Vidám napot / félelem...,

Ettől az egy esettől eltekintve, nem emlékszem rá, hogy mikor féltem utoljára.

Verőfényes nappal történt meg a Bajcsy Zsilinszky úton. Az egyik hazai telekommunikációs cég — céges jubileumi évforduló alkalmával — neves autó és motorversenyzőket hívott el járgányaikkal együtt, hogy a pesti főúton, le,  s fel, száguldozzanak velük. A cég reklámja sokba kerülhetett ugyan, de tömegeket vonzott a produkció. Úgy gondoltam, mivel nincs Forma 1-es versenyautó hangfelvételem még, itt a vissza nem térő remek alkalom, ilyen közelről máshol aligha lesz lehetőségem rá.

Egy televíziós pont mellé telepedtem le a mikrofonállvánnyal: rúdját jó magasra kitoltam a jelen lévő sokadalom miatt. A fákra sűrűn felszerelt hangszórókból hallhattuk a program alakulását.

Elkezdődött az ide-oda való száguldás: élveztem a különleges hangokat. Balról viharos gyorsasággal érkezett a Forma 1-es versenyautó, majd hirtelen megállt tőlem vagy tíz méterre. A szinte teljesen elhalkuló motor váratlanul felbőgött, amit egy számomra addig ismeretlen hangkép még tovább srófolt. Arra gondoltam, valamilyen  nagy gikszer állhatott elő. Annyira felturbózódott a beazonosíthatatlan hangorkán, hogy valóban félni kezdtem tőle: a befékezett versenyautó eközben saját tengelye körül háromszázhatvan fokban forgott. Vége lett a látványos attrakciónak, és tova illant a technikai csoda.

Így utólag nem sajnálom a félelem gyakorlatban való testközeli megélését — életünk végéig gyűjteni kell a legkülönbözőbb tapasztalatokat, vele felvértezve tudatos önmagunkat  és talán egy újabb alkalommal már leszek képes elmélyülni benne.