Feladvány

Én egy magyar közmondás vagyok. Olyannak tartom magam, amelyet az emberek többsége ismer még. Íme egy rám utaló történet:

Valahonnan hazafelé tartottunk apával, de a napsütés annyira kiszárította a torkát, hogy megszomjazott egy pohár sörre. A füstös csehóba nem akarta, hogy bemenjek vele. Jobb híján az utcán felejtett. A betűk világát alig ismertem még, a képekét viszont simán vettem. Odasétáltam az újságosbódéhoz, és sorra vettem a kifüggesztett lapok címoldalát. A macskás újság keltette fel az érdeklődésemet. Ezalatt suttyomban a hátam mögé osont egy kutya, jól megugatott, majd enyhén ráfogott a lábamra. A frászt hozta rám. Mire hátranézhettem volna, az újságosbácsi elkergette. Megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, és a kezembe nyomta a macskaportrés lapot. Meg szerettem volna köszönni jóságát, de a számon még egy kukk sem jött ki.

Apukám lépett mellém, és a kezemben tartott képes újság felől érdeklődött. Én csak néztem rá nagy szemekkel, de semmi több.

– Ej, fiam! Én ittam a sört, de te némultál meg – mondta, mert szeretett viccesnek mutatkozni.

– E-ez ne-em is o-olyan vi-icces – vágtam rá kapásból.

Ő persze nevetett rajtam, és kissé még büszke is lehetett volna rám, hogy a sörivás alatt apámra ütöttem. Igen ám, de amit és ahogyan mondtam, részemről egyáltalán nem viccesnek szántam: egyszerűen így jött ki a számon.

Otthon ebből parádés kalamajka támadt a szüleim között:

– Hogyan lehettél akkora marha, hogy a kocsma előtt, az utcán kint hagytad a gyereket?! – kezdett bele a mondókájába anyu.

Mivel ebből a felütésből semmi vicceset nem olvasott ki apa, ezért nem is nevetett rajta. Próbálta elmismásolni a dolgot, de ez csak újabb olaj volt a

tűzre:

– Te még a marhánál is nagyobb marha vagy, egy igazi tinó! Tűnj el előlem, mert kikaparom a szemed! – érvelt a maga falusi egyszerűségében.

Hát igen, dadogós lettem. Általa eddig nem ismert arcomat ismerhettem fel magamban, de egyben rém fárasztó volt, mert egy-egy mondat kinyögése tripla időt vett igénybe. A haverok meg is kérdezték tőlem, hogy milyen halandzsanyelvet tanulok.

Álmomban rendszeresen előjött a kép nélküli ugatás réme. A végtelenségig féltem a kutyáktól. Legyen rá egy hiteles példa. A közértben vásároltunk anyuval. Hazafelé tartottunk, amikor a karjára gyorsan felmásztam, és a nyakába ültem.

– Mit csinálsz, kisfiam? – méltatlankodott.

– Ku-utya jö-ön – mondtam lazán.

Mivel sem maga előtt, sem hátulról nem látott kutyát érkezni, leteremtett volna a nyakából, de én két kézzel szorítottam a homlokát.

– Fi-igyelj csa-ak, a sa-arok mö-ögül mi-indjárt ki-ifordu-ul e-egy ku-utya – és így is lett.

Az egymással ismét szóba álló szüleim azon voltak, hogy rendkívüli képességemet kiaknázzák.

– Látnokhoz kellene vinni a gyereket, hadd fejlődjön, jól jöhet még – javasolta apa.

– A-az ti-iszta hü-ülyeség le-enne. Si-imán ke-enterbe ve-erném.

– A vé-égén mé-ég di-iliházba ju-uttatna – ebben maradt a családi kupaktanács.

Az elején néhányszor megpróbálkozott a feleltetéssel a tanító néni, de hamarosan feladta. Helyette piros és fekete pontokat rajzolt a füzetembe. Utóbbiból számottevően többet, mert ráéreztem a hangalapú betűvetés viccességére – ezt viszont sehogyan nem akarta díjazni.

Naná, nem focizni járattak a szüleim, hanem lo-gpe-é-dus-hoz. Aranyos volt a néni, sokat fejlődtem nála, de egyszer-kétszer a gyakorlás közben majdnem kitörött a nyelvem. Amikor somolyogva rákérdeztem a gi-ipsze-elé-és lehetőségére, hangosan elnevette magát – azután inkább jártam hozzá, mintsem focizni.

Évekig tartott a szavak rágása, kiköpése, rágása, kiköpése. Szinte teljes siker lett a vége. Ha valamit gyorsan szeretnék kimondani manapság, akkor előfordulhat, hogy meg-megbicsaklik a nyelvem. A kutyáktól továbbra is tartottam annak ellenére, hogy a nevét hibátlanul ejtettem. A frontális áttörést egy nem várt esemény hozta el:

A szakorvosi rendelő lépcsőházában tartottunk felfelé anyával. Hallottam, hogy fentről lefelé csilingelés közeledik. Ilyesmivel nem találkoztam addig,

így elkapott a kíváncsiság. Éppen a félemeleti átkötő pihenő sarkában tartózkodtam, amikor fentről megjelent egy bácsi. Mellette pórázon egy kutya. Olyanná váltam, mint a csörgőkígyó a ráfenekedő mongúz láttán: kővé dermedtem. Szorult helyzetemen tovább rontott, hogy minden ok nélkül lecövekelt a bácsi, és kettőnk között, az orrom előtt ott várakozott a szörnyeteg. Rám tekintett a gazdája, majd megszólalt:

– Gyere, simogasd meg a kutyust!

Ahelyett, hogy léptem volna, félelmemben majdnem bepisiltem. Kezdtem hisztérikussá válni.

– Ez a kutya nagyon szeret téged! – közölte. – Be is bizonyítom neked! – és meg sem várva a tiltakozó válaszomat, ezt mondta a kutyájának:

– Ha szereted ezt a kisfiút, akkor: ülj le!

Nem akartam hinni a szememnek, a kutya lazán a fenekére huppant. Értené az emberi beszédet? Milyen vicces ku-utya-a!

Tovább folytatódott a varázslat:

– Ha szeretnéd, hogy megsimogasson téged ez az aranyos kisfiú, akkor: feküdj le!

Akár hihető, akár nem, szó nélkül hasra vágta magát – majdnem elaléltam ettől a csodától. Egy kutya, amelyik nem akar megharapni, hanem egyenesen szeret engem. Mi mást is tehettem volna? Leguggoltam, és elkezdtem simogatni.

Azóta kétszer annyi idős lettem. A régi történeten már csak mosolygok. Néha elmesélem tanulságul másoknak, okulásul. Egy pillanatra türelmet kérek.

– Gyere vissza, Füles! Nem szabad lemenni az úttestre!

Igen, van egy kutyám. Menhelyről való keverék. Néhanapján okítás céljából jól megrágom a fülét, de csak óvatosan, nehogy elkezdjen da-ado-ogni.