Reményik László

Feketeleves

1.

Közeledett a záróra. A tágas, családias hangulatú vendéglőben már csak néhány törzsvendég tartózkodott.

A bejárati ajtó közelében egy fiatal pár éppen befejezte a vacsorát. Hátradőltek a széken, elégedett arcuk hűen tükrözte gyomruk állapotát. A tüsire nyírt hajú fiú barátnője szemébe nézett, és mély érzelmeket olvasott ki belőle. Mindkettejük szája széles mosolyba futott. Sokat mondóan emelték fel poharaikat, hogy egymásnak koccantsák őket. A vörös bor megpezsdítette amúgy is forró szívüket.

— Kérsz még valamit? — kérdezte a fiú.

— Köszönöm, nem. Inkább sétáljunk haza!

— Fizetnék! — kiáltott pincér után az ifjú.

A belső sarokban négy, összeszokottnak látszó, jó kedélyű férfi pókerezett, mégpedig kicsiben. A következő heti zsugapartin a három vesztő fizette a nyertes vacsoráját. A fejük mindig tiszta volt: többre becsülték a baráti ugratásokat, a jó beszólásokat a szesztől kótyagos, mihaszna fej kókadozásánál. A licit után felfedték lapjaikat, és kiderült, hogy ezúttal is Kacsa, a társaság hangadója taktikázott a legjobban.

— Így kell ezt csinálni, nyeretlen kétévesek! — söpörte be elégedetten a zsetonokat.

— Hagytunk végre nyerni, nehogy hazaszaladj a mamádhoz sírni, öcsi! —tromfoltak rá barátai.

Újra egy kupacba kerültek a viseltes lapok, és már kevert is az osztó.

Pedáns megjelenésű pincér lépett ki a lengőajtón a szerelmesek asztalához, és eléjük tette a cechet. A számla rendezése közben ismerősként, kedélyesen beszélgettek.

— További szép éjt kívánok! — búcsúzott enyhe mosollyal a főúr.

— Kedves vendégkopasztó barátunk! — hívta öblös hangon a főkolompos zsugás.

— Máris megyek, fiúk! Mit parancsoltok? — perdült az asztalukhoz.

— Még egy kört hozz gyorsan, mert különben szégyenedre mindjárt szomjan halunk!

— Azonnal hozom a körszámlát, ahogy parancsoltátok!

— Nem zsebmetsző, undok számla kell nekünk, vendégnyúzó barátunk — hördültek fel egyszerre — hanem frissítő a javából!

De hát mit tehettek? Valamennyien tudták, hogy záróra. A pincér elegáns mozdulattal tette eléjük a számlát, és ők szokás szerint zsörtölődve fizettek. Ki-ki számba vette, hány zseton hever előtte az asztalon, kiderítették, hogy ki is győzött aznap. Zsebre vágták a paklit, felhörpintették az utolsó cseppeket. Feltápászkodtak, és a kijárat felé indultak, de félúton — jó hangosan, hogy a lengőajtó mögött tartózkodók is meghallják — újfent viccelődni kezdtek.

— Ide se jövünk többé vissza, mert előbb kiszomjaztatják a kedves vendéget, utána pedig fenéken billentik, és mehet bele a sötét éjszakába! — röhögcséltek, míg halk kattanással be nem csukódott mögöttük az ajtó.

A fiatal pincér szélesen elmosolyodott. — Jól van, fiúk, ezek szerint most is minden a kedvetek szerint volt!

Összeszokott csapat vitte a tágabb környéken is kedvelt vendéglő mindennap erős forgalmát. Amikor az utómunkálatokkal végezve kiléptek a zöldbe, a bokrok alján még muzsikált néhány tücsök, de ciripelésük már halkult. Az ő napjuk is letelt. A kollégák jó éjt kívántak egymásnak, és maguk is hazaindultak.

Kattanva nyílt a kombi ajtaja. Az egész napos fárasztó munka dacára a pincér fürgén ült a volánhoz. Halkan felbúgott a motor, és már indult is. Amíg kényelmes tempóban fogyasztotta a kilométereket, barátnője jutott eszébe. Dóra fantasztikusan izgató, filigrán alkatú lány volt — bőre bizseregni kezdett, ahogy a rá váró gyönyörre gondolt. Nemcsak kedvelte, de egy kissé bele is habarodott — ez azonban valószínűleg nem volt kölcsönös. A lány mindig kedves és figyelmes volt, de nem több. Ő azért bízott abban, hogy ennek nem kell így maradnia. Hátha csak alig féléves kapcsolatuk kiforratlanságáról van szó? Majd kiderül! Kettőt alszanak még, aztán irány az azúrkék tenger, a csendes öblök, a rejtelmes, lakatlan szigetek és a ködpárába fúródó ormok romantikus világa. Három hét megérdemelt, gondtalan szabadság vár rájuk. Pazar dolguk lesz! Fodros hullámnyelvek nyaldossák csupasz testüket, és utána a selymes homokdombok közé bújva, önfeledten ölelkezve hallgathatják a tenger morajlását.

De épp ily izgalmas megismerni a kisvárosok életét, az ódon utcácskák világát is! Az elsőre kissé félelmet ébresztő sikátorok mélyén esténként felfedezhetnek egy-egy újabb kiskocsmát, és nemcsak a helyi ízekkel ismerkedhetnek meg, de a mediterrán temperamentumot is magukba szívhatják. A zene vérpezsdítő, mulatós — és milyen magával ragadóan táncol Dóra! Mindenki csodájára jár, tán még irigylik is érte… mindezen túl még várnak rájuk az ősi hegyóriások — és Géza őszintén remélte, hogy a változatos és élménydús napok varázsa feloldja barátnőjében a diszharmóniát.

Imígyen morfondírozva érkezett a családi ház elé. Gombokat nyomkodott, kapuk nyíltak előtte, zárultak mögötte.

Halkan nyitott be, mégsem tudta meglepni éber kedvesét. Dóra macskaléptekkel osont a háta mögé az összekészített útipoggyászok között, majd hirtelen elétoppant, és a nyakába csimpaszkodott.

— Alig bírtam kivárni, hogy végre megérkezz! — és szája mohón tapadt a férfiéra.

Bitangul tudott csókolni a lány. Finom keze érzékien cirógatta a borotvált arcot, borzolta a rövid hajat. Ahogy Gézához simult, a férfit elöntötte a vágy. A miniszoknya alá nyúlt, határozott mozdulattal markába kapta a feszes popsit, kissé megemelte és jó erősen magához szorította a lányt. Mi sem kellett ennél több: Dóri izmos combját a férfi derekára kulcsolta, és valósággal hozzátapadt.

— Ezt a vagányságot nagyon szeretem benned! — búgta a fülébe.

— Csodálatos kis dög vagy, szerelmem! — nyalt Géza a lány fülébe. — Ezt a kendőzetlen nyíltságot meg kimondottan imádom! — és beleborzongott.

A játékos női kéz már a dús és erős mellszőrzetet borzolgatta. Rajongott a göndör szálakért, pláne, amikor érzékeny bőrét csiklandozták erotikusan fel s alá.

— Tán már el is felejtetted, hogy a hálószobában megvetve vár a csatatér! — lehelte elfúló hangon.

Nem mintha Gézát különösebben biztatni kellett volna. Karjába kapta kedvesét, és a hatalmas franciaágyra hengeredtek. Mint a kályha, úgy tüzelt a testük, kezük és ajkuk mohón kereste az érzékeny pontokat. Csókolták és simogatták egymást, hogy utána vadul haraphassanak, enyhe erőszakkal törve utat vágyuknak. A sokat megélt ágy valóban igazi csatatérré alakult. Önfeledten szereztek egymásnak gyönyört, meg nem pihenve, újra és újra. Az utolsó csepp erejükig vívták ádáz szerelmi tusájukat, mígnem összeforrt ajakkal édes, kéjes álomra nem szenderültek.

Géza reggel a boldog megsemmisülés érzésével ébredt. Mint akit szétszedtek, és újra összeraktak… Gondolatban újra lepergette az éjszaka szerelmi jeleneteit. Ennél csodálatosabb már nem is lehet! Kezével a lány felé tapogatott, de üresen találta a helyét. Álmosan nyitotta ki a szemét, de még teljesen sötét volt, úgyhogy megpróbált visszaaludni. Félig már sikerült is, amikor halk tányércsörgést hallott a konyha felől. Ásítva szólt ki Dórának:

— Mi a csudát szöszmötölsz ott éjnek idején?

A lány előbb elzárta a sustorogó vízcsapot, és csak azután felelt:

— A reggelit készítem neked, te szexőrült! Nehogy elveszítsd nem mindennapi képességedet!

A hízelgés jólesően legyezgette Géza hiúságát. Csupán azt nem értette, miért éppen éjszaka kell a reggelit készíteni?

— Egyetlen gyönyörűségem! — szólt ki újra. — Imádlak téged, de elfáradt lovagod az éj további részében nem enni, hanem aludni szeretne. Hagyd a fenébe az előkészületeket, és bújj mellém az ágyba, hadd csókoljalak meg!

Halkan nyílt a háló ajtaja. A lány besurrant, és elégedetten mérte végig pucéran heverésző barátját.

— Elég legyen a heverészésből, te lustaság, irány a fürdő, és mire a konyhába érsz, pazar lakoma fog várni. Máskülönben, ha nem zavar, reggel kilenc van!

— Ne bolondozz velem! Hogy lenne kora délelőtt? Bújj csak vissza ide mellém, és szunyókáljunk egyet reggelig!

Dóra sehogyan sem értette ezt a zagyva beszédet. — Nyisd már ki a szemed végre, hétágra süt a nap!

— Már kinyitottam, és tök sötét van. Gyere, bújj csak ide mellém az ágyba!

A lány melléült, szájon csókolta, majd megpuszilta mind a két szemét is. — Na, akkor most nézz csak rám a kedvemért!

Kinyitotta a szemét Géza, és érzékin felnevetett. — Éjnek angyalarcú tündére, csodálatos arcod ragyogását szemem elől még elrejti a vaksötét!

— Te megátalkodott kis szélhámos! — mosolyodott el Dóra. Felállt az ágyról, az ablakhoz lépett, és felhúzta a szinte teljesen leeresztett faredőnyt. Nemcsak a napsugár fénye özönlött be jól érzékelhetően, hanem a meleg is — és a beáramló hőt Géza is azonnal megérezte. Pár pillanatig néma csend állt be.

Tágra nyitotta mindkét szemét, de továbbra is csak sötétet látott. Gyorsan felült, és kapkodva körülnézett.

— Semmit sem látok, Dóra! — kiáltott fel rémülten.

Kedvese melléugrott, és arcát egészen közel tartotta az övéhez.

— Itt vagyok, drága egyetlenem! Mit látsz belőlem? Ugye, látsz?!

— Nem látok! Nem látok! Nem látok! — hadarta kétségbeesetten.

Fejét újfent körbejáratta, az arcába sütő napba nézett hosszasan, de a sötétség komor leple mindent eltakart.

— Nem látok! Nem látok! Nem látok! — ismételgette. Nézd meg gyorsan a szememet, mit látsz rajta?

Dóra dermedten ült vele szemben. Ő is megriadt.

— Semmi különöset nem veszek észre!

A lány szája kiszáradt a feszültségtől. Nézte a barátját, és mit sem értett az egészből. Öntudatlanul felpattant, kisietett a konyhába, gyorsan megivott két pohár vizet, és egy telivel visszatért a hálóba, ahol teljesen kétségbeesett férfit talált az ágyon. Reszketeg kezébe hiába is adta volna a poharat, ezért cserepes ajkához emelte, és úgy itatta apró kortyokkal.

— Hogyan lehetséges ez? — buggyant ki Géza száján. Mi lesz velem így? — Elsírta magát, mint a legkedvesebb játékától megfosztott kisgyerek.

A lány döbbenten nézte apránként összeomló barátját. Önkéntelenül lekapta a pólóját, és azzal törölte meg a könnyáztatta arcot. Géza esengve fordult felé, de továbbra sem látott semmit.

— Egy percet sem várunk tovább! Azonnal beviszlek a klinikára!

A hétköznapok megszokott, de már-már tűrhetetlen forgalmához szokott lánynak most még a hétvége csendes lüktetése is komoly gondot okozott. Épp hogy meg tudta különböztetni a féket a gázpedáltól. Mintha csak egy kétbalkezes tanuló vezető próbálta volna első útján folyamatos haladásra bírni a járgányt. Az elmaradhatatlan oktató úgy letört a szégyentől, hogy szinte belesüppedt az anyósülésbe: alig látszott ki belőle valami. Arca halottsápadtra fakult a gyászos teljesítménytől. Mélyen előrebillenő feje tán csak azért nem bukott egészen a padlóig, mert Pinocchióéhoz hasonló orra nem engedte. A látvány hiteléhez csak az a bizonyos T betűjelzés hibádzott. Hogy mindezek ellenére nemcsak a klinika épülete előtti, meglehetősen foghíjas parkolóig jutottak el bajmentesen, de be is álltak oda, az bizonnyal csak a véletlen műve lehetett. Mire megérkeztek, a lány verejtékben úszott. Remegő kézzel állította le a motort, és kimerülten dőlt a kormányra.

— Ez nem lehet igaz! Végre-valahára megérkeztünk! — és megszűnt körülötte a világ.

Hosszú percek múltán mozdította csak a fejét. Szeme sarkából Gézára lesett, és alig ismert rá. Olyan roncs volt, amilyenné a kombi válhatott volna szerencse híján.

— Megérkeztünk! — ismételte csendesebben.

A férfi mintha meg sem hallotta volna, csak Dóra érintésére adott némi életjelt.

— Megérkeztünk, Géza!

Mint kisgyermek a szülőjétől, úgy várta a férfi, hogy kiszabadítsa a biztonsági öv fogságából. Ez a magatehetetlenség szíven ütötte a lányt. Fásultan a gomb után nyúlt, majd az ajtót is kinyitotta neki.

— Megérkeztünk, Géza! Kiszállhatsz!

Kikászálódott a sofőrülésből, és megkerülte az autót, de a férfit még mindig az ülésben találta. Szélesre tárta előtte az ajtót, és megütögette a vállát. Végtelenül bizonytalan kéz markolt bele a vakvilágba, hogy valamiféle támpont után kutasson, de csak üres teret talált. Ahogy megérezte magán a jól ismert segítő kezet, valamivel könnyebb volt talpraállnia.

— Fogd meg a karomat, úgy próbáljunk meg eljutni a klinikáig!

Nem ment könnyen, és sokáig is tartott. A férfi talpa egy másodpercre sem szakadt el az aszfalt síkjától. Csúsztatta rajta — jobb esetben csoszogva haladt. A máskor semmiségnek számító rácsos aknafedél most persze épp ott volt, ahol nem kellett volna lennie, mint ahogy a járdából tucatszám feltüremkedő aszfaltbuborékok is. Hogy mekkorát kell fellépni az úttestről a járda szintjére, azt még egy valamire való ovis is betéve tudja — de így? A szükségesnél kétszer magasabbra emelt láb nagyot csapódva ért talajt, és ilyenkor a kibillenő test elveszíti egyensúlyát. Géza is erősen megingott, majdhogy el nem esett. Még félősebben csusszantotta talpát, alig mozdult. Az út felét sem tették meg, de már mindketten félpercenként törölgették gyöngyöző homlokukat. Gyötrelmes perceket éltek át. A kapu előtt megálltak, hogy kifújják magukat.

— Mi lesz így velem, Dórikám? — kérdezte színtelen hangon a férfi.

A lány idegszálai már-már a pattanásig feszültek. Ajka remegett, száján robbant volna ki a meggondolatlan szó, de az utolsó pillanatban elharapta. Mást mondott helyette.

— Mindjárt orvos kezébe kerülsz. Hátha csak múló állapot!

Válasz nem érkezett, és a némán zokogó férfi látványa mindennél gyászosabb volt.

— Gyere, menjünk be! — sóhajtott, és lenyomta a kilincset.

Odabent jól eső hűs fogadta őket. Megálltak a portásfülke előtt.

— Jó napot kívánok! — köszönt Dóra.

— Miben segíthetek?

— Nagy baj van! A barátom arra ébredt, hogy egyik szemére sem lát. Szeretnénk megmutatni egy orvosnak!

— Fáradjanak be az ambulancia folyosójára, és a jobboldali negyedik ajtó előtt várakozzanak! Találnak ott padot, foglaljanak helyet rajta! Az előbb érkezett két fiatalember, ők már ott vannak. Az imént szóltam az ügyeletes orvosnak, de ő fent van az osztályon, úgyhogy várni kell rá. Addig is legyenek türelemmel!

— Köszönöm a segítséget!

— Mi sem természetesebb! — vette kézbe az imént letett újságot.

A kihalt folyosó távoli végében két nagykamaszt pillantott meg. Alig lehettek többek tizennyolcnál. Ha nem is nevetgéltek, de túl nagy bajuk látszatra nem volt. Ők is felfigyeltek az érkezőkre, és arcukról könnyen leolvashatta a döbbenetet. Összesúgtak, és utána már csak a szemük sarkából pillantottak az érkezők felé. Lassan elbotorkáltak előttük, és némi körülményeskedés után végre leültek. Az ajtón egy tábla hirdette jól olvashatóan: ügyeletes orvos. Mély csend telepedett a folyosóra. A némaságot a két fiú unta meg előbb.

— Mi történt a szemével? — fordultak Dórához.

— A barátom reggel arra ébredt, hogy semmit se lát.

A fiúk arcára értetlenség költözött. Egymásra néztek, de attól nem lettek okosabbak.

— És előzőleg hogyan látott?

A munkából tegnap este is autóval jött haza. Semmi gond nem volt a szemével. Egyáltalán nem értjük, mi ez...

— Szegény, milyen rossz lehet neki — jegyezte meg őszinte együttérzéssel az egyik fiú, mire barátja könyökével oldalba bökte.

— Némi szünet után Dóra kérdezett:

— Ti miért vagytok itt?

Buliztunk az éjjel. Ez a lökött haverom úgy bontotta fel a pezsgőt, hogy szembelőtte magát a dugóval. Szerencséjére csak megkarcolódott a szemhéja, de biztos, ami biztos, eljöttünk megmutatni.

— Milyen pancser! — szólalt meg a szakember Gézában. Bár én is csak ilyen semmiség miatt lennék itt!

— Hát bizony, az embernek nagyon kell vigyáznia a szeme világára — sóhajtott fel a lány. Azt pótolni nem lehet.

A porta felől fiatal doktornő közeledett. Megállt a fiúk előtt.

— Jó napot kívánok! Én vagyok az ügyeletes orvos. Mi a baj?

A kárvallott lényegre törően elmesélte az esetet.

— Hogyan lát a balesetet szenvedett szemével?

Nem vettem észre semmiféle romlást.

— És mi az önök problémája?

Tegnap este még mindkét szemére tökéletesen látott a barátom, de reggel arra ébredt, hogy egyikkel sem lát. Még fényt sem.

Akkor fáradjanak a vizsgálóba, a fiatalemberektől pedig további türelmet kérek!

— Fogd meg a karomat, és gyere utánam! — mondta Gézának a lány. A doktornő becsukta mögöttük az ajtót, és jelezte Dórának, hogy melyik székre ültesse a beteget. Géza esetlenül hajlongott, ő pedig kezével próbálta a helyes irányba terelgetni — nem nagy sikerrel.

— Ütögesse meg az ülőfelületet! — javasolta a doktornő.

Amikor végre-valahára siker koronázta a próbálkozást, Gézához fordult. — Kérem, mondja el, mi hogyan történt magával!

Géza töviről hegyire beszámolt az esetről, az orvos pedig tovább kérdezett.

— A mostani eset előtt volt-e valamilyen látásproblémája, netán szembetegsége?

— Nem volt.

— Van-e valamilyen idült betegsége, például cukorbetegség, magas vérnyomás?

— Nincs.

— Jó, akkor most szeretnék belenézni a szemébe! — vette elő a szemtükröt. Hosszasan vizsgálódott, megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit, csak átkísérte a férfit egy másik székhez.

— Tegye be ide az állát a réslámpa fejtámaszára! — kérte, és kezével segített neki. Teltek az idegőrlő percek. Dóra a körmét rágta.

— Köszönöm — mondta úgy negyed óra múltán a doktornő. — Elveheti a fejét!

— A vizsgálat közben semmi fényt nem érzékelt?

— Nem — felelte letörten Géza. Nagy a baj, kedves doktornő? Ugye fogok még látni?

— A vizsgálat eredményéből és az ön által elmondottakból arra következtetek, hogy mindkét szeméről levált a látóideghártya. Rendkívül ritka, hogy ez a két szemen egyszerre essen meg. A baj komolynak tűnik, de hogy mire számíthatunk, azt csak a további vizsgálatok után mondhatjuk meg. Úgyhogy fel is venném most Önt betegünknek. Itt tud maradni?

— Igen!

— De semmit sem hoztunk magunkkal! — vetette közbe Dóra.

— Délutánra be tudja hozni a szükséges holmikat?

— Igen!

— Akkor minden rendben. Megírom a felvételi lapot, azzal fáradjanak fel az első emeleti férfiosztályra. Mire felérnek, a nővérkének elmondok mindent. Még valamit! Javasolnám, hogy ne hajolgasson! Ha fel kéne vennie valamit a földről, kérjen meg rá valakit! Feküdjön hanyatt, lehetőleg minél többet!

A tágas előszobában a lány majdnem hasravágódott a csomagokban. Önkéntelenül lerogyott az első útjába akadó székre, és maga elé meredt. Csak nagy sokára eszmélt fel, és fátyolos tekintete megállapodott a bőröndökön. Szája széle megremegett, legörbült, és elbőgte magát. Könnyei átáztatták a ruháját, de mit sem törődött vele. Csak sokára csitult a zokogás. Felállt, és maga sem tudta, hogyan, de egyszer csak a hálóban találta magát. A vetetlenül hagyott ágy már nem a szárnyaló boldogság jelképe volt számára, hanem a múlt hantolatlan sírgödrének látta.

Tompa tekintettel kullogott elő onnan, ahonnan eddig mindig fénylő arccal jött ki. Hiába töltötte be a házat a napfény, minden szürkének hatott — legfőként önmaga. Mit is keres itt? — Persze, persze. Géza holmijáért jöttem! Mit is kell ilyenkor bevinni egy kórházba? — Még soha nem kellett ilyen feladatot megoldania. A gardróbban szerencsére talált egy üres táskát, abba találomra pakolni kezdett. Amikor megtöltötte, gondolkodás nélkül behúzta a cipzárt. Kész, passz. Feje teljesen kiüresedett, úgy érezte, ekkora lelki terhet nem képes elviselni, feldolgozni. Nem olyan fából faragták. Legközelebb már csak akkor tudatosult benne, hogy mit is csinál, amikor az autó ajtaját nyitotta. Bedobta a csomagot az anyósülésre, beült a volán mögé, és indított.

Hogy milyen érzés egy teljesen önellátó, tevékeny embernek, amikor erre a másodperc töredéke alatt képtelenné válik, csak az értheti meg igazán, aki maga is került már ilyen helyzetbe. Ekkora tragédiától magába roskad, és csak emészti magát szótlanul. Ha nem próbál valamilyen tevékenységgel kitörni ebből az állapotából, jön az örvénylő, feneketlen kút, amibe belezuhanva — netán önként belevetve magát — könnyen kilátástalannak tetsző helyzetbe kerülhet. Aligha akad két ember, aki teljesen egyformán dolgozná fel ugyanazt a tragédiát. Az ilyesfajta élettörésekben a mégoly kis, eleinte nüansznak tűnő különbségek is jelentős eltérésekhez vezethetnek.

Géza csak hevert az ajtó melletti ágyon. Betegtársai a nővértől tudták meg, mi is történt vele. A látást elveszíteni soha nem jó, de így — ez embertelen.

— Ha én lennék a helyében, az idegeim biztosan tropára mennének, és hamarosan gallyra kerülnék — mondta egyikük, és a szobatársak egyetértettek vele. — Ezt az őrületet nem lehet feldolgozni! Részvéttel sandítottak az új betegtársra. Lesték minden mozdulatát, óhaját, bármiről is legyen szó, és már ugrottak is segíteni. De erre csak ritkán kerülhetett sor, mivel Gézát állandóan önmagukba visszatérő gondolatai foglalkoztatták.

— Ez nem lehet igaz! Miért épp velem történt ez a szörnyűség? Hogyan lehetséges ez? Mi válthatta ki ezt a tragédiát? — tépelődött. A kérdések persze mindig válasz nélkül maradtak, egy kivétellel. — Hogyan lehet így élni? Sehogyan sem!

A szükség nagy úr, kitérni előle nem érdemes. Felült az ágyon, és kalimpáló lábbal keresgélni kezdte a papucsát.

— Várj egy kicsit, mindjárt segítek! — dugta talpa alá az ágyszomszéd. —— Hová szeretnél menni?

— A mellékhelyiségbe.

— Jól van. Fogd meg a karomat, és szép lassan kisétálunk!

A kórterem ajtaja szélesre tárva állt, így kényelmesen kifértek egymás mellett is.

— Kint vagyunk a folyosón! Balra fordulunk, elmegyünk a végéig, és ott jobb kézre lesz az ajtó!

Beszélgetők kisebb csoportja mellett araszoltak el.

— Ők is betegek? — kérdezte Géza.

— Igen. Egyikük a mi szobánkba való.

A folyosó túlsó végéből nevetés harsant. Hogy más derűjét hallotta, Géza szíve összeszorult.

— Már meg is érkeztünk a mosdóhoz. Engedd el a karomat, hadd nyissam ki az ajtót!

A halk nyikorgásra felfigyelt Géza, és már érezte is a fertőtlenítő eltéveszthetetlen szagát.

— Itt vagyok! — lépett mellé a betegtárs. Karolj belém újból, és már mehetünk is.

Az ajtót elegáns saroklendítéssel csapta be mögöttük.

— Tudod, imádok focizni, főleg, ha trükközhetek a labdával. Kis vagy nagy dolog lesz? — tért a lényegre.

— Pisilni kell.

— Odaállsz a piszoár elé, vagy inkább ráülsz a budira? — de a humorra nem volt vevő az új társ.

— Inkább ráülnék — motyogta színtelen hangon.

A segítő bekukkantott a legközelebbi fülkébe.

— Ez a csésze makulátlanul tiszta, és az ülőkéje is az. Nyugodtan ráülhetsz!

Szembeállította Gézát a fülke ajtajával, óvatosan előretolta, majd ahogy a csészéhez ért, megállította.

— Közvetlenül a lábad előtt van a kübli. A deszka le van hajtva. Ülő helyzetben a hátad mögött találod a vízöblítőt: gombnyomásra működik. Most becsukom az ajtót. Ha végeztél, szólj, és már jövök is!

A máskor oly pofonegyszerű kézmosás is nyűgnek bizonyult.

— Pontosan a mosdóval szemben állsz. Tán az lesz a legegyszerűbb, ha megnyitom neked a vizet. A folyékony szappant a falba rögzített állványon találod, ha a bal kezeddel előrenyúlsz.

— Nem érdekes — mondott le róla.

Csak most jutott eszébe a szolgálatkész betegtársnak, hogy nem hoztak törülközőt.

— Várj egy kicsit, visszaszaladok kéztörlőért!

— Nem érdekes — mondott le erről is.

A folyosón visszafelé ballagva szembetalálkoztak a kezelőorvossal.

— Épp magát keresem! — szólította meg Gézát. — A baj tisztázása végett több vizsgálatot is szeretnénk magán elvégezni. Először ultrahangra megyünk, aztán majd mondom a többit is. Mehetünk, vagy van még valami elintézni valója?

— Mehetünk!

A vizsgálatokkal hamar elkészültek: az eredmények összecsengtek. Részvét érződött a kórterembe lépő orvos hangjában.

— Legyen szíves, jöjjön ki velem a kezelőbe!

Miután mindketten elhelyezkedtek a széken, a doktor nagy lélegzetet vett, és belekezdett.

— Az elvégzett vizsgálatok alapján kétséget kizáróan megállapítható, hogy mindkét szeméről teljesen levált a látóideghártya. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a pupillán át a szem belsejébe érkező fény nem találkozhat a retinával, az agy látóközpontjába nem jut fényinger, és ott nem keletkezhet kép.

A szavak egyre tompábban nyertek értelmet Géza tudatában — mintha egyre távolabb került volna a való világtól, amihez a diagnózis végéhez közeledve már csak egy leheletvékony szál kötötte.

— Mégis, mennyi esélyem van, hogy újra láthassak? — kérdezte szinte öntudatlanul.

— Sajnos, az orvostudomány mai fejlettsége mellett ez az állapot véglegesnek tekinthető.

A vizsgálóból hatalmas csattanás hallatszott a folyosóra: a beteg eszméletlenül terült el a földön.

2.

Még készült a gödör, ezúttal háznak, életnek alapja. Árva erőgép növelte mélyét, de ínyére nem való falatra talált. Több köbméteres kőtömbbe harapott, majd’ bele nem törött acélkemény foga. Próbálta emelni, ám felbőgő motorja most gyengének bizonyult. Düh kapta el. Összezárta állkapcsát, összeszorította mérgesen, és jó erősen rácsapott, de a kőzet jó üledékből préselődött, és masszívan állta a meg-megújuló ütlegeket. A munkanap kevésnek bizonyult a gigászi küzdelem eldöntéséhez, és éjszakára elcsendesedett a táj.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy rontott le lánctalpán az exkavátor a gödörbe. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Bendője tele volt üzemanyaggal, hosszú kéménye vastag füstöt eregetett. Mászott előre és hátra, helyezkedett jobbra és balra, valósággal körbetáncolta akaratlan kihívóját. Az ütlegelt ugyan már megingott néha, de konok daccal állta a sors és a gép csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a viaskodást. Meg is tetszhetett neki, mert maga is legördült a mélybe. Rövid, ám vészjósló csend ülte meg a tájat, amíg összefonódott a két holt lélek. Kisvártatva egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt vasakarat, és már ketten mentek egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Kőkorszaki koponyája már repedezett, darabkák pattogzottak oldaláról. Amint apadt markáns teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Teste merő lucsokban a paplan alatt, sápadt arca belesimult a betegágy fehérébe. Felbolydult idegrendszere nem tudott úrrá lenni a sokkon.

— Ne! Ne! Ne! — suttogta ismét, és riadtan kinyitotta a szemét.

A kórteremben feladatát végző idősebb nővér felfigyelt a lázas viaskodásra. Nesztelenül odalépett, és megérintette a férfi karját.

— Mi a baj?

A váratlan érintéstől, a közeli szótól összerezzent a beteg, és csak lassan nyugodott meg.

— Azok az átkozott buldózerek meg akartak ölni! — hebegte.

— Nem akarja bántani magát senki sem. Rosszat álmodott, ennyi az egész. Nyugodjon meg!

— Hol vagyok?

— Jó helyen, ahol meggyógyítják. Az idegosztályon.

Felült az ágyon, és körbetapogatózott. Az éjjeliszekrényről hangos zörgéssel gurult le a műanyagpohár. A nővér szó nélkül megkereste, és a szekrénylap másik végébe visszatette.

— Ne haragudjon, de nem látok!

— Tudom. Semmi baj sincs. Nem könnyű magának. Ha bármire szüksége van, nyugodtan szóljon, és jövök!

Ment volna tovább a dolgára, de a férfi tompán utána szólt.

— Nem ismerős a hangja.

— Szabadságon voltam, és a hét elején kezdtem újra dolgozni. — Várt még egy kicsit, de nem kapott újabb kérdést, hát kiment.

Géza megfordult az ágyon, és lelógatta a lábát. Kifejezéstelen arccal meredt maga elé. A többi beteg is csendben volt, a közönnyel mindössze a parkból a felhallatszó, életvidám rigófütty vette fel a harcot. Az idő mintha csak odakint pergett volna: a kis madár sokadszorra is elfújta nótáját, de a betegek még mindig abban a pózban kornyadoztak, mint amikor rázendített.

A nővér érkezését csak köpenyének suhogása jelezte. Egyenesen Gézához tartott. Megérintette, és ő ezúttal is összerezzent.

— Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni! Legközelebb jobban figyelek…

A beteg felemelte a fejét, de tekintete nem találkozott az ápolóéval.

— Nem történt semmi!

— Az imént telefonált a barátnője, és megkért, mondjam el, hogy ma nem tud bejönni magához. Holnap viszont itt lesz. Mit hozzon?

A férfi feje visszahanyatlott eredeti helyzetébe. — Dóra, aranyos kis Dórika! — mindössze ennyi járt az eszében.

— Mit mondjak a barátnőjének? — kérdezte úgy egy perc múltán az ápoló.

— Hogy jöjjön mielőbb!

A nővér arcára kiült a sajnálkozás. Sóhajtott, és együttérzőn megszorította a férfi vállát.

A kiságyban kényelmes helye volt a babának, de — ki tudja, miért — az éjszaka közepén felébredt, és egyre csak pislogott. Egy hazaérő lakó felkapcsolta a körfolyosón az udvari világítást. Az ócska ajtó üvegszemén át bejutó, harmatgyenge, sejtelmes fény megcsillant a távoli és közeli tárgyakon, tág teret nyitva az elkalandozó gondolatoknak. Végigmustrálta a konyha bútorait, és arra gondolt, milyen jó is lenne befészkelődni alvó szülei közé. Keskeny ágya szorosan az övék mellé simult. — Elő a palánkbérlettel! — gondolta, és már lendült is, mint egy kaszkadőr. Lecsúszott a neki méretezett akadály túloldalán, és mint a rák, befarolt a hatalmas paplan alá.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy rontott be az exkavátor a tömbház udvarába. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Mászott előre és hátra, helyezkedett jobbra és balra. Igaz, néha már megreccsent egy-egy zsanér, ereszték, de az konok daccal állta a sors és a gép csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a pusztítást. Tán meg is tetszhetett neki, még közelebb ment a küzdő felekhez. Rövid, ám vészjósló csend ülte meg a tájat, amíg összefonódott a két holt lélek. Kisvártatva egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt vasakarat, és már ketten mentek neki az éltes bejárónak. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is belésulykolta a sorsát. Repedezett és hasadt, darabkák pattogtak le róla. Amint sokat megélt teste apadt, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Egy lágy női kéz nedves törülközővel simította végig verítékező arcát. Az érintéstől megrezzent, és mintha megnyugodni látszott volna. Tovább aludt. A fiatal nő felállt az ágy mellé húzott székről. Láthatóan feszült volt, és szép vonásai is mintha szürkébbek lettek volna a megszokottnál. Megtörten nézett az ágyban fekvő barátjára. Mintha egy ismeretlen arcot, alakot látott volna — nem ismerte, nem vágyott rá, valahogy teljesen hidegen hagyta. De mégsem volt egészen érzéketlen iránta. Egy nő, még ha nem is volt gyermeke, valahogy felelősséget érez az önállótlanokért, a másokra szorulókért. Ezekkel az ellentétes érzésekkel viaskodott hetek óta. Lelke mélyén már sejtette, hogyan is fog dönteni, de azt még nem, hogy mikor. Most még nem hagyhatja el. Talpra kell segíteni, erőt kell önteni belé, és tán akkor, valahogyan. Megtörölte könnybe lábadt szemét, és a kórterembe lépő ápoló meglepődött. Rosszul ítélte volna meg?

— Segíthetek valamiben? — fordult a lányhoz.

— Köszönöm, nem!

Kis tétovázás után tovább próbálkozott. — Ha gondolja, nyugodtan ébressze fel a barátját, már nagyon várta magát! — és egyfajta jóleső érzéssel továbbment.

— Mit ártja bele magát mások dolgába! — dohogott Dóra. Épp elég problémája van anélkül is, nem kell azt tetézni újabbakkal. Persze, hogy fel kéne kelteni, kedvesen magához ölelni, szeretgetni. Hogyne tudta volna ő mindezt! De nem akaródzott neki sehogyan sem. Inkább gyorsan elsomfordált volna szemlesütve, hogy sose térjen többé vissza ide! De se az előbbi, se az utóbbi megoldásra nem tudta rászánni magát. Mire kavargó gondolataiból visszazökkent a valóságba, barátja már ült az ágyon. Üres tekintetétől hideglelős borzongást tört Dórára. Nyugtatólag behunyta a szemét, mély levegőt vett, és csak azután szánta rá magát, hogy megszólaljon.

— Szia, Géza! — lépett elé.

A férfi oly elevenül mozdult, mint a vérátömlesztéssel az életbe visszahozott halálos beteg. Reszketeg kézzel tapogatta ki a lányt a sötétből. Gyengéden magához vonta, és vállára hajtotta a fejét.

— Olyan jó, hogy itt vagy!

— Annyira fáradt vagyok, hadd üljek le egy kicsit — próbált szabadulni a kényszerhelyzetből.

Jól számított. Kérése azonnal végrehajtandó parancs volt a férfi számára.

— Gyere, ülj csak le ide az ágyra mellém, Dórika!

— Ezen a széken talán jobb lesz — húzta maga alá.

Egymással szemben ültek, de ez sem volt sokkal jobb a másik póznál. A lány látta, hogy Géza alig észrevehetően, de elszomorodik. Kezébe vette a kezét, és megsimogatta.

— Olyan jó vagy hozzám, Dórika! Szükségem van rád!

— Telefonáltak a munkahelyedről, hogy miért nem mész dolgozni? Mindössze annyit meséltem nekik, hogy hosszabb ideje kórházban vagy, és még nem tudni, hogy mikor jöhetsz haza. Kérdezték, mi történt veled, és hogy bejöhetnek-e meglátogatni? Mondtam, megbeszéljük. Mit válaszoljak nekik?

— Olyan jó vagy hozzám! Szükségem van rád!

— Te nem is figyelsz rám!

Mély átéléssel cirógatta a lány kezét a férfi. Belefeledkezett az érzésbe. Újra biztonságban érezte magát, minden más amolyan századrangúnak számított. Vendéglő? Ugyan már!

— Mit mondjak, ha újra telefonálnak?

— Egyedül rád van szükségem, aranyos kis Dórika! Te gyere, és lehetőleg minél gyakrabban!

Egyre feszültebb lett a lány. Csak épp ezeket ne mondaná állandóan, mert nem bírja tovább cérnával, és tényleg elmenekül innen.

— Akkor azt mondom nekik, hogy jöjjenek be. Legalább elbeszélgetsz velük is. A gyógyuláshoz úgy is alapvetően fontos, hogy mielőbb társaságba kerülj. Velük eltréfálkozhatsz, és én is itt leszek a közelben. Meglátod, ez lesz a legjobb!

Van úgy, hogy a tablettákkal tompított fej képes érzékenyen venni a külvilág jeleit, de megesik az is, hogy bár képes érzékenyen fogni, de tudomásul venni mégsem akarja.

A lány felállt, készülődött.

— Szia! — puszilta arcon a férfit.

— Mond meg a kollégáknak, hogy ne jöjjenek be! Meg még azt is, hogy elvesztettem a szemem világát!

Megvonta a vállát a lány, és már indult is.

— Dóra!

— Igen?

— Szeretlek! Szükségem van rád!

Ahogy múltak a napok, fokozatosan javult Géza kedélye. Ki-kiült az ágya végénél álló székbe, és megpróbált szóba elegyedni az arra járókkal. Betegtársai nem sok jóval kecsegtették: egyikük sem volt vevő szavára. A füle viszont mindig kéznél volt, és e hasznos jelfogóval apránként feltérképezte az előle megbúvó teret. A takarítónő épp a folyosót mosta fel, amikor Géza székek eltéveszthetetlen zörejére figyelt fel az ajtó közeléből. Egyszer, több nappal azelőtt mintha már hallotta volna ezt, de akkor még nem tudta térben elhelyezni a hangokat — ahhoz tiszta fejre lett volna szükség, de az éppen hiányzott.

Mi lenne, ha felállna, és egyedül kimerészkedne a folyosóra? A bátor ötletet olyan gyorsan hessentette el, mint ahogy a döngicsélő szúnyogot szokás. Elszakadni a biztonságos széktől? Odáig is elég neki az ágytól eltotyogni, nemhogy még megcélozni a három-négy méterre lévő ajtót, és még azon túl is keresgéljen! Ilyesmire ő sosem lesz képes! Inkább elüldögél a széken órahosszat, és onnan figyeli a folyosón pezsgő életet. Ám odakint hamarosan elcsitult a mozgolódás, és nem maradt figyelni való. Rá kellett ébredjen: olyan végtelenül kiszolgáltatott, mint egy még lábra sem kapott baba. Mindenben, de mindenben másokra szorul. Ez annyira megalázó, embertelen, hogy elviselhetetlen. És az alagút egész végig sötét, nincs kiút! Nyomorult élet ez így, nincs menekvés belőle! Romként omlott magába, akár a belváros közepén álló ház, amit a tűzszerészek szakszerűen berobbantanak. Még az érkező nővért sem vette észre.

— Milyen nagyszerű, hogy már egyedül is kimerészkedik az ágyból!

— Tessék? — eszmélt Géza.

— Jó látni magát a székben!

— Nem élet ez így — legyintett lemondóan.

— Ne legyen olyan kishitű! Bár magához tényleg nagyon kegyetlen volt a sors, de mások is élnek látás nélkül. Legtöbbjük szintén úgy veszítette el valamikor a szeme világát.

— Így lehetetlenség élni! Képtelen vagyok rá!

— Ne mondjon már ilyeneket! Én is ilyesmiket gondoltam, amikor az ikreim halva születtek. Senkinek sem kívánom, hogy megtudja, milyen az. De az élet megy tovább. Újabb gyermekeim már nem lehetnek, és a férjem is odébbállt egy házzal — ezt magán kívül senki sem tudja a kórházban. Láthatja, mégis itt vagyok: teszem a dolgomat, élem az életet, pedig a lelkem most is száz sebből vérzik!

Nem szólt rá semmit a férfi, csak alig észrevehetően bólogatott.

— Nincs kedve kiülni a folyosóra? Újabb lépés a járatlan úton. Ha gondolja, megtanítom, hogyan juthat el odáig.

— Mit érnék vele? Ott is ugyanolyan, mint itt. Ott sem látnék, ott sem lennék életképesebb. Akkor meg minek?

— Ne nyafogjon már annyit! Jöjjön velem, egy-kettő!

— Géza kelletlenül emelkedett fel. Amolyan instabilnak érezte magát. Meg végtelenül gyámoltalannak, szerencsétlennek.

A nővér előresietett.

— Az ajtó közepében állok. Induljon el erre, és számolja a lépéseket!

A sánta csigánál nem gyorsabban, kezét maga elé tartva haladt a nő felé, aki hangjával terelgette őt a helyes irányba.

— Na látja, már ide is ért! — állt félre az útból. Ha most jobbra fordul, pár lépés után talál egy széket a fal mellett. De tán érdemesebb lenne álldogálnia, esetleg a falnak támaszkodva. Tudja, fizikailag sem szabad elhagynia magát. Most pedig forduljon csak meg! Visszamegyek a székhez, és a hangom majd vezeti.

Pár perccel később Géza már újra a folyosón állt, egymagában. Valamelyest újszerűnek, ismeretlennek tűnt, hogy egymaga el tudott szakadni a megszokott biztonságtól, de ugyanilyen erővel jelezte önállótlanságát is. Meg sem fordult a fejében, hogy felderítse a folyosót — még az sem, hogy akár átmenetileg elszakadjon a fal biztonságot jelentő érintésétől. A folyosó kihalt maradt, úgyhogy nem időzött sokáig. Balra fordult, kezét a falon húzva — végig azon az egy méteren, amíg a bejáratra nem akadt. Milyen szögben is érte el az ajtót, amikor kifelé jött? Hányat is lépett a széktől idáig? Fogalma sem volt róla! Talán a nem létező lendület, talán valami más, de vitte őt. Talpa egy másodpercre sem szakadt el a talajtól, kezét most is maga elé tartotta. Centiket csusszant előre, és közben meg-megállt informálódni, nem sok sikerrel. Már rég itt kellene lenni annak a nyomorult széknek! — esett kétségbe, de az nem volt sehol. Dehogy távolodom el máskor a helyemtől! A fenének sem hiányzik ez a szerencsétlenkedés! De a világ összes kincséért sem kért volna segítséget senkitől. Ekkor megérkezett a sötét függöny mögül az egyik betegtárs: karon fogta és a székhez kísérte. Ha akarta volna, se köszönhette volna meg neki, mert csendben odébbállt. Annyira ideges volt, hogy csak nehezen talált rá az ágyra, és úgy vetette rá magát, mint aki a mindentől megvédő, vastag falú mentsvárba menekül.

A lift kattanva állt meg a földszinten. Surrogva tárult fel az ajtó, és ketten léptek ki belőle. A bizonytalanul lépkedő férfi hátizsákos fiatal nőbe karolt. A kórház kapuján kiérve belebotlottak a nyárba.

— Messze parkoltál le?

— Ne izgulj, mindjárt ott leszünk.

A környezet beszédes hangjai csak fokozták a férfi elkeseredettségét. Emlékezetével és képzeletével ugyan könnyen pótolhatta volna a zörejekhez tartozó képeket, de mi értelme annak! Délibábot vetíteni önmaga elé?

— Már meg is érkeztünk. Lépj le az úttestre!

Dóra kinyitotta az ajtót. A férfi egyik kezét az autó tetejére tette, a másikat pedig az ajtóra.

— Próbálj meg beülni egyedül!

Nem ment egykönnyen: alaposan beverte a fejét. A lány csak nézte esetlen igyekezetét, jó tanácsokkal próbálta elősegíteni önállóságát — a kék foltok tanúsága szerint nem sok sikerrel. Az újabb kudarc egy újabb arculcsapásként érte Gézát, de nem szólt róla. Inkább megpróbált örülni annak, hogy újra biztonságban érezheti magát, pláne, hogy egy női kéz bekapcsolta a biztonsági övét.

— De jó, hogy végre hazamehetek! Alig várom, hogy otthon lehessek veled!

— Útközben megállunk, és gyorsan bevásárolok a hétvégére — tájékoztatta a lány.

A közúti forgalom folyamatosan lüktetett. Hangos robajjal sietett el a szemből érkező villamos, fülsiketítő tülköléssel robogott utánuk egy mentő. Dóra automatikusan taposott a fékre, és a hirtelen blokkolástól megszédült a mellette ülő. Fejében mintha megkottyant volna valami. Nem mondott semmit, csak mélyeket lélegzett, hogy elkerülje a rosszullétet. Bekanyarodtak a zsúfolt parkolóba.

— Megérkeztünk! Bekapcsoljam a rádiót, amíg elmegyek vásárolni?

— Nem kell. Jobb lesz a csend!

Fürgén mászott ki az ülésből a lány, becsapta az ajtót, és elsietett. A forróság hamar elbágyasztotta Gézát.

— Szemesnek áll a világ! — jutott eszébe a kisfiúnak. Kukucskálni és kilesni a titkot, az mind jó dolog lehet. Ilyen gondolatok keringtek szűk feje alig kanyargós szürkeségében. December ama jeles napja volt, amikor Télapó érkezik menetrend szerint, és magas létráján felmászva a jó gyerekek ablakába teszi csomagjait. Ő is elgondolkozott ezen a mutatványon, hiszen az ovis csoportot az első emeleten helyezték el, ráadásul az ablakon rács is volt. Ebéd után a hálóterembe invitálták őket, a szokásos alvásra. Ártatlannak tűnő arccal, gondosan titkolta újsütetű elhatározását: meglesi a titkot, megnézi magának azt a “légtornász” piros köpenyes apót, akinek szánja még hó nélkül is siklik az utca kövén! Sutyorogtak az összecsukható ágyak között forgolódó dadusok, akik kedvesen biztatták az egyre laposabbakat pislogó gyerekeket. Összehúzott szemhéja alól kukucskált ki a kisfiú, első ajándékként ott köröztek bent a formás női lábak, hajoltak a karcsú derekak. Nézték a gyerkőcöket az éber felnőttek: alszanak-e már? De a kisfiú továbbra is elszántan lapult takarója alatt. Pillái alól leste volna a szokatlan fejleményeket, ám az éles szemű vércse néni észrevette, és lecsapott rá.

— Aludjál kis nyulacskám, mert különben hamm, bekaplak! — Össze is rezzent olyannyira, hogy átesett Álomország keskeny határán, és már csak a nagy ricsajra ébredt. Minden pajtása az ablaknál tolongott — csak nem esett ki rajta valaki? Kábán forgatta fejét: kellett egy kis idő, hogy megértse a nyüzsgés okát. Amíg ő az igazak álmát aludta, az a nyavalyás Mikulás felmászott a létráján, a nagy zsákból kivett ajándékokkal telepakolta az ablak közét, majd se szó, se beszéd, lelécelt!

Megúszta a kaporszakállú! Nem sikerült kilesnie, pedig a gyermekek jó barátjának mondják. Akkor miért rejtőzik előlünk? Nagy nehezen belebújt a cipőjébe. Átfurakodott az ablak előtt sűrűsödő tömegen, és egy kis csomagon a saját jelét vette észre. Megmarkolta, és azt kellett látnia, hogy majd’ megfulladnak benne a csokik. Együttérzően megoldotta a bogot, és az éltető levegő bezúdult a piros papír közé. A jótettért jutalom jár! Biztos kézzel nyúlt bele, és nem sokkal később már maszatos szájjal vitatta meg a többiekkel a történteket.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy érkezett meg lánctalpán az exkavátor az ovi elé. Sötét lámpái farkasszemet néztek az épülettel, és megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Mászott előre és hátra, helyezkedett jobbra és balra, valósággal körbetáncolta a gyermekek szentélyét. Az ugyan már megingott néha, de továbbra is konok daccal állta a sors és a gép csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a viaskodást. Tán meg is tetszhetett neki, mert melléjük gördült. Összefonódott a két holt lélek, és kisvártatva egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt vasakarat. Ketten mentek egy ellenében a harcba. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Már repedezett a vastag falú építmény, egyes elemei kiszakadtak. Amint apadt masszív teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

Hangosan csapódott le a kombi ajtaja, és már ült is előre a lány.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

— Mi bajod van? — kérdezte meglepve Dóra. Azt hittem, továbbra is szereted a csokoládéval bevont mogyorót. Abból nyomtam egy zacskóval a kezedbe, te meg tiltakozol. Tán nem kéred?

— Azok a nyomorult buldózerek továbbra sem hagynak békén! Ripityára zúznak a múltamból mindent, ami szép és kedves!

— Miről beszélsz? Egy kukkot sem értek az egészből!

— Áh, hagyjuk a fenébe! Nem érdekes. Majd csak elmúlik!

— Ott van a kezedben a kedvenc rágcsálnivalód. Kéred, vagy nem?

Megzörrent a celofánba csomagolt édesség. — A Mikulás is épp ilyesmit hozott nekem! — gondolta. — Felmászott az ablakba, letette, és elment, mint aki jól végezte a dolgát. Sosem tudhattam meg gyermekként, hogy valójában kicsoda is ő!

Dóri egy darabig értetlenül nézte, aztán a másik oldalon is lehajtotta a napellenzőt a szélvédő elé.

— Hogy érzed magad?

— Induljunk, Dórika!

A kétszintes házat úgy ismerte, mint a tenyerét, de mostanság beérte annyi térrel, mint a kórházban. Vékony testalkatú volt, nem sok kellett neki. A fotel nem gödrösödött ki alatta, és ő észrevétlenül veszett bele a nappaliba.

— Kijössz reggelizni a konyhába, vagy behozzam?

— Mindegy. Ahogy neked kényelmesebb!

— Már megint nem arra felelsz, amit kérdeztem! — fortyant fel a lány.

— Ne veszekedj velem, Dórika! Tudhatod, hogy mit gondolok az egészről!

— Rendben van, még meg is értelek, de azért valamiféle elgondolásodnak, akaratodnak kell lennie. Hogyan akarsz élni ilyen passzívan?

— Sehogyan sem! — felelte lemondóan.

A lány bosszúsan sarkon fordult, és kiviharzott a konyhába. Ezek a mindennapos civódások kezdtek az agyára menni. Egyetlen egy kérdésére sem kap rendes feleletet, mindent neki kell eldöntenie. Ehhez a szerepkörhöz nem szokott, ezt nem neki találták ki. — Áh, legjobb lesz, ha beviszem a reggelit — gondolta. — Így legalább megúszom az oda- és visszafuvart is.

— Már itt is vagyok!

— Mit hoztál?

— A kedvencedet. Szalámis szendvicset almapaprikával, forró citromos teát.

— Remek! Legalább az evés idejére megszépül a napom. Gyere ide mellém, Dórika!

— Itt vagyok!

Gézában megmozdult a férfi. Tenyerét egyre feljebb csúsztatta a lány combján. Kiéhezett, mint a kivert kutya.

A lány még időben lefogta a céltudatos kezet. Leguggolt a fotel mellé, puszit adott, majd felállt, és jó étvágyat kívánva elindult.

— Hová mész, szerelmem?

— Valamit nekem is kell enni! A kedvedért csak nem halhatok éhen!

Lehangoltan nyúlt a harapnivaló után. Most valahogy nem ízlett úgy, mint máskor, de azért az utolsó morzsától is megszabadította a tányért. A teából sem maradt, és a szalvétát békén hagyva kezével törölte meg a szája szélét.

Egymás kezét fogva indultak útnak a nagycsoportosok, felnőttek vigyáztak rájuk. Gyönyörű nyári nap volt. A szétszóródva kószáló bárányfelhők fölött tompán búgott egy aranyló pontként csillogó repülő, és kondenzcsíkot húzott maga után. Karmester híján is egyszerre zendített rá a gyerekkórus: Hajrá, repülő! Ám a dalárda csak úgy szól szépen, sokszínűen, ha legalább két szólamú: hosszú tehervonat érkezett csörömpölve a vasúti hídon, és máris megoszlott a hangból soha ki nem fogyó pöttömnyi sereg — a másik fele már azt zengte teli torokból: Hajrá, vonat! Magasakat lépve, levegő után szomjúhozva jutottak fel a vasúti hídra a kanyargós lépcsősoron, és a közeli sziget felé vették az irányt. Sűrű bozót nőtt a vaskos törzsű, terebélyes fák tövében, és nehezen áthatolható rengeteggé varázsolta számukra a lakatlan szigetet. A sóderes part enyhén lejtett a hatalmas folyamig, valósággal incselkedett a hőségtől tikkadó lurkókkal. Hamarosan kis alsóra vetkeztek, finom sóder edzette meztelen talpukat. Néhány merészebb kölyök már bokáig gázolt a langyos vízben, és a dadusok a többieket is erre biztatták. Ő is bátorságot merített, és életében először belelépett az óriásinak tűnő folyóba. Kíváncsian markolt a sóderba, és kincset kutatott szétnyíló, apró tenyerében. Csigaházak és lapos kövek rejlettek ott — megannyi felbecsülhetetlen érték. Büszkén nézett körbe, szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy rontott le lánctalpán az exkavátor a folyóhoz. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Mászott előre és hátra, helyezkedett jobbra és balra, valósággal körbetáncolta akaratlan kihívóját. Az ütlegelt ugyan már megingott néha, de továbbra is konok daccal állta a sors és a gép csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a viaskodást. Tán meg is tetszhetett neki, mert maga is legördült a mélybe. Rövid, ám vészjósló csend ülte meg a tájat, amíg összefonódott a két holt lélek. Kisvártatva egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt vasakarat, és már ketten mentek egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Csorbult az idill, képei széttöredeztek. Amint apadt markáns teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

3.

Megcsörrent a mobil a nappaliban. Csak szólt a beállított dallam, de mintha el sem jutott volna Géza füléig, pedig alig öt méterre ült tőle. A mosógéptől szaladva érkezett meg a lány, és felkapta a kagylót.

— Tessék!

...

— Jó napot kívánok, Feri bácsi! Hogy tetszik lenni?

...

— Hát igen, a baj nem jár egyedül.

...

— Köszönöm, megvagyunk, máris adom Gézát! — Halkan odasúgta: A volt főnököd keres!

— Szevasz, Ferikém! Nem gondoltam volna a nyár elején, hogy a következő beszélgetésünk ilyen faramucira sikeredik.

— Én sem.

— Hogyan telnek a napok? Mivel tudod lekötni magad?

— Az egyik olyan, mint a másik. Elücsörgök a fotelben.

— Séta Dórával, zenehallgatás, egy kis tévé?

— Semmi nem érdekel. Még a teraszra sem mentem ki. Nem élet ez így!

— Pedig olyan sokoldalú, pörgős, talpraesett fiatalember voltál! Nem maradt belőle semmi?

— Semmi.

— Tudod, amikor Dórika megtelefonálta a rossz hírt, összeültünk a kollégákkal, még a zsugások is csatlakoztak. Arra jutottunk, hogy szívesen felkeresnénk. Akár be is hoznánk a vendéglőbe, és ha valamelyikünk utazik valamerre, a kocsiban mindig van hely számodra. Szóval, érted!

— Köszönöm, hogy gondoltatok rám.

— Na, és mit szólsz hozzá?

— Nem élet ez így. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam. Jó nekem itthon, Dórával.

— De mégis csak jót tenne egy kis levegőváltozás. Szép lassan majd csak beletanulnál az új életbe. Nem gondolod?

— És ha mindez fordítva lenne?

— Hát, igen! Valóban nem egyszerű a képlet. De mások is élnek így. Ők is elboldogulnak valahogy.

— Azok ők, én meg én vagyok.

— Látom, nem sikerült meggyőznöm téged. De arra kérlek a többiek nevében is, hogy legalább hadd kereshessünk fel! Elbeszélgetnénk, az utolsó találkozásunk óta amúgy is sok érdekes történt, legalább elmókáznánk egy kicsit.

— Jó ez így, ahogy van.

— De telefonon csak tarthatjuk a kapcsolatot veled?

— Inkább úgy.

Én mégis azt tanácsolnám neked: fel a fejjel! És ne feledd, hogy továbbra is számíthatsz ránk!

— Köszönöm a hívást, és mindenkinek add át az üdvözletemet. Szevasz!

— Dóra! — kiáltott a lányért, aki alig három méterre ült tőle.

— Itt vagyok.

— Légy szíves, tedd vissza a telefont a helyére!

— Állj fel, és majd útbaigazítalak, hol szokott lenni, ha már nem magadnál tartod.

A férfi mélyen előrehajolt az asztal felett, és letette a mobilt a lány elé.

— Miért zárkózol el folyamatosan az önállóságra segítés elől? — Választ ezúttal sem kapott, úgyhogy tovább kérdezett. — Miről beszélt veled Feri bácsi?

— Hogy fel a fejjel, meg szívesen eljönnének meglátogatni.

— Te meg elutasítottad?

— Jó ez így, ahogy van. Itt vagy mellettem, nekem ennyi elég.

Nagyot sóhajtott a lány, fejét erősen ingatta.

— Ez így nem fog sokáig menni, Géza. Nehéz beszélnem róla, de előbb-utóbb el fognak válni az útjaink. Addig még megpróbálok a segítségedre lenni. Sajnálom, de ez van.

A hajnali fagy foga megcsípte a szivárvány színeibe öltöző faleveleket. Szomorkásan peregtek alá. A magasban varjak keringtek harsogva. — Kár, nagy kár ezért a szépen ívelő életért! — vélte velük Géza. Régóta hallgatta őket a szoba csendjéből, és észrevétlenül a lelke legmélyébe lopták magukat. Ott köröztek tovább, lankadatlanul.

— De rég hallottalak, Dóra! Mi van veletek?

— Semmi különös.

— Olyan színtelen a hangod, alig ismerek rád! Engem nem tudsz megtéveszteni, én már tapasztalt, öreg tyúk vagyok!

— Épp ezért hívtalak fel, Rozika. Nem is tudom, hol kezdjem.

— Ne keríts nagy feneket a baj köré, vágj a közepébe!

— Megpróbálom röviden összefoglalni. Az egész olyan váratlanul jött, hogy jóformán még eszmélni sem volt idő. Már mindent összecsomagoltunk a nagy útra, amikor az indulás reggelén Géza arra ébredt, hogy egyik szemére sem lát. Gondolhatod, milyen kétségbeesett, tehetetlen perceket éltünk át! Azonnal berohantunk a kórházba, de nem tudtak segíteni rajta. A nagy bajt tetézte, hogy az idegei nem bírták elviselni a terhet. Szerencsére ezen már túlvan, de a mi kapcsolatunk haldoklik.

— Nem akarok hinni a fülemnek! Rettenetes, ami Gézával történt, de mivel nem azért hívtál fel, hogy sopánkodjak, úgyhogy abba is hagyom. De valamit azért még nem értek. Géza imád téged, és te is mindig pozitívan beszéltél róla. Hol a hiba?

— Nem tehetek róla, de ennyire korlátozottan nem vagyok képes vele élni. Se vele, se mással. Rettenetesen nyomaszt ez a helyzet, és menekülnék is belőle, lehetőleg mielőbb. Közben persze nagyon sajnálom Gézát, de ő már nem az nekem, mint volt. Kutyaszorítóban érzem magam!

— Magyarán nem vagy képes, de akár úgy is mondhatnám, nem akarsz mellette maradni?

— Igen, valahogy így. Elítélsz érte?

— Nincs jogom, hogy pálcát törjek bárki fölött is. Egyikünk sem tudhatja, hogyan reagálna egy ilyen változásra. De egyet még kérdeznék tőled!

— Mit?

— Ezer százalékig biztos vagy benne, hogy nem tudsz mellette maradni, vele élni?

— Igen!

— Nézd, Dóra! Mindig is őszinte voltam hozzád, most is az leszek. A kapcsolatotok és az emberség is egyértelműen megköveteli tőled, hogy csak akkor szállj ki ebből a viszonyból, ha már a lehetőségekhez képest a legnagyobb biztonságban tudhatod őt. Valljuk be kertelés nélkül: őrületes teher szakadt a nyakába. Ember legyen a talpán, aki ezt ép ésszel el bírja viselni, netán fel is tudja dolgozni! Ha ráadásul még szeretett barátnője is elhagyja, az több, mint elviselhetetlen. Lelkiismeretedre hagyatkozva tedd meg a maximumot azért, hogy a legkisebb fájdalmat okozd neki az elválással. Figyelmeztetlek: nagyon nehéz dolgod lesz!

— Tudom. Előre rettegek attól a perctől! Ha később is szükségem lenne a tanácsodra, felhívhatlak?

— Nyugodtan csörögj rám! Meglátom, mit tehetek.

— Olyan jó, hogy van egy ilyen segítőkész barátnőm!

— Pedig olyan felhőtlennek, tökéletesnek látszott a jövőtök! — és a vonal megszakadt.

A cingár kisfiú elszántan surrant be a lépcsőház kapuján, és megállt a lift előtt. Szerencséjére már elég nehéz volt ahhoz, hogy működésbe hozza. Ujjával megcélozta a legfelső gombot: nyik-nyak, indult el a kabin. Kiugrott a kilencediken, és már kint is volt a porolóerkélyen. Kezében egy felkurblizott repülő várakozott. A lefelé hanyatló délutáni nap lágyan világította meg az átellenben magasodó hegyek ormát. A fény megcsillant a folyó hullámain. Az innenső parton a lakótelep házai magaslottak. A négyemeletes suli valósággal eltörpült alatta, valahol ott a mélyben. A felnőttek alig hangyányinak látszottak — maszatos képű barátai ott ugrándoztak a kapualj előtt, várakozva integettek neki és kiáltozva buzdították. Karját elszántan felemelte, és kellő lendülettel útjára indította a röpcsit, ami nyílegyenesen fúrta előre magát az iskola felé. Lágyan ereszkedett, és a sárga épület fölé érve balra billentette szárnyát. A kijárat fölött újból balra fordult, majd visszakanyarodott a kerítéssel párhuzamosan, a fiatal nyárfák mentén, ahol déltájban kis gazdája szokott hazafelé ballagni, kezében iskolatáskájával. A házhoz közel érve még egyszer balra vette az irányt, immár a járda felett. Utolsó fordulójától két kapualjnyira álltak lent a gyerkőcök, és visongtak örömükben, ahogy a kis gép feléjük kanyarodott. Kerekei a lépcsőháztól nem messze értek aszfaltot. A még mindig ujjongó kölykök lelkesen felkapták a repcsit, és őszinte áhítattal bámulták meg. Remek lehetett mindezt lentről végignézni, átélni — vélte a kisfiú — de fentről egyenesen lenyűgöző volt. A kis propelleres az ő vágyát és akaratát érezhette meg műanyag lelkében, az ő kedvében akart járni. Ő röppentette el, ő látta fentről, és akkor őrá sütött a nap a legszebben! Boldogan ugrált le hármasával a lépcsőn, zengett is minden emelet… de mit számít mindez, ha a felhőtlen boldogság száguld lefelé? Kiviharzott a hátsó kapun, és mindenfelé mosolygó gyermekszemeket látott maga körül. Láttad, láttad?! — kérdezte mindenki, és ő maga is.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult be lánctalpán az exkavátor a lakótelepre. Sötét lámpái farkasszemet néztek a kis repülővel, és megújult erővel nekiesett. A karcsú test megreccsent néha, de konok daccal állta a sors és a gép csapásait. Odajött távolról a kegyetlen átok egy közeli rokona, és élvezettel nézte vadságát. Tán rövidlátó lehetett, mert maga is legördült a mélybe. Összefonódott a két holt lélek, és hamarosan egyszerre üvöltött fel két, mindenre elszánt vasakarat. Ketten mentek a harcba egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Vékony dongája már repedezett, darabkák pattogzottak le oldaláról. Amint apadt áramvonalas teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Váratlanul fürgén ült fel az ágyban.

— Te nyomorult dög, mit akarsz még tőlem? Nem volt elég, amit idáig elraboltál! Ennél is többre vágysz? — Elgondolkodott: miért is jönnek sorra ezek az álmok? Nem elég neki a teljes kilátástalanság, rossz irányba fordult kapcsolata Dórával, még ez az átok is földbe akarja őt döngölni? Persze, neki már amúgy is mindegy. Eggyel több vagy kevesebb, mit számít az?

— Helló, Dóri! Mi újság?

— Nehezen telnek a napok, és közben nem jutok ötről hatra Gézával.

— Mesélj!

— Hiába győzködöm, hogy próbáljon meg minél több mindent maga megcsinálni, örökké falba ütközöm.

— Mit mond?

— Hogy őt nem érdekli semmi, így nem élet az élet, és nem akar tovább élni!

— Egyvégtében a régi nótát fújja?

— Igen. Torkig vagyok az egésszel, nem bírom tovább! Az idő telik, és én semmivel nem jutok vele előrébb. Nem találok kiutat ebből az áldatlan helyzetből. Segíts rajtam!

— Ismered-e a volt főnökét, kollégáit?

— Már találkoztam Feri bácsival… tudod, ő a tulajdonos. Az ő egészsége sem a legjobb, néha kihagy a szíve. A kollégákat is ismerem úgy-ahogy.

— Mit gondolnak Gézáról, mármint az állapotát nem számítva?

— Szerették, és még most is szeretik. Annyira bántja őket, hogy teljesen magába zárkózik. Már sokszor felajánlották a segítségüket.

— Tanácsolnék neked valamit: hívd fel a volt főnökét, és kérj tőle egy találkozót! Mond meg neki, hogy Gézáról lenne szó. Mondd el neki őszintén, hogy egy ideig még megpróbálsz segíteni rajta, de ez az idő véges. Arról se feledkezz el, hogy egyáltalán nem hajlandó önállóvá válni, és ezért kérd meg, hogy segítsen: naponta menüvel, hetente bevásárlással, kéthetente takarítással és mosással. Az étel nem lehet gond, és biztos lesz, aki egy kis mellékesért elvállalja a különböző munkákat. Természetesen a főtt étel árát is Géza állná.

— Látod, Rozika, én nem is gondoltam erre a kézenfekvő megoldásra. Milyen jó, hogy vagy nekem!

— Ajánlanám még azt is a figyelmedbe, hogy mindezt előbb Gézával beszéld meg, és csak utána Feri bácsival!

— Persze, persze! Én is így gondoltam. Kösz a jó tanácsot, hívlak még!

Kihúzott derékkal téblábolt a násznép között a kisfiú. Látványosan körbenézett, és csak utána ült be az autóba. Útközben be nem állt a szája. — Az iskolában kellene ilyen bőbeszédűnek lennie — jutott eszébe. Nagyosan szállt ki a fiús ház előtt. — De hiszen nem ismerek itt senkit… — jutott eszébe. Valaki észrevette tétovázását, megragadta a kis kezet, és már vitte is. A hegy lábáig nyúló udvar vége felé nyúlketrecek sorakoztak, és már nyílt is az egyik dróthálós ajtó. Selymes szőrű tapsifülesek lapultak odabent. Kinyúlt a bundás jószágok felé, azok meg csak úgy itták magukba a szeretetet. De nem maradhatott sokáig: csatlakoznia kellett az egyre hangosabban mulatozókhoz. Mit tehetett volna mást? Az elülső udvaron fapadokra ülhettek le a vendégek egy hatalmas sátorban — az ő helye szülei között volt. Nem talált magához való társaságot, unalmában a lábával kalimpált. Ha kérdezték, illőn válaszolt, ha nem, jobbra-balra tekintgetett.

— Nem vagy szomjas, öcsi? — kérdezte valaki a háziak közül. Szó nélkül felállt, és indult a gondolatolvasó felnőtt után.

— A ballonban szódavíz van. Megnyomod ezt a kallantyút, és már jön is a buborékos víz! Ihatsz bőven, húsz liter van benne. Ha netán kevés lenne, ott a sarokban még mindig van egy másik — paskolta meg mosolyogva a gyermek vállát.

A közeli asztal mesebeli választékot kínált. Szörpös palackok sorakoztak rajta: málna, eper, ribizke, egres, meg a jó ég tudja még, milyenek.

— Szolgáld ki magad nyugodtan, érezd magad jól!

Elcsendesedett a sokadalom, hogy mindenki hallhassa a pohárköszöntőket, amik után hangosan kurjantott éljent a szórakozni vágyó sokaság. Bőszoknyás, fejkendős asszonyok nagy tálakat hoztak, amikben húsleves volt csordultig. Ő is férfiemberhez méltón kanalazta a frissen vágott baromfi levét. Alig szuszogta ki a lakmározás fáradalmát, amikor a fáradhatatlannak tűnő fehérnépek újabb tálakat hoztak. Már majdnem szólt, hogy levest már evett, amikor bepillantott az egyikbe. A hét meg a nyolcát! Húshegyeket cipeltek azok a szeretetre méltó, kedves nénik. Rántott hús dögivel! Púposodott is a tányér, meglepően gyorsan fogyott róla a finomság. Gyomrának kerülete szemmel láthatóan bővült, már a rágást is nehéznek érezte — ám a nők újra jöttek, és most süteményeket hoztak tucatszám. Pár falat után a kisfiú keze megpihent az ölében. Nyugodt volt — mindenki láthatta, férfiemberhez méltón pusztította az ételsereg javát. Kissé félre is húzódott, talán, hogy kevésbé harsogjon fülébe a táncolók hejehujája. Emésztett csendes magányában, álmosság fátyla ereszkedett szemére. Ásított párat, és egy figyelmes arrajáró megkérdezte: Talán még éhes vagy, fiacskám? Aztán valamikor egy fiatal nővel sétált az egyik épület felé, éjszakai szállás reményében. Ágyat vetettek a gyermeknek, szép éjt kívántak neki. De mindhiába volt a jó szándék, ő csak forgolódott a szalmás ágyon, nem jött álom a szemére. Egy fontos kérdés nem hagyta nyugodni: Mi lesz a sok otthagyott süteménnyel? Hiszen még alig szemezgetett belőle! A végén még megszárad, és adhatják a falusi kutyáknak, ebek harmincadjára! Be-bekukkantott a háziasszony a tisztaszobába, úgyhogy jelezte neki: kipihente magát, bálra áll a lába! Visszakísérték a lagziba, ahol már sivított a mulató nép, alig lehetett hallani a muzsikaszót. Körbejárta a sátor minden szegletét, asztalát, megismerte az összes édességet — úgy mozgott a szája, mint a néma kacsáé. Néha összeakadt táncoló szüleivel.

— Hogy érzed magad, kisfiam? Tudta, hogy tele szájjal nem illik beszélni, úgyhogy csak bólogatott, de láthatóan megértették. Arra lett figyelmes, hogy eltűnt a fiatal pár. — Éppen most táncolták ki magukat! — értesült szüleitől. Elfáradtak, pihennek egy kicsit! Szóval a felnőttek is elfáradnak olykor? Akkor nincs nagy baj, nem szégyenült meg.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult le lánctalpán az exkavátor a falusi portára. Sötét lámpái farkasszemet néztek az ünnepi sátorral, és megújult erővel nekiesett. A levert cövekek meghajoltak néha, de konok daccal állták a sors és a gép csapásait. Odajött távolról a kegyetlen átok egy közeli rokona, és élvezettel nézte a rombolást. Tán rövidlátó lehetett, mert ő is a sátor elé gördült. Összefonódott a két holt lélek, és hamarosan egyszerre üvöltött fel két, mindenre elszánt vasakarat. Ketten mentek a harcba egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát.

Hasadt a vászon, reccsenve fordultak ki a cövekek a földből Amint apadt terebélyes teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Felébredt, és már mindent tudott. A legnagyobb lelki nyugalommal magára húzta az ágy mellett tartott ruháját. Kiment a fürdőszobába, úgy-ahogy rendbe hozta magát. A konyhából melegszendvics illata terjedt szét a házban. — Legalább tisztességesen megadja a módját neki — gondolta rezzenéstelen arccal.

— Észre sem vettem, hogy felkeltél — lépett be a fürdőbe Dóra. Már megyek is ki, készülődj csak nyugodtan.

— Maradhatsz, már amúgy is épp indulni akartam.

— Akkor jó! A konyhában találsz harapnivalót, épp most lett kész a kolbászos szendvics. Jó étvágyat!

Nem válaszolt rá semmit, de a konyha helyett a nappaliba botorkált. Úgy is ott lesz dolguk nemsokára. Kényelmesen lehuppant kedvenc foteljébe, és jobb híján türelmesen várakozott.

— Hova bújtál, Géza? — hallotta percek múltán a konyha felől.

Nem válaszolt; Dóra zavartan lépett be a nappaliba.

— Miért nem etted meg?

— Nem vagyok éhes!

— De hát a kedvencedet készítettem mára!

— Hagyjuk. Most egyáltalán nem érdekes.

— Mi van veled? Olyan furcsán viselkedsz!

— Ülj csak le!

Zavartan foglalt helyet a másik fotelben a lány. Hiába nézte figyelmesen a férfi arcát, semmit nem tudott leolvasni róla. Aztán hagyta az egészet; jobb ötlete támadt. Ha már a véletlen megteremtette az alkalmat, ő élni fog vele.

— Szeretnék mondani neked valamit — gyöngült el kissé hangja a végére.

— Mindent elrendeztél a megbeszéltek szerint? — vágott közbe teketória nélkül Géza.

— Elkerekedett a lány képe. Zavartan hebegte:

— Igen!

— Légy boldog az életben! Nem állok az utadba. Nem kérlek, nem könyörgök, hogy maradj mellettem — ezzel felállt, és kiment, mint egy alvajáró.

A lány mintha megbénult volna. A szűkebb és távoli világ egyaránt kiesett a tudatából — tán önmaga valósága is. Amikor hosszú idő múlva kábán feltápászkodott, már nem ugyanaz volt, mint előtte. Kiment a konyhába, rendet rakott, és elindult az előző nap gondosan becsomagolt holmikért. Közben szemével lopva kereste Gézát, de azt mintha a föld nyelte volna el. Kézbe kapta a táskát, és reszkető lábbal elindult az ajtó felé. Szemét könny áztatta.

4.

Felkapta a tejeskannát a nyaraló fiú, és már indult is. Hosszú árnyékot vetett még a közeli ház oldala és az útszéli facsoport. Kacsák ballagtak csapatban, amíg a tyúkok egyesével csipkedték a füvet az árokparton. Gyöngytyúk is akadt közöttük; megkedvelni sosem tudta őket. A Fő útra térve a templom felől kutyaugatást és karikás pattogását hallotta, ahogy ballagva érkezett a népes csorda. Elbőgte magát a vezérállat, bele a falusi reggelbe. Szélesre tárultak a porták kapui, üres tőgyű tehenek ballagtak ki komótosan.

Ilyenképp jutottak az utcára az öreg gazda kerek képű marhái is. Még tárva-nyitva állt a nagykapu, azon fordult be a fiú. Egybefüggő, hosszú, takaros udvara volt a háznak. Nagyot köszönt, ahogy benyitott az utolsó ajtón, de csak a néma csend fogadta. Kedves illat csapta meg orrát, úgyhogy körbe is lesett — a szegletben megbúvó stelázsin több vödröt is megtöltött a hajnalban fejt tej. Letette a kannát a viaszkos vászonnal takart asztalra, és gondolkodás nélkül kifordult a nyári konyhából. Ahogy a gazdasági udvar felé indult, dühösen rávicsorgott a nagytestű kutya. Tartott tőle — még úgy is, hogy láncon volt a hékás. Kerülte is nagy ívben!

Hangosan köszönt az istálló ajtajában, mert hallotta bentről a parasztember neszezését. A házigazda barátságosan köszönt vissza. Vasvillát markolt, azzal hányta a szénát. A legényke csendesen szemlélődött — sose hatott rá jobban illat, mint a tehénistállóé. Nem különböztette meg az egyes szagokat — az összhatást vágyta vissza még évtizedek múltán is. Egyenként rákérdezett minden apróságra, amit csak kíváncsi szeme fel tudott fedezni odabent. A gazda szívélyesen felelgetett. A vasvilla és a gereblye nyele fáradt koppanással dőlt a vályogfalnak. Az elülső udvarba tartva a paraszt erélyesen rászólt a fenekedő kuvaszra, mire az maga alá csapta a farkát, és méltatlankodva besomfordált az ólba. Újfent nyikordult nyílt az ajtó, és a gazda már mérte is a kannába a friss tejet. Túró és tejföl is volt eladó, de most csak tejet kellett vennie. Nagyot köszönve lépett ki az udvarra, de a paraszt némán utána lépett, és kikísérte egészen az utcáig. Becsukta a fiú mögött a nagykaput, helyére tette a keresztrudat.

Hazafelé valahogy mindig göröngyösebbnek tűnt a földút, minden lépés után löttyent egyet a tej. Felsóhajtott a legény: nagy az ő bánata! Nagysokára végül csak megállt, és mielőtt meghúzta volna a fehér italt, alaposan körbenézett. A fedőt már vidáman tette a helyére, és nagyosan törölte meg kezével a száját, mint aki jó munkát végzett. Visszaért a kis utcácskába, és ahogy nyitotta volna a vasalt kaput, egy árva szőrgombolyagon akadt meg a szeme. Kíváncsian leguggolt, és kezébe vette a meleg, puha kis testet. Hiszen ez egy picinyke kutyus, tán még lábra sem bír kapni! A csöppség valósággal beleolvadt a fiú tenyerébe, ahol biztonságban érezte magát. Halkan kattant a bejáró, és a fiú maga mellé tette a tejeskannát, ahogy leült a napsütötte gangra. A csöppséget csak az ujjával merte végigsimítani, nehogy kárt tegyen benne. Nézte, nézte ámulva, és mindjárt barátjává fogadta. Ha megnősz, naphosszat együtt fogunk csatangolni, és közösen fedezzük fel a világot! Most viszont gyenge tökmag vagy még, de nem baj, majd erőt öntök beléd! A kannáról levette a fedőt, és öntött bele egy keveset. Ujja végét beledugta a zsíros tejbe, és egyesével a parányi szájba csöpögtette az éltető nedűt. Mohón nyelte az elixírt a vakarcs, kiürült a fedő.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult lánctalpán az exkavátor a vasalt kapu elé. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és már vicsorította is rettenetes száját. A legény tenyeréből váratlanul felpattant, és a kapuhoz rohant a kutyus. Cérnavékony hangján eget verő ugatásba kezdett, mi több, kibújt a kapu résén az utcára. Fogát csikorgatva rontott neki a buldózernek, és vadul harapta, ahol érte. A távolból megérkezett egy közeli rokona a kegyetlen átoknak, és hitetlenkedve nézte a vakarcs elképesztő bátorságát. Nem is mert közelebb menni. Feljajdult a kapu előtt megtámadt csenevész vasakarat, és szégyenletes menekülésbe fogott. Hanyatt-homlok csörtetett utána a párja.

Az öregasszony mindenre odafigyelt, így a macskák álmukból felkeltve is tudták az etetés idejét. Ahogy nyílt a bejárati ajtó, már surrantak is be rajta. Tálkájukban apróra zúzott, főtt csirkemáj illatozott. Elfogytak az utolsó morzsák is, véget ért az ebéd. Hálájukat törleszkedő dorombolással fejezték ki. — Tudjátok meg, rusnya dögök vagytok! — becézgette őket a néne. Nevetve toppantott a lábával, és a macskák úgy lőttek ki mellőle az udvarra, mintha puskacsőből indították volna őket.

— Az angyalát, de egy reumaszaggató cudar hideg van odakint! — gondolta, és már csukta is az ajtót. — Eh, csak nem maradhat ki egy nap sem! Nem volt kedvem hozzá reggel, megcsinálom most. Elő a fagyállóval! — hümmögött, és a spájzban meghúzta a szilvapálinkát.

— Brr! Ezután nagy baj már nem történhet velem odakint! — Magára kapta a vastag dzsekit, kötött sapkát húzott a fejébe, és már lódult is.

Gyakorlottan kapta kézbe az ajtófélfának támasztott vesszősöprűt. Úgy látszik, ma is hasra vágódhatott a postás, mert az egész környék tele van levéllel. A címzettek helyett most is én kaptam meg őket, hogy a rosseb egye meg a feladót! Fürgén járt a keze, tisztult a járda, enni lehetett volna róla. Nyitotta volna a kaput, de hiába keresgélt a zsebében.

— Ej a mindenét, hát nem az ajtóban felejtetted a kulcsot, bolond Teri! — korholta magát. — Most mehetek vissza érte!

Öreg láb nem vén láb: hamar megjárta az utat. Az utcafronton sem volt sokkal jobb a helyzet. Kritikus szemmel lesett körbe. De sok lusta disznó lakik errefelé! Flancra persze mindig van pénz, de takarítani? Milyen bolond világot élünk! No, de elég legyen a zsémbelődésből! Megtáncoltatta a söprűt: egyet jobbra, egyet balra, és már perdült is fiatalosan. Végzett a rövidebb szakasszal, és visszaballagott a kapuhoz. A szomszédja kerítése elé meredt. Hát én nem értem ezt a Gézát! Olyan rendes gyereknek ismertem meg: szépen öltözött, a ház környékét is mindig rendben tartotta, most meg lábszárig ér a lomb — az udvarról nem is beszélve! Nem is tudom, mikor láttam őt utoljára? Várj egy kicsit, Tercsi, hadd gondolkozzunk — tán még a tavasszal? Azt a mintapéldány cicababát sem látni mostanság, mintha kihalt volna a ház.

Szemből egy autó érkezett, és leparkolt a szomszéd kapu előtt. Idősebb férfi szállt ki, és visszafordult az ételhordóért. Nem csengetett: kulccsal nyitotta a kaput, és már ment is befelé.

Elkerekedett az öregasszony képe. Tűzrevaló vén satrafa legyek, ha egy kukkot is értek az egészből! Ezek szerint mégis csak van valaki odabent — kezdett a szálak kibogozásához. Géza pincér, akkor hogyan kerül a csajka az asztalra? Ide figyelj, Tercsi! Ha kijön az a jó ember, nyakon csíped, és kikérdezed!

Az ételhordós férfi hármat kopogott az ajtón, és türelmesen várakozott. Hosszabb idő múlva fordult a kulcs a zárban.

— Szevasz, Géza! Feri bácsi vagyok!

Kezet nyújtottak.

A mai menü — sorolta — zöldborsó leves galuskával, sajttal töltött pulykamell rántva csalamádéval és két franciakrémes. Megfelel?

— Köszönöm, de hiszen nagyon jól tudod: ezt én mind szeretem!

— Marika rendesen takarít és mos?

— Persze!

Feri bácsi elvárta volna, hogy Géza beljebb hívja, ám hiába. Tolakodni most sem akart.

— A hét végén ünnepeljük a vendéglő huszonötödik évfordulóját. A régi kollégákat is mind elhívtam. Várunk téged is!

— Nem vágyom sehova. Jó nekem itthon!

Géza sokat változott az elmúlt hónapokban — állapította meg Feri bácsi. Jó pár kilót magára szedett, de az arca ennek ellenére nyúzottnak tűnt. A szeme mit sem árult el a nagy bajból, a szófukarsága annál többet.

— Tán hippinek készülsz? — próbálkozott a humorral az öreg. A hajad már rég eltakarja a füledet, és az arcszőrzeted is jóval több már, mint borosta.

— Hadd nőjön! Engem nem zavar.

— Hogyan tudnánk átbillenteni ezen a minden mindegy önemésztő állapoton? — tűnődött. — Ehh, majd csak lesz valahogy!

Bezárult egy újabb kör… — Kár a gőzért! — facsarodott el az öreg amúgy is rakoncátlankodó szíve.

— Akkor én megyek is! — fordult sarkon, és behúzta az ajtót.

A kerítés egyik kőoszlopának takarásában fagyoskodott az öregasszony. De sokáig van odabent az a naplopó! Hogy a huzat kapja ki mielőbb! A végén még kövület lesz belőlem. Még egyszer meg kellett volna húzni a flaskát? No de mindegy... Aha, ott jön kifelé az én emberem!

— Kedves gyermekem! — szólította meg nagy merészen.

Feri bácsi nem jött zavarba:

— Miben segíthetek, kedves öreganyám?

Kis híján felcsattant az asszonyság, de rögtön észbe is kapott. Nyelvét csípősről édeskésre szelídítette.

— Tudod, édes fiam, én itt lakom a szomszédban — bökött fejével a ház felé. Hónapok óta nem láttam Gézukát; úgy aggódom érte. Tán nincs valami baj vele?

Gondolkodóba esett a férfi. Az öregasszony egy fineszes huszárvágással próbálkozott.

— Ne légy zavarban, fiam, szólíts nyugodtan Teri mamának!

— Hm-hm, Teri mama... Nagy a baj! A nyár elején Géza egy éjszaka mindkét szemére elveszítette a látását. Ráadásul nem sokkal rá elhagyta a barátnője.

Viharedzett teremtés volt az öregasszony, bírta a gyűrődést, de valahogy minden erő kiszaladt a lábából. Ösztönösen belekapaszkodott a férfi karjába, és ettől kissé zavarba is jött.

— Bocsánat, megszédültem… — ám a fonalat nem veszítette el.

— Láttam, fiam, egy ételhordóval mentél be az imént. Te segítesz rajta?

— Amennyire hagyja, igen. Annak idején az én vendéglőmben dolgozott.

— És hagyja? — csillant fel a szeme.

— Alig. Eluralkodott rajta a letargia.

— Egyedül van odabent?

— Igen. De ne haragudjon, kedves Teri mama, nekem lassan mennem kéne!

A beszélgetés mindkettőjük számára váratlan fordulattal ért véget: az öregasszony mindkét oldalról arcon puszilta Feri bácsit.

Már erősen szürkült. Nyitotta volna a kaput, de mielőtt bement volna rajta, még egyszer visszanézett a szomszéd porta elé. A járda tiszta volt, enni lehetett volna róla.

Farsangi buli lesz. Ki milyen merész öltözékben mer bejönni az osztályba? — ez volt a kérdés, erre fogadtak.

— Buliba megyek — jelentette be otthon a nagykamasz. — Kéne egy melltartó, harisnya és fejkendő is!

Telik-múlik az idő, semmi felelet. A kezében lévő szatyorba nyúl: itt van az egyik osztálytársam szoknyája. Nem túl sok, de akkor is nőnek öltözve megyek be a suliba!

Bement a fürdőbe, és két nagyobb szivaccsal tért vissza. Édesanyja továbbra is hitetlenkedett, de azért mozgásba lendült. Halomba gyűltek kellékek, már csak be kellett öltözni. A szőrös lábon remekül mutatott a harisnya, a lapos mellkason vastagon dudorodott a melltartó. A keszeg hátsót szoknya fedte, a lábra vastag talpú cipő került, a hosszú hajat mintás kendő borította. Ahogy nyúlt a nagykabátért, a szülők kétségbeesetten kérdezték: valóban így akarsz elmenni? Hát persze! — és kinézett az ablakon. Csak akkor indult el, amikor már tömeg várakozott a megállóban.

Gyorsan szedte a lábát a lépcsőn. Alig fordult ki a kapun, és mit lát, épp elment a busz — ő pedig ott áll talpig nőben! De nem fordult vissza. Furcsa érzés volt lányosan öltözve sétálni. Befújt a hideg szél a szoknya alá, igencsak meglepően. Egyre többen érkeztek a megállóba, furán néztek rá. Nem volt kedvére a mustra, hátraarcot csinált, és bemenekült a közeli kapualjba. Alig nyugodott meg zaklatott lelke, és máris egyik gyerekkori haverja közeledett a járdán. Behúzta a nyakát, szemérmesen nézett el a másik irányba. A szeme sarkából azért csak rásandított, és lerítt az arcáról az értetlenség. A busz már messziről látszott, de ő csak az utolsó pillanatban merészkedett elő a kapualj fedezékéből. Bizakodva pattant fel a csuklós végébe, hátha behúzódhat az egyik sarokba — de csak a középső rúdnál volt hely. Egy férfi szobrozott ott; kénytelen-kelletlen megállt vele szemben. Kínjában úgy pislogott jobbra-balra, mint egy szemérmetes szűzlány. Az utasnak viszont majdnem kiesett a szeme, úgy bámult rá — aligha lehet még egy ilyen ronda nő a világon! Ebben akár egyet is érthettek volna. Nagy szerencséjére a következő megállóban többen is leszálltak, kiürült a sarok. Mint a villám, úgy vágódott oda, így már csak a férfi sofőröket riogatta rémisztő külsejével. Kiszusszanta magát, átgondolta a lehetőségeit. A főútvonalon, ahol leszáll, sokan lesznek. Jobb, ha a mellékutcákon közelíti meg a sulit. Ahogy befordult az iskola elé, már hallotta is a kiáltást az emeleti ablakból: tényleg nőnek öltözve jön! Jókedvre derült a várható sikertől — no azért is, mert a kínos út végére ért.

Belépett a kapun, és harsogva rohantak elé a fiúk.

— Hű, de dögös pipi, gyere el egy kanyarra velem! — unszolták.

— Ilyen kisfiúkkal nem foglalkozom!

A lányok is előbújtak, és nem akartak hinni a szemüknek. A fiúk körbelegyeskedték az új húst, és mohó szemmel várták a kabátgombolást. Áttörte magát az elképedt tömegen, és a teremben az egyik haver arcába dobta kendőjét — ő meg nyomban agyoncsókolgatta a hőn vágyott ereklyét. A kabátért is lázas versengés kezdődött — és amikor levette, akkor következett a lényeg: felfedezték a minden osztálytárs kebelméretét messze felülmúló éket! Legalább négy fiú ugrott hozzá, hogy egymást ellökdösve macerálni kezdjék. De jó bögyöd van, cicuskám! Hű, de jó a feneked, aranyom! A kamaszos bohóckodás közben megérkezett az osztályfőnök is. Alig ismert rá tanítványára, de aztán ő is könnyesre nevette magát. A fiúk még mindig ott lihegtek körülötte, csak úgy csöpögött a nyáluk. Elégedetten tért be a mosdóba, és mindenki sajnálta visszaváltozását — csak ő nem.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult lánctalpán az exkavátor az iskola elé. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult erővel nekiesett. Odajött távolról a kegyetlen átok egy közeli rokona, és élvezettel nézte pusztítását. Tán rövidlátó lehetett, mert egészen közel ment hozzá. Összefonódott a két holt lélek, és hamarosan egyszerre üvöltött fel két, mindenre elszánt vasakarat. Ketten mentek a harcba egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is kemény kőfejébe verte a sorsát. Amint apadt hatalmas teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Reggeli után a konyhában matatott. A spájz mindkét oldalán állt egy stelázsi. A bal oldali állványon mellmagasságban tartotta a felszeletelt kenyeret, a savanyút meg az alatta lévő polcon. A felvágott és a margarin a hűtőből került elő. Elvett egy nagyobb tálcát a konyhapultról, és leült az asztalhoz. Nem bajlódott a szendvicskészítéssel. Szép sorjában mindenből harapott egy falatot, a kennivalót pedig ujjával juttatta el a szájába. Minél gyorsabban, a legkevesebb gonddal legyen túl rajta! Amikor végzett, kezével a tálcára seperte és a mosogatóba szórta a morzsákat. A neszkávéhoz amúgy is forró vizet kell engedni: a fölösleg majd leviszi őket a csatornába. Teli talppal visszacsoszogott a hálóba, és közben mindvégig húzta ujját a falon.

A párna és a paplan úgy volt, ahogy hagyta, és úgy is marad estig — ő legalábbis nem akarta bántani. Kibújt a pizsamából, és hányavetin az ágyra dobta. A nappal viselt ruháját rendszerint a szőnyegen tartotta. Abban a sorrendben húzta magára a darabokat, ahogy a kezébe akadtak. Ezekkel sem bajlódott sokat.

Színfolt volt-e számára a bevásárló, mosni és takarítani járó hölgy? Ha nem is akarta, többet ártott Gézának, mint amennyit használt.

— Már megint kifordítva vetted fel a zoknit, de még a pólót is! — jegyezte meg jóindulatúan. — Vedd csak le, majd visszafordítom!

Mindebből persze soha nem lett semmi, mintha a ruhákat le sem lehetett volna robbantani róla. De másképp is elhanyagolta magát.

— Már egy hete ugyanaz a ruha van rajtad! — ez is egyre gyakrabban hangzott el.

— Könnyű neked, Marika, mert te látsz! — jött kapásból a válasz.

Se önmagával, se a segítségére jövő nővel nem jutott egyről a kettőre. Beszélgetésüket mindinkább csak a legszükségesebb frázisokra korlátozták. Érezte ő, hogyne érezte volna, hogy nem jó ez így, de semmiben sem tudott megkapaszkodni. Csúszott, egyre mélyebbre.

— Mit adhatok még, Teri néni? — érdeklődött a kereskedő.

— Azt hiszem, minden megvan már, úgyhogy benyomhatja az összeadó gombot — húzta elő a pénztárcát a szatyor aljából.

— Tessék a számla!

— Mond csak, fiam, mennyit akarsz legombolni rólam?

— Sajnos, nekem sem adják ingyen az árut!

— Jól van no, nem is azért mondtam!

— Ej, de nem szerettek nálam lenni — dünnyögte, amíg kiszámolta a bankókat. Mivel az üzletben csak ők ketten voltak, ráérősen pakolászott. A fiatal kereskedő szájában nem aludt meg a tej: perdült ki a pult mögül, hogy feltöltse az árut. Látszott rajta, hogy élvezi a munkát: a polcon katonás rendben sorakoztak a befőttek. De nem csak a keze járt szaporán:

— Majdnem kiment a fejemből, kedves Teri néni!

— No mi az, tán mégis többet adtam a muszájnál?

— Azzal nem volt hiba, más a gond.

— Mi a baj?

— Hajnalban jövet találtam egy kidobott kiskutyát. Nem volt szívem otthagyni. Elhoztam magammal. Most a raktárban van egy dobozban. Nagyon szép teremtés, gazdát keresek neki.

— Ej, fiam, mit kezdjek én azzal a kutyával? Van két mihaszna macskám, elvagyok én azokkal.

— Gondoltam, hátha... — de a mondatot nem fejezte be.

— Minden a helyére került a szatyorban, és már indult is az ajtó felé.

— Viszontlátásra, Teri néni!

— Derék ember vagy, fiam! — és távozóban megveregette a kereskedő vállát.

Útban hazafelé elkezdett szemerkélni, hűs szél csapott az öregasszony arcába. — Micsoda bolond idő! Elég lengén öltöztem, nehogy a végén még megfázzak! — dünnyögte, és megszaporázta lépteit. Szinte már a kapuban volt, amikor hirtelen megtorpant és visszafordult.

Csilingelve nyílt a kisbolt ajtaja.

— Jó napot kívánok, Teri néni! Tán elfelejtett valamit?

— Hagyd oda, fiam, másról van szó! Megvan még a kiskutya?

— Az imént jártam hátul. Remélem, azóta nem oldott kereket.

— No, nézzük meg mihamarább! — és már nyomult is a raktárajtó felé.

Úgy szaladt be, mintha kergették volna. Szatyrát ledobta az első székre, és már hajolt is a kartondoboz fölé.

— Mi ez? Egy szőrös kifli?

A kereskedő szóhoz sem jutott a meglepetéstől.

— Nem mintha probléma lenne, de akkor ezt megbeszéltük, ugye? — folytatta Teri néni.

— De hogyan akarja magával vinni?

— Tán nem tud lábra állni? Miért nem mondtad előbb!

— Már hogyne bírna! Még a macskát is fel tudja kergetni a fára!

— Ne tereld el a szót, fiam! Inkább állíts össze neki egy kis útravalót — és már terelte is a pult mögé, amin aztán szép sorjában gyűltek a dobozok.

— Tessék, ez mind a kutyusé!

— Még csapj hozzá tizenöt deka szalámit is!

Hamar meglett vele a kereskedő.

— Rendben is lennénk!

— Akkor számolj, fiam!

— Hogyan tetszik gondolni? A cég ajándéka! Sőt, záróra után házhoz szállítom.

— Mit gondolsz felőlem, tán nem bírom el? Cipekedtem már nehezebbet is! Adjál csak egy szatyrot, holnap visszahozom!

Amíg a boltos a táskáért szaladt, az öregasszony besurrant a szalámival a raktárba. A kutya még mindig szunyókált, de csak az orra alá kellett nyomni egy vastagabb szeletet, és már talpon is volt. — Egyél csak aranyom, ez mind a tiéd — és már el is tűnt a falat. Az eladótér felé indult, az ugyancsak éberré vált kutyuli pedig majd’ letaposta a sarkát. Már itt is vagyunk! — adta hírül, és újabb szeletet nyújtott át új szerzeményének, aki példamutató eleganciával nyelte azt le. Amint a csemege elfogyott, az öregasszony kézbe kapta a két szatyrot, és már indult is.

— Gyere, tökmag! — és a kutya vidáman követte.

A macskák nem akartak hinni a szemüknek, amikor déltájban szokás szerint feltárult az ajtó, és a nyíló résen ősellenségük nézett rájuk szúrós szemmel. Fújtak rá, és persze Teri nénire is. Főbenjáró bűncselekménynek, árulásnak vették a kutya beköltöztetését. De a néne csak nevetett rajtuk, ahogy hátuk görbülete szinte már az eget verdeste. — Na, jól van, letudtátok mára a harci jelenetet, gyertek enni! — tette ki táljukat a gangra.

Öten igyekeztek az osztályból egy másik gimnázium bulijára. Leszurkolták a belépő árát, és berontottak a sok fiatal közé. — Milyen a lányfelhozatal? — néztek szét a piacon. Körbemustrálták a termet, értékelték a kínálatot, majd szétrajzottak. A nagykamasz addig-addig kószált, mígnem talált egy lányt, aki feltehetően a kedves anyucija mellett ücsörgött. Az ifjú hölgy pólója szembetűnően domborodott. Megakadt rajta a tekintet.

Habozás nélkül odalépett a mamához, és érdeklődött, hogy csak virágot árulnak, vagy netán táncról is lehet szó? Megvidámodott a lány arca a szokatlan vagányságtól, és örömmel perdült a táncolók közé. Lötyögtek valamit, mígnem váratlanul tviszt üvöltött fel a recsegő hangszórókból. Szorult helyzetében a fiú csak vakargatta a feje búbját, mert bár némi fogalma volt a követendő mozgásról, de sosem csörgött még ilyesmire. Dübörgött a ritmus, de ő továbbra is kétségbeesetten álldogált. Partnere teljes szívből biztatta, hogy próbálkozzon, valami majd csak kijön belőle. Nem éghet le egy ilyen cicis lány előtt! — vett erőt magán végre-valahára, és megpróbálkozott a lehetetlennel. Annyira meg akart felelni, hogy bámulatosan belejött. Amikor tudatáig újra eljutott a külvilág, arra eszmélt, hogy körbeállják őket a haverok, és ütemes tapssal biztatják. Ekkorra már a lány is szélesen mosolygott. Meleg pillantása szinte simogatta felhevült arcát, de ő észre sem vette. Nem hagyta elkalandozni gondolatait, nem akart kiesni a ritmusból. Fantasztikusat produkált, csak azt nem értette, hogyan?

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult lánctalpán az exkavátor a klub elé. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult erővel nekiesett. Odajött távolról a kegyetlen átok egy közeli rokona, és élvezettel nézte pusztítását. Tán rövidlátó lehetett, mert egészen közel ment hozzá. Összefonódott a két holt lélek, és hamarosan egyszerre üvöltött fel két, mindenre elszánt vasakarat. Végül is beleverték kőfejébe a sorsát. Amint apadt masszív teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Kába fejjel tért magához az álomból, alig ért el tudatáig a telefoncsörgés. Időbe telt mire rátalált a készülékre.

— Tessék!

— Pókerarcú barátja üdvözli az általa nagyra becsült Gézát!

— Szevasz.

— Tudod, hogy miért hívtalak?

— Nem.

— Akkor már mondom is, bár jobb lenne, ha személyesen beszélnénk meg. Mi a véleményed?

— Hallgatlak.

— Legyen, ahogy akarod. Nem is gondolod még, milyen élvezetes bulit eszeltem ki magunknak! Tán egy hónapja fordultam meg először az egyik közeli szalonban. Tip-top hely, minden a vendégek kényelmét szolgálja. Hangulatos és nem túl drága a bár, ahol meseszép lányok lengtek körül. Nehogy azt hidd, hogy amolyan útszéli ócska ribancok voltak — gyönyörű hajasbabák! Nem tolakodtak, nem akarták itatni magukat, mintha csak három szerelmetes barátnőm között lennék. Bitang jó csajok voltak mind, de mivel sajnos nem vagyok már húszéves, ki kellett választanom közülük egyet. Tudhatod, akadtak kalandjaim bőven, de kismiskák voltak ehhez képest. Még most is elkap a bősz ingerencia, ha rájuk gondolok. Honnan a fenéből értenek ilyen mesterien a férfi vágyának diszkrét és önfeledt fokozásához, a franc se tudja, de, hogy a szex nagymesterei, arra leteszem a nagyesküt… Itt vagy még, Géza?

— Igen.

— Sokat rágódtam a helyzeteden, és némileg meg is tudlak érteni. Baromi nehéz lehet neked! Többször is megpróbáltam beleélni magam, mi is lehetne neked a kivezető csapás. Nem kertelek tovább: mind a három lánnyal jóban vagyok, és beszéltem rólad nekik. Látnod kellett volna a döbbent arcukat, hallanod kellett volna, milyen együttérzően reagáltak. Szóval minden el van rendezve, és szeretettel várnak. A részletekre ne legyen gondod, az én kontómra megy… Itt vagy még, Géza?

— Igen.

— Hidd el nekem, ha mások nem, de ezek az odaadó tündérek biztosan visszavarázsolják az életkedvedet. Kiszabadulsz az önként vállalt zárkából, újra belekerülsz a világ forgatagába, ismét pezsegni fog a véred, és előbb-utóbb rátalálsz az igazira… Ugye, megyünk?

Nem is gondolta volna Teri néni, hogy hirtelen felbuzdulásával milyen nagy gondot vesz a nyakába. Szabad idejének jelentős részében fel és alá járkált a házban, és emésztette az ötlettelenség. — Hogy a macska vigye el! — fakadt ki egy-egy újabb ötletet elvetve, majd lankadatlan hévvel rótta tovább a köröket. Egyik reggel nem csak az ég világosodott meg, hanem az elméje is: — Miért nem jutott előbb az eszedbe, Teri? — korholta magát. Végre-valahára rátalált a cérnaszál elbújt végére, már csak fel kéne gombolyítani. — De hogyan is kezdjen hozzá? — tépelődött, mert azért nem akarta, hogy kinevessék az utcában.

Ötpercenként lesett a vekkerre. Este kilenckor lelkesen felpattant a cserépkályha elé húzott székről. A szorgosan gyarapodó, de a súlyfelesleget hírből sem ismerő kutya követte őt a konyhába. Csak a szeme sarkából lesett rá, nem is szólt hozzá — máskor sem nagyon szokott. Nem mintha nem kedvelte, nem szerette volna az értelmes tekintetű jószágot, de nem akarta magához édesgetni. A konyhaszekrényből előkerült az etető tál: kimért bele két pohár száraz kutyatápot, majd minden mást visszatett a helyére. A tökmag nyelve nagyokat csattant, farka úgy járt, mint a motolla.

Ködös, nyálkás idő fogadta őket odakint. A környék csendes volt, mint az éji puszta. A kapun csak ő ment ki, a kutyának az udvarban kellett maradnia. Végignézett az utcán, de a város szinte kihaltnak tűnt; a családok esti életét redőnyök óvták a kíváncsi tekintetektől. A felkiáltójelként ágaskodó, csupasz fák is élettelennek tűntek. Észbe kapott, és visszatért az álmodozásból a valóságba. A háza előtt tiszta volt a járda egészen a szomszéd porta túlvégéig. Elindult rajta.

— No, már meg is tetted az első lépéseket, Teri! — biztatta magát. Odaérve jó erősen megrázta a tálkát, hogy zörögjenek benne a kemény szemek, és letette a kapu tövébe. Visszaérkezve biztatni kezdte a kutyát. — Most légy ügyes! — mondta neki, és kiengedte az utcára. Az előbb szétnézett, majd orrát a földnek szögezve követte az ismerős szagot. Farkát csóválva állt meg az edény előtt, beleszippantott mélyen, és már darálta is be a tartalmát. Ettől fogva hajnalban és esténként is ilyenformán tömhette meg a bendőjét. Eleinte gyomorkorgást űző játéknak vette, aztán megszokás lett belőle.

Teltek-múltak a napok.

Fiatal nő parkolt a járda széléhez. Kézbe kapta az újságot az anyósülésről, és felcsapta a hirdetéseknél, ahol több eladó ingatlant is vastagon bekeretezett filccel. Rátalált a soron következőre, majd átfutotta a térképet is. Úgy határozott, gyalog indul tovább, mégpedig kerülővel.

A száraz hideg arcon csípte, és ettől egy csapásra elillant belőle a cégvezetés ezernyi nyűge. Kis utcácskába fordult be. A közvilágítás nem vakította el, de azért meresztenie sem kellett a szemét. Érdeklődve figyelte az épületeket, az udvarokat. Ilyen nyugodt, csendes környéken szeretett volna lakni. Nem voltak égbe szökő igényei: pontosan tudta, mit akar. Az egyik ház különösen megtetszett neki. Formái, arányai, színei harmonizáltak, kiérzett mögülük a tulajdonos embersége. Kilépett a vastag törzsű fa takarásából, és gondolataiba feledkezve továbbindult. Tán négyet léphetett, és a meglepetéstől szinte földbe gyökerezett a lába. Egy idős asszony neki háttal valami fura dolgot művelt — nem tudta mire vélni, mit is.

— Jó estét kívánok! — köszönt rá.

Az öregasszony olyan fürgén fordult meg, mintha a mennykő csapott volna belé. Látszott rajta, rettenetes zavarban van. Beletelt néhány másodpercbe, amíg úgy, ahogy összekapta magát.

— A frászt hozod rám, édes lányom! Öreg vagyok én már az ilyesfajta horrorhoz!

— Ne haragudjon rám, nénike, tényleg nem akartam megijeszteni. Csak köszöntem.

— Jól van, no, látom rajtad, a rendesebb fajtából való vagy.

— Miből tetszik gondolni?

— Látom a szemed állásán, és a hangod is árulkodó.

Nem szólt rá semmit a nő, csak szemérmesen mosolygott.

— Vajon te mit gondolsz felőlem? Biztosan hóbortos vénasszonynak tartasz!

— Miért vélekednék úgy magáról?

— Egy cseppet sem találod furcsának, amit láttál?

— Biztosan megvan az oka.

— Ráadásul még okos is vagy! Ezt minden másnál többre becsülöm egy nőben. Nem is gondolod, mennyire ráhibáztál. Ugyanis valóban van rá alapom, hogy utcaszerte titokban tartsam, mit teszek.

— Nagyon rejtélyesen hangzik. Kíváncsivá tetszett tenni!

— Nofene, még érdeklődő is vagy! — Hamiskás mosoly futott át az arcán. — Mit strabancolsz ilyen késői órában az utcán? Tán rosszban sántikálsz?

Elnevette magát a nő.

— Ingatlant nézek errefelé. Pontosabban, kis kerülővel az egyik közeli utcába igyekszem. A környékre is kíváncsi vagyok, így körbeszimatolok, mielőtt bekopogtatnék a kinézett házba.

— Egyre jobban tetszel nekem! — mérte végig feltűnően, tetőtől talpig. Belékarolt. — A következő házban lakom. Gyere, sétáljunk el odáig!

— De aranyos kutyája van! — lesett be a kerítés mögé Edit.

— No, várjál csak, lányom, ennél sokkalta komplikáltabb a helyzet. Mielőtt beavatnálak a nagy titokba, figyelj csak!

Nyílt a kapu, de nem az történt, amire Teri néni számított. A kutya gondolkodás nélkül körbeszaglászta a fiatal nőt, a csizmáját és a kezét is. — De cuki kutyus vagy! — lelkesedett Edit. Leguggolt, megsimogatta a blöki buksiját, az meg hálából képen nyalta, hogy Teri néni szeme tágra nyílt a csodálkozástól. A szeretet idilljének a kutyagyomor korgása vetett véget. Elvitathatatlan tehetsége volt a faláshoz, az adag viszont szigorúan csak a szükséges gyarapodást kívánta szolgálni, így már spurizott is vissza az udvarba.

— Na, mit értettél meg ebből?

— Nem könnyű a feladvány, de megpróbálkozom vele. Ha nem a magáé a kutya, sőt, egyáltalán nincs gazdája, akkor valószínűleg keres neki valakit. Úgy tűnik, a szomszédját szemelte ki erre.

— Ej, az anyád mindenét! Hogyan szorulhat ennyi gógyi egy ilyen kis csinoska fejbe?

— Köszönöm a bókot! Ha már van, miért kongjon üresen?

— Én nem dicsértelek. Olyat nem szoktam tenni, csak az igazat beszéltem.

— De valamit továbbra sem értek. Ha a szomszédnak szánja a kölyköt, miért nem csönget be hozzá vele?

— Na látod, itt van a kutya elásva, eltemetve! — és töviről hegyire elmesélt mindent. Félórába is beletelt, mire elapadt a szóözön.

— Nem is tartalak fel tovább Editkém, intézd csak az ügyedet!

— Nagyon örülök, kedves Teri néni, hogy találkoztunk, és minden tiszteletem az öné. Őszinte szívből kívánom, hogy siker koronázza a tervét! Ha valamiben segítségére lehetek, itt a névjegykártyám. Minden elérhetőségem rajta van.

Búcsúzóul kezet szorítottak, és a nő visszaindult a kocsihoz.

Teri néni úgy megijedt az éles csengetéstől és a rá válaszoló ugatástól, hogy majd’ kiesett kezéből a dolgos felmosófa.

— A postásnak csak holnap kéne jönni a nyugdíjjal, tán elszámoltam a napot? De ha pénz vár bebocsátásra, már szaladok is, nehogy elunja magát odakint, és továbbálljon egy házzal!

— Már jövök is, Zolikám! — kiáltotta az ajtón kifordulva.

— A postás helyett azonban nagy meglepetésére Feri bácsi köszönt vissza.

— Hát te vagy az? Én bolond meg azt hittem, a havi apanázst hozzák váltópénznek. Gyere csak be mihamarabb, jó meleg van! — és kedvesen betuszkolta a férfit, hiába is szabódott.

— Ej, de nehezen mozdul a lábad! Tán görcs húzza? No, de hagyjuk: ülj le ide a fotelbe, ez a legkényelmesebb. Én addig hozok két forró teát, citrommal, jó lesz?

Feri bácsi már csak bólintani mert, és mire elrendezte magát, már érkezett is a háziasszony: Itt is vagyok, tessék, cukrot is tettem bele! Ha valami mégis hiányozna, csak szólj nyugodtan, és már fordulok is!

— Köszönöm, épp jó! — szürcsölt bele.

— Remélem nem asszonynézőben jársz nálam? — nevette el magát.

— Nagy a baj! — vágott bele minden átmenet nélkül a férfi. Egyre lejjebb csúszik Géza. Teljesen elhanyagolja magát. Egy ideje már mosni sem enged magára, és a takarításnak is befellegzett. Hiába győzködjük, fabatkát sem ér. Kontroll nélkül maradt. Már arra is gondoltunk, hogy segítséget kérünk az önkormányzattól, de nem tetszenek az eshetőségek. Tegnap óta már a házba se enged be: azt kérte, tegyük le az ételhordót a kapu elé, ő majd elrendezi. Az öregasszony idegességében egyre jobban reszketett, ahogy Feri bácsi a rossz híreket sorolta. Ahogy ezt a férfi észrevette, visszavett a tempóból.

— Kérni jöttem! — kezdett a lényegbe, és ahogy érezte házigazdája figyelmét, folytatta is.

— Az ebédet minden délelőtt beadnánk magának. Gézának azt mondanánk, hogy nem tudjuk pontosan időre kiszállítani, és így könnyen kihűlhet. Ha maga adná át neki, beszélhetne vele, és talán sikerülne őt valamiképpen megpuhítania.

— Hadd gondolkodjam egy kicsit! — dünnyögte a matróna, és felnézett a plafonra.

A kutyát csak most vette észre a vendég. Hason feküdt az előszobában, a nagyszoba ajtaja előtt. Fejét békésen nyugtatta mellső mancsán. Mire újra Teri néni felé fordult, ő már a legnyugodtabb tekintetével nézett rá vissza.

— Hogyan gondolsz felőle?

— Kedves kis jószág!

Feri bácsi elment, a néne gondolatai apránként letisztultak. Kiment az előszobába, és újrakezdte a felmosást.

A rádióban elhangzott az ötödik pityegés is. Azt üzente Gézának, hogy a kapu előtt várja az ebéd, amint erről a szomszédasszonnyal pár napja megegyeztek. Készülődni kezdett, azaz lassan, komótosan felöltötte a nagykabátot. Az ajtót most sem húzta be maga után. A teraszon a fal mellett, végig azt érintve haladt, és lábával óvatosan tapogatta ki a járdára vezető lépcsőfokot.

Az éjjel vad vihar söpört végig a városon. A tetőkről csak úgy repítette le a cserepeket, és alaposan megritkította a fák ágait is. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott is — mindezt egy, az útját elzáró faág adta hírül neki.

— Hogy a fenébe került ez ide! — bosszankodott. — Majdnem hasra vágódtam benne! — Ahelyett, hogy lábával reflexszerűen félrerúgta volna, lehajolt érte. Mivel egyenes szárú, a végén kissé kampós fütykösnek bizonyult, azzal tapogatta tovább az utat.

Az utcáról nem hallotta az öregasszony szavát — biztosan sürgős dolga akadt, és hazaszaladt. Csak hosszú matatás után talált a zárba. Lenyúlt az ilyen kivételes esetekre megbeszélt helyre, de nem talált ott semmit. Kaszáló mozdulatot tett a kezével, mire azt megnyalta valami. A váratlan érintéstől megrettent, hirtelen felegyenesedett, ám mielőtt még bármit is tehetett volna, a kutya beszaladt az udvarba, onnan meg egyenesen a házba.

— Ó, hogy a franc essen ebbe a kóbor kutyába! — mérgelődött Géza. Épp ide kellett bekvártélyoznia magát! Most mehetek, és kereshetem! — tappogott vissza lassacskán a bottal.

Teri néni egy órát késett az étellel. Vagy negyedóráig kellett zörgetnie a kaput.

— Ne haragudjál, Gézuka, de közbejött valami fontos, azért nem jöhettem időben — mentegetőzött, miközben egyre csak az udvart leste. A férfi háta mögött észre is vette azt, akit annyira keresett. Békésen üldögélt, farkát maga köré csavarta.

— Ej, fiam! Miért nem újságoltad el nekem, hogy van egy aranyos kutyusod!

— Az nem az enyém. Délben beszökött az udvarba, hogy a rosseb egye meg a fajtáját, ahol van!

— Jaj nekem, hogyan beszélsz arról az ártatlan lényről! Szeretetre, törődésre, társra vágyik. Olyan bájos pofikája van, csak úgy sugárzik róla az értelem. Épp neked való!

— Nekem nem kell! Vigye csak haza, majd ellesz magánál!

— Hogyan is gondolod! Hiszen nekem két macskám van odahaza, nem akarok én világra szóló perpatvart. Tán még meg is ennének dühükben! Azt ugye mégsem akarod? Maradjon csak itt nálad!

Géza csak legyintett tehetetlenségében.

— No, fogd az ételhordót és vidd, de adjál ám belőle a kutyának is! — és ahogy átnyújtotta neki, a kezére löttyintett egy kevés levest.

— De ügyetlen vénasszony vagyok, csupa maszat lettem! Ugye megmoshatom nálad a kezemet?

Kutyaszorítóba került Géza, mivel megfogadta, hogy senkit sem enged be. Ezúttal mégis kivételt tett.

— Nem bánom!

Ahogy megindultak befelé, a kutya már húzott is be a házba, amit a matróna nagy megnyugvással fogadott. Attól viszont, amit odabent kellett látnia, kis híján hanyatt vágódott: rendetlenség felsőfokon, piszok imitt és amott is, és szellőztetni sem ártott volna naphosszat — de egyiket sem tette szóvá.

— Hol találok műanyag tálakat?

— Minek az?

— Bármennyire is rajongsz ezért a csodálatos kutyáért, nem kell porcelántányérból etetni, üvegpohárból itatni.

— Vigye csak magával, nekem nem kell!

— Az élelmezésére ne legyen gondod, hozok neki fincsi kutyatápot. Falmellékit viszont naponta legalább kétszer adj neki.

— Mondom, hogy nem kell!

— A vizes tálját ide a sarokba teszem! — és odahívta a kutyát, az meg hangosan lefetyelve oltotta a szomját.

— Jól van, kis okosom, ugye jó barátja leszel Gézukának?

— Az ételhordót a konyhaasztalra tettem. Csordultig van, úgyhogy egyikőtök sem fog éhen halni!

Nem akarta a szót rétestészta hosszúságúra nyújtani, nehogy túlfeszítse a húrt. Begombolta a kabátját, és elköszönt.

— Hát, ha éhen halni nem is... — motyogta Géza, és kiengedte a kapun.

Estére járt az idő. Géza érezte, hogy ez az éjszaka adja meg neki a végső választ, ami felől nem volt sok kétsége. Régóta foglalkoztatta már ez a nap, készen állt a terv.

— Akkor kezdjük el az előkészületeket! — dünnyögte, és szép sorjában nekilátott a teendőknek. A kutya mindvégig a lába körül somfordált, és érdeklődve figyelte új gazdáját. Szemét egy másodpercre sem vette le a tevékeny kézről. Immár a mellékhelyiségbe tartott a házigazda, és ott matatott valamit. A négylábú hasra vágta magát a nyitva hagyott ajtó előtt, és úgy leste hosszú pillái alól.

— Meg is lennék — lépett ki az előszobába elégedetten Géza, és gondolkodás nélkül a háló felé vette az irányt. Földig lógó orral kullogott utána a kutya.

Szűrt fényben mutatkozott meg a négy évszakon át mindig lebilincselően szép, romantikus erdő. Szálfaderékkal álltak a délceg őrök, úgy vigyázták a természet rendjét. A puttonyos gőzös hosszú füttyöt eresztve közeledett a gyalogos átjáróhoz, a zsúfolt, nyitott vagonokban a gyerekek szorgosan utánozták fülsiketítő hangját. A hézagosan illeszkedő síneken nagyokat döccent a kisvasút. A bokrok alján egyszer csak patakocska bukkant elő, hogy a kaviccsal ágyazott töltés mellé szegődjön. A lassan csordogáló víz nagy köveket kerülgetett a mederben, mögötte hirtelen meredt az égnek a rengeteggel benőtt hegyoldal.

A lófarkos kamaszlány ezúttal is felfigyelt minden érdekesre. — Nézzetek csak oda! — mutatott lelkesen a távolba. — Egy tucatnyi muflon áll a szirt közelében!

Szülei kíváncsian kapták oda a fejüket, de már csak a menekülő csapat utolját pillanthatták meg. Összekacsintottak, és elnevették magukat — Enikő értetlenül nézett rájuk.

— Azon nevetünk apáddal — magyarázta édesanyja — hogy ha ez így megy tovább, a végén még kificamítjuk a nyakunkat! Büszkén húzta ki magát a gyermek, de már fordult is vissza, hogy tovább bújja a tájat. Ritkult a vadon, és a patak is elkanyarodhatott valamerre, mert végleg nyoma veszett. Magányosan álló erdészház tűnt elő, nyitott kapujából egy komondor ugatta meg a vasparipát. A kislány szíve elfacsarodott a kutyus láttán — de gyorsan felvidult, amikor eszébe jutott, hogy nemsokára neki is lesz egy, mert nemrégiben kertes házba költöztek. A falu szélén a masiniszta ismét meghúzta a kallantyút, és már sivított is kifelé a túlnyomásból szabaduló gőz. Egyre lassabban kattogtak a kerekek, amíg halk döccenéssel be nem gördültek a végállomásra.

Hangosan zizegett a salak a szétszéledő utasok talpa alatt. Felhőtlen boldogság ragyogott mindegyikük arcán, a gyerekek hangosan kommentálták úti élményeiket.

— Kedves szebbik nem! — állt felesége és lánya elé a családfő. Várom újabb kívánságotokat!

— Menjünk fagyizni! — vágta rá kapásból Enikő, és felvihogott.

A mama mesterkélt bosszankodással tiltakozott: — Nem akarok újabb kilókat!

— Látom, már megint fel kell áldoznom érted magam, és meg kell ennem a te részedet is. De lásd, nagy az én szívem! — és mindhárman jót derültek.

Üvegkehelyből kanalazták a nyalánkságot a cukrászda teraszán. A nap lemenőben volt, egyre hosszabbra nyúltak az árnyékok.

— Szerintem menjünk haza! — jegyezte meg az utolsó falat után a kislány. De mielőtt útra kelnénk, veszek egy kis süteményt Gézának — és már el is tűnt a cukrászdában.

— Milyen jó, hogy ennyire szeretik egymást a gyerekeink, pedig elég nagy közöttük a korkülönbség — jegyezte meg kissé elérzékenyülve a feleség.

— Jólelkű anyától csak jó lelkű utódok jöhetnek a világra!

— Ne bolondozz velem, István! Nagyon jól tudod, hogy komolyan beszélek!

— Miért, én tán nem, Magdikám?

A megszokott civódás végére ezúttal is forró csók tett pontot.

— Hm-hm! — érkezett egy tálcányi süteménnyel Enikő. Nem is tudtam, hogy ide csak tizennyolc éven felülieknek szabad bejönni. Mi történik itt? Rossz példát mutattok a gyereknek?

— Tudod, kislányom — mosolygott az apa — mindig a legutolsó a legédesebb!

— Ezek szerint én vagyok nektek a legédesebb?

— A két legédesebb egyike — javította ki őt a mamája.

A falu főutcáján igyekeztek a kisvasút végállomásához, ahol az autót hagyták. Enikő ment elöl, és minden porta kerítése mögé belesett: vajon milyen házőrző szolgál odabent? Tetszett neki mindegyik — no de olyan szép és okos kutyája úgyse lesz senki másnak, mint őneki! Beíratja a kutyaiskolába, és mindent megtanulnak kettesben! Ha lábhoz hívja, tüstént ott terem, és még a fa tetejéről is behozza kedvéért a labdát. A vége-hossza nincs tervezgetésből apjának szava penderítette vissza a jelenbe.

— Beszállás, lányok!

Anyja mögé ült, szó nélkül bekötötte magát, és tovább tervezgette mind rózsásabbnak tűnő jövőjét.

A főútvonalon gyér volt a forgalom. Halkan duruzsolt a rádió, Orff muzsikája szólt belőle. Igazi mestermű — jegyezte meg az apa. Csend volt rá a felelet, ami egyértelmű helyeslésnek számított a családban. — Az a baj — váltott másik gondolatra a leányzó — hogy a bátyja az utóbbi időben nem töri magát a kutyákért. Nem baj, majd csak megbarátkozik vele: ha másért nem, hát az ő kedvéért. Valósággal rajongott pincérként dolgozó testvéréért, úgyhogy maga mellé képzelte az ülésre, és gondolatban immár négyesben robogtak hazafelé — csak nehogy idő előtt megérezze a csomagtartóban lapuló sütemények illatát! Nyílegyenesen haladtak a főváros felé, szembe alig jött forgalom. Albinoni zenéje csendült fel, és mindhárman mély átéléssel hallgatták. Az út enyhe ívben balra kanyarodott, és hirtelen, mintha a föld alól bukkantak volna elő, két exkavátor tűnt fel a sávjukban, közvetlenül előttük. Még sikítani sem maradt idejük.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

— Szóval, így történt! — ébredt fel. Legalább megtudtam az igazat. Elismerem, ti győztetek. Sorjában sikerült kiölnötök belőlem minden kedveset és szépet. Legyen meg a ti akaratotok, emberfia ellenetek úgysem tud mit kezdeni! Belebújt a papucsba, és úgy, ahogy volt, elindult a mellékhelyiségbe. Mégis csak jól gondoltam tegnap erről az éjszakáról: legalább ennyivel is előrébb tartok. Enyhén belerúgott a csésze előtt hagyott székbe. Jobbról az előkészített kötél, balról a fal a bevert kampósszeggel — ezt a sorrendet kell követnie. Nem lesz nehéz dolga. Lehajolt. Megfogta a kötélnek azt a végét, amit a kampóra kellett akasztania. Felállt a bárszékre, és úgy kötötte fel. Egy másodpercet sem tétovázott, bedugta fejét a hurokba, kissé meghúzta a bogot, és már rúgta is ki az ülőkét. A kötél nagyot rántott a nyakán. Még egy reccsenést hallott, és a zuhanás után eszméletlenül terült el a földön.

Arra tért magához, hogy egy fáradhatatlan nyelvecske igyekszik mielőbb életre nyalogatni. Bősz méltatlankodásba kezdett: annyira szerencsétlen vagyok, hogy még ez sem sikerült nekem! Kiszabadította nyakát a hurokból, és végighúzta kezét a zsinóron. Könnyen kitapinthatta rajta a kutyafogak nyomát.

— Gyere csak ide, te gazember! — kiáltotta, és nyomorultul érezte magát.

— Farkcsóválva termett mellette a kölyök, és szinte bocsánatkérően, szemlesütve nyalta meg a férfi kezét.

— Te voltál az, te átok! — nyomta dühösen az orra alá a kötelet. Egész éjjel kellett dolgoznod ahhoz, hogy ennyire átrágd. Nem volt jobb dolgod?

— Vau-vau! — Mi mást is felelhetett volna?

Géza dühében elhajította a kötelet, és nekikészülődött, hogy talpraálljon.

5.

Hétvége volt, egészen pontosan vasárnap. Edit hiába szeretett volna délig lustulni az ágyban, ezúttal sem vitte rá a lélek — inkább az uszodát választotta. Megszokott arcok fogadták; látásból már mindenkit ismert. Mostanság egyedül járt le. A heti munka után vágyott a csendre, a szellemi és fizikai megújulást hozó magányra.

Verítékben úszva pihegett a szauna felső padján. A nyolcvan fokos gőzben tűzforróvá hevült, és úgy érezte, itt az idő. Határozott egyéniség lévén egy másodpercet sem habozott: ment a tus alá. Meztelen testén hűs árként zúdult alá a vízfüggöny, hogy ismét ruganyossá tegye bőrét.

Hazafelé tartott autójában. Nem szeretett száguldozni. Mit ér öt perc előny a balesetveszély ellenében? A hangfalakból halkan duruzsolt egy részlet a Háry Jánosból. Boldogan gondolt meleg hangulatú új házára. Mindennek megvolt a helye; két szoba még üresen is maradt a majdani kis főbérlőket várva. — Óh, azzal még bőven ráérek! — mosolyodott el. Szája még akkor is a füle felé kunkorodott, amikor az addig kifogástalanul dolgozó motor rövid hörgés után leállt. Próbálta újraindítani, de meg se nyikkant. Reménytelenül kotort táskájába a mobilért, mert azt soha nem vitte magával az uszodába. Legalább akkor ne érjék utol! Kiszállt, felöltötte a hátizsákot. Már csapta volna be az ajtót, amikor a hátsó ülésen megpillantotta a nejlonszatyrot. Fellélegezve kapta kézbe, és már zárta is az ajtót. A maradék utat gyalog teszi meg — döntötte el.

A második keresztutcán is túl volt már, amikor emlékezetébe jutott nem is oly régi, furcsa kalandja. Gondolt egyet, visszament a sarokig, és befordult. Hátha összefutok Teri nénivel! Jópofa öregasszony, ő sem lógatja a lábát naphosszat! Csípem a szókimondását is. Sikerült-e megsegítenie a szomszédját? Ha nem emlékeit idézgette volna, hanem átpillant a bokrok csupasz ágai között, bizony valami érdekesre is felfigyelhetett volna a kerítésen túl.

A távolban megkondultak a déli harangok. Az előző napinál, sőt, még az aznap reggelinél is valamivel kevésbé mélabúsan lépett ki a házból Géza. Mintha határozottabban ment volna a kapuban reá várakozó ebédért. Többé már nem egymaga rótta nyúlfarknyi útját: vele tartott mindenre figyelő kutyája is. Kisebb matatás után megforgatta a zárban a kulcsot, és feltárult a kapu. Ahogy kilépett az utcára, éppen találkozott az elmélázó Edittel.

A neszre felkapta fejét a nő. Meghökkenve rábámult az elé toppanó, sajátos külsejű alakra, és felkiáltott:

— Hiszen ez maga a vértesszőlősi ősember! — majd elnevette magát, hogy maga is meglepődött.

A férfi annyira zavarba jött, hogy el is feledkezett arról, mit is akar, és persze mit sem értett az egészből.

Edit éles szeme precízen rögzítette a látványt: a hosszú, lelógó bozontot a nem épp eviláginak ható, bunkósbotfélét szorongató, mackós termetű fickó fején, az ápolatlan szakállt az arcán, a kisebb-nagyobb horzsolásokat, dudorokat és vérfoltokat a homlokán.

— Maga tagadhatatlanul nagyon tetszik nekem! — évődött. — Eredeti fazonnak látszik, csak kissé véres az ábrázata! Tudja, azt nem szeretem, de lehet, hogy épp két, egymással szemben álló horda férfias csetepatéjáról érkezett ide.

Halkan nyílt a szomszéd ház kapuja, majd gyorsan és még annál is csendesebben csukódott.

— Hol véres az arcom?

A nő letette a járdára a nejlonszatyrot, de mire megmutathatta volna a csúfság helyét, a gazdája háta mögül előkerülő kutya már fel is kapta, és viharzott is vele, egyenesen a házba.

— Hé, te gézengúz, hova nyargalsz a csomaggal! — kiáltott utána.

Egy perc múlva újra megjelent közöttük az enyves szájú. Hasra vágta magát, és a szeme csak úgy mosolygott mindkettőjükre.

Csapdában érezte magát Edit. Röstellte szabadszájúságát, amiért akár meg is orrolhatott volna rá a férfi, ráadásul a kutya jól kibabrált vele.

— Hogyan hívják magát? — csúszott ki akaratlanul a száján.

— Gézának.

Edit is bemutatkozott, és csak a tétova kéznyújtásra kapott észbe. Hirtelenjében el is szégyellte magát. Hogy a csudába nem vette észre előbb, hogy épp azzal a férfival hozta össze a sors, akin Teri néni szeretett volna segíteni! Lányosan elpirult, és mivel továbbra sem jutott semmi okosság az eszébe, ötletszerűen kérdezett:

— Ha már így belelendültünk az ismerkedésbe, hol született?

Géza arca egy fél foknyit az élet irányába fordult — Hát hol máshol, mint Vértesszőlősön!

Keserű visszavágásnak szánta ugyan, de a kérdezőt annyira meglepte a jópofa felelet, hogy nevettében majd’ bepisilt — Géza pedig továbbra is fapofával szobrozott előtte, amitől még murisabbnak tűnt az egész. Csak percek múltán csendesedett el a derű.

— Nem is gondoltam, hogy ennyire jó fej!

— Ééén?

— Igen, maga! Akiben ilyen nehéz élethelyzetben megszólal az önirónia, az igazán életre való ember. Ha nincs ellene kifogása, tegeződjünk össze!

— Rendben. Honnan tudod, hogy nem látok?

— Ha nem mozdulsz, egyáltalán nem venni észre rajtad. Csak a bizonytalan kéznyújtásodra figyeltem fel. Viszont lassacskán mennem kéne, úgyhogy nézzünk az elcsent táska után!

— Miről van szó?

— Persze, persze! — kapcsolt a nő. Letettem a szatyromat a földre, az a jóravaló kutyád meg rögvest elcsente, és bevitte a házba.

Látszott, hogy Géza erősen vívódik. Nem akarta beengedni Editet, de abban sem bízott, hogy könnyen megtalálja a táskát.

— Biztosan csak az ajtóig szaladt vele! Hamar rátalálok, és már megyek is haza! — próbálta feloldani a patthelyzetet Edit. A házigazda azonban továbbra sem mozdult, így hát barátilag hátba csapta, amivel némi lendületet is adott neki.

A férfi kezében munkához látott az addig tétlen segédeszköz, a vihar törte ág. Bizonytalanul ide-oda tapogatott vele a járda széle és az utat szegélyező kavicságy keskeny határán. A nő behajtotta maga után a kaput, és automatikusan zsebre vágta a kulcsot — ezalatt Géza alig pár métert tett meg. Csoszogva araszolt, a kutya pedig ott bandukolt mellette, majd nesztelenül megelőzte, és keresztbe állt a lépcső előtt, hogy így figyelmeztesse az akadályra. Ahogy a gazdi hozzáért lábával, felszaladt a teraszra. A hívatlan vendég mély átéléssel figyelte őket.

A bot vége az alsó lépcsőnek ütődött. Bizonytalan kéz markolt a levegőbe, hogy a korlát biztonsága után kutasson. A nehézségeket áthidalva apránként eljutottak a ház résnyire nyitva hagyott ajtajáig. Ott mintha a földbe gyökerezett volna a férfi lába.

— Segíthetek valamiben? — lépett hozzá összeszorult szívvel Edit.

— Tudod, nem szívesen engedek be senkit. Jó ideje már a régi munkatársak sem léphették át a küszöböt. Hosszú történet; legyen ennyi elég belőle.

— A lemezekre szükségem van, a munkámhoz kellenek! Azok nélkül nem mehetek el innen!

Géza hosszan tűnődött. — Szétnézek odabent, hátha rátalálok — dünnyögte, és eltűnt az ajtó mögött.

A kutya nem követte a dicséretes példát: odasomfordált régi-új barátjához, és körbeszimatolta.

— Hát még emlékszel rám? — kérdezte elérzékenyülve Edit, a blöki pedig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, ráült a csizmaorrára, de a szemét továbbra sem vette le a résről. Lassan peregtek a percek, majd feltűnt a csüggedt Géza.

— Hol vagy, Edit?

— Itt raboskodom a teraszon. Ha akartam volna, se mozdulhattam volna innen, mert a lábamon ülve fogva tart ez az okos kutyus.

A férfi mintha felelni akart volna valamit, de aztán csak legyintett.

— Nem találtam meg a szatyrot! — és szélesre tárta az ajtót.

Edit rém izgatottan lépte át a ház küszöbét. Már az is a sors szeszélye volt, hogy összeakadtak az utcán, de az ezután következőkre végképp nem számíthatott.

— Rád bízom a keresést, úgysem tudok érdemben segíteni! — kapitulált a házigazda. Természetesen bemehetsz mindenhová. Az emeletre nem lopózhatott fel a nyavalyás, mert a feljáró ajtaja állandóan csukva van.

Edit nem tudta, miért is mozdul oly nehezen a lába, de tudat alatt sejtette, hogy a hely szelleme igen erősen nyomasztja — nem tudta kivonni magát alóla. Érezte, hogy valami folyamatosan változik benne. Nézett, de mintha nem látott volna. Egyik szobából ki, a másikba be, de semmit sem tudott rögzíteni a látottakból. Agya leblokkolt, nem tudott rá hatni. Tehetetlenségében a férfi után kiáltott:

— Merre vagy, Géza?

— Itt ülök a konyhában.

— Jaj, de jó, hogy itt vagy! — lépett hozzá kétségbeesetten. Ihatok egy pohár vizet?

— Keress egy poharat, és szolgáld ki magad! Megvan a csomag?

— Nem találtam meg, pedig bejártam az egész alsó szintet. Megiszom a vizet, és körbejárok még egyszer, most már alaposabban. Nem lenne kedved velem tartani? — rebegte.

— Ha úgy gyorsabb... éppenséggel ráérek... — tápászkodott fel.

Mégsem kettesben indultak el, mert csatlakozott hozzájuk az addig a konyhaajtó előtt lapító főkolompos.

— Hogy hívják a kutyát?

Tegnap délben szökött be hozzám a kapun. Kidobott pára lehet a szerencsétlenje, mert nem volt rajta nyakörv, de gazda sem volt a közelben. Csak a jó ég tudja a nevét, én ugyan nem adtam neki olyat.

— Gyere ide! — hívta oda a nő, a kutya pedig szó nélkül eléje állt.

— Hová tetted a szatyrot, Kóbor?

A kutya szeme tele volt bűnbánattal, de megbújt ott mögötte egy kis huncutság is.

— Keresd, keresd! — biztatta.

A vezényszóra tüstént körbeindult a nappaliban. Igaz, a parancs értelmével nem volt tisztában, de a megérzései jók voltak. Orrát bedugta minden résbe, majd visszatért melléjük.

— Miért keresteted vele? Azt sem tudja, hogy mit vársz tőle!

Edit megcsóválta a fejét, de nem válaszolt, inkább kutatott tovább. Átnézett minden zugot, bekukkantott még a leglehetetlenebb helyekre is, de hiába.

— Itt biztosan nincs! — tért vissza a feszengve várakozó Gézához, és meg sem állva ment a másik szoba felé. Oda is beküldte a kutyát, és az tette is a dolgát serényen. Ahogy az ajtóban állva figyelte, szeme az íróasztalra tévedt. Egy fekete csíkkal keretezett, színes családi fényképen középkorú házaspárt látott egy gyermeklánnyal és egy nagykamasz fiúval, akiben könnyen a házigazdájára ismert. Megremegett a lába, de úrrá lett a reszketésen. Kóbor után ő is átfésülte a szobát — épp oly eredménytelenül, mint a kutya. A hálószoba felé indultak.

— Keresd, keresd! — hangzott újra a parancs.

A szimat itt ahelyett, hogy ismét tette volna a dolgát, lelapította a fülét, és lefeküdt a szőnyegre. Elhúzta száját a nő, átlépett a semmi munkában megfáradt lókötőn, és nekiveselkedett. Benézett az éjjeliszekrények alá, a fotelek mögé, de hiába. Szigorú tekintettel fordult a szemlesütve lapító ebadta felé, de nem szidta meg.

— Itt sincs! — fordult kétségbeesetten Gézához.

Néma csend telepedett a hálóra. Feszültséggel telt meg a levegő. A hosszú hallgatást a kétségbeesett Edit törte meg:

— Sürgősen ki kéne mennem a mosdóba! Hol van?

— A bejárati ajtóval szemben, a folyosó végén.

A nő kisietett, Géza pedig letelepedett a púposan hagyott paplanra — és mintha megreccsent volna valami a feneke alatt. Benyúlt a paplan alá, és egy nejlonszatyrot húzott elő. Semmi kétség, emiatt tette tűvé a lakást a hívatlan vendég. Maga is csak később döbbent rá, hogy felszabadultan nevet a pikáns fordulaton. Magához hívta a figyelő kutyát, az meg boldogan sietett hozzá.

— De nagy kópé vagy, Kóbor! — és meglapogatta az oldalát.

Sokáig röhincsélt, még akkor is, amikor Edit komoran és kissé feszengve visszatért hozzá. Két kötéldarab volt a kezében, meg egy kampósszeg.

Az árulkodó jelek sok mindenre megadták a választ, és most azon merengett, hogy milyen kegyetlen is tud lenni az élet egyesekhez. Erre tessék, Visszatérve egy vidám akasztottat talál!

— Mi olyan nevetséges? — szólalt meg. Tán ez, ami a kezemben van?

— Miért, mi van a kezedben?

— Két kötéldarab meg ez — nyomta Géza markába a kampósszeget.

— Kihúztam a falból, nehogy még egyszer fennakadj rajta! Az elszakadt kötelet pedig szeretném tőled elkérni!

— Rendben, a tiéd lehet! Már úgy sincs szükségem rá! No de gyere csak ide, Edit! Én is szeretnék valamit kérni tőled!

— Mit?

— Ülj le ide mellém a franciaágyra!

Ha egy csoda folytán legalább egy percig újra láthatott volna, soha nem feledte volna el a nő döbbent értetlenkedő arcát. Viszont nem látva is tökéletesen érzékelte, hogy milyen feszengve huppant le melléje az ágyra.

— Kedves Edit! Ha bármit keresel legközelebb nálam, tudd meg, hogy legalábbis a kutya szerint a megoldás kulcsa a hálószobában, azaz a franciaágyban, egészen pontosan a paplan alatt rejlik!

— Tessék?! — kapkodott levegő után a nő.

— Nyúlj csak be a paplan alá ezen a lyukon! — és ujjával a rejtekhelyre mutatott.

— Miért nyúljak én oda be?

— Tedd csak… Megéri!

— Kelletlenül, de engedelmeskedett. A keze hamar rátalált a keresett holmira. Eleinte nem értette a dolgot, aztán minden átmenet nélkül kacagni kezdett, és vele nevetett Géza is, újra.

Már a kapuban álltak mind a hárman. Búcsúzkodtak.

— Tessék, itt a kulcsod!

— Ez meg hogy került hozzád?

— A zárban felejtetted, amikor bejöttünk. Én meg zsebre vágtam. Biztos, ami biztos.

— Kösz, nagyon figyelmes vagy!

— Ne haragudj, hogy így rád törtem!

— Ne viccelj már velem! Nem is tudom, hogy mikor mulattam utoljára ilyen jól. Neked köszönhetem!

— Inkább Kóbornak! De — és itt kis szünetet tartott a nő — inkább mindez mindannyiunk közös érdeme volt!

A kutyát kereste szemével, de az ételhordót találta. Felkapta, és a férfi kezébe nyomta. Ő eleinte azt sem tudta, mi is került hozzá, de aztán csak rájött.

— Milyen nehéz! — buggyant ki belőle. Nézd már meg légy szíves, hogy mi van benne?

— Gulyásleves és rizsfelfújt. Legalább három adag!

— Nem vagy éhes, Edit? — hebegett a férfi. Dadogva is folytatta. — Napját sem tudom, mióta eszem egyedül. Ráadásul úgy érzem, mintha ma kétszer is újjászülettem volna. Csak meg kéne ezt ünnepelni valahogyan...

Megnedvesedett a nő szeme. Sokáig habozott.

— Sajnos, sietnem kell haza, de köszönettel elfogadom az ünnepélyes meghívást estebédre! Mivel tényleg nem érek rá, máris indulok, csak rendet rakok a konyhában. Egyúttal nagyon örülnék, ha megadnád a telefonszámodat!

Ahogy múltak a napok, Géza egyre tárgyilagosabban látta helyzetét. Nem ő kereste a bajt — fordítva esett. Ez a keserűség jutott neki, meg a kilábalás esélye. Hogy mennyire tud élni vele, az javarészt rajta múlik. A bukta kis híján összejött, vajon sikeresebb lesz-e a talpraállás? Akaraterejére bizton számíthat, és talán mások is segítenek. Az övéhez hasonló helyzetben aligha tudná bárki is segítők nélkül jobbra fordítani a sorsát.

— És ez a minapi fura kaland! Mennyi esélye volt egy ilyen találkozásnak és annak, hogy ilyen humoros legyen? Ráadásul a szerencse épp egy fiatal nőt hajtott hozzá!

— Bőven van mit tenni! — tért rá a gyakorlatra. Önmagát és a lakást is végtelenül elhanyagolta. Ideje nekigyürkőzni, hogy rendet csináljon, ő maga. Segítséget csak ahhoz fogad el, amihez az elszántsága kevésnek bizonyul. Rengeteg mindent újra kell tanulnia, mert minél több dolgot tud önállóan megcsinálni, annál kevésbé fogja zavarni majd, hogy nem lát. Márpedig épp erre van szüksége!

Amikor megcsörrent a telefon, éppen a porszívót rakta össze az előszobában. Sietett érte, és felkapta.

— Sasszem Géza vagyok! — humorizált a kagylóba.

— Szia, én meg antropológus Edit vagyok! — vette a lapot a másik. Nem zavarlak?

— Dehogy is! Mi van veled?

— Ha nem is teljesen váratlanul, de meglódult körülöttem a világ. Bevettek egy grandiózus terveket szövögető csapatba, és azóta se eleje, se vége a napoknak. Épp ezért úgy gondoltam, hogy mégis telefonon kereslek meg előbb, aztán majd csak jut idő a személyes találkozásra is. Elmaradt egy tárgyalásom, és ezt a fél órát használom ki… — rövid szünet után csak belevágott:

— Szóval, én egy kíváncsi ember vagyok. Nem baj, ha hangosan gondolkodom, netán kérdezek?

— Csak nyugodtan! — bátorította Géza.

— Ja, igen, előbb a kutyáról! Mi van vele?

— Olyan, mint az árnyék. Sosem hagy el. Ha leülök valahova, lefekszik a közelemben. Az udvarra ki sem tudok menni nélküle, mert állandóan résen van. Nem tolakodó sőt, jelzi a lépcsőt úgy, hogy keresztbe áll.

— Igen, erre én is felfigyeltem a múltkor. Ez a kutya minden kincsnél többet ér. De mással akartam kezdeni! Láttam a múltkor egy családi fotót az egyik szobában az asztalon. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy kik vannak rajta, és azt sem, hogy miért a fekete keret. Ők tudtak volna segíteni rajtad?

— Nagy sóhaj tört elő a kagylóból, majd hosszú csend következett.

— Egészen biztos vagyok benne, hogy igen!

— Én is úgy gondolom. Emléküknek csak tartalmas élettel tudsz megfelelni. Mindannyian benned élnek mindörökké, amíg gondolsz rájuk!

— ...

— No, akkor másról is: milyen csalóka lehet, ha felszínesen értelmezünk egy szokványos látványt!

— Mire gondolsz?

— A minap, amikor kiszálltam az autóból, felfigyeltem két fehérbotosra, amint egymás felé kopogtattak a túloldali járdán. Egyikük magabiztosan haladt, amíg a másik óvatosan araszolt. Nem egyszerre értek a mellékutcához, de mindketten befordultak rajta. Addig néztem utánuk, amíg csak el nem tűntek a szemem elől. Mondhatnám, olyanok voltak, mint két tojás. Nemde?

— Folytasd, folytasd!

— Ez csak a megkarcolt felszín. Rengeteg magyarázat lehet. Tételezzük fel, hogy egykorúak, a környéken laknak, és egyformán talpraesettek — csak épp egyikőjük a születése óta nem lát, a másiknak pedig új ez a helyzet. Egyiküknek ez az állapot természetes, a másiknak idegen. Az elsőnek, ha valamilyen csoda folytán látni kezdene, az lenne idegen. Ráadásul még pórul is járna vele!

Géza figyelt, de nem szólt közbe.

— De vannak más különbségek is. Emlékszem, egy rádióműsorban mondta egy balesetben megvakult nő, hogy nem feketét lát, hanem sötétszürkét vagy valami olyasfélét.

— Úgy van — erősítette meg Géza. Pontosabban, nem látom — mert hát nem látok — hanem inkább mondjuk úgy, hogy előttem van.

— Hm... — mélázott el a nő.

— Látod, hogy a megfogalmazás ilyen apró különbsége is milyen lényeges! Te tudod, hogy milyen szín van előtted, de aki soha nem látott, az mit felelhetne egy ilyen kérdésre? Tételezzük fel, hogy az első illető előtt is ugyanaz a látvány. De ő nem ismer, egyetlen színt sem, ezért nem mondhatja, hogy az ilyen vagy olyan, mert nem tud mihez viszonyítani. Ő azt fogja felelni, hogy nem lát semmit.

— Aztán gondolkodjunk csak tovább a különbségeken! Bár látszólag mindketten a botjuk által közvetített információkra alapoznak az utcán, az esetük mégsem ugyanaz. A született nem látót segíti a sokéves tapasztalat, társa pedig eleinte a volt képi világ felidézésével próbálhatja enyhíteni mérhetetlen gondját. Viszont mindkettőjüket segítik a zajok és az illatok.

— Eszembe jutott valami nagyon fontos! — vágott közbe Géza.

— Mi?

— Talán a legfontosabb! A legalapvetőbb! És ez esetben teljesen mindegy, hogy melyikükről van szó! Mégpedig az, hogy miként gondolnak ránk az emberek, ha meglátnak? Kétféleképpen. Egyesek sajnálnak, mert a látóknál — és itt nyögött egyet — mi valóban jóval lassabban és bizonytalanabbul közlekedünk. A másik pedig, hogy megemelt kalappal, mivel mi — és egy kis szünetet tartott — nem látva is tudunk önállóan közlekedni. Mindössze nézőpont és persze gondolkodásmód kérdése a válasz, de sok mindent elárul. Úgy gondolom, hasonló helyzetbe kerülve a minket pozitívan megítélő emberek hamarabb feltalálnák magukat, mint a sajnálkozók.

— Igazad van! De mennyire! — értett egyet vele a nő, és már folytatta is. — Az előző példában a megítélés azt tükrözi, hogy az illetők tudattalanul mit gondolnak helytálló képességükről. Innen a sajnálat!

— Úgy bizony! — helyeselt Géza.

— Tévedés lenne azt hinni — folytatta a nő, hogy csak ők különböznek. Hiszen akár a születésüktől fogva nem látók, akár a látásukat később elveszítők is sokban különböznek egymástól. Másféle adottságokkal jöttek a világra, másféle ingerek érték őket.

— Visszatérve egy régebbi megjegyzésedre: miért lenne tragikus a látás egy született nem látó számára? — vetette közbe a férfi.

— Gondolj csak bele! A látást úgy tanuljuk. Az újszülött csak hónapok múltán érti meg, hogy a látott kép tótágast áll. Meg is fordítja azonnal! Annál, aki húszéves koráig nem látott semmit, nem fejlődött ki a látóközpont, akár még el is korcsosulhatott. Ha egy mesebeli csoda folytán egyik pillanatról, a másikra látni kezdene, már maga a fény is megzavarná, felborítaná agyának addigi stabilitását, működését, mert értelmezhetetlen információkat zúdítana rá. Nem tudna vele mit kezdeni, összeomlana az életvitele. Fokozatos szoktatással tán növelhetné az inger befogadásának esélyét, de ebben nem vagyok egészen biztos.

— De nézzük csak tovább, mennyire összetett ez a kérdés! Csak néhány ötletszerű példa: a tér három dimenziójának felfogása, megértése; az érzelmekre ható látvány; a mozgás és vele a sebesség. Az úttest szélén a látó balra néz, érzékeli az érkező jármű sebességét, utána átnéz a túloldalra, és már tudja is, milyen szaporán kell szednie a lábát ahhoz, hogy ne az ambulancián kössön ki, hanem a túloldalon...

— Hajjaj, most el kell búcsúznom — pillantott az órájára Edit. Tartalmasat beszélgettünk. Amint tudok, jelentkezem!

Géza már jó ideje letette a kagylót, de a porszívót csak nem vette kézbe. Fülében Edit szavai visszhangoztak.

Kissé szégyenkezve gondolt múltbeli gyengeségére, de nem tagadta meg régi önmagát: az is ő volt. Jobb szembenézni a tényekkel. Jobb tudni, honnan érkezett a lejtő aljára, és azt is, milyen mélyről kezdett kapaszkodni. Rátalált egészséges belső énjére, és a beszélgetésből újabb erőt kapott. Edit ügyesen és okosan érvelt, és ő hálával tartozik neki az útmutatásért. Nem csak életrevaló, de okos is ez a nő. De még mennyire! Nem lacafacázik, nyíltan beszél, abból meg csak a hülye nem ért. Márpedig ő ennek még a halvány gyanúját is kikéri magának! Az meg igazán remek volt, ahogy felelevenítette és továbbgondolta az utcán látottakat. Mintha még ő is kívülről látta volna magát; új gondolatok jutottak eszébe.

Ellenállhatatlanul viszketni kezdett a talpa. Kaján vigyorral hívta magához a kutyát:

— Gyere csak ide, Kóbor! Tán a te bolháid csípésétől ég annyira a talpam? De akár hogy is van, sebaj, kapd össze magad, mert indulunk túrázni!

Az öregasszony továbbra is pedánsan rendben tartotta környezetét. Az utcában lakók közül néhányan tán hóbortosnak tartották, de ha ez a fülébe jutott volna, olyan hidegen hagyta volna a lárifári beszéd, mint az év a tél leghidegebb napját — éppen tegnap. Gondolataiba mélyedve sertepertélt a porta előtt. A múltkor látta, hogy Géza Edittel beszélget a kapu előtt, és azóta látványosan megváltozott. Délben már toporogva várja a kapuban, mi több, folyton beszélgetni akar. Ez még rendjén is van, de csak furdalta az oldalát a kíváncsiság: vajon hogyan jöhettek össze?

Géza első, világrengető lépéseire készült. Szíve a torkában dobogott. Jobbra akart elindulni, és ezt jól megfontolta. Jobbkezes embernek az a jó, ha jobbra esik a kerítés, amihez igazodni akar. Képzeletében előhívta az utca képét, és nekivágott. Talpát alig emelte a járdáról, fütykösével csusszanásonként koppantott egyet a kerítés oldalára — de még így is balra vitte a lába. Unos-untalan korrigálnia kellett, és ez egyre jobban megviselte. Tél ide, tél oda, gyöngyözni kezdett a homloka, és végre hallotta, hogy botja fémnek ütődik. Elértem a szomszéd kapuját — állapította meg. Egy pillanatra megállt, fújt egy nagyot, megtörölte a homlokát, és indult tovább. Gyerünk, Géza, gyerünk! Fog ez menni, ha akarod! Ám alig lépett még párat, amikor megbicsaklott a lába, és kis híján elesett. A fene egye meg, aki a járdába építette ezt a nyomorult lépcsőt! Hát nem elfeledkeztem róla! Kizökkent a koncentrálásból, és teljesen összezavarodott. Fejéből kirepült a tudatába programozott utcakép, elveszítette támpontjait. Még az irányok is összekuszálódtak benne. Kétségbeesésében Kóbor után kiáltott.

Erre a vészjelzésre figyelt fel Teri néni. — Azt a rézfánfütyülőjét! Tán káprázik a szemem? Nahát! — Alig tudott csillapodni. — Vajon hova mehet ez a bozontmarci?

Géza végre-valahára újra rátalált a kerítésre, és szerencséjére egy autó is elporolt mellette. Már biztos volt a dolgában, és csuromvizesre izzadva továbbindult. Hogy visszafelé jövet ne vágódjon hasra a fellépőben, számolni kezdte a lépéseit. De hát miért is menne minden simán? Kóbor a lelépő malőrje óta nem tágított mellőle, de most egyre jobban elhúzódott az úttest felé.

— Gyere ide! — mordult rá mérgesen. Segíts a gazdinak! — és ahogy a barát megérkezett lába mellé, megsimogatta hűségéért. Addigra persze már hozzávetőleg sem emlékezett a lépésszámra. Most aztán duplán igaz: megy bele a vakvilágba! — Megyek én, hogyne mennék, még ha frászt is kapok tőle! — buzdította magát, ám mintha elfogyott volna valami belőle. Lecövekelt a kerítés mellé.

— Szervusz, Gézukám! — köszönt rá szemből Teri néni. — Tán randira igyekszel?!

— Ééén? — kapkodott levegő után a meglepetéstől.

— Olyan sebbel-lobbal iparkodsz, amiért csak egy fiatal nő kedvéért szedi a lábát egy férfi. Nekem őszintén megvallhatod, ki az, hiszen — tisztesség ne essék szólván — akár a nagyanyád is lehetnék! Persze azt is az orrom hegyére kötheted nyugodtan, hogyan akadtatok egymásra? Csupa fül vagyok!

A beszéd megnyugtatta Gézát. Biztonságban tudhatta magát, meg is pihenhetett egy kicsit, elgondolkodhatott a válaszon.

— Fogadtam a másik szomszédommal — kezdett bele a tódításba. — Ő váltig azt állította, hogy Teri néni rémesen rosszul lát!

— Ééén?! — hördült fel a matróna.

— Igen, igen! Magáról van szó! — erősítette meg Géza. Példának azt hozta fel, hogy már a cérnát be sem tudja fűzni a tű fokába az a vénasszony!

— Szemenszedett hazugság! — veszítette el önuralmát a sértett. Miből gondolja ezt az a fajankó?

— Mivel Teri néninek minden ruhája több helyen is lyukas! — állította a jóravaló ember, és mielőtt a pulykavörösre gyúlt arcú matróna megszólalhatott volna időközben, jött a mestervágás:

— Én azonban ellentmondtam neki, kijöttem, hogy bizonyítsam neki az ellenkezőjét. Mondta nekem a telefonba, hogy Teri néni a járdát söprögeti. Már futottam is ki a házból, jobbra vettem az irányt, és spuri! Mi történt ezután tőlem egy portával balra? A sasszemű szomszédasszony a kíváncsiságtól vezérelve a túloldali járdán hanyatt-homlok futásnak eredt, hogy megelőzzön, elém kerüljön, és szemből jőve megkérdezhesse tőlem mindazt, ami oly régóta furdalja már az oldalát!

— Az apád mindenét, te hóhányó Gézuka! Te egy csapásra a régi önmagad lettél! Hogy mit nem művelt veled ez az Edit!

6.

Jó reggelt kívánok, Teri néni! — üdvözölte az új vásárlót a fűszeres. — Hogyan vált be Kóbor?

— Nagy franc az a kutya! Egészen bizonyos, hogy nem mindennapi szülők sarja.

Összecsapta tenyerét a mókázásra mindig kész kereskedő, és már bele is kezdett:

— Micsoda tisztesség érte az én kis üzletemet! Néhány órára szállást nyújthatott egy ilyen kiválóságnak! Ezt a történelmi eseményt márványtáblán kellene megörökíteni! A bejárati ajtó melletti falon el is férne!

— Nem is beszélsz bolondot, fiam! Ahogy javul az idő, majd utánajárok a dolognak — vette a lapot az idős asszony.

— Mi van a szomszédjával, Teri néni? Hogyan áll a szénája?

Mindössze egy sejtelmes mosoly volt rá a felelet.

Netán szájzárat tetszett kapni?! — rémüldözött a boltos. Ajajaj, de nagy szerencsétlenség! Ahogy én ismerem kegyedet, ebbe akár bele is pusztulhat. Milyen kegyetlen vég ez egy ilyen tiszteletre méltó asszonyságnak. Tán még nem késő, rögvest hívom a mentőket! — nyúlt a telefonért.

— Mi az, fiam! Olyan jól megy az üzlet, hogy zsákszámra dobálhatod ki a pénzt?

— Hála a magasságosnak, hogy egy pillanat alatt elmúlt a nagy baj — tette le teátrális mozdulattal a kagylót. Így legalább meg tudja mondani azt is, mivel szolgálhatok?

— Egy üveg pezsgőt kérek, méghozzá a javából! Sőt, ne is egyet, hanem mindjárt kettőt!

A fűszeres nem tudta mire vélni. Újabb beugratás előszele lenne, netán komolyan gondolja? Az idős hölgy a töprengéstől továbbra is rezzenéstelenül álló férfira pillantott, és a pulton fekvő mobilért nyúlt.

— Jaj, mennyi is a segélykérő száma? Máris hívom az ügyeletet, karót nyelt a szatócs! Gyorsan, gyorsan, mielőtt még nagyobb baj kerekedne!

— Ej, ne nyomkodja már össze-vissza azokat a gombokat, kedves Teri néni! A végén még elrontja nekem, aztán leshetek!

— Ha ilyen gyorsan a javulás útjára léptél, fiam, akkor mozdulj mielőbb, mert nem érek rá órákat semmittevéssel tölteni.

— De hiszen tudtommal maga nem is iszik alkoholt!

— Majd fogok! Hetedhét országra szóló murit csapunk!

A boltos nem firtatta tovább, inkább munkához látott.

— Van kétféle kivitelben is. Az egyik natúr palack, a másik díszdobozos. Melyikből adhatok?

— Csak nem feltételezed rólam, hogy csupasz hasú palackokkal állítok be a nagy eseményre?

— Máris hozom a díszdobozost! Adhatok még valamit?

— Köszönöm, nem!

— De örülök ennek a pár nap nem várt szabadságnak! — lelkendezett Edit, miközben elhelyezkedett az egyik fotelben. Különben fogalmam se lett volna, mikor tudlak felkeresni!

— Megkínálhatlak egy teával? — próbálkozott Géza. — Magam főztem, gyógynövényből.

— Köszönöm, nagyon jól esne. De miért iszol ilyen teát? Orvosolsz vele valamit?

— Áh, nem… Négyfélét keverek össze, mert ezeknek az ízét szeretem. Ennyi az egész... Ja, igen: a citrom nálam elengedhetetlen, de most nem tudok szolgálni vele.

— Ne csinálj problémát belőle!

— Akkor mindjárt hozom! — tűnt el a férfi láthatóan sietve, mielőtt a vendég szóra nyithatta volna száját. Így hát utánaszólt:

— Ne segítsek valamiben?

— Majd én, egyedül! Hadd gyakoroljam a volt szakmámat! — kérte nem kis öniróniával.

A csészék diszkrét zörgéséből kiérzett a tétova kezek esetlen sietsége. Bár szeretem a kihívást — ötlött fel Editben — de ilyen megpróbáltatásra mégsem vágyom. Próbálta rendbe tenni kavargó gondolatait, de már jött is Géza. Két kezében fogta a tálcát, amin a teáscsészék sorakoztak. Titkolva keresgélte lábával az asztal alsó szélét, mivel mindent önállóan akart megcsinálni.

— Gyere kissé balra!

A tálca már az asztal közepén volt, de a tea még váratott magára.

— Nagyon ügyesen szervíroztad a teát!

— Kösz. Iparkodtam nem rád önteni.

— Bezzeg, ha húsvét lenne! — somolygott Edit.

— Akkor bizony nem úsztad volna meg szárazon!

— Mivel foglalod el magad egész nap?

— Megpróbálok minél több mindent magam csinálni. Szeretnék újra önállóan élni.

A beszélgetés folytatásához nem is kellett körbenéznie Editnek.

— De hiszen te szereted a kuplerájt! — csiklandozta meg szavával Gézát, aki viszont alaposan félreértette.

— Ééén?! Hogyan mondhatsz ilyet! — és csak úgy folyt belőle a szó. — A vendéglő egyik törzsvendége egy masszázsszalont ajánlott gyógyírnak három, felsőfokú jelzőkkel jellemzett cicababájával. Úgy mondta, kezdetnek ez is megfelelne, aztán majd alakul az életem valahogyan. Szó nélkül hagytam, mintha meg se hallottam volna! — Ekkorra már piroslott arca a hevülettől. — Még hogy én szeretném a kuplerájt?! — dohogott.

A nő felfigyelt a szenvedélyes hangnemre. Nem is bánta már az amúgy mulatságos félreértést; ebből is megtudott valamit Gézáról.

— Ha már itt tartunk, te miként vagy a kuplerájjal? — bosszankodott tovább a házigazda.

— Én sem szeretem. Teszek is ellene.

— Mit? — kapta be a csalit Géza.

— Hát például rendben tartom a lakásomat. Porszívózok, felmosok, port törlök, semmit nem hagyok szanaszét, mindent a helyére teszek — zárta le a félreértést Edit. — Ugye, nincs harag?

— De lökött vagyok! — sóhajtott a férfi. Teljesen másra asszociáltam. No, sebaj!

— Tudod, mit? Van egy ajánlatom. Ha elfogadod, sokkal gyorsabban haladhatsz a látásvesztés feldolgozásával. Eleinte besegítenék a gyakorlatban is, de ahogy egyre több mindent meg tudsz csinálni egyedül, úgy teszem át a hangsúlyt az elméletre. Sokat tanulhatnánk egymástól, és megbeszélhetnénk a problémákat. Mit szólsz hozzá?

— Milyen segítségre gondolsz?

— Amilyenre épp szükséged lesz!

— Miért tennéd?

— Két okom is van. Nem csak hogy segíthetek nagy bajodban, de a kihívás is vonz. Tudod, én nagyon, de nagyon nem szeretek veszíteni. Látom, hogy van benned akarat, és amint az a "kuplerájos" félreértésből kiderült, ismered is magadat. Egy ilyen felállású csapat nem veszíthet! Áll az alku?

— Igen!

Az elkövetkező napokban Gézának annyi tennivalója akadt, hogy jóformán azt sem tudta, fiú-e vagy lány — még úgy is, hogy Edit tanácsára az emeletet egy általa ajánlott néni tette rendbe.

Magukra az alsó szint gatyába rázását osztották. A konyhaszekrénybe a férfi elgondolása szerint vonták össze a leggyakrabban használt eszközöket.

— Nyúlj bátran oda, nézd meg, jók lesznek-e így a poharak? — és Géza már nyúlt is.

Ha mégis változtatni akart a renden, megbeszélték, és úgy módosítottak. Később már egyedül kellett pakolásznia.

— Így sokkal jobban belevésődik a fejedbe, hogy mi hol van! — magyarázta a nő.

A mosogatószer és a fertőtlenítő flakonját tapintással könnyen meg tudta különböztetni, és az illatuk is más volt. Az edénycsepegtető is visszakerült a pultra. Újra régi fényében csillogott a konyha, még a szemetes is megtisztult. Az egész napos pakolászás és sikálás kivette az erőt Editből: fáradtan rogyott a székre.

— Négy tojásból rántottát kérek, és hozzá egy kancsó citromos teát! — rendelt enerváltan.

— Van finom édes töltött keksz — próbálkozott a kitéréssel Géza.

— Nincs alku! Leadtam a rendelést, a többi a te dolgod!

Enyhe köhögés kapta el a házigazdát. Tanácstalanul csóválta a fejét.

— Negyed órád van, utána kérem a panaszkönyvet!

Nem volt mese, főzőcskézni kellett. A hűtőből előkerült a tojás, a kamrából az olaj, a konyhaszekrényből az edények.

— Na, lássuk csak — kezdett a tényleges munkához Géza, majd eltűnődött. — Olaj a serpenyőbe, de honnan tudjam, hogy mikor elég?

— Az egyik ujjad végét érintsd az edény aljához. Érezni fogod, hogy mennyi olaj van benne — találta ki a férfi gondolatát.

A tojások hangosan koccantak a tányér peremének: bőven jutott a pultra is.

— Máskor előbb rakd tálcára a tányért, úgy könnyebb lesz feltakarítani a kifolyt tojást! A tálcát pedig tedd egészen közel a mosogatóhoz, hogy leöblíthesd a kukára váró tojáshéjat!

Az előzőekhez képest a sózás sima ügy volt a vizsgamunkáját készítő kuktának, de aztán fel is kellett verni a tojást. Mire úgy, ahogy elkészült vele, már csak háromból készülhetett a rántotta. Kitapogatta a gázrózsa peremét, és hozzáérintette az elemes gázgyújtót. Nagyot pukkanva lobbant be — kissé meg is ijedt a hangjától. A felforrósodott olaj szaga adta tudtára, hogy jöhet a tojás! A villa végéről a serpenyőbe hulló cseppek sisteregve jelezték, hová kell utánuk önteni a többit. Kavargatta egy ideig, majd elzárta a gázt.

— Tégy egy hőálló lapot az asztalra, elsőre még megeszem a serpenyőből! A teát csak melegítened kell, szeretném mihamarabb kortyolni.

Amikor elkészült, a mosogatóba tette a kisebb edényeket, a nagyobbakat pedig egy kupacba rakta. Nagyjából rendbe tette a pultot, és leült az asztal másik végébe. Minden porcikájával a jó étvággyal lakmározó Editet figyelte, ő pedig váratlanul megkérdezte:

— Mesélj róla, milyen volt az a bizonyos ébredés?

— Hm… ha erről egy hónapja kérdezett volna bárki is, egészen bizonyosan elhárítom. De tán két hete — és kérdőn ránézett a falatozó nőre — nagyot fordult az életem. Most már nemhogy nyűg beszélni róla, hanem egyenesen kikívánkozik. Szinte gyógyír. Nos, hogyan is éltem meg belülről?

— Először azt hittem, mókázik a barátnőm, amikor felkelésre unszol, és azt mondja, hogy már délelőtt van. Mi mást gondolhattam volna? Kinyitottam a szemem, és semmit se láttam! Akkor változott meg a helyzet, amikor felhúzta a redőnyt, és megéreztem a napsugarak melegét. Azt az érzést nehéz lenne szóval visszaadni, igazából tán nem is lehet. De nem is kell. Újra kinyitottam a szemem, tán meg is dörzsöltem, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Az eszmélés, a kétségbeesés gyilkos erővel mart a szívembe és a tudatomba is. Nem értettem, nem hittem. Páni rémület kapott el. Az arcom elé tartotta a kezét, és már csak a remegő ujjaimmal láthattam meg. Tudni, hogy ott ül egy karnyújtásnyira, és halálos sorscsapásnak éreztem, hogy semmit sem láthatok belőle. Remegtem, és nem tudtam másra gondolni, minthogy ez nem lehet igaz, ez csak valami ideiglenes lehet. Hogy negyed- vagy félórák teltek-e el közben, arról persze fogalmam se volt. Az időérzékem teljesen megszűnt. Úgy roskadtam magamba, mint hóember a tavaszi langymelegben. És sírtam, csak sírtam, mint egy magatehetetlen, kiszolgáltatott kisgyerek. — Miért nem látok? — tört rám a gondolat minduntalan. Válasz nem volt, a könnyeim meg peregtek tovább.

Géza lélegzetvételnyi szünetet tartott (Edit gyorsan kortyintott egyet), és töretlen lendülettel folytatta:

— Aki azt hiszi, hogy ezek után már csak jobb jöhet, az téved. Az ezernyi megpróbáltatás egyenként jön elő a gyakorlatban, mint rémálmok valóságos sorozata. Már az ágy elhagyásához is bátorságot kellett meríteni valahonnan, a felöltözés újsütetű kihívásaival is meg kellett birkózni — és hol volt még akkor az elindulást gátló belső görcs? Dóra ugyan kezembe adta a ruhákat, mégis kimerített a bújócska. Úgy kapaszkodtam belé, mint egy százéves, és öregurasan csoszogva követtem az előszobába. Nekimentem az ajtófélfának, megbotlottam a küszöbben, nyakig áztam a kín sós verítékében. Nem is gondolod, hogy mennyire megalázónak éreztem! Hiszed vagy nem, de képtelen lettem volna tájékozódni a házban, annyira sokkolt ez az egész. Hogy mi jött még? Tapasztalt autós létemre nem tudtam a kocsiban, hogy hol vagyunk és merre megyünk. Eh, még rágondolni is rossz — legyintett ajkbiggyesztve.

Edit minden egyes szavára figyelt. Nem akart közbeszólni: hadd adja ki magából mindazt, ami kikívánkozik. Minden kimondott szó közelebb visz a múlt feldolgozásához.

— Borzasztó volt a kórházban — folytatta Géza. Nem ismertem a helyet, nem ismertem senkit. Napról napra jobban elkeseredtem. Könnyeim befelé folytak.

Edit keresett egy üres csészét a szekrényben, és töltött Gézának is.

— Az étkezéssel is alaposan meggyűlt a bajom. A kenyér és a szalámi nem volt gond: bekaptam és lenyeltem. Még a levessel is elbajlódtam valahogy, de ha kés és villa kellett a második fogáshoz, bizony gondolkodás nélkül lemondtam róla. Amikor ezt felismerték a szobatársak, próbáltak segíteni, és felkockázták a húst, de továbbra sem tudtam a villára tűzni az apró falatokat. No és persze olykor el kellett látogatni a mosdóba is: milyen megalázó, hogy egy felnőtt embernek oda is kísérő kelljen! Mindinkább magamba zárkóztam. Dórát tekintettem egyedüli megmentőmnek, ám kiderült, hogy ő erre nem képes. Vagy csak nem akarta… — és itt alig észrevehetően, de mintha elszomorodott volna. Maga elé bámult hosszasan, gondolatai a messzi múltban keringtek.

A konyhát újra rántotta illata lengte be; gyakorlott női kéz serénykedett a tűzhely körül. Került az olajba bőven hagyma és sonka is: éhes bendők korogtak már a vacsorára várva.

— Én is nagy fába vágtam a fejszémet — kezdte rá most Edit. — Évek óta egy külföldi tulajdonú cégnél vagyok menedzser. Van már annyi tapasztalatom és kapcsolatom, hogy elkezdhettem önállósodni, és ez a folyamat most felgyorsult. Néhány ismerősömmel úgy döntöttünk, hogy belevágunk egy idegenforgalmi vállalkozásba. Mindegyikünk jó a maga területén, mind tettünk már le valamit az asztalra. Mivel az induláshoz sok pénz kell, megpályáztunk mindent, amit lehetett. Hamarosan kihirdetik egy nagy uniós pályázat eredményét. Tűkön ülünk mindannyian. A munka, a saját részem kidolgozása alaposan lestrapált szellemileg; ezt jól oldja, hogy segítgetek itt neked. Igazi Jolly Joker vagy számomra!

Elgondolkodott, és egy korábbi témára tért vissza.

— Mit is mondtál az imént, hogy azokat a macákat az egyik törzsvendég ajánlotta neked?

— Igen — értetlenkedett Géza.

— Hol is dolgoztál, mit csináltál?

— A közelben van egy remek kis vendéglő, ahol kiemelt pincérként dolgoztam, megelégedésére vendégnek, tulajdonosnak egyaránt. Tavaly végeztem el a főiskolát — büszkélkedett.

— Tehát szeretted a szakmádat. Nem hiányzik?

Géza újra elszomorodott, ahogy eszébe jutott a sok szép emlék. Szívét keserűség mardosta, és nagyot kellett sóhajtania, nehogy eleméssze a bánat. Tekintetében ott bujkált a vádoló kérdés: miért bántasz engem, Edit?!

Elérkezett a hétvége. Mennyire nem egyszerű egy nem látónak gyakorlati tanácsokat adni! — döbbent rá sokadszorra is Edit. Mert hát könnyű azt mondani, hogy mosd fel a követ, porszívózd ki a szőnyeget, vagy tisztítsd meg az ablakot, de ha nagy a felület, hogyan lehet azt úgy megcsinálni, hogy egy négyzetcentiméter se maradjon ki belőle? Nem jobb a helyzet a mosással sem. A házimunkában jártas nő betéve tudja, mivel és meddig mossa a különféle textíliákat, és már be is programozta az automatát, de egy férfi? — Pláne, ha nem lát! Azt, hogy miből van, még csak megállapíthatja tapintással, de a színét semmiképpen — márpedig ezt muszáj tudni! No és akkor ott van még a program beállítása: hogyan álljon a helyes gombra, ha a felirat környéke teljesen sík? Bizonnyal van megoldás minden problémára, így arra is, hogyan memorizálja Géza a beállításokat. Sok még a feladat, de majd megoldjuk valahogy!

Edit csak akkor állt elő egy-egy ötlettel, ha megbizonyosodott róla, hogy az működik. Módszerét egy kívülálló bizarrnak találhatta volna, de működött: behunyta a szemét, és várt egy kicsit, amíg körül nem vette a sötétség. Behunyt szemmel megpróbálta elvégezni a kitaláltakat, és csak akkor javasolta, ha neki már sikerült. Ezért aztán Géza sem mondhatta a típusszöveget: könnyen mondod, hogy így, meg úgy csináljam, hiszen te látsz! Próbáld meg te, csukott szemmel!

Ez a beleélő technika más szempontból is a javukra vált: feszültségnek híre-hamva sem volt közöttük. Nem volt, ami mérgezze kapcsolatukat, semmi, ami könnyen megbonthatja a nem látó ember és a jó szándékú javaslattevő viszonyát, hogy akár barátságokat, családokat is szétrobbantson. Napról napra jobban bíztak egymásban. Géza megmosolyogta Editet, ahogy bekötött szemmel körbejárta a konyhát, majd kitapogatózott az előszobába, hogy megkeresse a felmosó vödröt, és négykézlábra ereszkedve munkához látott. Hosszú és széles volt a járólap, folt mégsem maradhatott rajta. Könnyen befogható részekre osztotta a felületet, és erre kiválóan alkalmasnak bizonyult az átmenetileg fölösleges papucs. Miután végzett felével, megnézte, milyen lett, majd Géza kezébe nyomta a rongyot. Innentől ő mosolygott a férfi igyekezetén, mert a házigazda sem szeretett volna felsülni, pláne nem egy ilyen fiatal, talpraesett nő előtt.

Vasárnap hangversenyre mentek, hogy megünnepeljék a közös tanulás első szakaszának végét. Őszinte örömmel ébredtek rá, hogy mindketten szeretik Bartókot, és boldogok voltak, hogy végre olyan helyen hallgathatják, ahol hallatszik is. Egymásba karolva léptek ki a koncertteremből.

A széles folyosón piros szőnyeg futott a márványlapon a lépcsőig. Közeledve hozzá Edit meglassította lépteit, mire a férfi is egyre óvatosabban csúsztatta előre a talpát. Az akadály elé érve Edit enyhén megszorította a karját. Géza már csak milliméterekkel merte előrébb tolni a lábát, úgy kereste a lépcsőt.

— Négy lesz! — jelezte az utolsó pillanatban Edit.

— Lefelé, vagy föl?

— Bocs, elfelejtettem! Lefelé.

— Emlékezhettem volna rá — bosszankodott magában a férfi. — Nem is olyan rég volt, hogy idefelé megmásztam.

A másik fejében is hasonló gondolatok jártak. — Hogyan is feledkezhettem meg egy ilyen alapvető információról! Ekkorát hibázni!

Letudták a lépcsőt, és lassacskán a bosszúság is elcsitult.

— Ne siessünk, ráérünk! — javasolta Edit. — Hadd legyen túl a tömeg nagyja az öltözködésen! Kerüljük a tolongást!

— A kabátomat majd add a kezembe, én szeretném előbb felvenni — kérte Géza. — Utána felsegítem a tiedet is. Jó lesz így?

A nő gyengéden magához vonta a karját, és andalgásuk senkinek sem tűnt fel. Megérkeztek a ruhatár elé. Sor már nem volt, a felöltők a pulton várakoztak.

Előbb a sálat, majd a kabátot kapta kezébe Géza. Minden ügyességét latba vetve húzta magára a felöltőt, hogy titkolja a nagy bajt. Mindkét kezével jelezte, hogy készen áll, és izgatottan vette kézbe a nő kabátját. Edit először a jobbjával bújt, és Géza érezte, hogy lejjebb kell engednie a kezét.

— Köszönöm!

— Ez a világ legtermészetesebb dolga! — húzta ki magát büszkén.

— Tudom én azt nagyon jól! — mosolygott szélesen a lány.

Az utcán amolyan se tél, se tavasz idő fogadta őket. Az eső szerencsére elállt, nem kellett ernyő alatt iparkodniuk az autóhoz.

— Milyen érzés így az utcán?

— Nem látva, vagy egymásba karolva?

— Nem illik visszakérdezni! Tessék válaszolni a kérdésre!

— Nem látva szörnyű rossz az utcán. Olyan, mintha a semmibe lépkednék bele. Fogalmam sincs róla, mi van körülöttem. A hangok adnak némi információt, de nem megyek velük sokra, annyira leköt az összpontosítás. El sem tudnám képzelni magam egyedül idekint. Hogyan is lennék képes így közlekedni?!

— Pedig sokan járnak fehérbottal! Fiatalok és idősek, férfiak és nők egyaránt. Ők sem azzal a kezükben jöttek a világra! Az viszont más kérdés, hogy az önálló közlekedés nem a legelső a megoldandó feladatok közül.

— Sok nagypofájú, magát bátornak tartó alak hőzöng a világban — dünnyögte kissé epésen Géza. Én csak annyit kérnék tőlük, hogy közlekedjenek egy kicsit bekötött szemmel Budapest járművektől zajos utcáin az emberek áradatában. Úgy szaladnának el, mint a gazdag a koldusbot elől!

Edit fürgén megkerülte az autót.

— Kattant a jobb első zár, bújj be! — buzdította bentről.

A férfi körülményesen fészkelődött. Megpróbálta bekapcsolni a biztonsági övet, de nem sikerült. Másnak viszont igen.

— Na, akkor hadd halljam a másik választ is! — kérte a nő, és már indultak is.

— Miről van szó? Lemaradtam valamiről?

— Le bizony, de még mennyire! Azt már tudom, milyen érzés az utcán úgy, hogy nem látsz — de milyen érzés úgy sétálni, hogy beléd karolok?

Enyhe torokkaristolás vezette fel a rövid választ: — Jó!

— Csak ennyi? — pillantott az anyósülés felé.

— Nagyon jó! — vált bőbeszédűvé Géza.

— Egyre hízelgőbb — ingatta fejét a sofőr.

Csend állt be. Újra rákezdett az eső, a szél is feltámadt, a cseppek egyre erősebben vágódtak a szélvédőnek. Nehezen bírta az ablaktörlő. Mégis akadt valami, ami fölülmúlta a vihart.

— Van férjed vagy barátod? — vágott bele Géza. Maga is meglepődött a minden átmenet nélkül feltett kérdésen, de már megtörtént.

Némi levegőkapkodás után érkezett a válasz:

— Te aztán nem kukoricázol! Ezt jól megkaptam… egyébként meg igazad van, kellett nekem annyit kíváncsiskodni!

Újra rápislantott Gézára, akinek arca, ha halványan is, de kivehetően elpirult. Aha, szóval innen fúj a szél!

— Nincs okom titkolózni: te is őszinte voltál. Egyszer már voltam férjnél. Mindketten egyetemisták voltunk. A szerelem épp oly hirtelen hunyt ki, mint ahogy fellángolt, és csak üresség maradt utána. Tanulságnak mindenesetre jó volt. Szerencsére könnyen túltettem magam rajta — főleg, hogy gyerekünk nem született. Az egészséges gyermekneveléshez édesapa kell, legalábbis szerintem.

— Szerintem is... — motyogta Géza.

— Arról sem meséltem még neked, hogy néhány hónapja költöztem ide a kerületbe: alig egy kilométerre lakom tőled. A szüleim vidéken élnek. Ha időm engedi, meglátogatom őket, de mint tudod, időből kevés van.

Megérkeztek a ház elé, és Edit behúzta a kéziféket. Az eső elállt: amilyen gyorsan jött, olyan hirtelenül állt tovább.

— Ébresztő, Géza! Megérkeztünk!

— Még nem válaszoltál a kérdés második felére.

— Nos?!

— Bár igazából nem tartozik rám, de van barátod?

Most már alaposabban megfontolta a választ.

— Még nem tudom. Majd az idő eldönti.

7.

A patinás székházat sudár fák ölelték körbe; ágaik csupaszon várták a rügyfakadást. A széles kapu tárva-nyitva, az udvarból lépcsősor vezet a főbejárathoz. A fordulóban többen is várakoztak.

A trolimegállótól közeledő sokadalom hosszan elnyúló sorrá szakadozott. Mindannyian körültekintően haladtak. A tágas udvarba elsőnek egy anyuka kanyarodott be, kéz a kézben alsó tagozatos kisfiával. A lépcső előtt megállt, mondott valamit a gyermeknek, és óvatosan indultak felfelé. Befutott néhány fiatal is. Szépek voltak, majd’ kicsattantak az élettől. Hevesen magyaráztak egymásnak, vitatkoztak valamin. A leszakadókat könnyedén előzte egy hámba fogott kutyával robogó ifjú hölgy. A négylábú szinte derékszögben kanyarodott be a tágas udvarba, alig hagyott helyet gazdájának. A lépcsősor előtt megtorpant, hogy jelezze az akadályt. Néhányan kifelé tartottak; hangos könyvek kazettái zörögtek hátizsákjukban. Csatlakoztak a kőpárkány belső szélén várakozókhoz, és együtt indultak tovább. Szinte egyszerre érkezett egy koros férfi és három kisiskolás. A nebulók látszólag önállóan közlekedtek, de a mozgástréner száz szemmel figyelt rájuk. Sokadszorra gyakorolták az útvonalat az iskolától idáig, mégsem volt kár érte. Az idős ember csak lassacskán jutott előrébb: az ő korában a biztonságos közlekedésnek már nem volt alternatívája. A mozgástréner megállította az évődve ügyességi versenybe kezdő csemetéket, hogy a bácsi nyugodtan beérhessen.

Egy középkorú hölgy egyedül lépett ki az épületből. Óvatosan, a kezdők bizonytalanságával indult a közeli megállóhoz. Lépésről lépésre jutott csak le a lépcső aljába, ahol lelkierőt gyűjtött a továbbinduláshoz. Mielőtt rászánta volna magát, végiggondolta az útvonalat. Enyhén balra tartott, hogy a fű és a szilárd burkolatú járda között kifeszített láncsor vezesse a nagykapu felé. Amikor óráknak tűnő percek múltán elérte, nagyot sóhajtott, és zsebkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát. Az utcán balra fordult, hogy jobbról hallja az autókat. A kőkerítés mellett araszolva valamennyivel könnyebb dolga volt, mégsem nyújtotta meg a lépést: a törekvés rögös útja volt ilyen gyötrelmes. Kis mellékutca torkollott a főútvonalba. A nő megállt ott, ahol elfogyott a járda, és arcáról újra csorogni kezdett a kín sós verítéke. Megpróbált a járdaszegélyre merőlegesen helyezkedni, hogy egyenesen kelhessen át az úttesten. Saját, jól felfogott érdekében viszonylag lendületesen lódult neki. Még a fele utat sem tehette meg még, amikor valaki a park felől megpróbált átrohanni a főútvonalon az innenső járdára, de elszámította magát. Vészjóslóan felcsikordultak egy autó kerekei, és hosszú fekete csík maradt utánuk. Nemcsak a szabálytalanul közlekedő húzta be a nyakát, hanem a biztonságos átkeléssel bajlódó nő is a mellékutca közepén. A váratlan zajtól összezavarodott, és kiesett a fejéből, merre is kell mennie. Szerencséjére nem a főútvonal felé indult, hanem befelé az utcácskába, ahol éppen egy autó közeledett. A sofőr kiszállt, visszakísérte a bolyongót a sarokig, és beállította a helyes irányba. Igencsak sanyarú lelkiállapotban érte el a megállót. Megérkezett a troli, és egy készséges utas fölsegítette rá.

— Fél óra múlva nálad leszek! — hallotta a telefonból Géza.

— A szokott irányból érkezel? — kérdezte rövid gondolkodás után.

— Persze, de miért kérdezed? — érdeklődött Edit.

— Nem fontos, csak úgy…

— Nem tudok sokáig maradni, épp, hogy csak beugrom hozzád!

— Nem baj, annak is nagyon fogok örülni!

— Ne is húzzuk az időt! Bepattanok a kocsiba, és indulok is!

Géza sem volt rest. Meleg holmit kapott magára, csizmába bújt.

A kora délutáni szunyókálásból álmosan ébredő Kóbor nem értette, miért a szokatlan kapkodás: ilyenkor nem szoktak sétálni. De ha már így van, meghegyezte a fülét, és időnként odapislantott lázasan készülődő gazdájára.

— A váratlan találkozó éppen kapóra jön! — örvendett Géza. — Itt az ideje, hogy leszüreteljem gyakorló utcai botorkálásaim eredményét. Elsietek a főútvonalig: azt a pár utcányit ennyi idő alatt meg kell tudnom tenni. Mennyire el fog ámulni Edit!

Kóbor már az ajtó előtt ácsorgott. Fordult a kulcs, hűs levegő áramlott az előszobába. A kutya úgy inalt az udvarba, mintha űzték volna. Géza a vihar törte ággal indult utána. Jóval magabiztosabban jutott le a teraszról, mint pár hete. A kapuig betéve ismerte a járást; már egy méterről megérezte a bejárót.

Az utcai közlekedés sokkal bonyolultabb feladat volt. Jobbra fordult, arra indult el a kutya is. Segédeszközével ütögette a kerítést, és precízen számolta lépéseit. Bár nem látott, de így is tudta, hogy az utca melyik részén jár: már csak tizenöt, és megérkezem a szomszéd kapujához! A lába közelében ott somfordált a kutya. Orrával egyfolytában a fűszálak között olvasott, de fél szemét le nem vette volna gazdájáról. A bot vége fémnek csapódott, pedig még kettő híja volt a tizenötnek.

Gyorsabban haladok a szokásosnál — vont mérleget. Ezúttal nem feledkezett el a lelépőről. Igyekeznie kellett, mert a hatásos meglepetéshez az kellett, hogy a sarkon várja Editet. Az első keresztutcánál, a járda végében Kóbor keresztbe fordult előtte, hogy figyelmeztesse. Remek teremtés vagy, kiskutyám! — dicsérte meg. Beállította magát a lelépéshez. A négylábú társ ösztönösen igazodott hozzá, és Géza első mozdulatára kilépett a kutya is. Körme jól hallhatóan kopogott az aszfalton; ezzel sokat segített a férfinak. A következő járdaszakaszt is ismerte, mivel gyakorló útjain ennek a végéig szokott menni, de utána a főútvonalig következő részről csak látó korából voltak emlékei. Komoly feladat volt a második keresztutcáig eljutni. A burkolatot többhelyütt is felpúposították, megrepesztették a vastag gyökerek, máshol pedig aszfaltbuborékok nehezítették a csoszogó ember útját. Egy darabig morgolódott, de felhagyott vele, hogy a magasztos célra összpontosíthasson. A járda végén jó szokásához híven ott várta a kutya.

— Ezzel is meglennénk, pajtikám! — dünnyögte az újabb elismerést. Autó továbbra sem érkezett semerről. — No, most ugrik a majom a vízbe! — Nagy levegőt vett, és lelépett. Szíve egyre hevesebben kalapált. A nagy igyekezettől csizmája orrával enyhén belerúgott a túloldali járdaszegélybe.

— A fene egye meg! — bosszankodott. Jobbra lendítette botját, amíg el nem érte vele a kerítést. A kutya most már nem csalinkázott el mellőle: úgy követte őt láb mellett, mintha pórázon vezette volna: ismeretlen terep, elkél a segítség! A járdára mostantól jobban kellett figyelnie Gézának, és ez lelassította. Ahogy alábbhagyott benne a feszültség, és újra tudott figyelni a környezet hangjaira. Még a lélegzete is elakadt, amikor a főútvonal felől személyautó kanyarodott be, de a motor zaja nem tűnt ismerősnek, így hát fellélegezhetett. Akaratlanul is újra sietni kezdett. Meggondolatlanul kapkodta a lábát, alig hagyott időt a korrigálásra. Érezte, sőt tudta is, hogy ez nem helyes, de a becsvágy hajtotta, űzte. — Meglepni Editet! — csak ez járt a fejében. Már egészen közel járt a főútvonalhoz, jól hallotta a járműveket.

— Szóval, csak fog sikerülni! — örült, és olyan tempóban ment, mintha látna. Teljesen leizzadt, mire a sarokra ért. Ott állt boldogan, a kutya pedig leült mellé, és a lábszárának dőlt: együtt várták az autót. Nem kellett sokáig szobrozniuk: lassított, majd meg is állt egy autó, mire széles mosoly ült ki Géza arcára.

— Hát ti meg mit kerestek itt? — kérdezte a meglepett Edit.

— Áh, semmi, csak sétáltunk egyet! — felelte vigyorogva.

— Bekanyarodom a mellékutcába, és ott leállok — ígérte a nő.

Mire Edit a kocsiból kiszállt, odaért a két jómadár is.

— Ez aztán az igazi meglepetés! — és Géza úgy érezte, ez a dicséret mindennél többet ér.

— Mit tagadjam, nem volt könnyű összehozni.

— Gondolom, de látom is rajtad. Legfőképpen a kabátodon!

— Hogyhogy?

A jobb oldalad csupa kőmorzsalék, a másikat pedig néhány kéregdarabka és némi kosz díszíti.

— Észre sem vettem a nagy sietségben!

A nő megpróbálta kézzel leporolni a piszkot, de nem sok sikerrel.

— Hazaérve majd alaposan letisztítom, most nem bajlódom tovább vele! — nyugodott bele a helyzetbe. — Ezt pedig fogd meg, neked hoztam!

— Mi az? — nyújtotta a kezét Géza.

— Na, vajon mi lehet? — adta át.

— Csak nem egy fehér bot?

— Telitalálat! Viszont kérem érte a fütyköst — és már ki is kapta a férfi kezéből.

— Agyő! — búcsúzott el hirtelen, visszaült az autóba, és már indított is. — A ház előtt várlak titeket!

Így hát a meglepetés kettős lett. Géza “hanyatt-homlok száguldva”, de azért az autó sebességének csekély töredékével iparkodott hazafelé, Edit pedig a kapuban állt, és onnan kapta lencsevégre. Csodálta vakmerőségéért, de féltette is. Nem tudta eldönteni: visszafogja, vagy bátorítsa? — Az élet nagy rendező, majd ő eldönti! — zárta le gondolatban. A lóhalálában érkező férfi kabátja most már mindkét oldalán egyformán volt koszos.

— Szervusz, Fekete Péter! — fogadta Edit. Péter vagy, netán Géza, esetleg személyesen maga a kéményseprő, nem tudni!

— Melyiket szeretnéd magadnak? — lihegte kajánul a férfi.

— Nem is sejted még, hogy milyen hamar megtudod majd!

— Gyere, menjünk be a házba!

— Szívesen mennék, de nem fér az időmbe, csak gyorsan elmondok pár dolgot. Legelőször azt, hogy le a kalappal előtted! Amíg itt kissé eszelősen vágtáztál, végig figyeltelek, és egy tucat fotót is készítettem rólad. Most pedig amiért jöttem:

Ma délután a kíváncsiság elcsalt a vakok szövetségébe. Figyeltem a jövés-menést az utcán, de szétnéztem odabent is. Maradandó élmény volt! Ahelyett, hogy lebecsülnénk ezeket az embereket, példaképül kellene állítanunk őket. Nem vitatom, köztük is akadhat ilyen, olyan, meg amolyan is, de most nem erről van szó. Bár szóban logikusnak tűnik, de én csak ott a székházban döbbentem rá, mit is jelent igazándiból, hogy az élet kihívásainak nem látva kell megfelelniük. Tanulni, közlekedni, dolgozni, háztartást vezetni, gyermeket nevelni, igény szerint kikapcsolódni, a számítástechnikával lépést tartani, és még sorolhatnám, de minek? Ezek egy látónak is becsületére válnak, ők meg ilyen óriási hátránnyal kényszerülnek erre. Tudom, hogy segítségre óhatatlanul szükségük van, de kérdem én, ki nem szorul mások segítségére? Aligha akad közöttünk ilyen. A “fogyatékos” kifejezés is amolyan alábecsülő — és pusztán azért, mert jól látható a bajotok? Hát akkor vajon mik vagyunk mi többiek? Van-e tökéletes ember a Földön? Mert ha nincs, mindannyian fogyatékosok vagyunk, és ezzel értelmét veszti ez a szó. Mennyivel helyesebb lenne mindent a nevén nevezni!

Gézát mélyen meghatotta ez a kifakadás. Könnyen azonosult Edit gondolataival, de azt is sejtette: nem mindenki képes a teljes önállóságra úgy, hogy nem lát. Hogy kik igen, azt már tudta.

— Jártál már a szövetségben?

— Még nem.

— Lenne kedved oda velem eljönni?

— Igen!

— Előtte azonban nem ártana némi fazonalakítás. Mi a véleményed róla?

— Hajvágásra és borotválkozásra gondolsz?

— Igen!

— Rendben van!

— Akkor mindketten pattanjatok be az autóba, de még várj egy kicsit, mert előbb egy plédet terítek a hátsó ülésre a kutya alá.

— Hová megyünk?

— Fodrászhoz!

Egy órán belül vissza is értek. Edit hosszasan nézegette a megújult férfit. — Nem is olyan rossz! — állapította meg magában.

— Na, most már tényleg megyek! — mondta hangosan. — Hogy az indulás előtt feltett kérdésedet megválaszoljam, én az újjáformált Gézára szavazok!

Izzadó tenyérrel fogta meg a kilincset. Közel egy éve járt itt utoljára — igaz, akkoriban a hátsó ajtót használta. Meglepetésnek szánta a találkozót. Hogyan érinti őt a múlt felelevenítése? Emlékeznek-e még rá a vendégek? Azt tudta, hogy a kollégák és Feri bácsi örülnek neki — hacsak az elmúlt hónapokban el nem idegenítette őket, de ezt nem tartotta valószínűnek. Jó érzésű emberek mind, nem véletlenül ragaszkodtak hozzá még akkor is, amikor mély apátiába zuhant. Nos, a válaszokért még néhány lépést meg kell tenni — és benyitott a vendéglőbe.

Továbbra is előzékeny volt Edittel. Az ajtóban előreengedte, de odabent az illemtől eltérően a jobb oldalához csatlakozott: a balján kard nem lóg, a jobb kezében viszont ott a fehér bot. A vendéglőben most is sokan voltak. Az asztaltársaságok tompa moraja összeolvadt a hangfalakból kiszüremlő zenével.

— Az általad javasolt részben a két hátsó asztal szabad. Melyikhez menjünk?

— Amelyik neked rokonszenvesebb…

A nő lágyan belekarolt, a puha szőnyeg elnyelte a cipők kopogását.

Nem véletlenül volt népszerű a vendéglő: a konyhát Oscar-díjas séf vitte. A vendégek belefeledkeztek az ízek harmóniájába, és szívesen maradtak vacsora után is, hogy egy pohár ital mellett beszélgessenek. Egy pincér sem látszott éppen, így észrevétlenül foglalhattak helyet a távoli zugban.

— Na, milyen érzés újra itt?

— Kissé furcsa. Mintha egy nyers gombóc lenne a gyomromban. Kíváncsi vagyok rá, hogy melyik kolléga jön, és milyen képet vág, amikor meglát?

— Egyikük épp most jelent meg egy tele tálcával, de a másik oldalra tart. Már oda is ért az asztalhoz.

— Egy kicsit maradj csendben! Hátha ráismerek a hangjára…

Gézának sikerült kiszűrnie néhány szómorzsát a zene, a zsivaj és az evőeszközök diszkrét kocogásának hangfoszlányai közül. Arca látványosan felderült.

— Nos?

— Semmi kétség, hogy Józsi az!

— Mit érdemes tudni róla?

— Négyünk közül ő volt a legidősebb. Túl van már a negyvenen.

— A kora stimmel.

— Nős, két gyereke van. Mindene a család. Ha teheti, szívesen megy velük kirándulni, de éppen az a legnagyobb baja, hogy alig van szabadideje.

Észre sem vették a közeledő pincért, csak amikor rájuk köszönt.

— Jó napot kívánok!

Géza összerezzent a váratlan hangtól, és Editet bosszantotta, hogy már megint figyelmetlen volt. Ő köszönt vissza gyorsabban.

— Jó napot kívánok!

— Szeretnének vacsorázni?

— Igen! — vette fel szerepét a férfi.

— A pincér két étlapot tett elébük, és megkérdezte, mit innának.

— Edit?

— Ötven százalékos meggylevet kérek, és hozzá szénsavas ásványvizet.

— Az úrnak mit hozhatok?

— Alkoholmentes sört kérek. Félhideget.

— Azonnal hozom — és már fordult is.

— Majd a frászt hozta rám — vallotta meg Géza.

— Kissé figyelmetlen voltam — mentegetőzött a nő. Úgy vettem észre, mintha nem ismernétek egymást.

— Új fiú lehet. Bizonyára az én helyemre vette fel Feri bácsi. De inkább nézzünk rá az étlapra! Sokat nem változhatott, de azért olvasd fel! — kérte.

Miután kiválasztották, hogy mit egyenek, a pincér már vissza is ért.

— A meggylé és az ásványvíz a hölgynek, az alkoholmentes sör pedig az úrnak. Tessék! Sikerült valamit választaniuk?

Miután felvette a rendelést, még megkérdezte:

— Először vannak nálunk?

— Ahogy vesszük...

— Azért kérdezem, mert ebben a hónapban minden új vendégünk kap egy sorsjegyet, és ha a szerencse mellé pártol, négy fős vacsorát nyerhet a cégtől.

— Micsoda újítással rukkolt elő Feri bácsi!

— Ezek szerint Ön jól ismeri a tulajdonost. Nem tévedek, hogy a hölgy most van itt először?

— Igen.

— A sorsjegyet rövidesen a tulajdonos adja át.

— Micsoda meglepetés lesz ez az öregnek! — mondta kissé izgatottan Géza.

— Majd megnézem jól, és elmesélem, milyen arcot vágott. Jó?

— Joviális arcú, pedáns megjelenésű úriember lépett asztalukhoz. Csak Edit arcát láthatta, mivel Géza neki háttal ült.

Meleg hangon köszöntötte a vendégeket, aztán Gézára nézett, és mintha elvesztette volna addigi magabiztosságát.

— Kedves uram — feszengett — ön szinte tökéletes hasonmása egy volt kollégánknak. Nagyon kedveltem őt, de sajnos egy tragédia után elveszítette életkedvét, és teljesen maga alá zuhant. Amikor még nálunk dolgozott, valóságos tükörképe volt önnek!

— Ne légy zavarban, Ferikém! Én vagyok az, Géza!

— A nemjóját, ezt a meglepetést! — ámuldozott — Amióta nem láttalak, teljesen kikupálódtál! Alig hiszek a szememnek! Micsoda nem remélt változás!

— Mindezt Editnek köszönhetem! — szabadkozott. — Ugye, leülsz hozzánk?

— Örömest, amíg a vacsorát fel nem szolgálják. Utána magatokra hagylak titeket, de még visszajövök. Aztán a többiek is kíváncsiak lesznek rátok!

— Rendben!

A pincér érkezéséig Géza beszámolt az elmúlt hónapokról, Edit pedig csendben szemlélte egymásra találásukat. Valamit megérzett erős kötődésükből. Ahogy eléjük került a leves, az öreg jó étvágyat kívánt, és átmenetileg elbúcsúzott.

— Ugye, több volt a tiétek, mint munkakapcsolat?

— Miután ideköltöztünk, a szüleink gyakran elhoztak ide minket, gyerekeket. Feri bácsi, na és persze Ilus néni is megszeretett minket: engem is, de még inkább Enikőt, a húgomat. A legtöbb szakmai gyakorlatot is itt töltöttem, és amint végeztem, tárt karokkal fogadott engem, a zöldfülű pályakezdőt. A munka minden lépését töviről hegyire megismerhettem, így egyengette a jövőmet.

— Ezek szerint, a látásod elvesztése jóval mélyebben érintette, mintha csak egyszerű alkalmazottja lettél volna?

— Ahogy meghallotta, azonnal a segítségemre sietett. Mindent tudott az autóbalesetről, tehát tudta, hogy a barátnőmön kívül nem volt senkim. Én azonban elutasítottam mindenkit, még őt is.

A második fogás illata is étvágygerjesztőnek bizonyult.

— Engem nem zavarna, ha kanállal ennéd a pörköltet meg nokedlit. Úgy talán egyszerűbb!

— Hm… valamikor még a kulturált étkezést is meg kell tanulni — értett egyet Géza, mire Edit kért egy kanalat is a csupa szem felszolgálótól.

Gézát mardosta a szégyen. Pörköltöt kanállal enni! Mások szeme láttára, pláne abban a vendéglőben, ahol évekig dolgozott! De tudta már, mit tehet a szégyen ellen: mindent újra meg kell tanulnia, és ehhez nem hónapok, de évek kitartó, következetes munkája szükségeltetik.

Edit könnyedén falatozhatott volna, ha nem becsukott szemmel próbálja. Kulturáltan enni a frissensültet krumplival nem nagy kihívás, ha az ember látja, mi van a tányérjában, és van kése meg villája. Amíg nagy a hús és sok a krumpli a tányéron, addig csukott szemmel is viszonylag könnyű falatra találni, bár a szelés után még ellenőrizendő talány marad, hogy melyik a szájba való méretű hús, az, amelyik a villán ül, vagy a másik — netán egyik sem. Ahogy fogy az étek a tányérról, úgy kell egyre több türelem a fárasztó végjátékhoz. Hol vagy, hús? Hol vagy, krumpli? Merre bújtatok?? Szégyenkezve olykor bizony kinyitotta a szemét, különben akár záróráig is elcicázhatott volna a falatkákkal.

— Valóban remek a konyha! — ismerte el. Látszik, hogy elégedettek a vendégek, mintha csak otthon lennének. Jól csinálja Feri bácsi!

— Örülök, hogy te is így látod! Nekem igazi ünnep ez a nap. Köszönöm, hogy eljöttél velem!

A nő gyengéden megszorította a kezét: Inkább nekem van mit köszönnöm!

— Hogy ízlett a vacsora, kedves Edit? — lépett az asztalhoz Feri bácsi.

— Épp most dicsértem a konyhát Gézának. Gratulálok a vendéglőhöz is, látszik rajta a szakértelem!

Feri bácsi enyhe fejbiccentéssel köszönte meg az elismerést.

— Ha nem tartjátok túl korainak, menjünk be a hátsó frontra: a többiek már nagyon szeretnének találkozni veletek!

Jócskán elszaladt az idő, mire kiléptek a friss levegőre. Hazafelé csendben ültek az autóban; a némaság olyan meghittnek tűnt. Kis kerülővel értek a kapuhoz; Edit megkerülte az autót.

— Még egyszer szeretném megköszönni ezt a szép estét — és arcon puszilta Gézát.

— Nem hittem volna, Ferikém, hogy legközelebb itt, a kórházban találkozunk!

— Jaj, ne is mondd! De hát nem bújhatok ki a bőrömből!

— Amikor hétfő reggel reszkető hangon felhívott Ilus néni, hogy éjszaka mentő vitt be a kardiológiára, beleborzongtam. Azonnal telefonáltam Editnek: ő is nagyon aggódott. Mit mondanak az orvosok?

— Súlyosnak mondják. Még nem tudni hogy lesz-e műtét, de aligha kerülöm el a kést. Az viszont biztosra vehető, hogy teljesen nyugodt életmódot fognak javasolni. Gondolhatod, hogy ez mit jelent…

— Tehát már csak az a kérdés, hogy megharapd-e az ujjadat, vagy le?

— Valahogy így!

Feri bácsi felesége Edittel beszélgetett az ajtóban. Most találkoztak először, és rokonszenvesnek találták egymást.

— A vendéglőben mennyire tudnád tehermentesíteni Feri bácsit?

Tudod, Editkém, nem ezzel van a baj. Az étterem jól megy: stabil a személyzet, állandóak a vendégek. Az árubeszerzés, a könyvelés nem igazán gond. De az én Ferimet ez a munka élteti, ez ad értelmet napjainak. Hiábavaló tétlenségnek érezné, ha csak a fotelben ücsörögne, vagy a törzsvendégekkel beszélgetne. Bele is pusztulna a drágám hamarosan!

— Értem, én is ilyesfajta munkamániás vagyok — bólogatott Edit.

— Végzetes hiba lenne őt elzárni a munkától, de az eddigi tempót sem folytathatja. A köztes utat kéne meglelni mihamarabb, afféle arany középutat.

— Egészen biztos vagyok benne, hogy találtok megoldást!

— Én is ebben reménykedem, Editkém, de ez aligha a vendéglő lesz. Borzasztó beszélnem róla, de előbb-utóbb túl kell adnunk rajta. Ferinek nem mondták az orvosok, de nekem felvázolták, hogy mi várható: nem egy leányálom! Megrázkódtatások előtt állunk, és nagyon tartok tőle.

— Azt hiszem, Gézával most magatokra hagyunk titeket. Elbúcsúzom még Feri bácsitól is, aztán majd telefonon tartjuk a kapcsolatot!

— Köszönöm, hogy bejöttetek. Láttam az én Ferim arcán, hogy mennyire megörült nektek. Még egyszer köszönöm!

Az autóban Edit beszámolt a hallottakról, és Géza döbbenten hallgatta a rossz híreket. Könnyen bele tudta magát élni az öreg kilátástalannak tűnő helyzetébe.

— Tudod — kezdett bele — nem csak a megrázkódtatásról van szó, hanem arról is, hogy igazándiból nincs kire hagyniuk a vendéglőt. Se gyerek, se rokon. Bármennyiért is adják el, a pénztől nem lesznek boldogabbak. Valamilyen könnyed, felemelő elfoglaltságot kéne találniuk maguknak. Különben ez nem élet, ezt a magam kárán megtanultam már!

— Az élet olyan, legalábbis szerintem, hogy aki akar tenni valamit a maga érdekében vagy másokéban, annak előbb-utóbb sikerülni fog. A szerencse mindig tudja, hogy mikor, hol és mennyire van rá szükség.

— Úgy legyen! — egyezett bele Géza.

8.

A tűzpiros autó leparkolt a mellékutcában. Az anyósülésről kiszálló férfi a késő tavasznak megfelelően öltözött: halásznadrág, rövid ujjú ingpulóver, vászoncipő. A színben és fazonban is harmonizáló ruhadarabok vadonatújak voltak: ajándékba kapta őket születésnapjára. Arcát a napnak fordította, és nagy lélegzetet vett. Olyan izgatottan toporgott a járdán, mint a boksz ajtaja előtt a sikerre éhes paripa. Szemellenzőre nem volt szüksége: Éppen a bejárandó útvonal szorgosan memorizált térképét idézte fel. A székházig egyedül akart eljutni, és tudta, hogy ehhez az elgondolt kezdőpontról kell indulnia. Türelmetlenségében háromszor is megkopogtatta az autó tetejét. Gondolatnyit várt még, de mivel továbbra sem történt semmi, kapta magát, és útra kelt.

— Na végre, hogy rászántad magad, Gézám! — szólt rá a szélvédő mögül bámészkodó Edit. Ha még öt percig várakoztál volna rám, bizonyosan hőgutát kapok idebent. Most viszont mielőbb ki innen! Halkan csukta az ajtót, hogy ezzel is erősítse a férfiban a magára hagyatottság érzését. Utánaeredt; topánja nem csapott zajt. Úgy drukkolt neki, mint egy stadionnyi vérmes szurkoló. A küzdelemben egyikük sem vehet részt, de szívükkel, lelkükkel tűzön-vízen át, de belehajszolják kedvenceiket a győzelembe. Hangosan felszisszennek, ha a versenyző megbotlik, erőt sugároznak feléjük, és ha szép megoldást látnak, a felhőkig szárnyalnak örömükben.

Nem a már-már égető napsugaraktól hevült annyira Géza arca. Mit hevült, egyenesen lángolt! — Miért nem szállt ki az autóból Edit?! Mi a fenét szöszmötöl annyit odabent?! Arról volt szó, hogy pár méterrel mögöttem utánam jön! Felpaprikázva ért az első lelépőhöz, de idejében észbekapott, és kiseperte fejéből az összes háborgást. — Biztosan észrevétlenül akar követni. Nem baj, úgy is jó!

Edit nesztelenül követte a botjával pásztázó férfit. Egy csöpp lelkifurdalást sem érzett. Nem félt a szemrehányástól, biztos volt a dolgában. Közben azon tűnődött, hogy is van ezzel a látással… nem ásta bele mélyebben magát a témába, így hát csak afféle hétköznapi bölcsességekig jutott. — Az élet maga is egy kész csoda — morfondírozott — így az ember is az. A szem nemcsak a látás manapság még elengedhetetlen kelléke, de a lélek igaz tükre is: páratlan alkotás. A legtöbb ember számára a látás természetes állapot, ezért különösebben nem is gondolnak vele — legalábbis addig, amíg a hiánya rá nem döbbenti őket, mennyire fontos is az. Milyen bonyolult áttételekkel fejlődött ki a látás évmilliók alatt a semmiből! Ne feledkezzünk el arról se: jószerivel annyiféle formája van a látásnak, ahány faj él a Földön. Adódik úgy is, hogy nincs szükség rá, meg úgy is, hogy volt látás, nincs látás. Mindkét esetre igaz, hogy csak azok a fajok és egyedek maradnak fenn, amelyek képesek alkalmazkodni. Itt érhetjük újra tetten az élővilág nagyszerűségét, a kiválasztódást. Szeretettel pillantott Gézára: remélem, ő újra a maga ura kategóriába választódik ki!

A férfi továbbra is elszántan nyomult előre. — Egy nagy fekete van előttem, annak a közepében meg egy nagy semmi. — ötlött fel benne. Valahogy így fogalmazott egykor egy fiúcska, és ez a frappáns mondás tízszer, százszor, ezerszer is eszébe jutott már. Igen, neki a szürkésfeketébe, a semmibe kell belelépnie ahhoz, hogy botjával, maradék érzékszerveivel és akaratával önállóan közlekedhessen. De másféle felismeréssel is szolgált még az a gyermek, akinek egyik szemét kővel hajították ki, a másikba pedig belefejeltek: ilyen az élet! Valóban, ilyen az élet. Tán nem is tudta, nem is tudhatta tízévesen, milyen lényegre törően fogalmazta meg a millió szálra bontható, szinte összegezhetetlen valót. Járdán parkoló autónak nekimenni, aknafedélben megbotlani, az utcafrontra kilógó postaládának ütközni, ez mind olyasmi, amin háboroghat az ember, de mint már tudjuk, ilyen az élet. Nem az a fontos, hogy útközben mi mindent kell legyőzni a cél érdekében, hanem az, hogy a végén a győztes boldog mosolyával tekinthessünk vissza. A siker magától sosem jön el, azért rengeteget kell tenni. Sokszor előbb önmagunkat kell két vállra fektetni, hogy utána akár többszörösen is felülmúlhassuk magunkat: csak így kovácsolhatunk előnyt a hátrányból. De vallott még másról is az a kölyök. — Ha találkoznék azzal a két fiúval, azt mondanám nekik: ti láttok, én meg nem. És valóban. Aki elesik, mihamarabb keljen fel, és menjen tovább a dolgára!

Edit többször is majdnem odakiáltott az akadályokkal küzdő férfinak, de az esze mindig felülbírálta a szívét. Bizonytalankodását, esetlenségét látva sem esett kétségbe, nem gondolt rá sajnálkozva. — Küzdj meg a kihívásokkal! — ez volt a hitvallása. Kemény álláspont, de nem minden alap nélküli. Gézát már elég jól ismerte: tudta, hogy önfejűen és tántoríthatatlanul tör céljára, egyértelműen sikerorientált.

— Nem tévedtem! — vont mérleget elégedetten.

Az épület lépcsőjének háttal állva figyelte a közeledő férfit, és arcán nemcsak a fáradtságot látta, de az elégedettség derűjét is. Még öt méter, még három, még egy. A férfi megérezte, hogy áll valaki előtte. Mivel az akadály nem mozdult, finoman megkocogtatta a botjával.

— Szia, Géza! — üdvözölte Edit. — Lelkesen a nyakába csimpaszkodott, és mindkét oldalról nagyot cuppantott sós arcára.

— Totál kimerültem az összpontosítástól!

Kézen fogva indultak be a székházba. Edit az első lépcsőfok előtt és az utolsó után is enyhén megszorította Géza kezét. Néma rejtjel.

— Pihenésképpen üljünk be pár percre a büfébe! — javasolta.

Alig néhányan lézengtek bent. Ők egy szélső asztal mellé telepedtek, és melegszendvicset kértek üdítővel. Csendben eszegettek, kortyolgattak.

— Sokféle szolgáltatás vár itt — kezdte Edit. — Két egyesület és egy független csoportosulás képviseli a fővárosban és környékén élő tagok érdekeit. Van egy bolt, ahol segédeszközöket árulnak; ott vettem a botodat. Létezik braille- és hangos könyvtár is. Ez utóbbiból kazettán és CD-n kölcsönözheted a felolvasott könyveket — több ezret. A számítástechnika jelentősen megnövelte a lehetőségeiteket. Van egy speciális program, amivel eredményesen használhattok szinte mindent, a szövegszerkesztőtől az internetig. Sarkig tárulnak előttetek az eddig zárt kapuk. Többféle tanfolyamot indítanak: lehetsz gyógymasszőr, tanulhatsz számítástechnikát, és még az elhelyezkedésben is megpróbálnak segíteni. A legtöbb képzés díjmentes. Jelentkezhetsz olyan, három hónapos, bentlakásos tanfolyamra, ahol mentálisan és a gyakorlatban is felkészítik az új életre azokat, akik felnőtt korukban veszítették el a látásukat. Na igen, és vakvezető kutyát is igényelhetsz.

Géza csak az asztalt bámulta.

— Kultúrprogramokat is szerveznek. Vers, irodalom, komoly- és könnyűzenei koncertek. Van, amit a tagok adnak elő, és van, amit meghívott vendégek. Mit szólsz mindehhez?

Felemelte fejét, és a nő felé fordult. — Szép-szép, de ezek még oly távoliak nekem…

— Mégis, miből csipegetnél?

— Olvasni hasznos dolog. Leginkább a hangos könyvtár vonz.

— No és a számítástechnika? Van géped, és bizonyára használtad is.

Csend.

— Tán nem tartod magad képesnek arra, hogy megtanuld? — piszkálta meg a hiúságát.

— Ha más képes rá, én miért ne lennék?! — fortyant fel.

— Remek! Azt még nem is mondtam, hogy személyi kísérő szolgálat is van, tehát könnyen idejuthatsz. Ősszel indul a tanfolyam, addigra tagja lehetsz a szövetségnek. A múltkor megkérdeztem, hogyan kölcsönözhetsz a hangos könyvtárból: ezt külön engedéllyel akkor is megteheted, ha nem vagy tag. No, mit szólsz hozzá?

Egyre többen jöttek a büfébe. Az érkezők többsége otthonosan viselkedett. Egyikük még botot sem használt: rutinosan rendelt a pultnál, és felpakolva távozott.

— Helló, lányok, helló, fiúk! — köszönt egy érkező fiatalember.

— Nézzetek csak oda! — hívta fel a többiek figyelmét egy kedves arcú nő. — Ödön barátunk közeleg!

A csapat nagy ovációval fogadta.

— Merre vagy, Réka?

— Erre gyere, Döndödöm — igazította útba egy férfi. Már alig bírtunk Rékával, annyira bezsongott érted!

A hátbacsapás döngése még a harsány nevetést is elnyomta.

— Ilyen kardos cifraságból kevés akad, barátaim! — közölte büszkén a letelepedő férfi, és összepuszilkodott barátnőjével.

— Merre jártál ma? — érdeklődött Réka.

— Egész nap úton voltam. A bankban kezdtem, mert fel kellett vennem némi pénzt az automatából, aztán irány a számítástechnikai bolt, mert kellett néhány belső egység. Hazafelé az orvosnál felírattam a gyógyszereket, amiket persze ki is kellett váltani, és végül bevásároltam hétvégére a sarki fűszeresnél. A tömött szatyorral felcaplattam a másodikra, mindent elpakoltam a helyére, ejtőztem egy órácskát, és már indultam is, hogy ezt átadjam neked — és egy csokor virágot nyújtott át barátnőjének.

— Milyen apropóból kaptam?

— Boldog születésnapot kívánok hozzá, gyönyörűségem!

— Éljen, éljen, az ünnepelt! — hangzott kórusban.

— De szép, és milyen tarka illata van! — lelkesen körbenyújtotta a kompozíciót, hogy a többiek is megszagolhassák.

— Honnan tudod, hogy szép? — kíváncsiskodott elégedetten Ödön.

— Onnan, hogy tőled kaptam, és az csak szép lehet!

A feldobott labdát gyorsan lecsapta valaki:

— Ha nem vagyok indiszkrét, fiatalok, mikorra várható az esküvő? Úgy táncolnék már egyet!

— Mi is szeretnénk ott lenni! — helyeseltek a többiek is.

— Na, akkor most nyugodtan lapozhatunk egyet! — vette elejét Ödön a további találgatásnak.

— Kérsz valamit? — kérdezte a mátkajelölt.

— Egy traubit szívesen meginnék.

Géza és Edit csendben figyelte a társaság mozgalmas életét.

— Lát valamelyikük? — kérdezte halkan a férfi.

— Ahogy így elnézem, egyikük sem. Sokukról azonnal lerí az állapota, de ülve például rólad sem tételezném fel. Rékán viszont fekete szemüveg van.

— Mennyire vidámak és fesztelenek, mintha kutya bajuk se lenne!

— Számodra is eljön még ez az idő! Tán hamarabb, mint remélnéd!

A pulttól visszaigyekvő Réka megbotlott Géza székében, és alaposan nyakonöntötte üdítővel. Ösztönösen ugrott talpra, és hogy nagyobb legyen a káosz, felborította a széket. Erre a zajra aztán mindenki felfigyelt.

— Ne haragudjon! — mentegetőzött Réka.

— Semmi baj — nyerte vissza lélekjelenlétét az áldozat. — Úgyis melegem volt.

Edit talpra állította a széket, és elindult, hogy visszakísérje helyére a megszeppent nőt. Közben megérkezett Ödön is.

— Mi a baj, drágaságom? Netán maszatos a szemüveged?

— Kissé elnéztem a dolgot, és nyakon öntöttem a fiatalembert.

— Semmi baj — biztosította újra Géza.

Ödönék bemutatkoztak. — Nem vagytok ismerősek nekem — vette át a kezdeményezést. — Jól sejtem?

— Egy éve veszítettem el a látásomat, és most járok itt először.

— A barátnőd sem lát?

Géza nem javította ki a jóhiszemű félreértést.

— Ő szerencsére lát, és mindenben segít nekem. Rengeteget köszönhetek neki.

— Az jó, ha akad segítő, de nem szabad teljesen ráhagyatkozni. Az előbb-utóbb kikezdi a kapcsolatot.

— Szó nincs róla! Keményen küzdünk az önállóságomért.

— Akkor gond egy szál sem!

Közben a nők is diskurálni kezdtek egymással, majd elmentek a pulthoz, ahonnan traubival tértek vissza.

— Üljetek le hozzánk! — indítványozta Edit.

Ezt nagyban megkönnyítette, hogy a társaság időközben szedelőzködni kezdett. El is búcsúztak négyüktől.

— Ti mióta nem láttok? — érdeklődött Géza.

— Én nyolc évesen, szembetegségben veszítettem el a látásomat — kezdte Ödön. — Réka így született.

— Miért van rajtad fekete szemüveg? — kérdezte Edit.

— Csúnya a szemem, azért viselem. Máskülönben mindenki világgá szaladna előlem.

— Még én is! — nevette el magát Ödön.

— Rád férne egy kis testmozgás, Döndödöm, pár kilót nyugodtan leadhatnál.

— Nem tehetek róla. Túl ízleteseket főzöl!

— Ti teljesen ellátjátok magatokat? — csodálkozott Géza.

— Hát úgy többé-kevésbé. Lényegében igen.

— Mikor vagytok leginkább ráutalva másokra? — firtatta Edit.

— Általában, ha vásárolni kell. Önkiszolgáló boltban mindenképpen, és mondjuk ruhavásárláskor is. Tudod, nem árt odafigyelnünk az esztétikára sem. Nekünk akár mindegy is lehetne a ruha színe, fazonja, de mégsem úgy van az. A bürokráciával is sok a gond. Töméntelen igazolást kell beszerezni, űrlapokat kitölteni. Inkább hagyjuk is!

— Mi a legrázósabb így nem látva?

— A közlekedésre nagyon kell figyelni. Az új útvonalakat nem könnyű megtanulni. Ha az ember — mondjuk betegség miatt — sokáig nem megy le az utcára, akkor szinte újra kell tanulnia a közlekedést. Az olyasmi, mint a zongoraművésznek a napi gyakorlás. Ha kihagy, vagy nem gyakorol eleget, tüstént megérzi a hiányát.

— És te hogy állsz? — kérdezte Réka.

Már magam takarítgatom a lakást, rendet tartok, és gyakorlásképpen elbotozgatok a környéken. Ma nagy sikerem volt. Edit a harmadik keresztutcában hagyta az autót. Elmondta, hogy hogyan jutok el idáig, és teljesen egyedül megcsináltam!

— Belevaló fickó vagy! — hangzott el kétfelől is.

— Jól gondolom — kezdte Ödön — hogy nem ismersz közülünk senkit?

— Senkit.

— Ha akarod, cserélhetünk telefonszámot!

Négyesben indultak ki. A rutinos botosok haladtak elöl, és Géza lényegében a fülére hagyatkozva követte őket. Edit hátrébb ballagott.

— Mivel mentek haza? — kérdezte Géza.

— Villamossal. Alig pár megálló, és utána jöhet a séta.

— Ha gondoljátok, szívesen elkísérünk a megállóig — ajánlotta Edit.

— Köszönjük, de elboldogulunk.

— Akkor a következő sarkon útjaink elválnak, mert ott parkolunk az utcában.

A nyár forró öleléssel fonta körbe a tavacskát. A dombok lankásan futottak alá a vízig. A part menti nádason túl terebélyes füzek sorakoztak. A rejtek távol esett a nagyvilág forgatagától, a természet szinte érintetlen maradt. Kevesen ismerték, de akik igen, messziről is elzarándokoltak az idilli környezetbe.

Edit ezúttal is valami alapvető harmóniát érzett a tájban. Eleinte izgult, hogy lesz-e kedve Gézának ilyen messzire eljönni, ezért kellemesen lepte meg a heves válasz:

— Mi az, hogy van?! Alig várom az indulást!

Az elmúlt bő évben lényegében ki se mozdult otthonról, és most mintha kinyílt volna előtte a világ.

— A füzek mellé telepedjünk, vagy a napra? — kérdezte Edit.

— Válasszuk a félárnyékot! A bőröm ugyan bírja a napot, de nem árt az elővigyázat.

Letelepedtek, és amíg Edit a holmikat pakolászta, Géza hasra vágta magát. Addig keresgélt, amíg nem talált egy vastagabb fűszálat; azt letépte, a szájába vette, és önfeledten rágicsálta.

— Bekenjelek napolajjal? — kérdezte Edit.

— Már készen is állok — és mindkét kezét az oldalához simította.

Felszisszent, ahogy a hűs olaj felhevült bőrére csöppent. Tiltakozását a hátát simogató női kéz érintése csitította el — olyannyira, hogy el is szenderült tőle.

— Kenhetem a lábadat is?

— Nem ártana annak sem — riadt fel, és egy pillanat múlva folytatta is a durmolást, ahol az imént abbahagyta.

A nő csak az egyenletes szuszogásra figyelt fel. Nem méltatlankodott, mi több, elégedettség töltötte el. Szóval ennyire jól esik neki?!

— Ébresztő, hétalvó! — kopogtatta meg Géza kobakját. — Nem lenne kedved bekenni a testemet?

A férfi szeméről a pillanat töredéke alatt fellibbent az álom fátyla. Öregurasan, nyögdécselve tápászkodott.

— Épp akartam javasolni.

— Vettem észre rajtad!

A hátával és a nyakával kezdte, a karcsú derékkal folytatta. A nő combja feszes és izmos volt. Észre sem vette, ahogy elidőzött rajta.

— Ennyi elég is lenne belőle, mert a végén az elülső oldalamra semmi nem jut az olajból — és Edit már fordult is.

A karcsú lábszáron hamar végigfutott a férfi keze, és amint följebb ért, vibráló izgalom kapta el. Biztos volt benne, hogy a heves reakciót Edit is észrevette.

— Csináld csak nyugodtan! — jött a biztatás.

Gézán hőhullámok futottak végig. Betartotta az illő diszkréciót, de a combbelső csak úgy hevült a tenyere alatt. Megmozdult benne a férfi, úgyhogy már nem csak a tikkasztó sugarak izzasztották. A formás kis hason mintha tűz marta volna a kezét — ráadásul a bikini fölsőnek valamiképp nyoma veszett. Továbbra is körültekintően járt el.

— Nem is gondoltam, hogy ennyire ügyes a kezed — ült fel Edit, és persze észrevette a nyilvánvalót, bárhogy titkolta volna Géza.

— Jut eszembe, elől még be sem kentelek — somolygott.

Mire kimondta, a férfi már hasra is vágta magát.

— Majd később, most nincs kedvem hozzá.

Szótlanul napozgattak egy ideig.

— Szeretnéd látni az arcomat?

— Nem is tudom. Újra látni mindenesetre jó volna, de nem hiszem, hogy ettől másképp éreznék irántad.

— Akkor jó, mert nem vagyok szép!

— Bolond vagy! Mi az, hogy szép? Nekem nálad szebb nő nem létezik a világon, még akkor sem, ha olyan rút lennél, mint száz vasorrú bába. Ha valóban nem megkapó, akkor meg örülj annak, hogy nem látok: ez eleve kizárja, hogy felületesen, a puszta látvány alapján ítéljek. Akkor tán észre sem vettelek volna. Ha pedig ilyen remek alak mellé még a pofid mutatós is lenne, lehet, hogy önbizalmam se lett volna. Eleve feladtam volna a reményt, hogy lehet esélyem nálad. Ha nem a képet nézzük, teljesen más lesz a szépség. Az az emberség, ami belőled sugárzik, semmi mással nem mérhető össze.

— Mindig ilyen mélyen gondolkodtál erről?

— Tudja a fene! Részint bizonyára igen, másrészt biztosan nem. Ez a rövid idő sok mindenre megtanított. Jobban megismertem magam — helyesebben: meg kellett ismernem magam, mert csak biztos alapról mászhatok ki a gödörből. Én pedig eltökéltem, hogy ki akarok jutni a napra!

— Nyugodj meg, kijutsz! Részben már ki is jutottál.

— Ebben megkérdőjelezhetetlen a te érdemed — remélem, ezt tudod!

— Ahogy egyre jobban megismerlek téged, egyre inkább felnézek rád. Sokat tanulok tőled. Bennem is ott munkálkodik a küzdés szelleme, de lehet, hogy a te helyzetedben nem lenne ennyi erőm.

— Fontos felismerésre jutottam — vette át a szót Géza. — Az én életem innentől semmi másról nem szólhat, minthogy értelmesen, önmagamnak és másoknak is hasznosan éljem napjaimat. Ha hol így, hol úgy lekötöm magam, akkor gondolataim nem az állapotom körül keringenek majd, nem gubózom önmagamba, és tevékeny ember maradok. Óriási kihívás az élet: értelmet kell adni az évtizedeknek. Persze több dologgal kell próbálkozni egyszerre, mert egyfélére hamar rá lehet unni — és mindig új dolgokat kell találni.

— De ez nem csak rád, rátok igaz, hanem mindannyiunkra. Hiába egészséges valaki, ha nem tudja magát hasznossá tenni, és akkor megkérdezheti: mi értelme van az életnek? Szerinted, Géza, mi az értelme?

— Ahogy mondtam: töltsük időnket értelmesen, hogy az magunknak és másoknak is hasznos legyen! Még valamit: aki csak a pénzre hajt, aligha talál igazi örömöket. Semmi kifogásom a sok pénz ellen, de csak akkor, ha én használom a pénzt és nem a pénz engem — mint Feri bácsi és Ilus néni.

— Jó, hogy említetted! Mit tudsz felőlük?

— Az este felhívtak. Az öreg sokat emésztette magát a vendéglő miatt. Nehezen, de belátta, hogy el kell adnia. Nem akar vele sokat vacakolni, de azért alaposan megnézi, hogy kinek és mennyiért adja tovább.

A nap észrevétlenül kúszott fel, talán már túl is járt a zeniten.

— Még nem is voltunk benn! — ötlött fel Editben. — Nem lenne kedved úszni egyet?

— Kézen fogva mentek le a tóhoz, és elsőnek a nő lépett a vízbe.

— De klassz! — lelkesedett.

— Nem hideg?

— A lehető legjobb — és lendületesen belegázolt.

Géza az első lépés után visszahőkölt.

— Sportembernek gondoltalak! — csipkelődött a nő, mire Géza savanykás mosollyal újra nekivágott.

Hallván, hogy Edit már úszik, ő is nyakig merült, és tempózgatott — óvatosan, ügyelve arra, hogy szükség esetén letehesse a lábát.

— Miért nem jössz utánam? — kiáltott vissza a tavacska közepéről Edit.

— Nem kockáztatok feleslegesen!

Edit visszafordult, és közben csöndesen közeledett. A terve készen volt: de hogy reagál rá Géza?

Hátulról átölelte, és hozzásimult, meztelen mellbimbója valósággal belefúródott a bozontos felsőtestbe. Lábával erőteljesen átkulcsolta a férfi derekát, és a létező legtermészetesebb hangon a fülébe lehelte:

— Megérkezett a világ legszebb nője az ő csodálatos Gézájához!

Teniszlabdát dobáltak egymásnak, olyan virgoncan, mint két pajkos gyermek. Géza a loccsanás hangja alapján találta meg a játékszert, és igyekezett kitalálni, merre is dobja azt szerelmének — mert abban biztos volt, hogy ez az érzés a szerelem.

— Az ég felé tartom a tenyeremet! Próbáld meg beledobni a labdát!

Új játék, új lendület, közös kihívás. Egészséges versengésbe kezdtek. Egyszer a labda homlokon kapta Gézát, és ő látványosan hanyatt dobta magát a vízben. Elmerült a habokban, de még így is jól hallotta a felcsattanó nevetést. Talpraevickélt, és vigyorgott, mint a vadalma.

Véget vetettek a mókának. Egymásba fonták mutatóujjukat, úgy indultak kifelé. A sekélyesben már szaladtak. Lábnyomukban fodros tajték született, és freccsent szét boldogan a nagyvilágba. Szárazra érve, Géza maga elé penderítette az ő gyönyörűségét, magához ölelte, és szájuk hosszan egybeforrt.

— Úgy érzem, végre partot értünk! — mondta a csók után, Edit pedig válaszul újra hozzábújt.

Hazafelé egy útszéli csárdában vacsoráztak. Arany keze volt a szakácsnak, de erről a napról mégsem ez maradt meg emlékezetükben.

— Már beszéltem róla neked — mesélte Edit — hogy sikerrel indultunk az uniós pályázaton. Az igényes vendéglátást céloztuk meg. Ma már nem elég a színvonal, hanem valami eredetiség is kell hozzá. Aki egy merész ötlettel eltalálja, mire van igény, jókora részt szakíthat a piacból. A verseny egyre élesebb, hajszálon múlik a siker.

— Az én ötletem egy olyan étterem, ahol teljesen sötét van. Nem titok, hogy ez rólad jutott eszembe. No és mi kell ehhez? Te nem csak egy jó, fiatal szakember vagy: ott van a fejedben mindaz, amire az értelmes élethez szükség van. Céltudatos tevékenységre, testhez álló feladatok megoldására vagy ítélve. Ki kell dolgozni az étterem működtetését: kik legyenek a nem konyhai személyzetben, és ki mit csináljon? Hogyan vegyék fel/adják le a rendelést, szolgálják fel az ételt-italt, hogyan érhetjük el, hogy a vendégek biztonságban érezzék magukat, és tudjanak önállóan tájékozódni? Mi legyen az a csak erre a vendéglőre jellemző, folyamatosan megújítható hangulati elem, ami visszacsalogatja a vendégeket? Főszerephez juthatnál az egész kialakításában és a működtetésében is. Nem tudom, mennyi pénzed van, de ha akarod, tőkével is beszállhatsz. Mit szólsz mindehhez?

— Alaposan megleptél. Így elsőre egyetértünk abban, hogy a dolog akkor életképes, ha a vendégek nem érzik magukat kiszolgáltatottnak: csak akkor élvezhetik felszabadultan a szokatlant. Egy működő rendszer kidolgozása, a részegységek illesztése komoly feladat. Ilyen feltételekkel sokkal nehezebb a pincér munkája.

— Úgy tudom, külföldön az ilyen helyeken infraszemüvegben dolgoznak a felszolgálók!

— Infrában?! Miféle gagyi helyek azok? Hogyan szolgáltathatják ki a vendéget a személyzetnek? Ez nem korrekt! Ilyen vállalkozásban csak úgy veszek részt, ha a vendégekkel kapcsolatba kerülő személyzet egyetlen tagja sem láthat!

A városhoz közeledve Géza csendben ült az autóban, feje csak úgy zsibongott az előtoluló ötletektől. Csak a fékezésre eszmélt fel.

— Már meg is érkeztünk? — zökkent vissza a valóba.

— Meg bizony!

— Ne szállj ki, szerelmem, biztosan nagyon fáradt lehetsz a sok vezetéstől. Majd itt az autóban elbúcsúzunk. Csak azt mond meg nekem, hogy merre keressem a kaput?

— Ahogy gondolod. — Megcsókolták egymást. — A bejáró épp ott van, ahol kiszállsz!

Nagy nehezen kikászálódott. Hamar rátalált a kilincsre, de a formája idegen volt. Megtapintotta a kerítésoszlopot is, fölöslegesen. A talpával is csak ismeretlenre talált. Zavarba jött.

— Mit szólnál hozzá, ha mégis kiszállnék?

— Valami nagyon nem stimmel itt — hebegte.

— Mit nem értesz, egyetlenem? — lépett hozzá a nő. Ha még nem jöttél volna rá, ez az én házam kapuja...

9.

— Szervusz, Ferikém! — szólt a telefonba Géza. Hogy vagy? Hát Ilus néni?

— A szívem egyre jobban viseli magát. Amúgy meg… hát te is tudod. Az asszony úgy vigyáz rám, mint egy kardos őrmester. Szorulok tőle eleget, de jót akar, és ez legyen a javára írva. Hogy vagytok Edittel?

— Vidáman! Egyre szorosabb szálak fűznek egymáshoz. Már régóta nem éreztem ilyen felhőtlenül boldognak magam. Tele vagyok tervekkel és tettvággyal, alig férek a bőrömbe. Újra pezseg bennem a vér.

— Nagyon helyes! Fiatalok vagytok még és eszesek, tiétek a jövő. Drukkolok nektek!

— Van-e már vevő a vendéglőre?

— Kuncsaft még nincs, érdeklődő viszont akad. Amolyan minden hájjal megkent svihák. Előbb-utóbb majd csak befut egy megbízható üzletember is.

— Minket viszont komolyan érdekelne a dolog.

— Téged?! — képedt el az öreg. Mit akarsz kezdeni vele? Egyáltalán, ki lenne a társad?

Géza beszámolt az előzményekről, majd a tervekre tért:

— Kétfunkcióssá alakítanánk az éttermet, hogy ne csak hagyományosan, de teljes sötétben is működhessen. Ezzel a változattal úttörők lennénk a piacon.

— Most komolyan beszélsz, vagy csak ugratsz engem?

— Halál komolyan. Ha sikerül megegyeznünk, megvennénk a boltot.

— Szóhoz sem jutok. Öreg motorosnak érzem magam a szakmában, de ilyenről még nem hallottam. Egyáltalán, hogyan akartok a sötétben üzemelni?

— A részleteket én dolgozom ki. A főbb elvek már megvannak, de a részletekhez az eddiginél pontosabban kell ismernem a belső elrendezést. Ha emlékeim nem csalnak, az éttermed egészen kis átalakítással tökéletes lenne erre a kettős feladatra.

— Kik szolgálnának fel a sötétben? Nem hiszem, hogy a jelenlegi kollégák repesnének az örömtől…

— Nem akarok nagyon előre szaladni, de a sötétben kizárólag nem látók dolgoznának. Világosban elsősorban a régiekre számítok, de aki világítatlan helyen képes kifogástalanul kiszolgálni a vendéget, annak megy ez máskor is. Apropó! Akár sikerül megalkudnunk, akár nem, de ha veszünk egy vendéglőt, mindenképp számítanék szakmai tanácsaidra.

— Nem vagy óvatlanul merész? Nem vállalod túl magad? Mindent egy lapra feltenni kész felelőtlenség!

— Hiszek benne!

— No, jó! Maradjunk annyiban, hogy megbeszélem az asszonnyal, és utána jelentkezem nálad. Rendben van?

— Köszönöm, és várom mielőbb!

Nem volt kétsége afelől, hogy dűlőre fognak jutni — és visszaköszönt rá a nem is távoli múlt. Mennyire reménykedtek szüleivel, hogy sikerül egy családias kisvendéglőt összehozniuk! Az autóbaleset viszont teljesen padlóra küldte, még az életkedvét is elvette. Az öregnél és Ilus néninél, mint afféle mentsvárban próbálta felejteni a felejthetetlent. Segítségére lehetett volna ebben a váratlanul felbukkanó Dóra is. Ki tudja, hová vezetett volna szépen induló kapcsolatuk, ha... Az álom, végleg szertefoszlani látszott, és most hirtelen újra összeáll a kép — morfondírozott félálomban, és máris az újfajta üzemen járt az esze.

A konyhai munkától eltekintve át kell formálni az összes tevékenységet. Induljunk csak befelé az ajtótól! Teljesen sötét előtérbe lépjen be a vendég, vagy legyen pár wattnyi sejtelmes derengés? Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ha sokáig ülnek a sötétben, kitágul a pupillájuk, úgyhogy nem szabad átmenet nélkül napfényre engedni őket, mert a hirtelen fénytől károsodhat a szemük.

Kellenek majd kísérők, akik fogadják, be- és kivezetik a vendégeket, elmagyarázzák nekik, hogyan használhatják az éttermet, üzemeltetik a ruhatárat, meg ilyesmi. De mi lenne, ha ez nem külön munkakör lenne? Mindenki készüljön fel az összes munkára, így a felszolgálásra is! Miért is ne? Sokkal rugalmasabb lesz a rendszer, egyszerűbb kiváltani a távollévőket. Igen, ez lesz a helyes út! Meg kell fogalmazni, hogy mit vár a jelentkezőktől: legyenek intelligensek és sikerre orientáltak. Fontos a jó beszéd- és kapcsolatteremtő készség, legalább egy idegen nyelv középfokú ismerete — aki ennél többet tud, előnybe kerül. Nagyjából annyi nő legyen, mint ahány férfi… Hopp, még valami: amikor fogadják a vendéget, a keresztnevükön kell bemutatkozniuk. Sehogy se jutott hozzá, hogy összegezze csapongó gondolatait, folyton új ötletek rohanták meg. A feje már méhkasként zsongott. Füttyentenie sem kellett Kóborért, mert ahogy lendületet vett a felálláshoz, már a vele szemben heverésző kutya is talpon volt.

— Gyere pajtikám, mozogjunk egyet!

A vastag felhők tompítottak valamicskét a hetek óta fullasztó kánikulán. Az utcára jótékony harangként borult a csend. Tüdejét teleszívta levegővel, elgémberedett tagjait hosszasan nyújtóztatta. Nem törődött vele, látják-e vagy sem, csinálta, amihez kedve volt — és mindezt csak azért, mert a maga ura volt már. Észre sem vette, hogy gondolatai újra a vendéglő körül keringenek.

— Min töröd a fejed, Gézukám? — köszönt rá a boltból jövet Teri néni.

— Hogy milyen hangon szólaljanak meg az asztalok — válaszolta automatikusan.

— Amúgy jól vagy, fiacskám? — ijedt meg az idős asszony.

— Persze, persze! Ha a vendég belép a sötét terembe, hallania kell, hogy merre van az ő asztala. A kérdés csupán az, hogy mit halljon?!

— A szatyromban van egy flakon hűs ásványvíz, tán nem ártana meghúznod! — próbálta csillapítani a bajt. — Nyomott a levegő, én is cudarul érzem magam! — Szisszenve nyílt a palack. — Itt van, húzd meg alaposan!

A buborékos víz árként dőlt le a szomjas gigán.

— Köszönöm, ez valóban jól esett.

— Ugye valamicskével jobban érzed magad?

Csak ekkorra értette meg, mi aggasztja úgy a szomszédot. A további félreértések elkerülése érdekében elmagyarázta neki, miről is van szó.

A matróna csak tátotta a száját.

— Gézukám, te még nálam is bolondosabb vagy! — Nem lehetett tudni, hogy ezt dicséretnek szánja-e. — Pihent agyra szükség van, de ennyire?!

— Mit bánom én, mit gondol rólam, csak azt az egyet mondja meg, hogy milyen hangokat adjanak ki az asztalok?

— Mit is, mit is — töprengett félhangosan, majd elnevette magát. — Az egyik kukorékoljon, a másik hápogjon, a többi meg: bégessen, röfögjön, mekegjen, gágogjon, kotkodáljon, gurgulázzon, turbékoljon, brekegjen! De még véletlenül se nyerítsen, ugasson, netán nyávogjon!

— Látványosan felvidult Géza, arcán a mosoly egészen a füléig kunkorodott.

— Ez az, ez az! — ujjongott. Hogy ez a kézenfekvő megoldás miért is nem jutott eszembe? A lényeg, hogy így a jó! — magához ölelte, és két oldalról megpuszilta az öregasszonyt.

— Nono, barátocskám, úgy látszik, eltévesztetted a házszámot! — tiltakozott az kedélyesen. Amúgy hogy vagy, Gézukám?

A szó úgy áramlott ki belőle, mint palackból a sűrített levegő; majd’ arrébb taszította hallgatóját. Mikor elapadt az ár, az asszonyság szeretettel simította végig a karját.

— Ha már ilyen remek ötletet adott az asztalok hangjához, kedves Teri néni, igazán összejöhetnénk még, hogy a többi kérdést is végigbeszéljük. Mit tetszik hozzá szólni?

— Nem bánom, fiam! Úgy látszik, igaz a közmondás: egy bolond százat csinál…

— Lehet, hogy igaza van Teri néninek? — tűnődött Géza, és amint hazaért, már nyúlt is a telefonért.

— Szia, Ödön! — és már darálta is. — Tudom már, milyen hangokat akarok. Azoknak az állatoknak a hangja kell, amiket megeszünk. Legyen közte halcsobbanás és méhdöngicsélés is: az még belefér. Az egyedi hangulathoz meg csak néhány példa, mert a lehetőség számtalan: víz hullámzása, vonat hangja az utastérben, forgalmas aluljáró, teli házas sportesemény, tanyasi udvar állatokkal, zivatar mennydörgéssel, játszótéren, iskolaudvaron zsivajgó gyerekek. A lényeg, hogy bőséges információt árasszon… Beszéltél már azzal a fickóval, aki ilyen hangokat rögzít kifogástalan minőségben?

— Többet is ismerek; szerintem mindegyiket be kéne vonni. Mit szólsz hozzá?

— Jó. Már csak azért is, mert így gyorsabban lesznek meg a hangok. Márpedig anélkül bajosan nyílhat meg a vendéglő!

— Rajta leszek! Egy-egy hangulati elemből hány percnyi felvétel kell?

— Legalább egy órányi. Menni fog?

— Nem gond. Kétgigás kártyára rögzítenek. Még több is fér rá. Ha kell, meg is vágják, a zajt meg szűrik. A vendégek úgy érezhetik, mintha tényleg ott lennének.

— Rátapintottál a lényegre. Éppen ezt akarom! Most azonban búcsúzom, mert megjött Edit. Holnap folytatjuk!

— Kivel beszéltél, Gézám?

— Ödönnel. Adtam neki újabb feladatot. Kimondottan élvezi ezt a szervezősdit.

— Az éttermen kívül mi máson jár még az eszed?

Lágyan átölelte, magához vonta, és csókolta, ahol csak érte.

— Sokat gondolok rád, egyetlenem, és tudd meg, rengeteg energiát merítek belőled! Egy része ugyan elmegy a tervezgetésre, az irányításra, de azért marad még. Gyere, menjünk el tusolni!

Hűs záporként zúdult rájuk a víz a rózsából. Előkerült a tusfürdő; kéjesen kenegették vele egymást. Kezük, szájuk nem tudott betelni a másikkal, és a szerelem csak ömlött, egyre ömlött, bő sugárban.

A konyhába Edit ért ki hamarább. Arca kipirult, mint egy babáé. Éhes volt, de inkább lerogyott egy székre.

— Hol vagy, Editkém? — lépett ki Géza is a fürdőből.

— Elmenekültem előled, te mániákus!

Géza képe kikerekedett az elismeréstől.

— Éhes vagyok! Ha üres az asztal teteje, téged eszlek meg, nyuszikám!

A fenyegetés hatott. Edit perdült egyet-kettőt, és már lakmároztak is.

Az éhes farkas teletömte a száját, és rázendített.

— Szinte összeállt a fejemben a szükséges hangok listája.

— Na, és hogyan rendelnek a vendégek, te nagyokos?

— Pofonegyszerű! — indult be. — Minden vendégnek lesz egy telefonja az asztalon. Gombokkal lépkedhet a menüben, hogy mindent gyorsan megtaláljon. Ezt még a kísérő elmondja neki, amíg az asztalhoz vezeti. Aki mégsem boldogul a több nyelvű információs blokkal, csak lenyom egy gombot, megnevezi az asztalt, és már jön is valaki a tartalékból.

— Eddig tetszik!

— Van még más is. A falon hangfalak lesznek, de a félóránként változó hangulatelemeket a vendégek fejhallgatón is élvezhetik, ha a nagy nyüzsgés netán elnyomná. Bárki saját belátása szerint dönthet.

— Még jó, hogy Feri bácsi és Ilus néni mértéktartó árat szabott! Ráadásul teljesen szokatlan módon egy részét részletekben kérték, kamat nélkül. Pedig az összeg megvolt…

— De hát tudod…

— Persze, hogy tudom. De azért mégis!

— Hol is tartottam?

— A fejhallgatónál.

— A mosdóban chipekbe programozott hangok segítik a tájékozódást: a csap felől vízsugár, az ajtóból nyikorgás, a kézszárító meg zúg majd. A rendszert hőérzékelő egység működteti.

— Honnan ismered te ezeket a műszaki dolgokat?

— Aki valamit nagyon akar, az előtt nincs akadály!

— Szerfölött jól hangzik. Ráadásul még igaz is… Van még valami a tarsolyodban?

Komótosan felállt a férfi, odalépett kedveséhez, a nem túl heves tiltakozással dacolva ölbe kapta, és mint zsákmányát, úgy vitte be a hálóba.

Egyre több színt öltöttek magukra a ligeti fák levelei. A vakáció felhőtlen heteiben még hemzsegtek alattuk a sportoló vagy épp a szerelemmel ismerkedő fiatalok. Most alig néhányan kószáltak arrafelé: egyesek magukban, mások párban sétáltak, de szinte mindahányan idősebbek. Nem siettek, csak élvezték a kellemes kora őszt. Az évtizedek megértésével nézték a világot: a gilisztát kihúzó madarat, a szemetes edénybe könyékig hajló kukázót, nagy ritkán egy-egy szaladgáló kisgyermeket. Ha valamelyikük meghallja a közeledő trolit, és ki kellene lépnie, hogy elcsíphesse, inkább legyint — nem mint Pató Pál úr, hanem mint akinek már nincs miért sietnie. Miért is tenné, hová is sietne? Egész életében rohant, robotolt, és annyi fontos, lényeges mellett ment el közben! Tán észre sem vette, észre sem vehette. Elrepült az idő felette — mondhatná teljes joggal, ha nem értené az életet. De érti. Nagyon is. Negyven évesen nem érthetjük el ezt a megértést: legalább hetven kell hozzá. Vajon csak a fiatal lehet szerelmes, boldog, bolondos, netán szép a másiknak? Áh, dehogy is, nem úgy van ám! — felelnék erre a kart karba öltve sétálók. Tudják ők azt is, hogy könnyen ráfaraghat, aki leáll, és a hátralévő idejében csak tesped. Aki korának és teherbíró képességének megfelelő, hasznos elfoglaltságot talál, annak ez az aranykor. A szekér ugyan döcög már, és egyre lassabban döcög. De amíg van mit megzörgetnie az útnak, addig szekér is van.

A távolból kisebb csoport közeledett, mintha tengernyi idejük lenne. Pedig hogy szaladtak volna azok a virgonc kis lábak! Mégsem szaladtak. Egyik se. Csak léptek egyet a másik után, ugyanakkorát. Mindig pontosan ugyanakkorát, mint a masírozó katonák. Mégsem voltak anyámasszony katonái. Ritmust nem tévesztve közeledtek: bal-jobb, bal-jobb — csosszantak a cipőtalpak.

A nyolc alsó tagozatos párban haladva, kézen fogva érkezett a játszótérre. Két felnőtt kísérte őket. Ők továbbra is egy kupacban álltak, mintha túlságosan is jól neveltek lettek volna. Mikor hangzik el a felszabadító varázsszó: oszolj!? Más aligha hallaná meg. A suliban is egymással voltak, idekint is. Szinte mindig egymással vannak, csendesen. Közibük kívülről más gyerek nem furakszik, még alkalmi pajtásnak sem. Magukban játszanak, maguknak játszanak. Ilyen az ő ovális világuk. A mi közös világunk is ilyesforma. Biztos, hogy ilyennek kéne lennie? Aligha. De ilyen. Mitől is deformálódott el ennyire? Hiszen csak rajtunk múlik, hogy milyenné formáljuk. A szekér is csak azért döcöghet tova, mert a bognár lelkiismeretes munkával hibátlan alakúra hajlította a keréknek való fát. Lélek nélkül való ember aligha akad közöttünk, hát akkor?

Egymást unszolva, enyhe erőszakkal előretaszigálva, ki nem mutatott félsszel araszoltak előre az új játéknak számító csúszdához a hadapródok.

— Nem kell félni tőle, gyerekek! — biztatta őket az egyik kísérő. Lecsusszantok rajta, bele a puha homokba. Nem ütitek meg magatokat!

Esze van ugyan a kisiskolásnak, de hát csak gyerek még. Évek múlva az efféle bátorításra már velősen megfelelne: tessék nyugodtan beugrani a kútba, előbb-utóbb talajt fog a lába!

Mondhatná teljes joggal, de sosem fogja. Miért? Addigra tízszer és százszor le fog csusszanni rajta. Miért? Mert nincs más választása. Nem a felnőtt megfellebbezhetetlen szava miatt: önmaga miatt. Csakis önmaga miatt. Ezzel persze ott a játszótéren még nincs tisztában. Mégis egyre csak azt hallja belülről: mássz fel a tetejére, és csusszanj le! Megteszi remegő lábakkal, és bár reszket, de nem csukja be a szemét. Miért is tenné? Hiszen már döntött: irány, bele az ismeretlenbe!

Tessék parancsolni! Itt van egy igazi falusi kerekes kút. Lehet ugrani! A részletekről mindenki maga dönt. Ja igen, ennek a kútnak is van alja odalent, valahol. Nem feneketlen. A kút hibátlan. Nincs mitől tartani! Csak el kell rugaszkodni: ennyi az egész.

Az elsőnek lecsusszanó kölyök arcán jól megfért a pánik az azt fokozatosan oldó örömmel. Egy ideig. Aztán csak a győztes diadala maradt. Ha az izmok engednék, milliószor is körbefutná a mosoly az arcát, csak hogy mindenhová eljusson a nagy hír: legyőzte kiszolgáltatottságát, félelmét! Egyszer. De ezt ő még nem tudja ott a játszótéren. Holnap, holnapután, és még azután is újra és újra le kell győznie képlékeny önmagát. Más lehetősége nincs. Muszáj. Nem a szülők, a tanárok, vagy mások miatt: önmaga miatt. Önmagáért teszi, meg a leendő családjáért.

— No, legalább egyszer ugorjon már bele abba a vízzel teli kerekes kútba! Ahogy meghallom a csobbanást, máris eresztem a vödröt. Nyugodtan belekapaszkodhat a láncba. Erős. Nagyon erős. Minden terhet kibír. Igaz, a láncszemek nem acélból vannak. Csak szükségből.

— Gyerekek! Figyelem! Vége a játéknak!

A kis csoport véglegesen beleveszett a messzeségbe. Egymás szemébe nézett a játszótér sarkában csendesen üldögélő két idős ember. Nem szóltak. Nem mintha nem lett volna mit, de tudták, mire gondol a másik. Fejüket megbiccentették. Komótosan felálltak. Továbbra sem szóltak egymáshoz, nem mintha nem lett volna mit. Gyalogosan tették meg hazáig az utat, és aközben sem szóltak egymáshoz. Nem mintha nem lett volna mit, de a szemük már megtette.

A környék csendjét iparos munka szűnni nem akaró zaja verte fel. Fülsiketítően sivítottak a fúrók, ütemtelenül kopácsoltak a kalapácsok, nyüzsögtek az árut lerakodó emberek. Látszott, hogy nagyon készül valami — de hogy mi, azt nagyon titkolták. A környék lakói elnézően szemlélték a tüsténkedőket, mintha csak a saját otthonuk épült volna.

Autó kanyarodott az épület elé. Középkorú férfi fogadta a kiszállókat. Üdvözölték egymást, és nyakig merültek a teendők megbeszélésébe.

A burkolólapokat tegnap leszállították — tájékoztatta a vendéglő tulajdonosait az építész. A ragasztó és a fuga már korábban megjött. Amint odaérünk, a burkoló kezdhet.

— A határidők tarthatók? — érdeklődött Géza.

— Úgy tűnik, igen. Megteszem, ami tőlem telik.

— Nézzünk szét odabent! — indítványozta Edit.

A vastagon szálló por ellenére végigmustrálták a helyiségeket. Centiről centire egybevetették a tervet az eredménnyel, de nem találtak eltérést. Nem is lehetett. Az építész szakmájának elismert mestere volt, és a társaság több tagjának barátja is.

— Szükséged van-e valamiféle segítségre a továbbiakhoz? — kérdezte tőle Edit az utcára lépve.

— Köszönöm, aranyos vagy, de minden flottul megy.

— Akkor megyünk mi is, mert sok még a tennivaló.

Elfordult a slusszkulcs, felbúgott a motor. Mindketten a biztonsági övet csatolgatták.

— Hová parancsolja a fuvart, főnök úr?

— A szövetségbe megyünk. Délután kettőre hívtam be a jelentkezőket.

— Szerinted hányan jönnek el?

— Megbecsülni sem tudom. Ödön szerint nem lesz gond a létszámmal. Velem tartasz, vagy sietsz tovább?

— Félórácskát maradhatnék, de szívesen kivonnám magam az időkényszerből. Persze, ha kellek neked, ennyi időt tudok szakítani.

— Szó sem lehet róla! Még az autóból se szállj ki! A múlt heti gyakorlás után magam is elboldogulok bent. Ha pedig mégsem, az embernek azért van szája, hogy szükség esetén kérdezzen vele.

— Fantasztikus vagy! Ezt az elszántságot, erőt csak azért hiszem el, mert ismerlek. Hogyan is gyűlhetett össze benned ennyi energia?

— Hiszek magamban, hiszek a tervben, és nem utolsó sorban benned. Különben meg nehogy azért ne tudjak megcsinálni valamit, mert nem látok! Ha egy feladathoz kevés a képességem vagy a tudásom, megkeresem a hiányzó láncszemet. A többit meg már amúgy is tapasztaltad…

— Bizony, ez így van! Önismeret, ismeretség, összeköttetés nélkül még a legfantasztikusabb ötlet, a legígéretesebb terv is könnyen elenyészhet… Nem csak magunkat kell folyamatosan építenünk, megújítanunk, de a kapcsolatainkat is.

A beszélgetést este folytatták.

— Nem kis izgalommal vártam a tájékoztatót — kezdte Géza. — A reméltnél kevesebben jöttek, de szinte valamennyien megfeleltek. Több a nő, és ezt pozitívumnak tartom. Dominálnak a harmincöt év alattiak, de akad ötvenes is. A diplomások jobb lehetőség híján szánták rá magukat. Ami meglepett, hogy a legtöbben több nyelven is beszélnek. Végül is a szükségesnél több jelentkezővel kezdek gyakorolni. Akik fennakadnak a rostán, várakozó listára kerülnek, így ha kell, lesz utánpótlás.

— Volt protekciós?

— Megpróbáltam mindvégig objektív maradni. Ödön és Réka is átvitte a lécet. Tiszta a kezem. Egyébként csak magunknak ártottam volna vele.

— Ezek szerint gördülékenyen mennek a dolgok?

— Úgy tűnik, igen!

Kora délután volt. A metróajtók hangos csapódással záródtak. Nyekkent a szerelvény, és eltűnt az alagútban. A nyitott szellőzőrácson sivítva vágódott be a huzat az utastérbe.

— Lassanként készülődhettek a leszálláshoz, fiúk! — javasolta a két fehérbotosnak Zsuzsa, a személyi kísérő.

— Menjetek csak előre! — ajánlotta Tihamér. Majd követlek titeket!

Egy rutintalan utasnak nem is olyan egyszerű a robogó szerelvényen felállni, és a magukba meredt utasokat kerülgetve az ajtóhoz araszolni.

— Jobb oldalt találod a kapaszkodót! — szólt a hasznos figyelmeztetés.

Zökkenve álltak meg, így testközelből is megismerhette Zsuzsát.

— A botoddal figyeld a rést a jármű és a peron között!

Az időhiányban szenvedő utasok eléjük vágtak, és hosszú sor torlódott fel az egyetlen fölfelé menő lépcső előtt. Lassanként araszolgattak az erős huzatban.

A fellépés nem igazán jól sikerült Gézának. Hiába, nem szokott a tömegközlekedés eme fajtájához.

Ügyetlensége miatt rém dühös lett magára. Zsuzsa hiába próbálta csitítani.

— Mindjárt felérünk! A botod végét tedd feljebb két lépcsőfokkal, úgy negyvenöt fokos szögben, és lazán tartsd a végét! Így pontosan megérzed, mikor kell lelépni. Csak nyugodtan! Ne kapkodd el, menni fog!

— Na, végre! — sóhajtott megkönnyebbülten. — Ez most jól ment!

Kiértek a forgalmas aluljáróba.

— Mi a terved, Tihamér?

— Olyan helyet kell keresni idelent, ahonnan könnyen felismerni a vonuló embereket, a rikkancsot, a latin-amerikai zenészeket, a különböző automatákat, a lépcsőn le és fel igyekvőket és az utcáról leszüremlő felszíni zajt is.

— Hogyan fogod megtalálni?

Tihamér egy mobilnál alig nagyobb hangfelvevőt húzott elő a belső zsebéből.

— Fogd csak meg! — adta Géza kezébe, és fejhallgatót csatlakoztatott hozzá. Vételre állította.

— Baloldalt találod a hangerőszabályozót. Ha túlvezérled, torz lesz a felvétel. Szólj, ha készen állsz a próbára!

A fejhallgató Géza fülére simult. Néhány másodperc múlva jelzett, Tihamér pedig hangosan összecsapta a tenyerét.

— Megsüketülök! — kapta le Géza a fejhallgatót. — Milyen mikrofon van benne?

— Kondenzátormikrofon. Könnyen kezelhető, nem látva is működtethető. Mindössze jó fül és rengeteg tapasztalat kell hozzá.

— Hogyan tovább?

— Felcsatolom a fejhallgatót, és elmegyünk Zsuzsával megkeresni az ideális helyet. A tesztelés is eltart pár percig. Utána visszajön hozzád. Velem szemben álljatok meg, legalább öt méterre! Ha a bal kezemet felemelem, Zsuzsa rögtön jöjjön oda hozzám, de erre csak nem várt esemény miatt kerülhet sor. Figyeljétek az időt!

— Rendben!

Már félórája tartott a felvétel, amikor Zsuzsát és Gézát megszólította egy fiatalember.

— Maguk ahhoz a hangfelvételt készítő férfihez tartoznak? — kérdezte tompított hangon.

— Igen — felelte Géza.

• Milyen céllal rögzítenek?

Miután megtudta, igencsak elámult. — Leleményes ötlet! Én magam is a hangok megszállottja vagyok. Igaz, nem emiatt, de hamarosan külföldre utazom egy hónapra: egészen pontosan Kenyába. Tenger, szafári, dzsungel, a természet és a hangok őshazája.

— Szerencsés embernek mondhatja magát — vélte Zsuzsa. Egy ismerősöm nemrég járt arrafelé. Úgy mesélte, hogy az Egyenlítő környékén olyan élesek a színek, amilyent egy európai el sem tud képzelni. Ami a mi kontinensünkön élénknek számít, az arrafelé sápadt, fakó.

— Pontosan így van — erősítette meg a férfi, majd folytatta.

— Tulajdonképpen miért ne gyűjthetnék hangot Kenyában? Ha már úgy is arra járok… Mindketten jól járnánk vele. Ráadásul nekem örömet okozna, hogy segíthetek.

— Nagyon lekötelezne — csillant fel Géza szeme. Ha nincs ellenére, tegeződjünk össze!

— Most sietek valahova, úgyhogy a részleteket majd később megbeszéljük. Tudnál adni valami elérhetőséget?

Eltelt az óra. A kis csapat újra összeállt, és a közeli pályaudvar felé vették az irányt.

— Ó, ez nagyszerű! — lelkesedett az új lehetőségtől Tihamér. Látjátok, aki nagyon akar valamit, azt a szerencse pártfogásába veszi. Milyen páratlan lehetőség! Az ébredő őserdő csodája: szinte már hallani vélem!

— Ez a MÁV szignálja! — nevetett Zsuzsa.

— Hűha! — kapott észbe Tihamér. Erről az alaphangról majdnem megfeledkeztem! Gyere csak ide, Zsuzsi, hadd adjak érte két puszit!

— Csak akkor lehet róla szó — szögezte le Géza — ha a cuppanást is felvesszük!

— Melyik vonatra váltsak jegyet? — kérdezte a kipirult arcú nő.

— Olvasd fel az induló menetrendet!

— Hm… a Vácra tartó jó lesz. Szinte mindenhol megáll, sokan utaznak rajta hazafelé. Nagyjából a menetidő is stimmel. A pályaudvar hangjával kiegészíthetjük!

• Jut eszembe!
• No, mi az?

— Olyan felvétel is kéne, ahol nyílt pályán, illetve állomáson is áthalad a vonat, meg sorompó mögül is! Megfelelően összevágva még teljesebb lenne a hangkép!

— Részemről rendben. Időpontot majd egyeztetünk, már ha oda is el akarsz jönni velünk.

— Erre most még nem tudok mit felelni!

— Szaladok, veszem a jegyeket! — ajánlkozott a nő.

— Nagyon hasznos ötlet — értett egyet Tihamér. — Retúrt vegyél!

— Mit tudsz a többiekről? — érdeklődött Géza. Hogy állnak a gyűjtéssel?

— Szerencsénk van, mert hárman is vidéken laknak, és még állatot is tartanak a ház körül. Manapság egyre ritkább az ilyen hely. Folyamatosan egyeztetnek, és rögzítik azt, ami mikrofonvégre való. Jól teszik, mert a többől mindig könnyebb válogatni, mint a kevésből. Kár, hogy nincs Baja környéki hangvadászunk.

— Miért?

— Ha nem tudnád, szeptember közepe van! A gemenci és a pörbölyi erdő tele van párviadalra ajzott bikákkal. Hallottál már szarvasbőgést?

— Nem — restelkedett Géza.

— Igazán sajnálhatod!

— Hát te?

— Egy ismerősömmel jártam arra így ősz táján. A vadászat miatt szarvasbőgés idején késő délutántól civilek nem tartózkodhatnak az erdőben, de mi az alkony leszálltával beóvakodtunk. Akkor még nem volt hasznavehető felvevőm, tehát csak az emlékét tudom felidézni. Még csak kétszáz méterre jártunk az országúttól, amikor az első bika kiengedte a torkát. Ott ballagott el előttünk: keresztezte a mi csapásunkat. Megálltunk, és füleltünk, amíg a csörtetés el nem halt. Mindössze néhány bogár zsongott körülöttünk. Ahogy tovább sétáltunk, száz méteren belülről rázendített az egyik vetélytárs, és mi úgy éreztük, hogy a helyzet kezd melegebb lenni. A félsz akkor költözött belém igazán, amikor meghallottam a harmadik bikát is — épp arrafelé tartottunk. Na, ennek az utolsónak csodálatos hangja volt! Erős, izmos lehetett, fajtájának díszpéldánya!

— Mit csinálsz holnap, Tihamér?

— Meghallgatom, és végleges állapotra hozom a mai felvételeket.

— Én tudok sokkal érdekesebb feladatot!

10.

— Teljesen elcsigázottnak látszol!

— Nem tagadom — hümmögött Géza. — Mégsem bánom. A testi és szellemi fáradtságért sokszorosan kárpótolnak a részsikerek. Ha mindössze ennyi lenne a haszna, már akkor is bőven megérné, de mi több: egyre inkább törekszem az állapotomból fakadó hiányosságok pótlására. Az ezernyi teendő közepette döbbentem rá, hogy mennyi minden nem megy — és mégis, olykor már hosszabb időkre is megfeledkezem róla. A munkára fogott agy nemhogy a múlttal nem ér rá vesződni, de még a jelennel sem. Ha ez igaz — és miért is ne lenne az? — záros időn belül lényegében megszabadulhatok ettől a fránya érzéstől. Véglegesen ugyan aligha, mert feltehetőleg mindig akad majd valami, ami erre figyelmeztessen. Ha másfél évvel ezelőtt ilyen káprázatos jövőt vázolt volna fel előttem valaki, bizonnyal hibbantnak tituláltam volna. Most újra élmény végignyúlni az ágyon, és érezni, ahogy az álom súlya beleprésel. Ez talán csacskaságnak hat, de nem az. Minden apróságnak megvan a maga értéke, csak az emberek egyre kevésbé ismerik fel. Másban keresik. Nevetséges vagy nem, de nekem nagyszerű, hogy hideg és meleg víz folyik a csapból, és nagyszerűnek látom — hogy ne menjek túl messzire másik példáért — a sarki fűszerest is. A tárgyak segíthetik ugyan, hogy átérezzük a világot és megtaláljuk benne magunkat, de nem teszik meg helyettünk.

— Mi a terved holnapra?

— Már reggel bemegyek a vendéglőbe. Most, hogy véget ért az átalakítás, először én akarom betanulni. El akarok sajátítani mindent, ami a vendégek kiszolgálásához kell. Hogyan közlekedjünk, hogyan szolgáljunk fel, hogyan kísérjük őket ide-oda. Még javában dolgoztak az iparosok, amikor először bejártam a különféle utakat. A kétféle burkolólap talppal egyértelműen megkülönböztethető, ez némi rutinnal gond nélkül megy majd. Holnap visszarakják az asztalokat, befejezik az előteret. A belső dekoráció után jöhetnek a hang- és számítástechnikusok. Ahogy haladnak, kezdem betanítani a személyzetet. A nyitás napja szent és sérthetetlen: az idő elég lesz. Ha mégis szorítana a cipő, majd jobban belehúzunk — és nagyot ásított.

• Jól van, édesem. Békén hagylak, szép álmokat!

— Te, Ferim, biztosan jó helyen vagyunk? — izgult az asszony. Nézd csak azokat a gyerekeket, úgy szaladgálnak a folyosón, mintha semmi bajuk sem lenne. Nekem ez gyanús!

— Ej, Iluskám, hisz a portás mondta, hogy jó helyen járunk. Neki már csak hiszel?!

— Persze, de mégis!

A lépcsőházból bohóckodó kamaszok érkeztek fel, és a folyosó felé vették az irányt. Egyikük nekisodródott Feri bácsinak, akitől rögvest elnézést kért, és már ment is tovább a többiekkel.

— Semmi baj, barátom — szólt utána kedélyesen. — Mit tagadjam — fordult újra feleségéhez — a látvány engem is elképeszt. Sehol egy fehér bot! Hogyan lehetnek nélküle ilyen magabiztosak? Egyszerűen hihetetlen!

— Teljesen olyanok, mint a többi gyerek — oldódott lassacskán Ilus néni is. — Helyesek, aranyosak, bár néhányuk meglehetősen sápadt.

— No és illemtudóak — utalt a karambolra a férj.

A tanári felől harmincasnak tűnő nő érkezett.

— Jó napot kívánok! Ugye önökkel beszéltünk meg mára találkozót?

— Igen, igen! — felelték egyszerre.

— Annyira feszült vagyok, hogy el sem tudom mondani — szabadkozott Ilus néni.

— Igazán nincs mitől tartani, már nagyon várják magukat a gyerekek. Lassanként vége a nagyszünetnek, úgyhogy javaslom, induljunk el!

Az osztályteremben falrengető ricsaj fogadta őket, pedig csak öten voltak bent: hárman kergetőztek, ketten meg hevesen vitatkoztak. A többieknek szőrén-szálán nyoma veszett.

Megszólalt a csengő.

— Mindenki menjen a helyére! — kérte határozottan a tanító.

Nyílt az ajtó, földig lógó nyelvvel érkeztek a hiányzók. Sietve foglaltak helyet.

— Hol csavarogtatok? — érdeklődött egyiküktől a padtárs.

— Elemet vettünk az abakuszba!

— De lökött vagy! — vihogott fel a lány.

— Csendet kérek! — hangzott a tanári asztal mögül. Még Abigél is abbahagyja a vihorászást! Igaz?

A gyerekek elhallgattak.

— Két vendéggel érkeztem — jelentette be a tanár. — Nagy megtiszteltetés, hogy Feri bácsi és Ilus néni felvállalta az osztály pártfogását. Mivel már beszélgettünk erről, a nevetekben is mondhatom, hogy ti is tenni kívántok a jó kapcsolat érdekében. Vállaltátok, hogy még az eddiginél is szorgalmasabbak lesztek. Immár teljesen kizárt, hogy bárki is készületlenül jelenjen meg az órán. Most pedig átadom a szót a vendégeknek.

Hogy miért is nem ment könnyen a beszéd Feri bácsinak és Ilus néninek, arra leginkább a szemük sarkában megjelenő könnyek utaltak. A csupa fül kölykök ugyan nem látták, de az elcsukló hangokból annál inkább kiérezték ezt, bár igazából nem értették, miért is fúl el az öregek szava. Számukra természetes volt, hogy születésük óta nem látnak. Nagy kaland, ilyen az élet!

Némileg ők is izgatottak voltak, de gördülékenyen meséltek magukról. Tartásuk, arcuk figyelmet tükrözött. Az utolsó kettő egyszerre állt fel, mintha csak összenőttek volna. A vendégek meglepetésére helyettük a tanító szólalt meg elsőnek:

— Abigél és Áron ikertestvérek. Mivel egyazon a sorsuk, Abigél vállalta a közös bemutatkozást.

A lányka magabiztosnak tűnt, és meleg hangon szólalt meg:

— Árvák vagyunk; egyik szülőnket sem ismerjük. Amióta az eszünket tudjuk, állami intézetben laktunk és nevelkedtünk. A felnőttek azt mondják, olyanok vagyunk, mint két tojás. Áron nagyon kíváncsi, szívesen néz állatos filmeket, autóversenyt vagy sportmérkőzést. Én inkább olvasni szeretek, zenét hallgatni, meg kirándulni. Jól kijövünk, ritkán veszekszünk. Összetartunk, számíthatunk egymásra. Osztálytársaink szeretnek minket, mi meg őket. Mindössze ennyit szerettem volna mondani mindkettőnk nevében.

Géza lelkes csapatot vezetett. Reménykedve tekintettek az elkövetkező napok, hetek, évek elé: egyedülálló valaminek válhattak részeseivé. Országnak-világnak megmutathatják munkájukat, amivel nem csak maguknak szerezhetnek erkölcsi és anyagi elismerést, de hasonszőrű társaiknak is. A vendéglőben főként a saját dolgukkal törődtek, de mindnyájukat fűtötte a becsvágy, a bizonyítani akarás. Összetartottak: ha valamelyiküknek gondja, problémája akadt, egyszerre siettek segítségére.

— Lépésről lépésre megismerhetitek az éttermet és üzemrendjét — mondta nekik Géza. — Megkérném, hogy valamelyik hátul álló csukja be az ajtót… Forduljatok annak háttal, én pedig veletek szembe állok.

— Most az előcsarnokban vagyunk. Az egyik, talppal jól érzékelhető út innen indul, ahonnét a hangomat halljátok, a másik tőlem egy méterrel jobbra. Ha elindultok felém, három méter után egy sötétítő függönyt találtok majd, de ezt még nem szerelték fel. Miért kell ez? Hogy a távozó vendég szemét hozzászoktathassa a fényhez. Ebben a jelképes zsilipben mindig szűrt fény lesz, még éjszaka is. A függöny az útvonalak közepe táján nyílik. A két, párhuzamos nyomvonal elágazik a ruhatárhoz, a mosdókhoz és az asztalok felé. A ruhatár a nyomvonalaktól jobbra esik. Annyi fogas lesz benne, ahány hely az étteremben. Pontírással és arab számokkal jelöltük meg őket; ilyenek a biléták is. Valamelyikőtök mindig legyen itt, hogy fogadja a vendéget, akit valaki más kísér az asztalhoz. Nem árt egy lélegzetvételnyi szünet, hogy átálljanak a sötétre, ezért itt a legjobb ismertetni az étterem használatát és működését — a tematikát később mondom el nektek, beleértve a mindenhol igénybe vehető hangok használatát is. A ruhatárral szemben vannak a mosdók. Ezek most bal kézre esnek nektek, és majd a visszaúton deríthetitek fel őket. Folyamatosan hátrálok előletek a fotocellás ajtó felé. Kérlek, hogy miután szétnéztetek a ruhatárban, helyezkedjetek el a két nyomvonalon!

A ruhatárat beszélgetve, egymást informálva térképezték fel a jelöltek. Utána két csoportban felsorakoztak a vonalakon.

— Van-e kérdése valakinek? — Mivel nem volt, Géza pár lépéssel beljebb folytatta.

— Megérkeztünk az éttermi részbe. Hol állunk? Egy téglalap alakú helyiség egyik rövidebb oldalának közepén. A következőképpen képzeljétek el: a négyszemélyes asztalok a két nyomvonal külső oldala mentén állnak; a két utolsó hatszemélyes. Az asztalok és a fal között mindkét oldalon bő méter széles sáv vezet, ott toljátok ki a zsúrkocsin az ételt. A velünk szemben lévő fal két szélén van az a két automata ajtó, amin bejöhettek és kimehettek. Az egész útvonalon — beleértve a konyhai szakaszt is — egyirányú lesz a forgalom, tehát semmiképp sem ütközhettek össze. Mindkét hosszú falra hangfalakat szereltünk, de ezek semmiben sem akadályoznak titeket. A bal oldali részben van négy ablak, és amikor sötétben üzemelünk, ezeket spalettával résmentesen le kell zárni. Most pedig lassacskán induljatok beljebb! Ismerkedjetek meg az asztalokkal és a padokkal, próbáljátok ki őket, és járjátok be a zsúrkocsi útvonalát! Az asztalokba süllyesztve vezeték nélküli telefonokat és távkapcsolókat találtok: a vendégek ezekkel informálódhatnak, rendelhetnek, kommunikálhatnak veletek — és mi is így érhetjük el őket a legkönnyebben… Jut eszembe! Az asztalok középvonalát mindkét közlekedő útvonalban egy-egy keskeny, tükörsima felületű betét jelzi. Ha kérdeznétek valamit, rajta!

Kisebb csoportokban indultak felfedező útra. Finoman tapogatták végig a tárgyakat, és alaposan végigmustrálták az érdekesebb részleteket.

— Az asztallap felülete nem egységes! — jegyezte meg egy nő.

— Valóban; majd elmondom, hogy miért. Ugye, te vagy Andrea?

— Úgy tűnik, hogy a zsúrkocsi sávjában is vannak tükörsima burkolólapok! Miért?

— Jól van, Ödön! Látom, te is figyelsz! A pincérnek a sima lapra kell állnia a felszolgáláshoz, így kerül a zsúrkocsi pont az asztal mellé. Ezúttal mégis kitérek a hangokra: egy távirányítóval könnyen bekapcsolhatjátok a keresett asztal egyedi hangját; ezzel a kettős biztosítással képtelenség hibázni. Az azonosítót a bekísérő is bármikor megszólaltathatja, például amikor asztalhoz vezeti a vendégeket.

További kérdések híján Géza újabb feladatot adott.

— A ruhatár előtt találkozunk! — kurjantotta, és nyomtalanul eltűnt.

Nemsokára újra együtt volt a csapat.

— Kifelé jövet a jobb oldali nyomvonalból az első út a női mosdóhoz ágazik le, a második a férfihez. Mindkét ajtón van a kilincs fölött egy elhelyezett chip; az adja a jelzőhangot. A belső térben is hasonló a rendszer. A nők és a férfiak is az őket megillető mosdót vizsgálják végig! A nőiben bal kézre van a mosdó, a falra szerelt kézszárító meg a két mellékhelyiség. A férfiaknál mindezek jobb kézre esnek, és piszoár is van.

Ha már kiismeritek magatokat odabent, rövid pihenőt tartunk, majd a tájékozódást gyakoroljuk. Addig előkészítem nektek a feladatokat!

Bőven délután volt már. A kihalt vendéglőben asztalra hajtott fővel bóbiskolt Géza. Zsebében megcsörrent a mobil. Álmosan kotorta elő.

— Tessék…

— Szia, nagyfőnök! — vidámkodott Edit. Két perc, és ott leszek. Nem találom a kulcsot, nyisd már ki az ajtót! — mire tulajdonostársa kiért, már be is futott. — No, mesélj!

— Az egyik nő nagyon ügyes volt, kenterbe verte a többieket. Holnap átadom neki a csapat felét, hogy megoszthassuk a munkát. Aztán keresek még valakit, hogy szintén rábízzak néhány embert. Ha sikerül, a következő feladatokra már csak őket kell betanítanom, és ez nagy könnyebbség lesz.

— Szenzációs hírem van! Több ázsiai csoport is bejelentkezett az étterembe, éppen a különleges jellege miatt. Már az első héten napi két turnusra bizton számíthatunk. Ez azért is jó, mert így még marad hely a hazai vendégeknek is. Ugye tudsz örülni neki?!

Hervadt mosoly jelent meg Géza arcán. Nem szólt semmit, csak átölelte barátnője vállát.

Teri néni alighanem elnézhette a házszámot, mert a kulcsot az eggyel az övé előtt álló porta zárjába tolta be. De mégsem, mert a kulcs nyitotta.

— Vén fejemre kutyasétáltató lettem! — dohogott magában. Kellett ez nekem?

— Hol vagy, Kóbor? — lépett be az épületbe.

Nem kellett tűvé tennie a házat. A négylábú barát körbeszimatolta, meglengette a farkát, és nyüszögve törleszkedett hozzá. Levette a fogasról a nyakörvet, rácsatolta a bundás nyakra, kézbe vette a pórázt, és már indultak is.

— Milyen kis tökmag volt még, amikor elhoztam attól a jó lelkű fűszerestől — nézte az utcán szimatoló blökit. — Hogy fújtak miatta a cicák! Még fél év múlva sem békéltek meg velem, pedig akkor már régen Gézánál tanyázott. Milyen szerencsés ötlet volt, hogy becsentem hozzá! Én mondom, aranyat ér ez a kutya!

Amíg az idős asszonyság a gondolataiba, Kóbor a szagokba feledkezett bele.

— Jó napot kívánok, kedves Teri néni! — köszönt rá a boltját záró kereskedő. Mégis csak került kutya a macskák mellé?

— Tudod-e, hogy ki ez a kutya? — kérdezte, de a férfi csak a vállát vonogatta.

— Ő lapított egykor szőrgombolyagként abban a feneketlen nagy dobozban a raktáradban.

— Szóval ő lenne az! Szép kiállású, értelmes pofája van — és újra kinyitotta az ajtót, hogy egy szál kolbásszal térjen vissza.

— Gyere ide, Kóbor! — tartotta eléje a finomságot. Nem kellett kétszer mondania.

— Szóval, életmentő lettél! Derék dolog! És mi van Gézával? Már rég mesélt róla Teri néni!

— Egy hét, és megnyitja Feri bácsi egykori vendéglőjét. Ráadásul nem is akármilyen hely lesz az!

— No, mondja már! Kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól!

— Képzeld el, fiam, koromsötétben lesznek odabent a vendégek! Úgy fognak enni, inni meg dáridózni, mintha ők sem látnának. És ez még nem minden, mert egytől egyig csak nem látó emberek szolgálják ki őket! Aztán, ha a vendégek elunják a sötétet, kinyitják a spalettákat, és világosban folytatják a murit. Ezt kapd ki, fiam!

— Az elmúlt hónapokban már azt hittem, hogy végleg meg tetszett komolyodni! Ej, Teri néni, maga még mindig a bolondját járatja velem! Szent igaz, jól csinálja, a mai estémet is felvidította. Köszönet érte!

Az intenzív betanítás a végéhez közeledett, de a lelkesedés és a figyelem nem lankadt. Csoportvezetőnek Géza a két legügyesebbet, Andreát és Ödönt tette meg, ők feleltek a többiek fejlődéséért. Elkelt a könnyebbség, mert Géza ki sem látszott a tennivalóból. A számítógépes rendszer már működött, de Tihamérnak minden alkalmazást tízszer, százszor is végig kellett próbálnia, nehogy valahol hiba maradjon.

A konyhán a régi gárda kipróbált tagjai dolgoztak, a látó pincéreket pedig részállásban, több étteremmel együttműködve alkalmazták — szükség szerint hol itt, hol ott.

A legnehezebb a felszolgálás volt. A zsúrkocsikat külön erre tervezték, a tetejükön többféle méretű és alakú mélyedéssel — külön a leveses tálak, külön a széles és magasított peremű tálcák, a különböző fajtájú poharak és kelyhek, üvegek számára. Mindegyik mellett volt helye az étel-ital nevét pontírással feltüntető táblácskának, hogy minden vendég elé az általa rendelt ínyencséget tehessék. A leveses tányérok és a második fogáshoz beszerzett tálcák is mélyek és szélesek voltak, hogy falatozás közben egyetlen morzsa se pottyanjon az asztalra. Bár a felszolgálónak minden vendég távozása után meg kellett győződnie az asztal tisztaságáról, és azt szükség esetén le kellett tisztogatnia, de mégiscsak jobb, ha az ilyesmire nincs szükség. Az asztal leszedését a zsúrkocsi aljában elhelyezett műanyag dobozok könnyítették meg: ezekbe tehették a fajtákra szétválogatott étkészletet. A zsúrkocsikat a konyhai személyzet töltötte fel és szedte le, a pontírásos táblákat pedig maga a felszolgáló. Mindkét oldalon négy-négy kocsi állt bevetésre készen. A konyhába érkező pincér megkapta a kellő információkat, és már indulhatott is vissza a következő kocsival. Akár kétszer két felszolgáló is zökkenőmentesen teríthetett, magában a tálalásban pedig jóformán csak az ülőhelyek kerülgetése maradt kihívás.

— Hol vagy, Géza? — harsant valahonnan Andrea hangja.

— Egy pillanat, és megyek! — kiáltott vissza, de a pillanat tíz percesre nyúlt.

— Nos?

— Mindannyian készen állunk!

— Rendben!

Géza magához hívta az összes látót. — Most ugrik a majom a vízbe! Fáradjatok ki az ajtó elé, és kössétek be a szemeteket! Öten vagytok, úgyhogy kell öt bekísérő és két felszolgáló. Tessék a vendégeket fogadni, a ruhatárhoz kísérni, majd asztalhoz ültetni. A pincérek kétfogásos, italos rendelést kapnak. A vendégek közül ketten is ki szeretnének menni a mosdóba. A kártyával fizetés technikáját most mellőzhetjük, de minden vendégnek állítsatok ki pontírásos számlát is! A munkát Andreával és Ödönnel hárman bíráljuk el. Van-e kérdése valakinek? Ha nincs, indulhat a próba!

Egyetlen egy szemtanúja sem volt az esetnek, a jelenlévők mégis egyöntetűen fogalmaztak: minden úgy ment, mint kés a vajban. Boldog volt mindenki, készülődtek hazafelé.

Egy bejelentéssel tartozom nektek — váltott ünnepélyesre Géza. — Holnap kettőkor tartjuk a főpróbát, pénteken meg nyitunk. Ám nem csak emiatt lesz jeles ez a nap, igaz, Ödön?

— Szóval — kezdte izgatottan Ödön. — Holnap itt tartjuk az eljegyzési vacsoránkat Rékával.

— Éljen! — zendítettek rá a többiek.

— Szeretettel várunk titeket: a meló mellé csapunk egy kis murit is. Hogy tudjátok: mindannyian Géza vendégei vagyunk!

— Hurrá! — tört fel megannyi torokból.

Dél sem volt még, de a két tulajdonos már ott volt a vendéglőben. Nyolcig lustultak ugyan az ágyban, de a reggeli készülődésen hamar túljutottak. Mindkettőjük talpa viszketett már, így idő előtt útra keltek. Négy megállónyira volt ugyan az étterem, de elsétáltak odáig. A friss levegő kiszellőztette a fáradt fejeket.

— Nem mondta Feri bácsi, hogy kiket hoznak magukkal vendégnek?

— Nagyon titokzatos volt a telefonban — felelt Edit. — Annyit azért elárult, hogy négyen jönnek.

— Tehát az egyik hatszemélyes asztal a mienk lesz, a másik pedig az ifjú jegyeseké. Ha jól számolom a létszámot, alig marad üres hely!

— Szóltál Teri néninek?

— Persze. A kérdés csupán az, hová ültessük?

A probléma megoldását későbbre kellett halasztaniuk, mert ketten is megzörgették a bejárót.

Géza mit sem sejtve nyitotta az ajtót, párja viszont a szája elé kapta kezét a váratlan látványtól.

— Mi vagyunk azok, Géza! — szólalt meg Feri bácsi.

— Gyertek csak beljebb mind a négyen! Érezzétek magatokat otthon!

— Csókolom, Géza bácsi — mondta egyszerre a két ismeretlen vendég. — Edit nem győzte kapkodni a fejét, de továbbra sem szólalt meg.

— Sziasztok! — bökte ki Géza.

— Engem Áronnak hívnak!

— Engem meg Abigélnek!

— Engem pedig Géza bácsinak — motyogta zavartan, mire már csak elnevette magát Edit.

— Sziasztok! — lépett a gyerekek elé, majd magához ölelte és megpuszilta őket. Nagyon, de nagyon örülünk nektek! — mondta, és újra barátjához fordult.

— Mi lenne, főnök úr, ha a két illusztris vendéget te kísérnéd végig kézen fogva a vendéglőn?! Ugyanis egyértelműen ezt igénylik. Ugye, gyerekek?

— Igen! — vágták rá egyszerre.

— Feri bácsi és Ilus néni is sokat mesélt nekünk erről a vendéglőről — kezdte Abigél. — Hogy régen az övék volt, most meg Géza bácsié, és még azt is, hogy Géza bácsi nem lát, Edit néni meg igen, és hogy ez egy olyan étterem, amit akár teljesen be lehet sötétíteni. Ez nagyon tetszik nekünk! Mikor indulunk a felfedező körútra, Géza bácsi?!

Géza nem kézen fogva vezette végig őket, hanem az előírás szerint, ahogy a betérő vendégeket kell. Az útvonalakat, a helyiségek belső elrendezését villámgyorsan vésték fejükbe a kölykök. Kezük és talpuk mágnesként vonzotta az általuk érzékelhető valóságot. Mire bebarangolták az egységet, akár bekísérőnek is beállhattak volna. Utána sem tétlenkedtek: egymással vetélkedve újra bejárták az egészet.

Duplán meghatva állunk itt — kezdte Feri bácsi. Miközben az ikreket gardíroztad, hármasban szétnéztünk. Csak annyit mondhatok, le a kalappal előttetek! Nagyszerű, ízléses munka eredményét láttuk Iluskámmal. A két gyerkőc — no meg osztálytársaik — az értelmes jövőt jelentik számunkra. Amit fiatal éveink nem adtak, nem adhattak meg nekünk, azt őszülő halántékkal kárpótlásul megkaphatjuk. Abban reménykedünk az asszonnyal, hogy van még pár évünk, és láthatjuk felnőni ezt a két csodálatos teremtést. Mindenben segíteni fogjuk őket, amúgy is túl sokat vett el tőlük a sors. Az idő viszont egyre telik. Szeretnénk, ha ti sem tévesztenétek őket szem elől!

— Jól van no, apjuk, törölgesd csak a szemed! — bicsaklott meg Ilus néni hangja is.

A fiatal pár meghatottan nézte őket.

— Mi sem természetesebb! — felelték egy lélegzetre.

Mintha varázsütésre történt volna, olyan hirtelenül érkeztek a még hiányzók. A bábeli hangzavarban alig értették egymás szavát. Lassacskán mégis minden és mindenki a helyére került.

— Sok szeretettel köszöntöm a jelen lévőket! — nyitotta meg a délutánt Géza, majd bemutatta a többieknek asztaltársait: Editet, az idős házaspárt és az ikreket. — Két barátunk köti ma össze sorsát. Legyetek boldogok, és kívánunk nektek még mást is. Hogy mit? Arra kérnélek benneteket, hogy tapsoljatok kettőt!

Az ünnepeltek felálltak, és eleget tettek a kérésnek. Az ikrek felpattantak, és kisvártatva megérkeztek a szerelmesek elé.

— Eljegyzésetek alkalmából fogadjátok tőlünk sok szeretettel e két illatos csokrot. Kívánunk hozzá még jó egészséget, és sok rossz gyereket! — amit az egybegyűltek hatalmas tapssal, ovációval és nevetéssel erősítettek meg.

Irult-pirult Réka, de Ödön sem tudta kivonni magát a hatás alól.

— Köszönjük szépen, gyerekek, és ami engem illet, megfogadom a csábító tanácsotokat! — amivel ő is zajos sikert aratott.

Kezdetét vette a nagyüzem. Megindult a felszolgálás. Kétoldalt egyszerre jelentek meg a zsúrkocsik. Nesztelenül gurultak, mégis mindenki felkapta a fejét: a sípoló kukta hangjával jelezték érkezésüket! A jegyesek asztala kukorékolva hívta őket, a másik hatszemélyes asztal helyét pár másodperccel később hápogás jelezte. Amint az utolsó adag levest kihozták, már mehettek is a sültekért. A termet fülbemászó duruzsolás töltötte be. A hangfalakból az esti erdő neszei szüremlettek ki. Egy gímszarvas bőszen elbőgte magát, egy társa amúgy melegében megfelelt neki — mindenfelől elismerő szavak áradtak Géza felé.

Feri bácsi, de Ilus néni is alig győzte kapkodni a fejét. Editre is az újdonság erejével hatott a megpezsdült élet.

— Minek a hangja volt ez? — kérdezte Áron.

Így őszidőn a szarvasbikák megharcolnak a tehenekért. Bőgve hívják viadalra vetélytársaikat. A győztesé lesz a csorda.

— És utána sok kis szarvas születik? — tudakolta Abigél.

— Valahogy úgy!

Bár odakint szürkült, a teremben nem kapcsolták fel a világítást, a beszüremlő fény elég volt a két idős vendégnek. Valaki megkopogtatta a bejárót. Az egy szem ügyeletes nyitotta az ajtót, és mire megszólalhatott volna, egy kutya már nyomult is befelé a póráz végével.

— Tessék beljebb fáradni! — szólt kedvesen az invitálás. — Ide vakvezető kutyával is be lehet jönni! Ugye, megsimogathatom a kutyust? Hogy hívják?

— Persze, hogy meg, aranyoskám — felelte rá a póráz végét fogó hölgy, de továbbra sem mozdult.

— Tessék csak bátran jönni! — hívta újra.

— Köszönöm, de inkább mégsem mennék be — hátrált meg a nyomasztó sötétségtől. Nem nekem való az!

— Olyan jó odabent a hangulat! Táncolni is lehet, kár lenne kihagyni! Ha meg nem megy olyan jól a bugi, senki sem látja, úgyhogy bátran előre!

— Hoztam egy üveg pezsgőt a jegyeseknek. Aranyoskám, légy szíves, kérd meg Gézát, hogy a nevemben adja át a fiataloknak! Engem Teri néninek hívnak.

— Rendben, Teri néni! Szép dolog ilyen hosszú utat csak ezért megtenni!

— A kocsi készen áll. Indulhatsz, Andrea! — irányított Józsi, a konyhában diszpécserkedő régi motoros.

— Készen állsz, Abigél?

— Igen! — felelte határozottan. — Kitettem a táblákat az ételek mellé.

— Ügyes vagy. No, indulás!

Áron büszkén szólt oda a másik oldalon visszatérő zsúrkocsi mögül:

— Én már két pohár üdítőt is felszolgáltam!

A zsúrkocsi a kecskehangú asztalnál állt meg.

— Abigél! — fordult hozzá Andrea — Kérdezd meg, ki milyen süteményt és italt rendelt, és szolgáld fel!

A lányka szíve a torkában dobogott, de nekikezdett a felelősségteljes munkának. Körültekintően kerülte a padokat, ügyesen tolta a vendégek elé a süteményes tányérokat, a poharak helyét viszont még csak segítséggel találta meg.

— Köszönjük szépen, Abigél! — dicsérték mindenünnen.

A táncoló tömegből kivált az idős házaspár, és Feri bácsi megnyomta a távkapcsolót, hogy azonosítsa asztalukat. A kacsahang nemcsak nekik jött jól, de az ikreknek is, bár ők amúgy is visszataláltak volna.

— De jó, hogy eljöhettünk! — lelkendezett Áron. Annyira jól kitalálták az egészet! Olyan logikus minden, hogy felnőttként szívesen dolgoznék ilyen szuper helyen!

— Ugye máskor is eljövünk? — erősített rá Abigél. — Hozzuk el a többi osztálytársunkat is! Hadd ismerjék meg Géza bácsit és Edit nénit!

— Ideje lesz készülődni, gyerekek! — figyelmeztette őket Ilus néni. Későre jár, és időre vissza kell érnünk a kollégiumba!

Tetőfokára hágott a mulatozás. Egyesek táncoltak, mások a zenével mit sem törődve nótáztak, és voltak olyanok is, akik az élet kisebb-nagyobb dolgait vitatták meg. Mindegyik társaság tagjai jól érezték magukat, de apránként elszállingóztak, és a vendéglő újra elcsendesedett. Csak ketten maradtak odabent.

— Remélhettünk-e ennél többet? — kérdezte Gézát Edit.

Péntekre a teljes gárdát berendelték. Mindenki tudta beosztását, és készen álltak az újabb feladatokra. Az ázsiai csoportok miatt az angolul legjobban beszélőket állították kísérőnek.

A kínaiak ebédre jöttek Az előtérben elmondták nekik a tudnivalókat, és négyfős asztaltársaságokra osztották a csoportot. Az első kísérő már indult is; a vendégeknek őt követve, önállóan kellett az asztalhoz eljutniuk, ahol a telefon és a távkapcsoló használatát ismerhették meg. A rendelésnél eleinte gyakran elkélt a segítség.

Egymás után szólaltak meg az asztalok; a vendégek nevetgélve hallgatták az azonosító hangokat. Csörögni kezdtek a kanalak, böködni a villák. Megcsikordultak a kések élei, kerekedtek a gyomrok. A hangfalakból egy hamisítatlan tanyasi udvar zajai áradtak. Káráltak a tyúkok, sziszegett a libáit védő gúnár, Riska tehén belebőgött a határba. Fél óra múlva mindezt egy vonat hangjai váltották fel — stílszerűen az étkezőkocsiban érezhették magukat. Kattogtak a kerekek, zökkentek a váltókon. Elismerő moraj futott végig a termen, ahogy felismerték a helyzetet, és a mozdony sípjára néhányan azt utánzó füttyentéssel válaszoltak. Tapsoltak, amikor a vonat beért az állomásra — mindnyájan mosolyogva távoztak.

A japánokkal együtt érkeztek az első hazai fecskék is. Bátortalanul toporogtak a ruhatár előtt, gyűjtötték az elszánást, hogy meginduljanak az asztalokhoz. Ahogy apránként oldódott a szuroksötét miatti szorongásuk, egyre bátrabban falatoztak, és órákon át mesélhető élménnyel távoztak. Vitték a hírt messzire, egyre messzebbre, mint az ősz táján a tőlünk útra kelő fecskemadarak.

Teri néni csak tipródott: menjen, vagy ne menjen? Géza és Edit ezerszer is a lelkére kötötte, hogy aznap semmi áron ne mulassza el felkeresni az éttermet. Csak ne lenne olyan átkozottul sötét odabent! — hajtogatta magában. — Eh, lesz, ami lesz! — döntötte el. — Az ajtóig mindenesetre elmegyek!

Ott aztán megint csak keményen megvetette a lábát. Hiába kérlelték a tulajdonosok, tántoríthatatlan maradt.

— Fogjátok csak ezt a szatyrot! Pezsgőt hoztam benne. No, hiszen tudjátok... — és minden győzködés ellenére hátraarcot csinált.

Visszatérve az étterembe a fiatalok egymás mellé telepedtek. Géza az asztal közepére állította az ajándék pezsgőt.

— Milyen figyelmes Teri néni!

— Sokat köszönhetünk neki.

— Bizony-bizony!

— Én is hoztam valamit neked! — fordított a beszélgetésen Edit.

— Mit?

A nő a zsebébe nyúlt, és Géza elé tett, valamit.

— Keresd meg az asztalon, már ott van!

Szinte azonnal rátalált. Kezébe vette, és nem értette a dolgot. Eleinte afféle tréfának tűnt, de belülről viszont azt súgta neki valami, hogy nagyon komoly dologról lehet itt szó. Csak lassan, nagyon lassan világosodott meg a rejtély, de amikor rájött, ezerszer is áldotta érte Editet. Most döbbent csak rá igazán, mi mindenen ment, mentek keresztül együtt.

Az ő ajándéka viszont még váratott magára. Szívét melegség öntötte el, keze szinte parázslott, amikor munkához fogott. Nem tartott sokáig, a válasz mégis életre szólt.

— Az ajándékodra adott válaszom az asztalon van!

Edit megérzése tökéletesnek bizonyult: éppen oda nyúlt, ahova kellett. A két kötéldarabot, amit első találkozásuk napján a mosdóban talált, most bog kötötte össze.

Hungarovox Kiadó, 2007

Beszerezhető: antikvárium.