9.

— Szervusz, Ferikém! — szólt a telefonba Géza. Hogy vagy? Hát Ilus néni?

— A szívem egyre jobban viseli magát. Amúgy meg… hát te is tudod. Az asszony úgy vigyáz rám, mint egy kardos őrmester. Szorulok tőle eleget, de jót akar, és ez legyen a javára írva. Hogy vagytok Edittel?

— Vidáman! Egyre szorosabb szálak fűznek egymáshoz. Már régóta nem éreztem ilyen felhőtlenül boldognak magam. Tele vagyok tervekkel és tettvággyal, alig férek a bőrömbe. Újra pezseg bennem a vér.

— Nagyon helyes! Fiatalok vagytok még és eszesek, tiétek a jövő. Drukkolok nektek!

— Van-e már vevő a vendéglőre?

— Kuncsaft még nincs, érdeklődő viszont akad. Amolyan minden hájjal megkent svihák. Előbb-utóbb majd csak befut egy megbízható üzletember is.

— Minket viszont komolyan érdekelne a dolog.

— Téged?! — képedt el az öreg. Mit akarsz kezdeni vele? Egyáltalán, ki lenne a társad?

Géza beszámolt az előzményekről, majd a tervekre tért:

— Kétfunkcióssá alakítanánk az éttermet, hogy ne csak hagyományosan, de teljes sötétben is működhessen. Ezzel a változattal úttörők lennénk a piacon.

— Most komolyan beszélsz, vagy csak ugratsz engem?

— Halál komolyan. Ha sikerül megegyeznünk, megvennénk a boltot.

— Szóhoz sem jutok. Öreg motorosnak érzem magam a szakmában, de ilyenről még nem hallottam. Egyáltalán, hogyan akartok a sötétben üzemelni?

— A részleteket én dolgozom ki. A főbb elvek már megvannak, de a részletekhez az eddiginél pontosabban kell ismernem a belső elrendezést. Ha emlékeim nem csalnak, az éttermed egészen kis átalakítással tökéletes lenne erre a kettős feladatra.

— Kik szolgálnának fel a sötétben? Nem hiszem, hogy a jelenlegi kollégák repesnének az örömtől…

— Nem akarok nagyon előre szaladni, de a sötétben kizárólag nem látók dolgoznának. Világosban elsősorban a régiekre számítok, de aki világítatlan helyen képes kifogástalanul kiszolgálni a vendéget, annak megy ez máskor is. Apropó! Akár sikerül megalkudnunk, akár nem, de ha veszünk egy vendéglőt, mindenképp számítanék szakmai tanácsaidra.

— Nem vagy óvatlanul merész? Nem vállalod túl magad? Mindent egy lapra feltenni kész felelőtlenség!

— Hiszek benne!

— No, jó! Maradjunk annyiban, hogy megbeszélem az asszonnyal, és utána jelentkezem nálad. Rendben van?

— Köszönöm, és várom mielőbb!

Nem volt kétsége afelől, hogy dűlőre fognak jutni — és visszaköszönt rá a nem is távoli múlt. Mennyire reménykedtek szüleivel, hogy sikerül egy családias kisvendéglőt összehozniuk! Az autóbaleset viszont teljesen padlóra küldte, még az életkedvét is elvette. Az öregnél és Ilus néninél, mint afféle mentsvárban próbálta felejteni a felejthetetlent. Segítségére lehetett volna ebben a váratlanul felbukkanó Dóra is. Ki tudja, hová vezetett volna szépen induló kapcsolatuk, ha... Az álom, végleg szertefoszlani látszott, és most hirtelen újra összeáll a kép — morfondírozott félálomban, és máris az újfajta üzemen járt az esze.

A konyhai munkától eltekintve át kell formálni az összes tevékenységet. Induljunk csak befelé az ajtótól! Teljesen sötét előtérbe lépjen be a vendég, vagy legyen pár wattnyi sejtelmes derengés? Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ha sokáig ülnek a sötétben, kitágul a pupillájuk, úgyhogy nem szabad átmenet nélkül napfényre engedni őket, mert a hirtelen fénytől károsodhat a szemük.

Kellenek majd kísérők, akik fogadják, be- és kivezetik a vendégeket, elmagyarázzák nekik, hogyan használhatják az éttermet, üzemeltetik a ruhatárat, meg ilyesmi. De mi lenne, ha ez nem külön munkakör lenne? Mindenki készüljön fel az összes munkára, így a felszolgálásra is! Miért is ne? Sokkal rugalmasabb lesz a rendszer, egyszerűbb kiváltani a távollévőket. Igen, ez lesz a helyes út! Meg kell fogalmazni, hogy mit vár a jelentkezőktől: legyenek intelligensek és sikerre orientáltak. Fontos a jó beszéd- és kapcsolatteremtő készség, legalább egy idegen nyelv középfokú ismerete — aki ennél többet tud, előnybe kerül. Nagyjából annyi nő legyen, mint ahány férfi… Hopp, még valami: amikor fogadják a vendéget, a keresztnevükön kell bemutatkozniuk. Sehogy se jutott hozzá, hogy összegezze csapongó gondolatait, folyton új ötletek rohanták meg. A feje már méhkasként zsongott. Füttyentenie sem kellett Kóborért, mert ahogy lendületet vett a felálláshoz, már a vele szemben heverésző kutya is talpon volt.

— Gyere pajtikám, mozogjunk egyet!

A vastag felhők tompítottak valamicskét a hetek óta fullasztó kánikulán. Az utcára jótékony harangként borult a csend. Tüdejét teleszívta levegővel, elgémberedett tagjait hosszasan nyújtóztatta. Nem törődött vele, látják-e vagy sem, csinálta, amihez kedve volt — és mindezt csak azért, mert a maga ura volt már. Észre sem vette, hogy gondolatai újra a vendéglő körül keringenek.

— Min töröd a fejed, Gézukám? — köszönt rá a boltból jövet Teri néni.

— Hogy milyen hangon szólaljanak meg az asztalok — válaszolta automatikusan.

— Amúgy jól vagy, fiacskám? — ijedt meg az idős asszony.

— Persze, persze! Ha a vendég belép a sötét terembe, hallania kell, hogy merre van az ő asztala. A kérdés csupán az, hogy mit halljon?!

— A szatyromban van egy flakon hűs ásványvíz, tán nem ártana meghúznod! — próbálta csillapítani a bajt. — Nyomott a levegő, én is cudarul érzem magam! — Szisszenve nyílt a palack. — Itt van, húzd meg alaposan!

A buborékos víz árként dőlt le a szomjas gigán.

— Köszönöm, ez valóban jól esett.

— Ugye valamicskével jobban érzed magad?

Csak ekkorra értette meg, mi aggasztja úgy a szomszédot. A további félreértések elkerülése érdekében elmagyarázta neki, miről is van szó.

A matróna csak tátotta a száját.

— Gézukám, te még nálam is bolondosabb vagy! — Nem lehetett tudni, hogy ezt dicséretnek szánja-e. — Pihent agyra szükség van, de ennyire?!

— Mit bánom én, mit gondol rólam, csak azt az egyet mondja meg, hogy milyen hangokat adjanak ki az asztalok?

— Mit is, mit is — töprengett félhangosan, majd elnevette magát. — Az egyik kukorékoljon, a másik hápogjon, a többi meg: bégessen, röfögjön, mekegjen, gágogjon, kotkodáljon, gurgulázzon, turbékoljon, brekegjen! De még véletlenül se nyerítsen, ugasson, netán nyávogjon!

— Látványosan felvidult Géza, arcán a mosoly egészen a füléig kunkorodott.

— Ez az, ez az! — ujjongott. Hogy ez a kézenfekvő megoldás miért is nem jutott eszembe? A lényeg, hogy így a jó! — magához ölelte, és két oldalról megpuszilta az öregasszonyt.

— Nono, barátocskám, úgy látszik, eltévesztetted a házszámot! — tiltakozott az kedélyesen. Amúgy hogy vagy, Gézukám?

A szó úgy áramlott ki belőle, mint palackból a sűrített levegő; majd’ arrébb taszította hallgatóját. Mikor elapadt az ár, az asszonyság szeretettel simította végig a karját.

— Ha már ilyen remek ötletet adott az asztalok hangjához, kedves Teri néni, igazán összejöhetnénk még, hogy a többi kérdést is végigbeszéljük. Mit tetszik hozzá szólni?

— Nem bánom, fiam! Úgy látszik, igaz a közmondás: egy bolond százat csinál…

— Lehet, hogy igaza van Teri néninek? — tűnődött Géza, és amint hazaért, már nyúlt is a telefonért.

— Szia, Ödön! — és már darálta is. — Tudom már, milyen hangokat akarok. Azoknak az állatoknak a hangja kell, amiket megeszünk. Legyen közte halcsobbanás és méhdöngicsélés is: az még belefér. Az egyedi hangulathoz meg csak néhány példa, mert a lehetőség számtalan: víz hullámzása, vonat hangja az utastérben, forgalmas aluljáró, teli házas sportesemény, tanyasi udvar állatokkal, zivatar mennydörgéssel, játszótéren, iskolaudvaron zsivajgó gyerekek. A lényeg, hogy bőséges információt árasszon… Beszéltél már azzal a fickóval, aki ilyen hangokat rögzít kifogástalan minőségben?

— Többet is ismerek; szerintem mindegyiket be kéne vonni. Mit szólsz hozzá?

— Jó. Már csak azért is, mert így gyorsabban lesznek meg a hangok. Márpedig anélkül bajosan nyílhat meg a vendéglő!

— Rajta leszek! Egy-egy hangulati elemből hány percnyi felvétel kell?

— Legalább egy órányi. Menni fog?

— Nem gond. Kétgigás kártyára rögzítenek. Még több is fér rá. Ha kell, meg is vágják, a zajt meg szűrik. A vendégek úgy érezhetik, mintha tényleg ott lennének.

— Rátapintottál a lényegre. Éppen ezt akarom! Most azonban búcsúzom, mert megjött Edit. Holnap folytatjuk!

— Kivel beszéltél, Gézám?

— Ödönnel. Adtam neki újabb feladatot. Kimondottan élvezi ezt a szervezősdit.

— Az éttermen kívül mi máson jár még az eszed?

Lágyan átölelte, magához vonta, és csókolta, ahol csak érte.

— Sokat gondolok rád, egyetlenem, és tudd meg, rengeteg energiát merítek belőled! Egy része ugyan elmegy a tervezgetésre, az irányításra, de azért marad még. Gyere, menjünk el tusolni!

Hűs záporként zúdult rájuk a víz a rózsából. Előkerült a tusfürdő; kéjesen kenegették vele egymást. Kezük, szájuk nem tudott betelni a másikkal, és a szerelem csak ömlött, egyre ömlött, bő sugárban.

A konyhába Edit ért ki hamarább. Arca kipirult, mint egy babáé. Éhes volt, de inkább lerogyott egy székre.

— Hol vagy, Editkém? — lépett ki Géza is a fürdőből.

— Elmenekültem előled, te mániákus!

Géza képe kikerekedett az elismeréstől.

— Éhes vagyok! Ha üres az asztal teteje, téged eszlek meg, nyuszikám!

A fenyegetés hatott. Edit perdült egyet-kettőt, és már lakmároztak is.

Az éhes farkas teletömte a száját, és rázendített.

— Szinte összeállt a fejemben a szükséges hangok listája.

— Na, és hogyan rendelnek a vendégek, te nagyokos?

— Pofonegyszerű! — indult be. — Minden vendégnek lesz egy telefonja az asztalon. Gombokkal lépkedhet a menüben, hogy mindent gyorsan megtaláljon. Ezt még a kísérő elmondja neki, amíg az asztalhoz vezeti. Aki mégsem boldogul a több nyelvű információs blokkal, csak lenyom egy gombot, megnevezi az asztalt, és már jön is valaki a tartalékból.

— Eddig tetszik!

— Van még más is. A falon hangfalak lesznek, de a félóránként változó hangulatelemeket a vendégek fejhallgatón is élvezhetik, ha a nagy nyüzsgés netán elnyomná. Bárki saját belátása szerint dönthet.

— Még jó, hogy Feri bácsi és Ilus néni mértéktartó árat szabott! Ráadásul teljesen szokatlan módon egy részét részletekben kérték, kamat nélkül. Pedig az összeg megvolt…

— De hát tudod…

— Persze, hogy tudom. De azért mégis!

— Hol is tartottam?

— A fejhallgatónál.

— A mosdóban chipekbe programozott hangok segítik a tájékozódást: a csap felől vízsugár, az ajtóból nyikorgás, a kézszárító meg zúg majd. A rendszert hőérzékelő egység működteti.

— Honnan ismered te ezeket a műszaki dolgokat?

— Aki valamit nagyon akar, az előtt nincs akadály!

— Szerfölött jól hangzik. Ráadásul még igaz is… Van még valami a tarsolyodban?

Komótosan felállt a férfi, odalépett kedveséhez, a nem túl heves tiltakozással dacolva ölbe kapta, és mint zsákmányát, úgy vitte be a hálóba.

Egyre több színt öltöttek magukra a ligeti fák levelei. A vakáció felhőtlen heteiben még hemzsegtek alattuk a sportoló vagy épp a szerelemmel ismerkedő fiatalok. Most alig néhányan kószáltak arrafelé: egyesek magukban, mások párban sétáltak, de szinte mindahányan idősebbek. Nem siettek, csak élvezték a kellemes kora őszt. Az évtizedek megértésével nézték a világot: a gilisztát kihúzó madarat, a szemetes edénybe könyékig hajló kukázót, nagy ritkán egy-egy szaladgáló kisgyermeket. Ha valamelyikük meghallja a közeledő trolit, és ki kellene lépnie, hogy elcsíphesse, inkább legyint — nem mint Pató Pál úr, hanem mint akinek már nincs miért sietnie. Miért is tenné, hová is sietne? Egész életében rohant, robotolt, és annyi fontos, lényeges mellett ment el közben! Tán észre sem vette, észre sem vehette. Elrepült az idő felette — mondhatná teljes joggal, ha nem értené az életet. De érti. Nagyon is. Negyven évesen nem érthetjük el ezt a megértést: legalább hetven kell hozzá. Vajon csak a fiatal lehet szerelmes, boldog, bolondos, netán szép a másiknak? Áh, dehogy is, nem úgy van ám! — felelnék erre a kart karba öltve sétálók. Tudják ők azt is, hogy könnyen ráfaraghat, aki leáll, és a hátralévő idejében csak tesped. Aki korának és teherbíró képességének megfelelő, hasznos elfoglaltságot talál, annak ez az aranykor. A szekér ugyan döcög már, és egyre lassabban döcög. De amíg van mit megzörgetnie az útnak, addig szekér is van.

A távolból kisebb csoport közeledett, mintha tengernyi idejük lenne. Pedig hogy szaladtak volna azok a virgonc kis lábak! Mégsem szaladtak. Egyik se. Csak léptek egyet a másik után, ugyanakkorát. Mindig pontosan ugyanakkorát, mint a masírozó katonák. Mégsem voltak anyámasszony katonái. Ritmust nem tévesztve közeledtek: bal-jobb, bal-jobb — csosszantak a cipőtalpak.

A nyolc alsó tagozatos párban haladva, kézen fogva érkezett a játszótérre. Két felnőtt kísérte őket. Ők továbbra is egy kupacban álltak, mintha túlságosan is jól neveltek lettek volna. Mikor hangzik el a felszabadító varázsszó: oszolj!? Más aligha hallaná meg. A suliban is egymással voltak, idekint is. Szinte mindig egymással vannak, csendesen. Közibük kívülről más gyerek nem furakszik, még alkalmi pajtásnak sem. Magukban játszanak, maguknak játszanak. Ilyen az ő ovális világuk. A mi közös világunk is ilyesforma. Biztos, hogy ilyennek kéne lennie? Aligha. De ilyen. Mitől is deformálódott el ennyire? Hiszen csak rajtunk múlik, hogy milyenné formáljuk. A szekér is csak azért döcöghet tova, mert a bognár lelkiismeretes munkával hibátlan alakúra hajlította a keréknek való fát. Lélek nélkül való ember aligha akad közöttünk, hát akkor?

Egymást unszolva, enyhe erőszakkal előretaszigálva, ki nem mutatott félsszel araszoltak előre az új játéknak számító csúszdához a hadapródok.

— Nem kell félni tőle, gyerekek! — biztatta őket az egyik kísérő. Lecsusszantok rajta, bele a puha homokba. Nem ütitek meg magatokat!

Esze van ugyan a kisiskolásnak, de hát csak gyerek még. Évek múlva az efféle bátorításra már velősen megfelelne: tessék nyugodtan beugrani a kútba, előbb-utóbb talajt fog a lába!

Mondhatná teljes joggal, de sosem fogja. Miért? Addigra tízszer és százszor le fog csusszanni rajta. Miért? Mert nincs más választása. Nem a felnőtt megfellebbezhetetlen szava miatt: önmaga miatt. Csakis önmaga miatt. Ezzel persze ott a játszótéren még nincs tisztában. Mégis egyre csak azt hallja belülről: mássz fel a tetejére, és csusszanj le! Megteszi remegő lábakkal, és bár reszket, de nem csukja be a szemét. Miért is tenné? Hiszen már döntött: irány, bele az ismeretlenbe!

Tessék parancsolni! Itt van egy igazi falusi kerekes kút. Lehet ugrani! A részletekről mindenki maga dönt. Ja igen, ennek a kútnak is van alja odalent, valahol. Nem feneketlen. A kút hibátlan. Nincs mitől tartani! Csak el kell rugaszkodni: ennyi az egész.

Az elsőnek lecsusszanó kölyök arcán jól megfért a pánik az azt fokozatosan oldó örömmel. Egy ideig. Aztán csak a győztes diadala maradt. Ha az izmok engednék, milliószor is körbefutná a mosoly az arcát, csak hogy mindenhová eljusson a nagy hír: legyőzte kiszolgáltatottságát, félelmét! Egyszer. De ezt ő még nem tudja ott a játszótéren. Holnap, holnapután, és még azután is újra és újra le kell győznie képlékeny önmagát. Más lehetősége nincs. Muszáj. Nem a szülők, a tanárok, vagy mások miatt: önmaga miatt. Önmagáért teszi, meg a leendő családjáért.

— No, legalább egyszer ugorjon már bele abba a vízzel teli kerekes kútba! Ahogy meghallom a csobbanást, máris eresztem a vödröt. Nyugodtan belekapaszkodhat a láncba. Erős. Nagyon erős. Minden terhet kibír. Igaz, a láncszemek nem acélból vannak. Csak szükségből.

— Gyerekek! Figyelem! Vége a játéknak!

A kis csoport véglegesen beleveszett a messzeségbe. Egymás szemébe nézett a játszótér sarkában csendesen üldögélő két idős ember. Nem szóltak. Nem mintha nem lett volna mit, de tudták, mire gondol a másik. Fejüket megbiccentették. Komótosan felálltak. Továbbra sem szóltak egymáshoz, nem mintha nem lett volna mit. Gyalogosan tették meg hazáig az utat, és aközben sem szóltak egymáshoz. Nem mintha nem lett volna mit, de a szemük már megtette.

A környék csendjét iparos munka szűnni nem akaró zaja verte fel. Fülsiketítően sivítottak a fúrók, ütemtelenül kopácsoltak a kalapácsok, nyüzsögtek az árut lerakodó emberek. Látszott, hogy nagyon készül valami — de hogy mi, azt nagyon titkolták. A környék lakói elnézően szemlélték a tüsténkedőket, mintha csak a saját otthonuk épült volna.

Autó kanyarodott az épület elé. Középkorú férfi fogadta a kiszállókat. Üdvözölték egymást, és nyakig merültek a teendők megbeszélésébe.

A burkolólapokat tegnap leszállították — tájékoztatta a vendéglő tulajdonosait az építész. A ragasztó és a fuga már korábban megjött. Amint odaérünk, a burkoló kezdhet.

— A határidők tarthatók? — érdeklődött Géza.

— Úgy tűnik, igen. Megteszem, ami tőlem telik.

— Nézzünk szét odabent! — indítványozta Edit.

A vastagon szálló por ellenére végigmustrálták a helyiségeket. Centiről centire egybevetették a tervet az eredménnyel, de nem találtak eltérést. Nem is lehetett. Az építész szakmájának elismert mestere volt, és a társaság több tagjának barátja is.

— Szükséged van-e valamiféle segítségre a továbbiakhoz? — kérdezte tőle Edit az utcára lépve.

— Köszönöm, aranyos vagy, de minden flottul megy.

— Akkor megyünk mi is, mert sok még a tennivaló.

Elfordult a slusszkulcs, felbúgott a motor. Mindketten a biztonsági övet csatolgatták.

— Hová parancsolja a fuvart, főnök úr?

— A szövetségbe megyünk. Délután kettőre hívtam be a jelentkezőket.

— Szerinted hányan jönnek el?

— Megbecsülni sem tudom. Ödön szerint nem lesz gond a létszámmal. Velem tartasz, vagy sietsz tovább?

— Félórácskát maradhatnék, de szívesen kivonnám magam az időkényszerből. Persze, ha kellek neked, ennyi időt tudok szakítani.

— Szó sem lehet róla! Még az autóból se szállj ki! A múlt heti gyakorlás után magam is elboldogulok bent. Ha pedig mégsem, az embernek azért van szája, hogy szükség esetén kérdezzen vele.

— Fantasztikus vagy! Ezt az elszántságot, erőt csak azért hiszem el, mert ismerlek. Hogyan is gyűlhetett össze benned ennyi energia?

— Hiszek magamban, hiszek a tervben, és nem utolsó sorban benned. Különben meg nehogy azért ne tudjak megcsinálni valamit, mert nem látok! Ha egy feladathoz kevés a képességem vagy a tudásom, megkeresem a hiányzó láncszemet. A többit meg már amúgy is tapasztaltad…

— Bizony, ez így van! Önismeret, ismeretség, összeköttetés nélkül még a legfantasztikusabb ötlet, a legígéretesebb terv is könnyen elenyészhet… Nem csak magunkat kell folyamatosan építenünk, megújítanunk, de a kapcsolatainkat is.

A beszélgetést este folytatták.

— Nem kis izgalommal vártam a tájékoztatót — kezdte Géza. — A reméltnél kevesebben jöttek, de szinte valamennyien megfeleltek. Több a nő, és ezt pozitívumnak tartom. Dominálnak a harmincöt év alattiak, de akad ötvenes is. A diplomások jobb lehetőség híján szánták rá magukat. Ami meglepett, hogy a legtöbben több nyelven is beszélnek. Végül is a szükségesnél több jelentkezővel kezdek gyakorolni. Akik fennakadnak a rostán, várakozó listára kerülnek, így ha kell, lesz utánpótlás.

— Volt protekciós?

— Megpróbáltam mindvégig objektív maradni. Ödön és Réka is átvitte a lécet. Tiszta a kezem. Egyébként csak magunknak ártottam volna vele.

— Ezek szerint gördülékenyen mennek a dolgok?

— Úgy tűnik, igen!

Kora délután volt. A metróajtók hangos csapódással záródtak. Nyekkent a szerelvény, és eltűnt az alagútban. A nyitott szellőzőrácson sivítva vágódott be a huzat az utastérbe.

— Lassanként készülődhettek a leszálláshoz, fiúk! — javasolta a két fehérbotosnak Zsuzsa, a személyi kísérő.

— Menjetek csak előre! — ajánlotta Tihamér. Majd követlek titeket!

Egy rutintalan utasnak nem is olyan egyszerű a robogó szerelvényen felállni, és a magukba meredt utasokat kerülgetve az ajtóhoz araszolni.

— Jobb oldalt találod a kapaszkodót! — szólt a hasznos figyelmeztetés.

Zökkenve álltak meg, így testközelből is megismerhette Zsuzsát.

— A botoddal figyeld a rést a jármű és a peron között!

Az időhiányban szenvedő utasok eléjük vágtak, és hosszú sor torlódott fel az egyetlen fölfelé menő lépcső előtt. Lassanként araszolgattak az erős huzatban.

A fellépés nem igazán jól sikerült Gézának. Hiába, nem szokott a tömegközlekedés eme fajtájához.

Ügyetlensége miatt rém dühös lett magára. Zsuzsa hiába próbálta csitítani.

— Mindjárt felérünk! A botod végét tedd feljebb két lépcsőfokkal, úgy negyvenöt fokos szögben, és lazán tartsd a végét! Így pontosan megérzed, mikor kell lelépni. Csak nyugodtan! Ne kapkodd el, menni fog!

— Na, végre! — sóhajtott megkönnyebbülten. — Ez most jól ment!

Kiértek a forgalmas aluljáróba.

— Mi a terved, Tihamér?

— Olyan helyet kell keresni idelent, ahonnan könnyen felismerni a vonuló embereket, a rikkancsot, a latin-amerikai zenészeket, a különböző automatákat, a lépcsőn le és fel igyekvőket és az utcáról leszüremlő felszíni zajt is.

— Hogyan fogod megtalálni?

Tihamér egy mobilnál alig nagyobb hangfelvevőt húzott elő a belső zsebéből.

— Fogd csak meg! — adta Géza kezébe, és fejhallgatót csatlakoztatott hozzá. Vételre állította.

— Baloldalt találod a hangerőszabályozót. Ha túlvezérled, torz lesz a felvétel. Szólj, ha készen állsz a próbára!

A fejhallgató Géza fülére simult. Néhány másodperc múlva jelzett, Tihamér pedig hangosan összecsapta a tenyerét.

— Megsüketülök! — kapta le Géza a fejhallgatót. — Milyen mikrofon van benne?

— Kondenzátormikrofon. Könnyen kezelhető, nem látva is működtethető. Mindössze jó fül és rengeteg tapasztalat kell hozzá.

— Hogyan tovább?

— Felcsatolom a fejhallgatót, és elmegyünk Zsuzsával megkeresni az ideális helyet. A tesztelés is eltart pár percig. Utána visszajön hozzád. Velem szemben álljatok meg, legalább öt méterre! Ha a bal kezemet felemelem, Zsuzsa rögtön jöjjön oda hozzám, de erre csak nem várt esemény miatt kerülhet sor. Figyeljétek az időt!

— Rendben!

Már félórája tartott a felvétel, amikor Zsuzsát és Gézát megszólította egy fiatalember.

— Maguk ahhoz a hangfelvételt készítő férfihez tartoznak? — kérdezte tompított hangon.

— Igen — felelte Géza.

• Milyen céllal rögzítenek?

Miután megtudta, igencsak elámult. — Leleményes ötlet! Én magam is a hangok megszállottja vagyok. Igaz, nem emiatt, de hamarosan külföldre utazom egy hónapra: egészen pontosan Kenyába. Tenger, szafári, dzsungel, a természet és a hangok őshazája.

— Szerencsés embernek mondhatja magát — vélte Zsuzsa. Egy ismerősöm nemrég járt arrafelé. Úgy mesélte, hogy az Egyenlítő környékén olyan élesek a színek, amilyent egy európai el sem tud képzelni. Ami a mi kontinensünkön élénknek számít, az arrafelé sápadt, fakó.

— Pontosan így van — erősítette meg a férfi, majd folytatta.

— Tulajdonképpen miért ne gyűjthetnék hangot Kenyában? Ha már úgy is arra járok… Mindketten jól járnánk vele. Ráadásul nekem örömet okozna, hogy segíthetek.

— Nagyon lekötelezne — csillant fel Géza szeme. Ha nincs ellenére, tegeződjünk össze!

— Most sietek valahova, úgyhogy a részleteket majd később megbeszéljük. Tudnál adni valami elérhetőséget?

Eltelt az óra. A kis csapat újra összeállt, és a közeli pályaudvar felé vették az irányt.

— Ó, ez nagyszerű! — lelkesedett az új lehetőségtől Tihamér. Látjátok, aki nagyon akar valamit, azt a szerencse pártfogásába veszi. Milyen páratlan lehetőség! Az ébredő őserdő csodája: szinte már hallani vélem!

— Ez a MÁV szignálja! — nevetett Zsuzsa.

— Hűha! — kapott észbe Tihamér. Erről az alaphangról majdnem megfeledkeztem! Gyere csak ide, Zsuzsi, hadd adjak érte két puszit!

— Csak akkor lehet róla szó — szögezte le Géza — ha a cuppanást is felvesszük!

— Melyik vonatra váltsak jegyet? — kérdezte a kipirult arcú nő.

— Olvasd fel az induló menetrendet!

— Hm… a Vácra tartó jó lesz. Szinte mindenhol megáll, sokan utaznak rajta hazafelé. Nagyjából a menetidő is stimmel. A pályaudvar hangjával kiegészíthetjük!

• Jut eszembe!
• No, mi az?

— Olyan felvétel is kéne, ahol nyílt pályán, illetve állomáson is áthalad a vonat, meg sorompó mögül is! Megfelelően összevágva még teljesebb lenne a hangkép!

— Részemről rendben. Időpontot majd egyeztetünk, már ha oda is el akarsz jönni velünk.

— Erre most még nem tudok mit felelni!

— Szaladok, veszem a jegyeket! — ajánlkozott a nő.

— Nagyon hasznos ötlet — értett egyet Tihamér. — Retúrt vegyél!

— Mit tudsz a többiekről? — érdeklődött Géza. Hogy állnak a gyűjtéssel?

— Szerencsénk van, mert hárman is vidéken laknak, és még állatot is tartanak a ház körül. Manapság egyre ritkább az ilyen hely. Folyamatosan egyeztetnek, és rögzítik azt, ami mikrofonvégre való. Jól teszik, mert a többől mindig könnyebb válogatni, mint a kevésből. Kár, hogy nincs Baja környéki hangvadászunk.

— Miért?

— Ha nem tudnád, szeptember közepe van! A gemenci és a pörbölyi erdő tele van párviadalra ajzott bikákkal. Hallottál már szarvasbőgést?

— Nem — restelkedett Géza.

— Igazán sajnálhatod!

— Hát te?

— Egy ismerősömmel jártam arra így ősz táján. A vadászat miatt szarvasbőgés idején késő délutántól civilek nem tartózkodhatnak az erdőben, de mi az alkony leszálltával beóvakodtunk. Akkor még nem volt hasznavehető felvevőm, tehát csak az emlékét tudom felidézni. Még csak kétszáz méterre jártunk az országúttól, amikor az első bika kiengedte a torkát. Ott ballagott el előttünk: keresztezte a mi csapásunkat. Megálltunk, és füleltünk, amíg a csörtetés el nem halt. Mindössze néhány bogár zsongott körülöttünk. Ahogy tovább sétáltunk, száz méteren belülről rázendített az egyik vetélytárs, és mi úgy éreztük, hogy a helyzet kezd melegebb lenni. A félsz akkor költözött belém igazán, amikor meghallottam a harmadik bikát is — épp arrafelé tartottunk. Na, ennek az utolsónak csodálatos hangja volt! Erős, izmos lehetett, fajtájának díszpéldánya!

— Mit csinálsz holnap, Tihamér?

— Meghallgatom, és végleges állapotra hozom a mai felvételeket.

— Én tudok sokkal érdekesebb feladatot!