8.

A tűzpiros autó leparkolt a mellékutcában. Az anyósülésről kiszálló férfi a késő tavasznak megfelelően öltözött: halásznadrág, rövid ujjú ingpulóver, vászoncipő. A színben és fazonban is harmonizáló ruhadarabok vadonatújak voltak: ajándékba kapta őket születésnapjára. Arcát a napnak fordította, és nagy lélegzetet vett. Olyan izgatottan toporgott a járdán, mint a boksz ajtaja előtt a sikerre éhes paripa. Szemellenzőre nem volt szüksége: Éppen a bejárandó útvonal szorgosan memorizált térképét idézte fel. A székházig egyedül akart eljutni, és tudta, hogy ehhez az elgondolt kezdőpontról kell indulnia. Türelmetlenségében háromszor is megkopogtatta az autó tetejét. Gondolatnyit várt még, de mivel továbbra sem történt semmi, kapta magát, és útra kelt.

— Na végre, hogy rászántad magad, Gézám! — szólt rá a szélvédő mögül bámészkodó Edit. Ha még öt percig várakoztál volna rám, bizonyosan hőgutát kapok idebent. Most viszont mielőbb ki innen! Halkan csukta az ajtót, hogy ezzel is erősítse a férfiban a magára hagyatottság érzését. Utánaeredt; topánja nem csapott zajt. Úgy drukkolt neki, mint egy stadionnyi vérmes szurkoló. A küzdelemben egyikük sem vehet részt, de szívükkel, lelkükkel tűzön-vízen át, de belehajszolják kedvenceiket a győzelembe. Hangosan felszisszennek, ha a versenyző megbotlik, erőt sugároznak feléjük, és ha szép megoldást látnak, a felhőkig szárnyalnak örömükben.

Nem a már-már égető napsugaraktól hevült annyira Géza arca. Mit hevült, egyenesen lángolt! — Miért nem szállt ki az autóból Edit?! Mi a fenét szöszmötöl annyit odabent?! Arról volt szó, hogy pár méterrel mögöttem utánam jön! Felpaprikázva ért az első lelépőhöz, de idejében észbekapott, és kiseperte fejéből az összes háborgást. — Biztosan észrevétlenül akar követni. Nem baj, úgy is jó!

Edit nesztelenül követte a botjával pásztázó férfit. Egy csöpp lelkifurdalást sem érzett. Nem félt a szemrehányástól, biztos volt a dolgában. Közben azon tűnődött, hogy is van ezzel a látással… nem ásta bele mélyebben magát a témába, így hát csak afféle hétköznapi bölcsességekig jutott. — Az élet maga is egy kész csoda — morfondírozott — így az ember is az. A szem nemcsak a látás manapság még elengedhetetlen kelléke, de a lélek igaz tükre is: páratlan alkotás. A legtöbb ember számára a látás természetes állapot, ezért különösebben nem is gondolnak vele — legalábbis addig, amíg a hiánya rá nem döbbenti őket, mennyire fontos is az. Milyen bonyolult áttételekkel fejlődött ki a látás évmilliók alatt a semmiből! Ne feledkezzünk el arról se: jószerivel annyiféle formája van a látásnak, ahány faj él a Földön. Adódik úgy is, hogy nincs szükség rá, meg úgy is, hogy volt látás, nincs látás. Mindkét esetre igaz, hogy csak azok a fajok és egyedek maradnak fenn, amelyek képesek alkalmazkodni. Itt érhetjük újra tetten az élővilág nagyszerűségét, a kiválasztódást. Szeretettel pillantott Gézára: remélem, ő újra a maga ura kategóriába választódik ki!

A férfi továbbra is elszántan nyomult előre. — Egy nagy fekete van előttem, annak a közepében meg egy nagy semmi. — ötlött fel benne. Valahogy így fogalmazott egykor egy fiúcska, és ez a frappáns mondás tízszer, százszor, ezerszer is eszébe jutott már. Igen, neki a szürkésfeketébe, a semmibe kell belelépnie ahhoz, hogy botjával, maradék érzékszerveivel és akaratával önállóan közlekedhessen. De másféle felismeréssel is szolgált még az a gyermek, akinek egyik szemét kővel hajították ki, a másikba pedig belefejeltek: ilyen az élet! Valóban, ilyen az élet. Tán nem is tudta, nem is tudhatta tízévesen, milyen lényegre törően fogalmazta meg a millió szálra bontható, szinte összegezhetetlen valót. Járdán parkoló autónak nekimenni, aknafedélben megbotlani, az utcafrontra kilógó postaládának ütközni, ez mind olyasmi, amin háboroghat az ember, de mint már tudjuk, ilyen az élet. Nem az a fontos, hogy útközben mi mindent kell legyőzni a cél érdekében, hanem az, hogy a végén a győztes boldog mosolyával tekinthessünk vissza. A siker magától sosem jön el, azért rengeteget kell tenni. Sokszor előbb önmagunkat kell két vállra fektetni, hogy utána akár többszörösen is felülmúlhassuk magunkat: csak így kovácsolhatunk előnyt a hátrányból. De vallott még másról is az a kölyök. — Ha találkoznék azzal a két fiúval, azt mondanám nekik: ti láttok, én meg nem. És valóban. Aki elesik, mihamarabb keljen fel, és menjen tovább a dolgára!

Edit többször is majdnem odakiáltott az akadályokkal küzdő férfinak, de az esze mindig felülbírálta a szívét. Bizonytalankodását, esetlenségét látva sem esett kétségbe, nem gondolt rá sajnálkozva. — Küzdj meg a kihívásokkal! — ez volt a hitvallása. Kemény álláspont, de nem minden alap nélküli. Gézát már elég jól ismerte: tudta, hogy önfejűen és tántoríthatatlanul tör céljára, egyértelműen sikerorientált.

— Nem tévedtem! — vont mérleget elégedetten.

Az épület lépcsőjének háttal állva figyelte a közeledő férfit, és arcán nemcsak a fáradtságot látta, de az elégedettség derűjét is. Még öt méter, még három, még egy. A férfi megérezte, hogy áll valaki előtte. Mivel az akadály nem mozdult, finoman megkocogtatta a botjával.

— Szia, Géza! — üdvözölte Edit. — Lelkesen a nyakába csimpaszkodott, és mindkét oldalról nagyot cuppantott sós arcára.

— Totál kimerültem az összpontosítástól!

Kézen fogva indultak be a székházba. Edit az első lépcsőfok előtt és az utolsó után is enyhén megszorította Géza kezét. Néma rejtjel.

— Pihenésképpen üljünk be pár percre a büfébe! — javasolta.

Alig néhányan lézengtek bent. Ők egy szélső asztal mellé telepedtek, és melegszendvicset kértek üdítővel. Csendben eszegettek, kortyolgattak.

— Sokféle szolgáltatás vár itt — kezdte Edit. — Két egyesület és egy független csoportosulás képviseli a fővárosban és környékén élő tagok érdekeit. Van egy bolt, ahol segédeszközöket árulnak; ott vettem a botodat. Létezik braille- és hangos könyvtár is. Ez utóbbiból kazettán és CD-n kölcsönözheted a felolvasott könyveket — több ezret. A számítástechnika jelentősen megnövelte a lehetőségeiteket. Van egy speciális program, amivel eredményesen használhattok szinte mindent, a szövegszerkesztőtől az internetig. Sarkig tárulnak előttetek az eddig zárt kapuk. Többféle tanfolyamot indítanak: lehetsz gyógymasszőr, tanulhatsz számítástechnikát, és még az elhelyezkedésben is megpróbálnak segíteni. A legtöbb képzés díjmentes. Jelentkezhetsz olyan, három hónapos, bentlakásos tanfolyamra, ahol mentálisan és a gyakorlatban is felkészítik az új életre azokat, akik felnőtt korukban veszítették el a látásukat. Na igen, és vakvezető kutyát is igényelhetsz.

Géza csak az asztalt bámulta.

— Kultúrprogramokat is szerveznek. Vers, irodalom, komoly- és könnyűzenei koncertek. Van, amit a tagok adnak elő, és van, amit meghívott vendégek. Mit szólsz mindehhez?

Felemelte fejét, és a nő felé fordult. — Szép-szép, de ezek még oly távoliak nekem…

— Mégis, miből csipegetnél?

— Olvasni hasznos dolog. Leginkább a hangos könyvtár vonz.

— No és a számítástechnika? Van géped, és bizonyára használtad is.

Csend.

— Tán nem tartod magad képesnek arra, hogy megtanuld? — piszkálta meg a hiúságát.

— Ha más képes rá, én miért ne lennék?! — fortyant fel.

— Remek! Azt még nem is mondtam, hogy személyi kísérő szolgálat is van, tehát könnyen idejuthatsz. Ősszel indul a tanfolyam, addigra tagja lehetsz a szövetségnek. A múltkor megkérdeztem, hogyan kölcsönözhetsz a hangos könyvtárból: ezt külön engedéllyel akkor is megteheted, ha nem vagy tag. No, mit szólsz hozzá?

Egyre többen jöttek a büfébe. Az érkezők többsége otthonosan viselkedett. Egyikük még botot sem használt: rutinosan rendelt a pultnál, és felpakolva távozott.

— Helló, lányok, helló, fiúk! — köszönt egy érkező fiatalember.

— Nézzetek csak oda! — hívta fel a többiek figyelmét egy kedves arcú nő. — Ödön barátunk közeleg!

A csapat nagy ovációval fogadta.

— Merre vagy, Réka?

— Erre gyere, Döndödöm — igazította útba egy férfi. Már alig bírtunk Rékával, annyira bezsongott érted!

A hátbacsapás döngése még a harsány nevetést is elnyomta.

— Ilyen kardos cifraságból kevés akad, barátaim! — közölte büszkén a letelepedő férfi, és összepuszilkodott barátnőjével.

— Merre jártál ma? — érdeklődött Réka.

— Egész nap úton voltam. A bankban kezdtem, mert fel kellett vennem némi pénzt az automatából, aztán irány a számítástechnikai bolt, mert kellett néhány belső egység. Hazafelé az orvosnál felírattam a gyógyszereket, amiket persze ki is kellett váltani, és végül bevásároltam hétvégére a sarki fűszeresnél. A tömött szatyorral felcaplattam a másodikra, mindent elpakoltam a helyére, ejtőztem egy órácskát, és már indultam is, hogy ezt átadjam neked — és egy csokor virágot nyújtott át barátnőjének.

— Milyen apropóból kaptam?

— Boldog születésnapot kívánok hozzá, gyönyörűségem!

— Éljen, éljen, az ünnepelt! — hangzott kórusban.

— De szép, és milyen tarka illata van! — lelkesen körbenyújtotta a kompozíciót, hogy a többiek is megszagolhassák.

— Honnan tudod, hogy szép? — kíváncsiskodott elégedetten Ödön.

— Onnan, hogy tőled kaptam, és az csak szép lehet!

A feldobott labdát gyorsan lecsapta valaki:

— Ha nem vagyok indiszkrét, fiatalok, mikorra várható az esküvő? Úgy táncolnék már egyet!

— Mi is szeretnénk ott lenni! — helyeseltek a többiek is.

— Na, akkor most nyugodtan lapozhatunk egyet! — vette elejét Ödön a további találgatásnak.

— Kérsz valamit? — kérdezte a mátkajelölt.

— Egy traubit szívesen meginnék.

Géza és Edit csendben figyelte a társaság mozgalmas életét.

— Lát valamelyikük? — kérdezte halkan a férfi.

— Ahogy így elnézem, egyikük sem. Sokukról azonnal lerí az állapota, de ülve például rólad sem tételezném fel. Rékán viszont fekete szemüveg van.

— Mennyire vidámak és fesztelenek, mintha kutya bajuk se lenne!

— Számodra is eljön még ez az idő! Tán hamarabb, mint remélnéd!

A pulttól visszaigyekvő Réka megbotlott Géza székében, és alaposan nyakonöntötte üdítővel. Ösztönösen ugrott talpra, és hogy nagyobb legyen a káosz, felborította a széket. Erre a zajra aztán mindenki felfigyelt.

— Ne haragudjon! — mentegetőzött Réka.

— Semmi baj — nyerte vissza lélekjelenlétét az áldozat. — Úgyis melegem volt.

Edit talpra állította a széket, és elindult, hogy visszakísérje helyére a megszeppent nőt. Közben megérkezett Ödön is.

— Mi a baj, drágaságom? Netán maszatos a szemüveged?

— Kissé elnéztem a dolgot, és nyakon öntöttem a fiatalembert.

— Semmi baj — biztosította újra Géza.

Ödönék bemutatkoztak. — Nem vagytok ismerősek nekem — vette át a kezdeményezést. — Jól sejtem?

— Egy éve veszítettem el a látásomat, és most járok itt először.

— A barátnőd sem lát?

Géza nem javította ki a jóhiszemű félreértést.

— Ő szerencsére lát, és mindenben segít nekem. Rengeteget köszönhetek neki.

— Az jó, ha akad segítő, de nem szabad teljesen ráhagyatkozni. Az előbb-utóbb kikezdi a kapcsolatot.

— Szó nincs róla! Keményen küzdünk az önállóságomért.

— Akkor gond egy szál sem!

Közben a nők is diskurálni kezdtek egymással, majd elmentek a pulthoz, ahonnan traubival tértek vissza.

— Üljetek le hozzánk! — indítványozta Edit.

Ezt nagyban megkönnyítette, hogy a társaság időközben szedelőzködni kezdett. El is búcsúztak négyüktől.

— Ti mióta nem láttok? — érdeklődött Géza.

— Én nyolc évesen, szembetegségben veszítettem el a látásomat — kezdte Ödön. — Réka így született.

— Miért van rajtad fekete szemüveg? — kérdezte Edit.

— Csúnya a szemem, azért viselem. Máskülönben mindenki világgá szaladna előlem.

— Még én is! — nevette el magát Ödön.

— Rád férne egy kis testmozgás, Döndödöm, pár kilót nyugodtan leadhatnál.

— Nem tehetek róla. Túl ízleteseket főzöl!

— Ti teljesen ellátjátok magatokat? — csodálkozott Géza.

— Hát úgy többé-kevésbé. Lényegében igen.

— Mikor vagytok leginkább ráutalva másokra? — firtatta Edit.

— Általában, ha vásárolni kell. Önkiszolgáló boltban mindenképpen, és mondjuk ruhavásárláskor is. Tudod, nem árt odafigyelnünk az esztétikára sem. Nekünk akár mindegy is lehetne a ruha színe, fazonja, de mégsem úgy van az. A bürokráciával is sok a gond. Töméntelen igazolást kell beszerezni, űrlapokat kitölteni. Inkább hagyjuk is!

— Mi a legrázósabb így nem látva?

— A közlekedésre nagyon kell figyelni. Az új útvonalakat nem könnyű megtanulni. Ha az ember — mondjuk betegség miatt — sokáig nem megy le az utcára, akkor szinte újra kell tanulnia a közlekedést. Az olyasmi, mint a zongoraművésznek a napi gyakorlás. Ha kihagy, vagy nem gyakorol eleget, tüstént megérzi a hiányát.

— És te hogy állsz? — kérdezte Réka.

Már magam takarítgatom a lakást, rendet tartok, és gyakorlásképpen elbotozgatok a környéken. Ma nagy sikerem volt. Edit a harmadik keresztutcában hagyta az autót. Elmondta, hogy hogyan jutok el idáig, és teljesen egyedül megcsináltam!

— Belevaló fickó vagy! — hangzott el kétfelől is.

— Jól gondolom — kezdte Ödön — hogy nem ismersz közülünk senkit?

— Senkit.

— Ha akarod, cserélhetünk telefonszámot!

Négyesben indultak ki. A rutinos botosok haladtak elöl, és Géza lényegében a fülére hagyatkozva követte őket. Edit hátrébb ballagott.

— Mivel mentek haza? — kérdezte Géza.

— Villamossal. Alig pár megálló, és utána jöhet a séta.

— Ha gondoljátok, szívesen elkísérünk a megállóig — ajánlotta Edit.

— Köszönjük, de elboldogulunk.

— Akkor a következő sarkon útjaink elválnak, mert ott parkolunk az utcában.

A nyár forró öleléssel fonta körbe a tavacskát. A dombok lankásan futottak alá a vízig. A part menti nádason túl terebélyes füzek sorakoztak. A rejtek távol esett a nagyvilág forgatagától, a természet szinte érintetlen maradt. Kevesen ismerték, de akik igen, messziről is elzarándokoltak az idilli környezetbe.

Edit ezúttal is valami alapvető harmóniát érzett a tájban. Eleinte izgult, hogy lesz-e kedve Gézának ilyen messzire eljönni, ezért kellemesen lepte meg a heves válasz:

— Mi az, hogy van?! Alig várom az indulást!

Az elmúlt bő évben lényegében ki se mozdult otthonról, és most mintha kinyílt volna előtte a világ.

— A füzek mellé telepedjünk, vagy a napra? — kérdezte Edit.

— Válasszuk a félárnyékot! A bőröm ugyan bírja a napot, de nem árt az elővigyázat.

Letelepedtek, és amíg Edit a holmikat pakolászta, Géza hasra vágta magát. Addig keresgélt, amíg nem talált egy vastagabb fűszálat; azt letépte, a szájába vette, és önfeledten rágicsálta.

— Bekenjelek napolajjal? — kérdezte Edit.

— Már készen is állok — és mindkét kezét az oldalához simította.

Felszisszent, ahogy a hűs olaj felhevült bőrére csöppent. Tiltakozását a hátát simogató női kéz érintése csitította el — olyannyira, hogy el is szenderült tőle.

— Kenhetem a lábadat is?

— Nem ártana annak sem — riadt fel, és egy pillanat múlva folytatta is a durmolást, ahol az imént abbahagyta.

A nő csak az egyenletes szuszogásra figyelt fel. Nem méltatlankodott, mi több, elégedettség töltötte el. Szóval ennyire jól esik neki?!

— Ébresztő, hétalvó! — kopogtatta meg Géza kobakját. — Nem lenne kedved bekenni a testemet?

A férfi szeméről a pillanat töredéke alatt fellibbent az álom fátyla. Öregurasan, nyögdécselve tápászkodott.

— Épp akartam javasolni.

— Vettem észre rajtad!

A hátával és a nyakával kezdte, a karcsú derékkal folytatta. A nő combja feszes és izmos volt. Észre sem vette, ahogy elidőzött rajta.

— Ennyi elég is lenne belőle, mert a végén az elülső oldalamra semmi nem jut az olajból — és Edit már fordult is.

A karcsú lábszáron hamar végigfutott a férfi keze, és amint följebb ért, vibráló izgalom kapta el. Biztos volt benne, hogy a heves reakciót Edit is észrevette.

— Csináld csak nyugodtan! — jött a biztatás.

Gézán hőhullámok futottak végig. Betartotta az illő diszkréciót, de a combbelső csak úgy hevült a tenyere alatt. Megmozdult benne a férfi, úgyhogy már nem csak a tikkasztó sugarak izzasztották. A formás kis hason mintha tűz marta volna a kezét — ráadásul a bikini fölsőnek valamiképp nyoma veszett. Továbbra is körültekintően járt el.

— Nem is gondoltam, hogy ennyire ügyes a kezed — ült fel Edit, és persze észrevette a nyilvánvalót, bárhogy titkolta volna Géza.

— Jut eszembe, elől még be sem kentelek — somolygott.

Mire kimondta, a férfi már hasra is vágta magát.

— Majd később, most nincs kedvem hozzá.

Szótlanul napozgattak egy ideig.

— Szeretnéd látni az arcomat?

— Nem is tudom. Újra látni mindenesetre jó volna, de nem hiszem, hogy ettől másképp éreznék irántad.

— Akkor jó, mert nem vagyok szép!

— Bolond vagy! Mi az, hogy szép? Nekem nálad szebb nő nem létezik a világon, még akkor sem, ha olyan rút lennél, mint száz vasorrú bába. Ha valóban nem megkapó, akkor meg örülj annak, hogy nem látok: ez eleve kizárja, hogy felületesen, a puszta látvány alapján ítéljek. Akkor tán észre sem vettelek volna. Ha pedig ilyen remek alak mellé még a pofid mutatós is lenne, lehet, hogy önbizalmam se lett volna. Eleve feladtam volna a reményt, hogy lehet esélyem nálad. Ha nem a képet nézzük, teljesen más lesz a szépség. Az az emberség, ami belőled sugárzik, semmi mással nem mérhető össze.

— Mindig ilyen mélyen gondolkodtál erről?

— Tudja a fene! Részint bizonyára igen, másrészt biztosan nem. Ez a rövid idő sok mindenre megtanított. Jobban megismertem magam — helyesebben: meg kellett ismernem magam, mert csak biztos alapról mászhatok ki a gödörből. Én pedig eltökéltem, hogy ki akarok jutni a napra!

— Nyugodj meg, kijutsz! Részben már ki is jutottál.

— Ebben megkérdőjelezhetetlen a te érdemed — remélem, ezt tudod!

— Ahogy egyre jobban megismerlek téged, egyre inkább felnézek rád. Sokat tanulok tőled. Bennem is ott munkálkodik a küzdés szelleme, de lehet, hogy a te helyzetedben nem lenne ennyi erőm.

— Fontos felismerésre jutottam — vette át a szót Géza. — Az én életem innentől semmi másról nem szólhat, minthogy értelmesen, önmagamnak és másoknak is hasznosan éljem napjaimat. Ha hol így, hol úgy lekötöm magam, akkor gondolataim nem az állapotom körül keringenek majd, nem gubózom önmagamba, és tevékeny ember maradok. Óriási kihívás az élet: értelmet kell adni az évtizedeknek. Persze több dologgal kell próbálkozni egyszerre, mert egyfélére hamar rá lehet unni — és mindig új dolgokat kell találni.

— De ez nem csak rád, rátok igaz, hanem mindannyiunkra. Hiába egészséges valaki, ha nem tudja magát hasznossá tenni, és akkor megkérdezheti: mi értelme van az életnek? Szerinted, Géza, mi az értelme?

— Ahogy mondtam: töltsük időnket értelmesen, hogy az magunknak és másoknak is hasznos legyen! Még valamit: aki csak a pénzre hajt, aligha talál igazi örömöket. Semmi kifogásom a sok pénz ellen, de csak akkor, ha én használom a pénzt és nem a pénz engem — mint Feri bácsi és Ilus néni.

— Jó, hogy említetted! Mit tudsz felőlük?

— Az este felhívtak. Az öreg sokat emésztette magát a vendéglő miatt. Nehezen, de belátta, hogy el kell adnia. Nem akar vele sokat vacakolni, de azért alaposan megnézi, hogy kinek és mennyiért adja tovább.

A nap észrevétlenül kúszott fel, talán már túl is járt a zeniten.

— Még nem is voltunk benn! — ötlött fel Editben. — Nem lenne kedved úszni egyet?

— Kézen fogva mentek le a tóhoz, és elsőnek a nő lépett a vízbe.

— De klassz! — lelkesedett.

— Nem hideg?

— A lehető legjobb — és lendületesen belegázolt.

Géza az első lépés után visszahőkölt.

— Sportembernek gondoltalak! — csipkelődött a nő, mire Géza savanykás mosollyal újra nekivágott.

Hallván, hogy Edit már úszik, ő is nyakig merült, és tempózgatott — óvatosan, ügyelve arra, hogy szükség esetén letehesse a lábát.

— Miért nem jössz utánam? — kiáltott vissza a tavacska közepéről Edit.

— Nem kockáztatok feleslegesen!

Edit visszafordult, és közben csöndesen közeledett. A terve készen volt: de hogy reagál rá Géza?

Hátulról átölelte, és hozzásimult, meztelen mellbimbója valósággal belefúródott a bozontos felsőtestbe. Lábával erőteljesen átkulcsolta a férfi derekát, és a létező legtermészetesebb hangon a fülébe lehelte:

— Megérkezett a világ legszebb nője az ő csodálatos Gézájához!

Teniszlabdát dobáltak egymásnak, olyan virgoncan, mint két pajkos gyermek. Géza a loccsanás hangja alapján találta meg a játékszert, és igyekezett kitalálni, merre is dobja azt szerelmének — mert abban biztos volt, hogy ez az érzés a szerelem.

— Az ég felé tartom a tenyeremet! Próbáld meg beledobni a labdát!

Új játék, új lendület, közös kihívás. Egészséges versengésbe kezdtek. Egyszer a labda homlokon kapta Gézát, és ő látványosan hanyatt dobta magát a vízben. Elmerült a habokban, de még így is jól hallotta a felcsattanó nevetést. Talpraevickélt, és vigyorgott, mint a vadalma.

Véget vetettek a mókának. Egymásba fonták mutatóujjukat, úgy indultak kifelé. A sekélyesben már szaladtak. Lábnyomukban fodros tajték született, és freccsent szét boldogan a nagyvilágba. Szárazra érve, Géza maga elé penderítette az ő gyönyörűségét, magához ölelte, és szájuk hosszan egybeforrt.

— Úgy érzem, végre partot értünk! — mondta a csók után, Edit pedig válaszul újra hozzábújt.

Hazafelé egy útszéli csárdában vacsoráztak. Arany keze volt a szakácsnak, de erről a napról mégsem ez maradt meg emlékezetükben.

— Már beszéltem róla neked — mesélte Edit — hogy sikerrel indultunk az uniós pályázaton. Az igényes vendéglátást céloztuk meg. Ma már nem elég a színvonal, hanem valami eredetiség is kell hozzá. Aki egy merész ötlettel eltalálja, mire van igény, jókora részt szakíthat a piacból. A verseny egyre élesebb, hajszálon múlik a siker.

— Az én ötletem egy olyan étterem, ahol teljesen sötét van. Nem titok, hogy ez rólad jutott eszembe. No és mi kell ehhez? Te nem csak egy jó, fiatal szakember vagy: ott van a fejedben mindaz, amire az értelmes élethez szükség van. Céltudatos tevékenységre, testhez álló feladatok megoldására vagy ítélve. Ki kell dolgozni az étterem működtetését: kik legyenek a nem konyhai személyzetben, és ki mit csináljon? Hogyan vegyék fel/adják le a rendelést, szolgálják fel az ételt-italt, hogyan érhetjük el, hogy a vendégek biztonságban érezzék magukat, és tudjanak önállóan tájékozódni? Mi legyen az a csak erre a vendéglőre jellemző, folyamatosan megújítható hangulati elem, ami visszacsalogatja a vendégeket? Főszerephez juthatnál az egész kialakításában és a működtetésében is. Nem tudom, mennyi pénzed van, de ha akarod, tőkével is beszállhatsz. Mit szólsz mindehhez?

— Alaposan megleptél. Így elsőre egyetértünk abban, hogy a dolog akkor életképes, ha a vendégek nem érzik magukat kiszolgáltatottnak: csak akkor élvezhetik felszabadultan a szokatlant. Egy működő rendszer kidolgozása, a részegységek illesztése komoly feladat. Ilyen feltételekkel sokkal nehezebb a pincér munkája.

— Úgy tudom, külföldön az ilyen helyeken infraszemüvegben dolgoznak a felszolgálók!

— Infrában?! Miféle gagyi helyek azok? Hogyan szolgáltathatják ki a vendéget a személyzetnek? Ez nem korrekt! Ilyen vállalkozásban csak úgy veszek részt, ha a vendégekkel kapcsolatba kerülő személyzet egyetlen tagja sem láthat!

A városhoz közeledve Géza csendben ült az autóban, feje csak úgy zsibongott az előtoluló ötletektől. Csak a fékezésre eszmélt fel.

— Már meg is érkeztünk? — zökkent vissza a valóba.

— Meg bizony!

— Ne szállj ki, szerelmem, biztosan nagyon fáradt lehetsz a sok vezetéstől. Majd itt az autóban elbúcsúzunk. Csak azt mond meg nekem, hogy merre keressem a kaput?

— Ahogy gondolod. — Megcsókolták egymást. — A bejáró épp ott van, ahol kiszállsz!

Nagy nehezen kikászálódott. Hamar rátalált a kilincsre, de a formája idegen volt. Megtapintotta a kerítésoszlopot is, fölöslegesen. A talpával is csak ismeretlenre talált. Zavarba jött.

— Mit szólnál hozzá, ha mégis kiszállnék?

— Valami nagyon nem stimmel itt — hebegte.

— Mit nem értesz, egyetlenem? — lépett hozzá a nő. Ha még nem jöttél volna rá, ez az én házam kapuja...