38. FELHÚZOTT — kétszer is (2006.)

Az emberek elhanyagolható részének adatik meg a kiváltság, hogy a túrázás élményfokozásához igazán belevaló társra leljenek. Minden igyekezetünk ellenére előfordulhat olykor, hogy mégis felhúzhat minket ez a jó barát.

Hihető vagy nem, de én a túrázást messzemenően a vakvezetővel élveztem a legjobban. Hámba fogva szedte a lábát. Gyorsaságával nem vehettem fel a versenyt, de — egy megmagyarázhatatlan rejtélyes ok miatt — a nem megfeszülő hámfogó ellenére is, a lépés számom meghatványozódott mellette. Sem emberrel, sem önmagam fizikai erejével, nem lettem volna képes olyan sebesen haladni, mint vele. Ám, adódik úgy, hogy a tél hóval jár és a Börzsönyben lévő Juliánusz kilátóhoz felvezető meredek köves szakaszt teljes egészében jégpáncél fedi.

A túratársak mindegyike kipróbált teljesítménytúrázó volt, de hamarosan párba kényszerültek rendeződni és egymást segítve jutottak egyre feljebb. Eközben Én a német juhász társaságában próbálkoztam a csúcstámadással. Hiába vetettem meg erősen a lábamat, a kövek rendszertelensége és a rajtuk lévő vastag jégréteg, keresztülhúzták minden igyekezetemet. Be kellett látni, a nehéz terepviszony kifogott rajtam. Első alkalommal fordult elő, hogy jelzésemre, Kicsi fizikai erővel húzott hegynek felfelé. Harmincöt kilo lehetett, én téli ruházatban hátizsákkal kilencven felett. Mint egy erőgép ugrott neki a hegynek. Fantasztikus lendülettel iramlott felfelé. A sebességnövekedés kínálta előnyt kihasználva, öles lépésekkel igyekeztem folyamatosan haladni. Jobb kezemben merev túrabot sietett a segítségemre. Ilyen taktikával, a párba rendeződött túratársaknál jóval gyorsabbá váltunk. Öt-tíz perc elteltével megérkeztünk a kilátó síkjára. A mínusz fokok ellenére szakadt rólam a verejték. Bementünk a kilátó valamennyire zárt terébe, ahol nagyon megdicsértem a csupa szív rajzos szukát. A Hátizsákom oldalára kiakasztott műanyag ivótálat letettem a kutya elé, és beleöntöttem egy liter vizet. Legnagyobb elképedésemre, egy szuszra az egészet kiitta.

A másik kihívás a Budai hegyekben, egy vastag sártól járhatatlanná vált meredélynél állt elő. A túratársak, egyik fától a másik fáig haladtak. Kezükkel tolták vagy éppen húzták magukat feljebb. Mi a turistaúton, a sártenger kellős közepén próbálkoztunk meg a lehetetlennel. Itt is be kellett látni, a kutya hathatós segítsége nélkül nem fog menni. Egy szavamba került és az addigi alig sebesség meghatványozódott. Olyannak hatott a szememben, mint aki a saját életéért küzd. Felérve a síkra, itt is előkerült a kutyatál, beleöntöttem a liter vizet, aminek ismét nyoma veszett.