I. rész

 1.

Hiába villódzott az égbolt megannyi lámpása, csodálatos ragyogásukat eltakarta a felhőpaplan. A határban a kalászosok már szárba szökkentek volna, de sarjadó leveleiken egy csepp harmat sem volt. Pedig nagy szükség lett volna az éltető vízre: ötödik aszályos évét élte a természet.

A végeláthatatlan táblák a falu szélén kezdődtek. A termőföldektől egy földút és egy magányosan álló, égig érő nyárfa választotta el a szélső házat. Kerítés nélkül bújt meg, az udvart elhanyagolták. Ablakai közül csak a kisszobáé volt nyitva.

Hűs levegő áramlott a gyermekszobába, ahol egy vékonyka kislány aludt az ágyon. Összegömbölyödve, mint egy macska lapult meg a paplan alatt. Egyenletesen lélegzett, és bár nyugodtnak tűnt, olykor mégis összerezzent, és halkan nyöszörgött egy rövidet.

Az egyszerűen berendezett helyiséget az ágyon kívül egy asztal, a hozzá való szék és egy vetemedett ajtajú szekrény próbálta lakályossá tenni — eredménytelenül. A falak sápadtságát semmi sem oldotta. A mennyezetről lógó csupasz villanyvezeték műanyag foglalatban végződött.

A feltűnő sivárság egyáltalán nem zavarta a csöppséget, Akit csupán a fekhelye végében álló egykori porszívósdoboz érdekelt. A játékai voltak benne — nem sok, de csak ezekkel tudta legalább némileg oldani a magányos, egyformán eseménytelen napok sivárságát. Ha netán betért volna hozzá valaki, hogy a kinti világról kérdezze, bizony nemigen tudott volna mit mondani neki.

Kakas kukorékolása verte fel az éjszaka csendjét, és mintha a ház nyugalmát is megzavarta volna. A nagyszoba ajtaján panaszos monológ foszlányai szűrődtek ki — mintha egymagában méltatlankodott volna a férfi. De nem: felesége is ott volt, és egykedvűen hallgatta. Nem először alakult így az életük, de most utoljára. Sarkig tárult az ajtó, és feldúlt arccal lépett ki rajta az apa, telepakolt sporttáska húzta a vállát. Sietősen indult a kijárat felé, csak a gyerekszoba ajtaja előtt torpant meg egy pillanatra. Aztán öles léptekkel kisietett.

Egy fuvallat összekoccantotta a gyermekszoba egymást fedő, résnyire nyitott ablakszárnyait. Erre a harmatgyenge zizzenésre ébredt fel a kislány. Mocorgott kicsit a szalmazsákon, és már éber is volt, mintha nem is a legmélyebb álmából ocsúdott volna. Mintha lenne még ott vele valaki? A szokásosnál jóval élénkebben figyelt, de hiába hegyezte fülecskéjét, mit sem ért el vele. Mégsem fogta el a félsz.

— Hol vagy? — suttogta.

Türelmesen várt, de nem érkezett felelet. Váratlanul elkapta a hév. — Úgyis rád találok, te rejtőzködő! — kiáltotta.

Felült az ágyban. Törökülésbe kuporodott, eligazította maga körül a paplant, kezét összekulcsolta az ölében. Fejét makacsul körbeforgatta.

— Meg akarlak találni! — mondta meglepően határozottan.

— Itt vagyok! — szólalt meg a Hang.

Fogalma sem volt róla, honnan hallja a választ. Mintha egyaránt szólt volna a szekrényből, az asztalfiókból, az ágy alól, a dobozból és a falakból. Merev arcvonásai lassan felengedtek.

— Nagyon vicces vagy, te Hang! Mintha valahonnan belülről szóltál volna, de mégis kívülről hallak. Hogyan csinálod?

— Nem rajtam múlik, hogy épp honnan hallasz engem.

— Hát akkor kicsodán?

— Csakis terajtad!

Az emberpalánta egy kukkot sem értett az egészből. Nem is vicces ez a Hang, hanem egyenesen bolondos. — Az meg nem is olyan nagy baj, legalább tréfálkozom vele egy kicsit! — gondolta.

— Ha meg tudsz szólalni, akkor valamikor meg is kellett születned. Igaz?

— Biztosan úgy van, ahogy mondod — gondolkodott el a Hang.

— Fogadjunk egy kérés teljesítésébe, hogy április elsején születtél! — kacagta el magát a gyermek.

— Telitalálat! — jött a válasz minden habozás nélkül.

— Nyertem, nyertem! — ujjongott az apróság, és önfeledten tapsikolt. — Akkor teljesítened kell egy kérésemet! — robbant ki belőle boldogan. — Igaz?

— A fogadásunk szabályosan megköttetett. Te nyertél. Várom a kérést!

A lányka átszellemült arcáról egyszeriben eltűnt a mosoly. Most mit is kérjen?

— Légy egy kis türelemmel, te Hang! Nem olyan könnyű kitalálni, mint ahogy elképzeltem!

— Gondolkozz nyugodtan! Ráérek.

— Valóban? — ráncolta gondterhelten parányi homlokát. Némán peregtek a percek. Arcára egyszer csak visszaköltözött a mosoly. Meleg hangon szólalt meg.

Azt kérem tőled, te Hang, hogy most azonnal változz át egy igazi, hűséges kutyává! Méghozzá olyanná, hogy akár a tenyeremben is elférj!

— Itt vagyok! — vakkantotta válaszul valaki. — Ha akarod, máris kézbe vehetsz!

Jobbjával előrenyúlt a kislány, és hamarosan rátalált a kutyára. Vele szemben ült, a paplan tetején. Bal tenyerébe vette, és érzéssel végigsimította a fejétől a farkáig.

— Mi a neved, kiskutyám?

— Nekem nincs olyan — felelte szomorúan a kutyus.

— Nekem is csak annyit szoktak mondani idehaza, hogy gyere ide! — suttogta megértően a lányka. Ennél azért mégis csak többet érdemelnék, azaz érdemelnénk! Igaz? Tényleg, te honnan a csudából érkeztél ide hozzám?

— Egészen pontosan magam sem tudom. Csak bolyongtam a nagyvilágban, mint aki keresi az igazi helyét, de még nem találta meg.

— Megvan, megvan! — rikkantotta a gyermek.

— Ugyan, mi lenne meg?

— Hát mi más is, kiskutyám, mint a te becsületes neved! Szerintem nagyon is rád illik!

— Ne csigázz tovább! Bökd ki végre!

— A neved Kóbor lesz! — jelentette ki ünnepélyesen az apróság.

Elmélázva, hosszasan meredt maga elé a kutya. — Ez a név úgy passzol rám, mint a saját bundám. Ilyen gyorsan és leleményesen csak olyasvalaki képes nevet rögtönözni... — emelte tekintetét a csöppségre.

A pirkadat első sugara szűrődött be az ablakon. A kislány alakja fokozatosan rajzolódott ki a sötét háttéren. Kóbor eltűnődve nézte a leányka üres tekintetét, és szíve erőset dobbant.

— Tudod mit? — nyalta meg a parányi tenyeret. — A te neved pedig Hajnalka lesz!

2.

A faluszéli háztól távolodó léptek zaját most is elnyelte a messzeség.

— Téged soha nem visz magával a mamád? Miért nem berzenkedsz ellene, Hajnika? — morgolódott a kutya.

— Egyszer már kérdeztem tőle — vonta meg a vállát.

Kóbor szeme felcsillant, hogy ezt hallotta. — Mit felelt rá?

— Hogy nekem máshol is ugyanolyan lenne, mintha itthon maradnék. Akkor meg minek is mennék vele?

— És te mit mondtál erre?

— Semmit. Beláttam, hogy igaza van.

Micsoda hasgörcsöt okozó, emészthetetlen zöldségzagyvalék! A gyermeteg naivság annyira felbosszantotta a kutyát, hogy szó nélkül kiment az udvarba, ahol most sem tudott betelni a milliónyi izgalmas szaggal. Fél óráig is eltartott, mire nagyjából körbeszaglászta a szűkebb környéket. Felszegte fejét. Mereven felálló füle antennaként gyűjtötte be a közeli és távoli hangokat, neszeket. További, színes információk gazdagították, serkentették. Még hogy ugyanolyan lenne otthon ücsörögni, mint tevékenykedni széles e világban? Hát ezt a tejbegrízszöveget is csak Hajnival lehet megetetni. Pontosabban, máig lehetett. Sarkon fordult, és visszasietett a házba.

A csöppség továbbra is ott tétlenkedett, ahol hagyta. Megállt előtte, és szép szóval kérlelte: — Gyere velem, aranyos madárkám! Reppenj ki ebből a szűk kalitkából! Ismerd meg végre a létező világot!

A gyermek egykedvűen ingatta fejét. A lábát összekulcsolta, és úgy lógázta a szék alatt. A kutya lágyan, de határozottan ráfogott a vékonyka csuklóra, úgy vonta ki maga után az udvarba — ő meg kényszeredetten engedett az enyhe erőszaknak. A gangon aztán megmakacsolta magát, és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább menni.

— Kezdetnek ennyi is elég lesz — nyugodott bele Kóbor. — Most pedig ülj le ide a lépcsőre! — húzta le finoman a lányka alkarját. Kénytelen-kelletlenül, de csak engedelmeskedett Hajni, míg a becses fertályán nem találta magát. Felhúzta, kezével átkulcsolta a lábát, keskeny ajkát a térdéhez nyomta. Vele szemben, az udvaron hasra vágta magát a kutya, és belekezdett a mesébe:

— Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két folyó. Csak az innenső víz mentén laktak emberek. A zsíros föld gazdagon termett, a kerek erdő hemzsegett a vadtól. Jóformán csak ki kellett tátani a szájukat, és már tele is volt a bendőjük. De hiába a jólét, a kényelem, az emberek többsége mégis elégedetlen volt sorsával.

Egy hűs hajnalon néhány különc felkerekedett, és kevés jószágával elindult a másik, a sekély folyó felé. Letelepedtek a kavicsos parton, ahol kemény és áldozatos munkával rakták le új életük alapjait.

Az elhagyott falubeliek olykor lóra pattantak, és elvágtattak régi cimboráikhoz, hogy pöffeszkedve sajnálkozzanak rajtuk. Ez nemhogy csökkentette volna a lenézettek elszántságát, de kimondottan ösztönözte őket. Így hát a bővizű folyó partján lakó nagyképűek csak addig élcelődtek, amíg fel nem ismerték, hogy amazok nehezebb helyzetük ellenére elégedettebbek náluk. De végül ráébredtek, és ezután minden galádság árán is megpróbálták az elvándoroltakat ellehetetleníteni.

Volt a két folyónak egy tündére, aki hol az egyik, hol a másik meder ágyában aludt, és előbb-utóbb megharagudott ostoba és lehetetlen viselkedésükért a csipkelődő emberekre. Egyik reggel kilépett a bővizű folyóból, és elhagyta azt. Útja egy madárcsicsergéstől hangos, szebbnél szebb virágoktól tarkálló, illatosnál illatosabb rózsákban bővelkedő ligeten át vezetett. Ahogy átért rajta, egy apró gránitkövet dobott a háta mögé.

— Nőjön belőled egy megkerülhetetlen és megmászhatatlan hegyóriás! — parancsolta, majd az addig sekély folyót választotta lakhelyéül, és annak partján egyre kövérebben zöldellt a fű.

A korábban mély vizű folyó rohamosan apadni kezdett, és az ott lakóknak már nem csak a lelki nyomor jutott, hanem az éhkopp is. Végül összeült tanakodni a vének tanácsa. Mitévők legyenek?

— Elvégre csak a földijeink laknak a hegyóriás túloldalán! Kössünk be hetvenhét paripát a hordós szekerek elé, azok majd gyorsan megjárják az utat oda és vissza is! Kérjünk segítséget!

A lovak szélvészként vágtattak, de az út túl hosszúnak bizonyult: nem bírták szusszal. — Akkor fogjunk be hetvenhét bivalyt a hordós szekerek elé! — A bivalyok nagyon erősek voltak, de lassúak is. Sosem értek oda.

Egy tétován lépkedő gyermek került a vének elé, és izzadó tenyérrel markolászta csacsija hevederét.

— Mi vállalkoznánk az útra! — és pajkosan megpaskolta a szamár oldalát. — Együtt mennénk! A vének szóra sem méltatták, ám ők mégis útra keltek.

A gránithegyen át akarták elérni a sekély folyót. A szamár megfontolt léptekkel kaptatott fel a köves meredeken. A gyerek erősen fogta a hevedert, és mindegyre biztatta barátját: meglátod, pajtikám, ha nagyon akarjuk, sikerülni fog! Átvágtak a habos felhőkön, és mire felértek a tetőre, teljesen elkészültek az erejükkel. — De legalább megpróbáltuk! — olvashatták volna le holtfáradt arcukról a madarak. Ahogy voltak, úgy dőltek oldalukra, és már aludtak is. Tán nem véletlenül, de mindketten vízzel teli hordóhegyekről álmodtak.

A vízi tündér ekkor kilépett a legfodrosabb felhőből, és forrást fakasztott a hegyormon. A gyermeket és a csacsit odavezette a zúgó alá, ott tutajra ültette őket, és lesiklott velük a bővizű folyóhoz.

Az egykori különcök nagy szeretettel fogadták az érkezőket. Étellel, itallal kínálták őket, és még marasztalni is próbálták a két jó barátot.

— Nem időzhetünk egy fölösleges percet sem — mondta a gyermek. — Víz nélkül odavesznek az emberek!

A készséges helybeliek százötvennégy óriási hordót töltöttek meg, felrakták őket a kis csacsi hátára, a két jövevény pedig nekiindult a meredeknek. Ahogy a tündér ezt meglátta, kivett hajából egy szál tűzpiros rózsát, és a két vándor lába elé dobta. A gránithegy széltében megnyílt, és a hasadék bejáratánál ott termett a hetvenhét szélvészgyors paripa és a hetvenhét erős bivaly is, szekerestől. A tele hordók átgurultak a csacsi hátáról a szekerekre, és már indulhatott is az életmentő csapat.

A kiszáradt folyó partján élő emberek nagyon megörültek a paripáknak és a bivalyoknak. Csapra verték a hordókat, és testvériesen megosztoztak a vízen. Miután teleitták magukat, kimentek a kiszáradt mederhez, és vizet álmodtak bele. A gyermek és a csacsi épp akkor ért ki a nyiladékból. Amint szótlanul áthaladtak rajta, abban csörgedezni kezdett a kristálytiszta forrásvíz, és mire hazaértek, újra bővizű folyóvá duzzadt.

Amikor vége lett a mesének, a kislány szó nélkül felállt, és bement a házba. A kutya még hempergett egyet a sárgás fűben, majd talpra ugrott, és ő is elindult, de épp az ellenkező irányba. Csak órák múlva, bokáig érő nyelvvel tért vissza. Az égig érő nyárfa felé vette az irányt, és annak hűsében végignyúlt. Még el sem helyezkedett igazán, amikor a ház ajtajában kihevült arccal megjelent Hajni. Előrejött, egészen a lépcsőig, még le is lépett róla, de ott aztán megfordult, és már ment is vissza.

Te aranyos kis csacsi, mekkora szamár lesz belőled!

3.

A kora reggel ásítozva ébredő kutya meghökkenve tapasztalta, hogy üres a gyermekágy. Megdörzsölte a szemét: tán hiba van a kuksival? De nem. Földnek szegezte orrát, és elindult a nyomon. Nem kellett sokáig vizsgálódnia: orra hegye az ajtónak ütközött.

— Az én szimatom eddig még egyszer sem hagyott cserben! — mérgelődött, és visszakullogott a kiinduló ponthoz. Újra szagot keresett, és precízen lekövette, de ismét az ajtónál találta magát. — Ekkora balfácán mégsem lehetek! — értetlenkedett. Tehetetlenségében mellső mancsával nekitámaszkodott az ajtónak, és annak egyik ablakán kinézett az udvarba. A látottak végre megnyugtatták: a gyermek a gang lépcsőjén ücsörgött.

Amilyen halkan csak lehetett, kinyitotta az ajtót. Lábujjhegyen odalopózott, és a kislány fülébe súgta: Szép hajnalt!

— Neked is, drága kutyuskám! Nincs újabb mese a tarsolyodban?

Ráérősen ült le a csöppség mellé. Tekintete apránként átszellemült, a messzi távolba olvadt. Figyelme csak nagy sokára tért vissza. Ekkor megrázta bundáját, körbenézett, és kimért léptekkel a lépcsőtől kőhajításnyira álló, égig érő nyárfához indult. Ott aztán letelepedett, a szemét lehunyta, a torkát megköszörülte, és feltűnően hangosan belekezdett:

— Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Afrika. Forró ölében termékeny bölcső ringott. Született abban sok minden, egyebek között egy százlábú is, aki testvéreitől eltérően afféle széllelbélelt alakká cseperedett. Bohókásan ugrabugrált a dzsungel mélyén, amíg el nem csúszott egy banánhéjon. Olyan szerencsétlenül esett, hogy az összes lába tőből kitörött. Ott sopánkodott nagy keservesen, hogy mi lesz most vele!

Az ébenfekete bölcs felfigyelt a hét mérföldre hallatszó jajveszékelésre. Parancsára rögvest egy bőven termő fa sarjadt ki az egykori százlábú mellett a földből, és roskadozó ágairól táplálóbbnál táplálóbb étkek hullottak alá, egyenest a még moccanni sem képes sehány lábú szájába. Ezért aztán soványka teste csuklónyira vastagodott és méternél is hosszabbra növekedett. Erőre kapott. Nyúlánk testével oldalazó mozdulatokat tett, és újra megtanult haladni. Így lett belőle kígyó, és boldogan csúszott-mászott a liánok között még a fák koronájában is. Ismét jól ment a dolga — de nem hazudtolta meg magát, és a régi szeleburdi maradt.

Egyik nap felkúszott az őserdő legmagasabb fájának hegyébe. Karikába formálta testét, és vadul hintázni kezdett az egyik ágon. Addig-addig ficánkolt, amíg súlya alatt ketté nem tört az ág. Könnyen nyakát szeghette volna, ha hirtelenjében nem kerekedik viharos szél, fel nem kapja, és jó messzire el nem repíti, hogy egy puha dombocskára ejtse — nem máshová, mint a Szaharába!

— Milyen idillien lágy ez a homoktenger! Mintha tejben-vajban fürödne a testem! — kiáltott fel boldogan.

Valóban, a hajnali nap még alig hevítette fel a finom szemcséket. A mi hüllőnk gyorsan szétnézett új lakhelyén: hová is pottyant? Széltében-hosszában betekeregte a dűnéket, mígcsak a hosszas csavargástól el nem fáradt, és meg nem pihent egy magasabb homokfodor kis árnyékában. Amikor felébredt, a nap korongja már fehéren izzott.

— Hű, az anyját! — szisszent fel mérgesen. — Még leég a bőr a képemről! — Arrébb csusszant, és ismét feljajdult. — A teremburáját, a hasam alatt érinthetetlenül tüzes a homok!

Az önsorsrontó kígyó eltöprengett egyre sanyarúbb sorsán: élni mégiscsak jó, tehát mire ez a sok könnyelműsködés? Át kéne gondolni a dolgokat! Addig-addig ügyeskedett, amíg fel nem tudta emelni testét, így, felegyenesedve mászott ki a slamasztikából.

Azóta észveszejtő ügyességgel száguldozik le és fel a homokdűnék járhatatlannak tűnő világában. Lakhelyet is talált magának: ha túl nagy a forróság odakint, befúrja magát a homokba. És azóta egyszer sem vette félvállról az életet — fejezte be Kóbor, majd halkabbra fogta szavát, és egy másik mesébe kezdett:

Afrika ama kimeríthetetlenül gazdag bölcsőjében született egy egérfiú is. Piciny korában épp olyan volt, mint a többiek. Testvérkéivel cincogva barangolt a bokrok alatt, de hamar kitűnt közülük önzetlenségével. Sohanapján sem volt rest: szívesen sietett mások segítségére. Épp egy ilyen ügyet intézett a dzsungelben, és mivel már régóta nem látta otthonát, megszaporázta lépteit. Nem figyelt eléggé a lába elé, belecsúszott valami lukba, és egy mély üregbe pottyant.

Igencsak megszeppent ott lent. Próbálta számba venni sajgó tagjait, de hiába nézegette volna: se lábát, se vállát nem láthatta a sötétben. Vajon mennyire kékült, lilult vagy horzsolódott le?

— Van itt valaki? — kiáltotta reménykedve, de nem jött felelet, csak az egyre halkuló visszhang.

Odalent hűs volt a levegő, és testét hamar átjárta a hideg. Mivel soha nem volt ötlet híján, mozogni pedig mindenekfelett szeretett, rugó módján felpattant, és szökdécselni kezdett — oly szorgosan, hogy még az arca is kipirult tőle.

Lakott néhány rovar is a barlangnak ebben a részében. Egyikük pont akkor akart átrepülni fölötte, amikor még az előzőeknél is hatalmasabbat szökkent, úgyhogy éppen elkapta az óvatlan bentlakót. Ugyancsak sovány falat volt ez vacsorának, bőven maradt még hely a gyomrában. Így hát óvatosan lépkedve, tapogatózva nekivágott az ismeretlennek. Átkelt egy kisebb omladékon, és egy másik üregbe jutott, ahol csendesen csörgedező csermelyre bukkant. Nagyot kortyolt a vízből, majd fáradtan ledőlt aludni.

A nyirkos hűvös hamar felverte a kis szunnyadót. — Micsoda csontrágó cudar hideg van idelent! — didergett, és közben egyre mardosta az éhség.

Mi mást tehetett volna? Az előző nap bevált módszerhez folyamodott, és meg sem állt, amíg be nem kapott öt rovart. A kiadós reggeli fő hasznaként felismerte, hogy mégsem kell olyan sötéten látnia sorsát. Bár ilyen jó fogása többé nem akadt, később sem halt éhen — de a sok szökdécseléstől alaposan lesoványodott. A vékony bőr jóformán rátapadt csontvázára: igazi bőregér lett belőle!

A sok ugrálás jótékony hatására oldalából két, vékonyka bőrredő nőtt mellső lábaihoz. Ahogy használta őket, annyira megerősödtek, hogy idővel már repülni is tudott velük. Új képességével egyre több és több elemózsiához jutott. Apránként megerősödött, és egyre messzebb jutott.

A röpködés persze nem volt túl egyszerű: eleinte gyakran fejjel repült a falnak. Ezért aztán — mivel egészen jó hallása volt, és még beszélni sem felejtett el — repülés közben végig cincogott. A hangot visszaverik a falak, és a visszhangot figyelve a folyosók közepén tudott maradni. Ezután már nem éktelenítették púpok a fejét.

Egyszer, amikor arrafelé szállt, ahol egykor ő pottyant a mélybe, hát egy egérlány sírdogált ott nagykeservesen. Szárnya alá vette a szerencsétlenül jártat, és elkezdte mindenfélére tanítani. Hogy-hogy nem, de élete párjára is rátalált benne.

A kutya még csöndesebbre fogta a hangját; már alig hallatszott. — Egyszer, ha Te, kis szamár Hajnika, rájössz, hogy Te is akarsz lenni valaki az életben, akkor ez az égig érő nyárfa — és farkával megcsapkodta a vaskos törzset — legyen számodra az a figyelmeztető határ, amit át kell hozzá lépned. Érted, barátocskám?! — ezt szinte már csak sóhajtotta.

Ekkor egy pisze nózi nyomódott az orrának.

— Értem én, kiskutyám! Hát hogy ne érteném!

4.

Végtelenül panaszos vonítás rettentette fel álmából a kislányt. Nem vitás, ez Kóbor! Gondolkodás nélkül talpra pattant, és kisietett a konyhába. Lépett még néhányat, majd a lépcső következett. Mintha a nyárfán túlról hallatszana a szívbemarkoló segélykiáltás! Tétovázás nélkül — igaz, valamivel lassabban — elindult a faóriás felé. Odaért, megfogódzott benne, éberen fülelt, de nem hallott újabb útbaigazítást.

— Merre vagy, kiskutyám? — kiáltotta aggodalmasan. Válasz semmi, csak az útszéli árok gazos partján kezdett afféle igazi, baljós ciripelésbe néhány tücsök. Mintha egy temetés lélekszaggató indulóját húzták volna. — Szólalj már meg végre… — de hiába próbálkozott. Teljesen magára maradt. Lelke csordultig telt egy addig nem ismert, gyötrő érzéssel. Két erő vívott benne életre-halálra: a démoni, bénító félelem és a féltés. Nagy sokára remegő kézzel mégiscsak elengedte a fatörzset, és valami halovány megérzés alapján elindult. Szeme könnyel telt meg. Nem tudta, merre jár, csak ment előre, ahogy a lába vitte. Már a határba vezető poros utat taposta, amikor a sokadik lépésnél valami puhába botlott. Leguggolt, és előrenyúlt: a kutya hevert ott, moccanatlan.

— Mi történt veled? — zokogott fel. Csak nem halt meg? A gyermek lelke beleremegett a fájdalomba. Ez már sok volt a mesterien színészkedő négylábúnak. Talpra ugrott, és nyelvével tisztára nyalta a csöppség nedves pofiját.

— Bocsáss meg, aranyos kis Hajnika! De tudnom kellett, hogy mindent, de mindent megtennél-e értem, ha bajba kerülnék? — A kislány remegő kézzel átölelte, és erősen magához szorította a bundás nyakat.

— Hát persze, hogy nem hagynálak cserben! — hüppögte, és a hangja szeretettel telt meg.

— Akkor jó, mert én is így szeretlek! Most pedig, hogy már biztosan értjük egymást, állj fel szépen, mert indulunk!

— Mit fogunk otthon csinálni?

— Ott bizony semmit, merthogy nem haza megyünk!

— Hát akkor hová?

— Sétálunk egyet a környéken!

— Jó, legyen…

A kutya szorosan a gyermek bal lába mellé lépett, és farkával oltalmazóan átölelte a vékonyka derekat. Imígyen lépkedtek nagy egyetértésben.

— Min töröd a fejed, Kóbor?

— Hát hogy mi ketten mikor és hol is találkoztunk először?

— Már nem is emlékszel rá? Pedig nem is olyan rég esett. Amikor azon a hűs éjjelen belopóztál a szobámba, és egymásnak koccantottad a résnyire nyitott ablakszárnyakat.

— Nem, nem! Nekem úgy rémlik, hogy sokkal régebben!

— Nekem bizony semmi nem jut eszembe azelőttről!

— Biztos vagy benne?

— Ühüm!

— Én viszont egyre inkább úgy érzem, hogy nagyon sok évvel ezelőtt mi már találkoztunk.

— Mire gondolsz?

— Nyár volt — kezdte Kóbor. — Az éles sípszóra a mozdony nagyot rántott a mögé kötött vagonokon. Kattogtak a kerekek, és a szerelvény hamarosan belefutott a szürkületbe. A villódzva felgyúló neoncsövek hunyorgásra késztették az utasokat, és el is rejtették szemük elől az ablakon túli világot. A kis falvak szinte észrevétlenül maradtak el, a városok utcáiról és állomásairól némileg több fény szűrődött be. A szerelvény fáradhatatlanul zakatolt a hegyek-völgyek között, és az utasok egyre laposabbakat pislogtak, de az ülve utazás kényelmetlenségétől nem tudtak elaludni.

— Egyre nyúzottabban bámultam az orrom előtti ablakra, önmagam fölsejlő tükörképére. Egyszer csak éreztem, hogy az elhalványul, ami egy csapásra felélénkített. A harmatgyenge fény viaskodása szánalmasnak és egyben hiábavalónak tűnt. Mit is akarhat ez a derengés a majdnem koromsötét ellenében? De múltak a percek, és a pirkadat erőre kapott. Egyre többet ismertem fel a külvilágból, ahol fák homályos körvonalai rajzolódtak ki a háttéren. A masiniszta alig észrevehetően, lassan, egyenletesen fékezni kezdett. A kinti félhomály és a sebesség miatt a táj kivehetetlen maradt, ám ahogy a zakatolás csendesedett, a fény pedig nőtt, egyre többet láttam belőle. Végül halk döccenéssel megálltunk. A kocsik nyikorogva megrázkódtak, a mozdony szuszogott még néhányat, mintha rettenetes fáradalmát sóhajtaná ki magából. Síri csend lett. Azon az oldalon, ahol én ültem, ágas-bogas erdő burjánzott, a túlsó ablakon kipillantva viszont pompás ligetet fedeztem fel. Gondolkodás nélkül felálltam, és a peronról kinéztem a parkerdőre nyíló ajtón.

Hajni maga sem értette, de fölvette a történet fonalát, mintha maga emlékezne vissza. — A kelő nap sápadt tündöklésével zabolázta meg a vágtató vasparipát. A mozdony elejét majdhogynem szemből kapta telibe. Egy völgykatlan kanyarjában rostokoltunk, erősen a bal ívbe dőlve. A vonat oldalát végig beragyogta a nyújtózó napsugár...

— Amint kinyitottam az ajtót — folytatta gondolatmenetét Kóbor — hideg, nyirkos levegő csapott meg. Jobbra tekintettem, és egy sápadt, de mosolygó arc köszönt rám. A napkelte varázsa, a természet ébredése feledhetetlen emlékem maradt. Messze a dombhát mögött alacsony hegygerinc emelkedett. Az erdős domb előtt, a lapályon sekély patak csordogált. Medrét megtöltötték a hegyekből legörgetett kisebb-nagyobb kavicsok; közöttük, rajtuk átbukva csacsogott a kristálytiszta víz. Ehhez csatlakozott második szólamnak a vidáman ébredő madarak éneke. Galériaerdő nőtt az innenső part és a tán tizenöt méterre húzódó vasúti töltés között. Ködszerű pára szállt fel a nedves talajról, de lassanként ezt az áttetsző leplet is fellibbentette a kelő nap.

Mélyet szippantottam a vasút egyedi, számomra oly kedves szagából, amihez erdei illatok keveredtek: a föld és a növényzet kipárolgása. Mintha közel és távol teremtett lélek sem lenne rajtam kívül! Mintha ez az elbűvölő valóság csakis az enyém lenne: birtokosának éreztem magam — pedig még hol volt az igazi mágia! Az éjszaka leplét felszaggatták a fák ágai között rézsút behatoló életöröm fényszálai. A nyalábok eleinte még csak alig érzékelhető színekbe öltöztették a tájat: az ébredő természetre nem szabad erős fénnyel rátörni, azt csak fokozatosan ruházhatjuk fel! Ekkor váratlanul nyekkent egyet a szerelvény.

Csak azért, hogy acélos hangján dicsérjen? Nem! Éleset füttyentett a mozdony: ébredés, fiam, indulunk tovább!

— Amikor be akartad csukni a vagonajtót, az nem akadt meg csikordulva?

— No lám! — mormolta a kutya. Mégis csak jó volt a szimatom.

— Kóbor! — kiáltott fel váratlanul a kislány.

— Mi az, tán tüske ment a talpadba?

— Dehogy is!

— Bökd már ki végre, mi a baj!

— Nincs nekem semmi bajom, csak eszembe jutott valami — lelkendezett a csöppség.

— Nofene…

— Mi még máskor is találkoztunk egymással!

— A mindenét!

— A magaslatok, amikről meséltél, igazi hegyekké nőttek a távolban, a patak pedig hatalmas folyóvá — kezdett bele a kislány. — A mi rosszul záródó ajtajú vonatunk pedig tovarobogott... — és váratlanul vége szakadt a szónak.

— Ébresztő, Hajnika! – méltatlankodott a kutya.

— Sehogyan nem jut eszembe a folytatás!

— Milyen kár! — pedig engem mindig lenyűgöztek a száguldó vonatok.

— Megvan, megvan!

— A tüske a talpadban?

— Jaj, dehogy is! A folytatás van meg, te nagyokos kutya!

— Ki vele!

— A folyó jobb partján egy hegy magaslott. Kiugró szirtjén állt valaki, de már nem emlékszem pontosan, hogy ki volt az — és a gyermek sokat sejtetően elnevette magát.

— Ahogy így mondod...

— Pedig te voltál az, aranyos kiskutyám! Ugyanolyan átszellemülten bámultad a tájat, mint pár nappal azelőtt, hajnal hasadtán. A lábad előtt a hegyoldal meredeken szakadt alá a folyó felé. A túlparton másik orom magasodott, ennek valóságos tükörmása. Kettejük oltalmában dús füvű ligetek pompáztak az ártéren.

A folyam éles balkanyarral érkezett eléd. A rövidebb íve mellett, közvetlenül a túlsó hegy lábánál sínpár kígyózott. Egyszer csak megelevenedett a táj, és a kanyarból beúszott egy hatalmas gőzhajó. Lapátkerekei habosra korbácsolták a vizet, óriási kéményéből vastag füstcsík szállt a magasba. Hogy tekintetedet még véletlenül se kerülhesse el, jó hangosan belekürtölt a tájba. Tágra nyílt szemmel csodáltad a játék méretűnek tetsző hajót, de éber füledet most sem kerülte el a távoli sínszálak zizzenése: egy színpompás gyorsvonat iparkodott nagy sietve a fehér gőzös után. Épp az ikerhegyek között érte be, és éles tülköléssel üdvözölte. A két hegy pajkosan dobálta oda s vissza a hangot — ők pedig így találtak végérvényesen egymásra.

5.

Csodaszép autó gördült a falusi ház elé, és a nyárfa közelében parkolt le. A sofőr még a halkan járó motort sem állította le, csupán három rövidet dudált. A megbeszélt jelre már pattant is Hajni mamája, és kisietett a házból. A férfi röviden beszélt, a nő elégedetten bólogatott. Visszatért a konyhába, és a lányáért kiáltott. Ő engedelmesen felállt a székről, és kissé tüskésen, de kiment hozzá. Anyja a csaphoz terelte, hideg vízzel megcsutakolta arcát és kezét. — Maradjál itt! — mondta, és besietett a nagyszobába, ahonnan újonnan vásárolt holmikkal tért vissza.

— Vetkőzz gyorsan, és kapd magadra ezeket a cuccokat! — szórta a ruhákat a konyhaasztalra.

Hajni nem kérdezte, mire ez a nagy felhajtás. Ügyetlenül próbált megszabadulni ruhácskájától — nem nagy sikerrel. Anyja most egy kézitáskával tért vissza a szobából. — Gyorsabban, gyorsabban! — noszogatta a piszmogó lányt. Újból hármat dudáltak. A nő idegesen toppant a gyerek elé. — Még vetkőzni sem tudsz, te szerencsétlen! — és lerántotta róla a maradék ruhát. Hajnika vékony derekára kis szoknya került, fölé tarka póló; a lábára zokni, arra pedig szandál.

— Na, gyere már, te mimózalelkű búbánat! — enyhült meg anyja. A gangon bevárta a lehajtott fejjel kullogó apróságot, kézen fogta, és elindult vele az autóhoz.

Már az égig érő nyárfánál jártak, amikor Hajni végre megkérdezte: Hová megyünk, és mikor jövünk haza? Anyja csodálkozva hallgatta ezt a valóságos szóözönt. Úgy meglepődött, hogy még válaszolt is: Messzire megyünk, és ide soha többé nem jövünk vissza!

A kislány mintha kővé dermedt volna egy pillanatra, majd erőteljes mozdulattal kirántotta kezét az anyjáéból, és a maga esetlen módján úgy rohant vissza a házba, mintha a következő percen múlna az élete. Dühbe gurult az anya, eredt is volna utána, de az autóban ülő férfi ismét magához hívta. Mire végeztek a beszéddel, a gyermek már a nyárfánál várakozott.

—Miért mentél vissza, te neveletlen kölyök?! — förmedt rá anyja, de a kis száj csukva maradt. — Mintha már hangod se lenne!

Vadul megmarkolta a parányi praclit, úgy húzta maga után a lányt. Az autóhoz érve aztán minden átmenet nélkül negédesre váltott. — No, kislányom, ügyesen ülj be!

Ez bonyolult feladat volt: amíg küszködött vele, a szoknyája zsebéből kiesett az odarejtett játékfigura. Ő maga észre sem vette a malőrt — nem úgy az anyja.

— Honnan van neked ez a kutya? — támadott rá nyersen.

Mint a villám, úgy kapott a felnőtt keze után a csöppség. — Add ide, az az enyém! — kiáltotta ellentmondást nem tűrő hangon.

A nőt meglepte a gyermek pimasz merészsége, de eltökélte magát. — Innen nem viszünk el magunkkal az ég adta világon semmit. Még ezt a szerencsétlen, nyomorult dögöt sem!

A kislány azonban továbbra is eszelősen követelte magának a kutyát — a perpatvart pedig a harmadik szereplő, a sofőr unta meg elsőnek.

— Add már oda neki azt a vacakot! Ideje lenne indulni!

Az anya kelletlenül és durván nyomta lánya kezébe a játékot.

— Nesze! Fogd ezt a gügyeséget! — és beült az első ülésre.