Feladvány

Én egy magyar közmondás vagyok. Olyannak tartom magam, amelyet az emberek többsége ismer még. Íme egy rám utaló történet:

Valahonnét hazafelé tartottunk apával, de a napsütés annyira kitikkaszthatta a gigáját, hogy megszomjazott egy pofa sörre. A füstös csehót belülről nem szerette volna láttatni velem. Jobb híján az utcán felejtett. A betűk világát alig ismertem még. A képekét simán vettem. Odasétáltam az újságosbódéhoz és szememmel sorba vettem a kifüggesztett lapok címoldalát. A macskafotójú lap keltette fel az érdeklődésemet. Ezalatt suttyomban a hátam mögé osont egy kutya, jól megugatott, majd enyhén ráfogott a lábamra. A frászt hozta rám. Mire hátranézhettem volna, az újságos bácsi elkergette. Megnyugtatott, hogy nincs semmi baj és kezembe nyomta a macskaportréjú lapot. Meg szerettem volna köszönni jóságát, de a számon még egy kukk sem jött ki.

Apukám lépett mellém, és a kezemben tartott képes újság felől érdeklődött. Én csak néztem rá nagy szemekkel, de semmi több.

— Ej, fiam. Én ittam sört, de te kukultál meg — mert szeretett viccesnek mutatkozni.

— Eeez neeem is ooolyan vicces — vágtam rá kapásból.

Ő persze nevetett rajtam és kissé még büszke is lehetett rám, hogy a sörivás alatt apja fajtájává váltam. Igen ám, de amit és ahogyan mondtam, részemről egyáltalán nem viccesnek szántam: így jött ki a számon. Otthon ebből parádés kalamajka támadt a szüleim között:

— Hogyan lehettél akkora marha, hogy a kocsma előtt az utcán kint hagytad a gyereket! — kezdett mondókájába, anyu.

Mivel ebből a szóáradatból semmilyen vicceset nem olvasott ki apa, ezért nem is nevetett rajta. Próbálta elmismásolni a dolgot, de ez csak újabb olaj volt a tűzre:

— Te még a marhánál is nagyobb marha vagy, egy igazi tinó! Tűnj el előlem, mert kikaparom a szemed! — érvelt a maga falusi egyszerűségében.

Hát igen, dadogós lettem. Általa eddig nem ismert arcomat ismerhettem fel magamban, de egyben rém fárasztó volt, mert egy-egy mondat kinyögése tripla időt vett igénybe. A haverok meg is kérdezték tőlem, hogy milyen halandzsanyelvet tanulok.

Álmomban rendszeresen előjött a kép nélküli ugatás réme. A végtelenségig féltem a kutyáktól. Legyen rá egy hiteles példa. A közértben vásároltunk anyuval. Hazafelé tartottunk, amikor a karján gyorsan felmásztam és a nyakába ültem.

— Mit csinálsz, kisfiam? — méltatlankodott.

— Kuuutya jööön — lazán.

Mivel sem maga előtt, sem hátulról nem látott kutyát érkezni, ezért leteremtett volna a nyakából, de én két kézzel szorítottam a homlokát.

— Fiiigyeeelj csaaak, aaa saaaroook mööögül miiindjárt kiiiforduuul eeegy kuuutya — és így is lett.

Az egymással ismét szóba álló szüleim azon voltak, hogy rendkívüli képességemet kiaknázzák.

— Látnokhoz kellene vinni a gyereket, hadd fejlődjön, jól jöhet még — javasolta, apa.

— Aaaz tiiisztaaa hüüülyeség leeenne. Siiimán keeenterbe veeerném. A vééégén mééég diiilihááázba juuuttatna — ebben maradt a családi kupaktanács.

Az elején néhányszor megpróbálkozott a feleltetéssel a tanító néni, de hamarosan feladta. Helyette piros és fekete pontokat rajzolt a füzetembe. Utóbbiból számottevően többet, mert ráéreztem a hangalapú betűvetés viccességére — ezt viszont sehogyan nem akarta díjazni, apa.

Naná, nem focizni járattak a szüleim, hanem looogooopééédushoz. Aranyos volt a néni, sokat fejlődtem nála, de egyszer-kétszer a gyakorlás közben majdnem kitörött a nyelvem. Amikor somolyogva rákérdeztem a giiipszeeelééés lehetőségére, hangosan elnevette magát — azután inkább jártam hozzá, mintsem focizni. Évekig tartott a szavak rágása, kiköpése, rágása, kiköpése. Szinte teljes siker lett a vége. Ha valamit gyorsan szeretnék kimondani manapság, akkor előfordulhat, hogy meg-megbicsaklik a nyelvem. A kutyáktól továbbra is tartottam annak ellenére, hogy a nevét hibátlanul ejtettem. A frontális áttörést egy nem várt esemény hozta el:

A szakorvosi rendelőben a lépcsőházban felfelé tartottunk, anyával. Hallottam, hogy fentről lefelé csilingelés közeledik. Ilyesmivel nem találkoztam addig, elkapott a kíváncsiság. Éppen a félemeleti átkötő részben a sarokban tartózkodtam, amikor fentről megjelent egy néni. Mellette pórázon egy kutya. Olyanná váltam, mint a csörgőkígyó a ráfenekedő mongúz láttán: kővé dermedtem. Szorult helyzetemen tovább rontott, hogy minden ok nélkül lecövekelt a néni, és kettőnk között az orrom előtt ott várakozott a szörnyeteg. Rám tekintett a gazdája, majd megszólalt:

– Gyere, simogasd meg a kutyust.

Ahelyett félelmemben majdnem berezeltem. Kezdtem volna hisztérikussá válni.

– Ez a kutya nagyon szeret téged! – közölte. – Be is bizonyítom neked! – és meg sem várva a kukk nélküli válaszomat, azt mondta a kutyájának:

— Ha szereted ezt a kisfiút, akkor: ülj le!

Nem akartam hinni a szememnek, lazán a fenekére huppant. Értené az emberi beszédet? Milyen vicces kuuutyaaa!

Továbbfolytatódott a varázslat:

— Ha szeretnéd, hogy megsimogasson téged ez az aranyos kisfiú, akkor: feküdj le!

Akár hihető, akár nem,de szó nélkül haaasraaa vááágtaaa magát — majdnem elaléltam ettől a csodától. Egy kutya, amelyik nem akar megharapni, hanem egyenesen szeret engem. Mi mást is tehettem volna: leguggoltam és elkezdtem simogatni.

Azóta kétszer annyi idős lettem. A régi történeten már csak mosolygok. Néha elmesélem tanulságnak másoknak, okulásnak. Egy pillanatra türelmet kérek.

— Gyere vissza, Füles! — Nem szabad lemenni az úttestre.

Igen, van egy kutyám. Menhelyről való keverék. Néhanapján okítás céljából jól megrágom a fülét, de csak óvatosan, nehogy elkezdjen daaadooogniii.