tengődni! Ez valóban szörnyű!

Lehet, hogy az egész nem más, mint egy felröppentett kacsa — vélte a pávián közelében páváskodó — amúgy piócatermészetű — begyes liba.

— Magácska meg hol lakik? — tartott terepszemlét hízelkedve az elkényeztetett divatmajom.

— Én a kacsalábon szélsebesen forgó várban tengetem egyszerű, szerény kis életemet — jött a tyúkagyra valló felelet.

A mosolyt fakasztó választ meghallotta a szintúgy hiúságában tetszelgő, de minden hájjal megkent, sunyi képű, ravasz róka is. — Mire az öreg hód élete munkájával felépítette a várát, a tőle addig viszolygó, csinos, de buta liba azonnal a karjai közé vetette magát! — zsörtölődött. — Pedig én is szívesen megropogtattam volna azt a húsos derekát!

A sarki hírtől vacogó fogú páviánnak még a feneke is belepirult az újabb felsülésbe. A szűkagyú libuci viszont nem jött zavarba: tekert egyet hosszú nyakán, és pirosas csőrét kissé szétnyitva újabb áldozat után nézett. — Szállj már le rólam, te útszéli pillangó! — vágta a gágogó puccparádé képébe az erszényes medve. Ez már a libuskának is sok volt. Feltűnően és aprólékos eleganciával megigazította tollát, majd tüntetően elvonult a kacsatáncot játszó tücsökzenekar előtt a gyermekmegőrzőhöz, ahonnan rövidesen másodmagával távozott — krokodilcipőjében, nesztelenül követte őket az ifjú selyemhernyó.

— Vajon kitől lehet ez az elfuserált csikóhal kölyke, akit majomszeretettel nevel? — merengett el az egymagában üldögélő öszvér. — Ne légy már olyan bogaras, drága Katicám! — feddte meg magát kissé lehangoltan.

A játékteremben is pezsgett ám az élet! A kárókatona, aki annak idején az ezredességig vitte, pókerezett a rá pikkelő vörösbegy dámával. Egy másik kártyaasztalt egy négytagú, vidám és humorral bőven megáldott társaság ült körbe. Az egérfogú vakondok osztás előtt csak úgy heccből zsebéből elővette és homlokára tapasztotta az ökörszemet, a sehány lábú és kezű százlábú kényelmesen elterpeszkedett egy szúette fakutyában, a siket fajdkakas egy végletekig kimerült poloskát pöccintett az asztalról fülkagylójába, a néma kacsa pedig hívta a csak a szertárból ismert, poros szürkepapagájt. Csapdlecsacsit játszottak — a kibic most kivételesen nem a bíbic volt, hanem a mozgékony denevér. Telt-múlt az idő, és a négy jó barát farkaséhes lett. A vakondok békalencsét szemezgetett, a siket fajdkakas ropogtatni való ártatlan jércehúsba harapott, a néma kacsa felebaráti szeretetből pekingi kacsát majszolt, míg a sehány lábú és kezű százlábú elmerenghetett az eléje szervírozott kakukktojáson. Már javában pusztították az ételt, amikor is a néma kacsa fennhangon megjegyezte: Képzeljétek el, drága kebelbarátaim, a minap azt hallotta siket fajdkakas cimboránk, hogy vakondok pajtás látta, miként futott versenyt a gepárddal a sehánylábú százlábú haverunk, és természetesen meg is nyerte a mezei futóversenyt!

A kacagó gerle a hasát fogta nevettében. A vidámságra felkapta fejét egy másik asztaltársaság: az oroszlán, a menyét és a vércse is. Ők is kedvet kaptak egy kis nassolásra. Őfelsége őzgerincet rendelt, a borzas menyét lúdlábtortát, a vércse rigójancsit. A közelükben ülő, mámoros repülésre vágyó ékszerteknős zsebéből előhalászta gyöngykagyló alakú rigótartóját, és kakukkfüvet szívott.

A tücsökbanda stílust és ritmust váltott, és a fürge gyík csak úgy ropta a polkát, úgyhogy csipkedhette magát a bolha: le ne maradjon az önként vállalt versengésben! A parketten heringek módjára zsúfolódtak össze a táncos lábú ifjak.

Mások másként múlatták az időt. — A keresztes pók és az imádkozó sáska nászából nem sokára balkézről érkezik a gólyahír — sziszegte rosszmájúan szomszédjának a maró nyelvéről elhíresült keresztes vipera. A másik mérges némber, a fekete özvegy azon morfondírozott, hogy melyikre vesse ki veszedelmes hálóját a lóvá tett két testvér közül: a lódarázsra vagy a lótetűre? A pletyka csak áradt és áradt.

— A keresztapa polip karja mindenhová elér. Szorosan a markában tartja az építőipar közismert alakját, a jócskán megtollasodott darut. A menyét pedig elvette a vitéz kardhal — folytatta. Az egerészölyv úgy megbotránkozott ezen, hogy zavarában beleivott a három székkel arrébb üldögélő barátja macskafröccsébe. A tacskókorú veréb úgy érezte, hogy végleg kirekesztették a szárnyasok közül. A szárnya végével törölgette krokodilkönnyeit, és a zokogástól fuldokolva csipogta bele a nagyvilágba: De kérem, a veréb is madár! Ezt jelnek vette egy szólista karrierről álmodozó tehetség. A pacsirtakórus dalos kedvű ifjú tagja elfütyülte a pisztrángötöst, utána a dongót, és legvégül még a szamárindulót is. Mindezzel mit sem törődött a csacsi honatya, a struccpolitika híve: csak falta a képviselőfánkot megállás nélkül.

A gatyás ölyv beadta sártól mocskos nadrágját a folyóparti ruhatisztító szalonba a mosómedvének. Távozóban még odaszólt a pult mögött búslakodó fiatal alkalmazottnak: ne szívd fel az összes vizet, te cuki kis elefántbébi! A hétköznap a postáskodó palimadár kétsorosan gombolt, galambszürke öltönyt viselt.

A teraszon mindenki felfigyelt a két közismert mókusra. Megrázta sörényét a kiskanca, mire a mellette ülő kopasznyakú tyúk pulykavörös lett.

Úgy nézel ki, édes egy barátnőm, mint egy rák — nyerítette el magát a ló.

— Ne kukacoskodj már annyit velem! — replikázott a sértett csúfság, majd ráeszmélt, hogy valaki a tollában turkál. Egy jól irányzott szárnycsapással arrébb hessentette a hívatlanul kutakodó szarkát. Az tovaröppent, de közben azt csörögte: hamarosan úgyis megkopasztalak, te vén, rigolyás kotkoda! Észrevette a közelében továbbugró kenguru tömött erszényét, és felcsillant a szeme. Gondolkodás nélkül utána vetette magát, de ismét rajtacsípték.

— Tanulj, fiam, tinó, ökör lesz belőled! — gúnyolódott rajta a kenguru. — Az újabb felsülése miatt önmagából kikelve rikoltozó, kleptomániás jómadarat két tagbaszakadt gorilla fogta közre. Szárnyon ragadták, és már vitték is a hűvösre. Az elkapott tolvaj folyamatosan szidta a rendfenntartókat, nekik azonban eszük ágában sem volt sündisznóállásba vonulni. Az egyik szolgálattevő végül ráröffent: ne rikácsolj a fülembe, mint egy tébolyult pávián, te kákabélű, mert hamarosan úgy fogsz kinézni, mint egy girhes giliszta! A fogdmegek nem szóltak többet az enyves csőrű zsebmetszőhöz, csak becsukták a Jégmadárnak nevezett, hűs klímájú dutyiba. A dögkeselyű bíró kihallgatta a szarkát, és a jegyzőkönyvet tollba mondta a tintahalnak, aki a jómadár kifejezés elé és mögé is macskakörmöt tett. Az ítélet kihirdetésére még várni kellett. Az előzetesben vasmacskával a nyakában már ott volt a légyölő galóca és a gyilkos bálna is. Hamarosan kiderült, hogy a gyöngytyúkot a visszaeső antilop szabadította meg ékeitől. Hamarosan kimondatott a megfellebbezhetetlen ítélet a “jómadár” ügyében is. A szárnyaszegetté vált szarkát a két gorilla belökte a zárkába a fogoly mellé, és rácsapták a melegében vasalt vasajtót.

Az éles csattanásra felriadt a mormotaként alvó kakukk. Egy szúpercegés alatt kiugrott óraalakú házából és négyet rikkantott, mire elnéptelenedett az őskert.