38. FELHÚZOTT —
kétszer is (2006.)
Az emberek
elhanyagolható részének adatik meg a kiváltság, hogy a túrázás
élményfokozásához igazán belevaló társra leljenek. Minden igyekezetünk ellenére
előfordulhat olykor, hogy mégis felhúzhat minket ez a jó barát.
Hihető vagy nem, de
én a túrázást messzemenően a vakvezetővel élveztem a legjobban. Hámba fogva
szedte a lábát. Gyorsaságával nem vehettem fel a versenyt, de — egy
megmagyarázhatatlan rejtélyes ok miatt — a nem megfeszülő hámfogó ellenére is,
a lépés számom meghatványozódott mellette. Sem emberrel, sem önmagam fizikai
erejével, nem lettem volna képes olyan sebesen haladni, mint vele. Ám, adódik
úgy, hogy a tél hóval jár és a Börzsönyben lévő Juliánusz kilátóhoz felvezető
meredek köves szakaszt teljes egészében jégpáncél fedi.
A túratársak
mindegyike kipróbált teljesítménytúrázó volt, de hamarosan párba kényszerültek
rendeződni és egymást segítve jutottak egyre feljebb. Eközben Én a német juhász
társaságában próbálkoztam a csúcstámadással. Hiába vetettem meg erősen a
lábamat, a kövek rendszertelensége és a rajtuk lévő vastag jégréteg,
keresztülhúzták minden igyekezetemet. Be kellett látni, a nehéz terepviszony
kifogott rajtam. Első alkalommal fordult elő, hogy jelzésemre, Kicsi fizikai
erővel húzott hegynek felfelé. Harmincöt kilo lehetett, én téli ruházatban
hátizsákkal kilencven felett. Mint egy erőgép ugrott neki a hegynek.
Fantasztikus lendülettel iramlott felfelé. A sebességnövekedés kínálta előnyt
kihasználva, öles lépésekkel igyekeztem folyamatosan haladni. Jobb kezemben
merev túrabot sietett a segítségemre. Ilyen taktikával, a párba rendeződött
túratársaknál jóval gyorsabbá váltunk. Öt-tíz perc elteltével megérkeztünk a
kilátó síkjára. A mínusz fokok ellenére szakadt rólam a verejték. Bementünk a
kilátó valamennyire zárt terébe, ahol nagyon megdicsértem a csupa szív rajzos
szukát. A Hátizsákom oldalára kiakasztott műanyag ivótálat letettem a kutya elé,
és beleöntöttem egy liter vizet. Legnagyobb elképedésemre, egy szuszra az
egészet kiitta.
A másik kihívás a
Budai hegyekben, egy vastag sártól járhatatlanná vált meredélynél állt elő. A
túratársak, egyik fától a másik fáig haladtak. Kezükkel tolták vagy éppen
húzták magukat feljebb. Mi a turistaúton, a sártenger kellős közepén próbálkoztunk
meg a lehetetlennel. Itt is be kellett látni, a kutya hathatós segítsége nélkül
nem fog menni. Egy szavamba került és az addigi alig sebesség
meghatványozódott. Olyannak hatott a szememben, mint aki a saját életéért küzd.
Felérve a síkra, itt is előkerült a kutyatál, beleöntöttem a liter vizet,
aminek ismét nyoma veszett.