6.
Jó reggelt kívánok, Teri néni! — üdvözölte az
új vásárlót a fűszeres. — Hogyan vált be Kóbor?
— Nagy franc az a
kutya! Egészen bizonyos, hogy nem mindennapi szülők sarja.
Összecsapta tenyerét a mókázásra mindig kész
kereskedő, és már bele is kezdett:
— Micsoda tisztesség érte az én kis
üzletemet! Néhány órára szállást nyújthatott egy ilyen kiválóságnak! Ezt a
történelmi eseményt márványtáblán kellene megörökíteni! A bejárati ajtó
melletti falon el is férne!
— Nem is beszélsz bolondot, fiam! Ahogy javul
az idő, majd utánajárok a dolognak — vette a lapot az idős asszony.
— Mi van a szomszédjával, Teri néni? Hogyan
áll a szénája?
Mindössze egy sejtelmes mosoly volt rá a
felelet.
Netán szájzárat tetszett kapni?! — rémüldözött a boltos. Ajajaj, de nagy szerencsétlenség!
Ahogy én ismerem kegyedet, ebbe akár bele is pusztulhat. Milyen kegyetlen vég
ez egy ilyen tiszteletre méltó asszonyságnak. Tán még nem késő, rögvest hívom a
mentőket! — nyúlt a telefonért.
— Mi az, fiam! Olyan jól megy az üzlet, hogy
zsákszámra dobálhatod ki a pénzt?
— Hála a magasságosnak, hogy egy pillanat
alatt elmúlt a nagy baj — tette le teátrális mozdulattal a kagylót. Így
legalább meg tudja mondani azt is, mivel szolgálhatok?
— Egy üveg pezsgőt kérek, méghozzá a javából!
Sőt, ne is egyet, hanem mindjárt kettőt!
A fűszeres nem tudta mire vélni. Újabb
beugratás előszele lenne, netán komolyan gondolja? Az idős hölgy a töprengéstől
továbbra is rezzenéstelenül álló férfira pillantott, és a pulton fekvő mobilért
nyúlt.
— Jaj, mennyi is a segélykérő száma? Máris
hívom az ügyeletet, karót nyelt a szatócs! Gyorsan, gyorsan, mielőtt még
nagyobb baj kerekedne!
— Ej, ne nyomkodja már össze-vissza azokat a
gombokat, kedves Teri néni! A végén még elrontja nekem, aztán leshetek!
— Ha ilyen gyorsan a javulás útjára léptél,
fiam, akkor mozdulj mielőbb, mert nem érek rá órákat semmittevéssel tölteni.
— De hiszen tudtommal maga nem is iszik
alkoholt!
— Majd fogok! Hetedhét országra szóló murit
csapunk!
A boltos nem firtatta tovább, inkább munkához
látott.
— Van kétféle kivitelben is. Az egyik natúr
palack, a másik díszdobozos. Melyikből adhatok?
— Csak nem feltételezed rólam, hogy csupasz hasú
palackokkal állítok be a nagy eseményre?
— Máris hozom a díszdobozost! Adhatok még
valamit?
— Köszönöm, nem!
— De örülök ennek a pár nap nem várt
szabadságnak! — lelkendezett Edit, miközben elhelyezkedett az egyik fotelben.
Különben fogalmam se lett volna, mikor tudlak felkeresni!
— Megkínálhatlak egy teával? — próbálkozott
Géza. — Magam főztem, gyógynövényből.
— Köszönöm, nagyon jól esne. De miért iszol
ilyen teát? Orvosolsz vele valamit?
— Áh, nem… Négyfélét keverek össze, mert
ezeknek az ízét szeretem. Ennyi az egész... Ja, igen:
a citrom nálam elengedhetetlen, de most nem tudok szolgálni vele.
— Ne csinálj problémát belőle!
— Akkor mindjárt hozom! — tűnt el a férfi
láthatóan sietve, mielőtt a vendég szóra nyithatta volna száját. Így hát
utánaszólt:
— Ne segítsek valamiben?
— Majd én, egyedül! Hadd gyakoroljam a volt
szakmámat! — kérte nem kis öniróniával.
A csészék diszkrét zörgéséből kiérzett a
tétova kezek esetlen sietsége. Bár szeretem a kihívást — ötlött fel Editben —
de ilyen megpróbáltatásra mégsem vágyom. Próbálta rendbe tenni kavargó
gondolatait, de már jött is Géza. Két kezében fogta a tálcát, amin a
teáscsészék sorakoztak. Titkolva keresgélte lábával az asztal alsó szélét,
mivel mindent önállóan akart megcsinálni.
— Gyere kissé balra!
A tálca már az asztal közepén volt, de a tea
még váratott magára.
— Nagyon ügyesen szervíroztad a teát!
— Kösz. Iparkodtam nem rád önteni.
— Bezzeg, ha húsvét lenne! — somolygott Edit.
— Akkor bizony nem úsztad volna meg szárazon!
— Mivel foglalod el magad egész nap?
— Megpróbálok minél több mindent magam
csinálni. Szeretnék újra önállóan élni.
A beszélgetés folytatásához nem is kellett
körbenéznie Editnek.
— De hiszen te szereted a kuplerájt! —
csiklandozta meg szavával Gézát, aki viszont alaposan félreértette.
— Ééén?! Hogyan
mondhatsz ilyet! — és csak úgy folyt belőle a szó. — A vendéglő egyik
törzsvendége egy masszázsszalont ajánlott gyógyírnak három, felsőfokú jelzőkkel
jellemzett cicababájával. Úgy mondta, kezdetnek ez is megfelelne, aztán majd
alakul az életem valahogyan. Szó nélkül hagytam, mintha meg se hallottam volna!
— Ekkorra már piroslott arca a hevülettől. — Még hogy én szeretném a kuplerájt?! — dohogott.
A nő felfigyelt a szenvedélyes hangnemre. Nem
is bánta már az amúgy mulatságos félreértést; ebből is megtudott valamit
Gézáról.
— Ha már itt tartunk, te miként vagy a
kuplerájjal? — bosszankodott tovább a házigazda.
— Én sem szeretem. Teszek is ellene.
— Mit? — kapta be a csalit Géza.
— Hát például rendben tartom a lakásomat.
Porszívózok, felmosok, port törlök, semmit nem hagyok szanaszét, mindent a
helyére teszek — zárta le a félreértést Edit. — Ugye, nincs harag?
— De lökött vagyok! — sóhajtott a férfi.
Teljesen másra asszociáltam. No, sebaj!
— Tudod, mit? Van egy ajánlatom. Ha elfogadod,
sokkal gyorsabban haladhatsz a látásvesztés feldolgozásával. Eleinte
besegítenék a gyakorlatban is, de ahogy egyre több mindent meg tudsz csinálni
egyedül, úgy teszem át a hangsúlyt az elméletre. Sokat tanulhatnánk egymástól,
és megbeszélhetnénk a problémákat. Mit szólsz hozzá?
— Milyen segítségre gondolsz?
— Amilyenre épp szükséged lesz!
— Miért tennéd?
— Két okom is van. Nem csak hogy segíthetek
nagy bajodban, de a kihívás is vonz. Tudod, én nagyon, de nagyon nem szeretek
veszíteni. Látom, hogy van benned akarat, és amint az a "kuplerájos"
félreértésből kiderült, ismered is magadat. Egy ilyen felállású csapat nem
veszíthet! Áll az alku?
— Igen!
Az elkövetkező napokban Gézának annyi
tennivalója akadt, hogy jóformán azt sem tudta, fiú-e vagy lány — még úgy is,
hogy Edit tanácsára az emeletet egy általa ajánlott néni tette rendbe.
Magukra az alsó szint gatyába rázását
osztották. A konyhaszekrénybe a férfi elgondolása szerint vonták össze a
leggyakrabban használt eszközöket.
— Nyúlj bátran oda, nézd meg, jók lesznek-e
így a poharak? — és Géza már nyúlt is.
Ha mégis változtatni akart a renden,
megbeszélték, és úgy módosítottak. Később már egyedül kellett pakolásznia.
— Így sokkal jobban belevésődik a fejedbe,
hogy mi hol van! — magyarázta a nő.
A mosogatószer és a fertőtlenítő flakonját
tapintással könnyen meg tudta különböztetni, és az illatuk is más volt. Az
edénycsepegtető is visszakerült a pultra. Újra régi fényében csillogott a
konyha, még a szemetes is megtisztult. Az egész napos pakolászás és sikálás
kivette az erőt Editből: fáradtan rogyott a székre.
— Négy tojásból rántottát kérek, és hozzá egy
kancsó citromos teát! — rendelt enerváltan.
— Van finom édes töltött keksz — próbálkozott
a kitéréssel Géza.
— Nincs alku! Leadtam a rendelést, a többi a
te dolgod!
Enyhe köhögés kapta el a házigazdát.
Tanácstalanul csóválta a fejét.
— Negyed órád van, utána kérem a
panaszkönyvet!
Nem volt mese, főzőcskézni kellett. A hűtőből
előkerült a tojás, a kamrából az olaj, a konyhaszekrényből az edények.
— Na, lássuk csak — kezdett a tényleges
munkához Géza, majd eltűnődött. — Olaj a serpenyőbe, de honnan tudjam, hogy
mikor elég?
— Az egyik ujjad végét érintsd az edény
aljához. Érezni fogod, hogy mennyi olaj van benne — találta ki a férfi
gondolatát.
A tojások hangosan koccantak a tányér
peremének: bőven jutott a pultra is.
— Máskor előbb rakd tálcára a tányért, úgy
könnyebb lesz feltakarítani a kifolyt tojást! A tálcát pedig tedd egészen közel
a mosogatóhoz, hogy leöblíthesd a kukára váró tojáshéjat!
Az előzőekhez képest a sózás sima ügy volt a
vizsgamunkáját készítő kuktának, de aztán fel is kellett verni a tojást. Mire
úgy, ahogy elkészült vele, már csak háromból készülhetett a rántotta.
Kitapogatta a gázrózsa peremét, és hozzáérintette az elemes gázgyújtót. Nagyot
pukkanva lobbant be — kissé meg is ijedt a hangjától. A felforrósodott olaj
szaga adta tudtára, hogy jöhet a tojás! A villa végéről a serpenyőbe hulló
cseppek sisteregve jelezték, hová kell utánuk önteni a többit. Kavargatta egy
ideig, majd elzárta a gázt.
— Tégy egy hőálló lapot az asztalra, elsőre
még megeszem a serpenyőből! A teát csak melegítened kell, szeretném mihamarabb
kortyolni.
Amikor elkészült, a mosogatóba tette a kisebb
edényeket, a nagyobbakat pedig egy kupacba rakta. Nagyjából rendbe tette a
pultot, és leült az asztal másik végébe. Minden porcikájával
a jó étvággyal lakmározó Editet figyelte, ő pedig váratlanul megkérdezte:
— Mesélj róla, milyen volt az a bizonyos
ébredés?
— Hm… ha erről egy hónapja kérdezett volna
bárki is, egészen bizonyosan elhárítom. De tán két hete — és kérdőn ránézett a
falatozó nőre — nagyot fordult az életem. Most már nemhogy nyűg beszélni róla,
hanem egyenesen kikívánkozik. Szinte gyógyír. Nos, hogyan is éltem meg
belülről?
— Először azt hittem, mókázik a barátnőm,
amikor felkelésre unszol, és azt mondja, hogy már délelőtt van. Mi mást
gondolhattam volna? Kinyitottam a szemem, és semmit se láttam! Akkor változott
meg a helyzet, amikor felhúzta a redőnyt, és megéreztem a napsugarak melegét.
Azt az érzést nehéz lenne szóval visszaadni, igazából tán nem is lehet. De nem
is kell. Újra kinyitottam a szemem, tán meg is dörzsöltem, de ebben nem vagyok
egészen bizonyos. Az eszmélés, a kétségbeesés gyilkos erővel mart a szívembe és
a tudatomba is. Nem értettem, nem hittem. Páni rémület kapott el. Az arcom elé
tartotta a kezét, és már csak a remegő ujjaimmal láthattam meg. Tudni, hogy ott
ül egy karnyújtásnyira, és halálos sorscsapásnak éreztem, hogy semmit sem
láthatok belőle. Remegtem, és nem tudtam másra gondolni, minthogy ez nem lehet
igaz, ez csak valami ideiglenes lehet. Hogy negyed- vagy félórák teltek-e el
közben, arról persze fogalmam se volt. Az időérzékem teljesen megszűnt. Úgy
roskadtam magamba, mint hóember a tavaszi langymelegben. És sírtam, csak
sírtam, mint egy magatehetetlen, kiszolgáltatott kisgyerek. — Miért nem látok?
— tört rám a gondolat minduntalan. Válasz nem volt, a könnyeim meg peregtek
tovább.
Géza lélegzetvételnyi szünetet tartott (Edit
gyorsan kortyintott egyet), és töretlen lendülettel folytatta:
— Aki azt hiszi, hogy ezek után már csak jobb
jöhet, az téved. Az ezernyi megpróbáltatás egyenként jön elő a gyakorlatban,
mint rémálmok valóságos sorozata. Már az ágy elhagyásához is bátorságot kellett
meríteni valahonnan, a felöltözés újsütetű kihívásaival is meg kellett birkózni
— és hol volt még akkor az elindulást gátló belső görcs? Dóra ugyan kezembe
adta a ruhákat, mégis kimerített a bújócska. Úgy kapaszkodtam belé, mint egy
százéves, és öregurasan csoszogva követtem az előszobába. Nekimentem az
ajtófélfának, megbotlottam a küszöbben, nyakig áztam a kín sós verítékében. Nem
is gondolod, hogy mennyire megalázónak éreztem! Hiszed vagy nem, de képtelen
lettem volna tájékozódni a házban, annyira sokkolt ez az egész. Hogy mi jött
még? Tapasztalt autós létemre nem tudtam a kocsiban, hogy hol vagyunk és merre megyünk. Eh, még rágondolni is rossz —
legyintett ajkbiggyesztve.
Edit minden egyes szavára figyelt. Nem akart
közbeszólni: hadd adja ki magából mindazt, ami kikívánkozik. Minden kimondott
szó közelebb visz a múlt feldolgozásához.
— Borzasztó volt a kórházban — folytatta
Géza. Nem ismertem a helyet, nem ismertem senkit. Napról napra jobban
elkeseredtem. Könnyeim befelé folytak.
Edit keresett egy üres csészét a szekrényben,
és töltött Gézának is.
— Az étkezéssel is alaposan meggyűlt a bajom.
A kenyér és a szalámi nem volt gond: bekaptam és lenyeltem. Még a levessel is
elbajlódtam valahogy, de ha kés és villa kellett a második fogáshoz, bizony
gondolkodás nélkül lemondtam róla. Amikor ezt felismerték a szobatársak,
próbáltak segíteni, és felkockázták a húst, de továbbra sem tudtam a villára
tűzni az apró falatokat. No és persze olykor el kellett látogatni a mosdóba is:
milyen megalázó, hogy egy felnőtt embernek oda is kísérő kelljen! Mindinkább
magamba zárkóztam. Dórát tekintettem egyedüli megmentőmnek, ám kiderült, hogy ő
erre nem képes. Vagy csak nem akarta… — és itt alig észrevehetően, de mintha
elszomorodott volna. Maga elé bámult hosszasan, gondolatai a messzi múltban
keringtek.
A konyhát újra rántotta illata lengte be;
gyakorlott női kéz serénykedett a tűzhely körül. Került az olajba bőven hagyma
és sonka is: éhes bendők korogtak már a vacsorára várva.
— Én is nagy fába vágtam a fejszémet — kezdte
rá most Edit. — Évek óta egy külföldi tulajdonú cégnél vagyok menedzser. Van
már annyi tapasztalatom és kapcsolatom, hogy elkezdhettem önállósodni, és ez a
folyamat most felgyorsult. Néhány ismerősömmel úgy döntöttünk, hogy belevágunk
egy idegenforgalmi vállalkozásba. Mindegyikünk jó a maga területén, mind
tettünk már le valamit az asztalra. Mivel az induláshoz sok pénz kell,
megpályáztunk mindent, amit lehetett. Hamarosan kihirdetik egy nagy uniós
pályázat eredményét. Tűkön ülünk mindannyian. A munka, a saját részem
kidolgozása alaposan lestrapált szellemileg; ezt jól oldja, hogy segítgetek itt
neked. Igazi Jolly Joker vagy számomra!
Elgondolkodott, és egy korábbi témára tért
vissza.
— Mit is mondtál az imént, hogy azokat a
macákat az egyik törzsvendég ajánlotta neked?
— Igen — értetlenkedett Géza.
— Hol is dolgoztál, mit csináltál?
— A közelben van egy remek kis vendéglő, ahol
kiemelt pincérként dolgoztam, megelégedésére vendégnek, tulajdonosnak egyaránt.
Tavaly végeztem el a főiskolát — büszkélkedett.
— Tehát szeretted a szakmádat. Nem hiányzik?
Géza újra elszomorodott, ahogy eszébe jutott
a sok szép emlék. Szívét keserűség mardosta, és nagyot kellett sóhajtania,
nehogy eleméssze a bánat. Tekintetében ott bujkált a vádoló kérdés: miért
bántasz engem, Edit?!
Elérkezett a hétvége. Mennyire nem egyszerű
egy nem látónak gyakorlati tanácsokat adni! — döbbent rá sokadszorra is Edit.
Mert hát könnyű azt mondani, hogy mosd fel a követ, porszívózd ki a szőnyeget,
vagy tisztítsd meg az ablakot, de ha nagy a felület, hogyan lehet azt úgy
megcsinálni, hogy egy négyzetcentiméter se maradjon ki belőle? Nem jobb a
helyzet a mosással sem. A házimunkában jártas nő betéve tudja, mivel és meddig
mossa a különféle textíliákat, és már be is programozta az automatát, de egy
férfi? — Pláne, ha nem lát! Azt, hogy miből van, még csak megállapíthatja
tapintással, de a színét semmiképpen — márpedig ezt muszáj tudni! No és akkor
ott van még a program beállítása: hogyan álljon a helyes gombra, ha a felirat
környéke teljesen sík? Bizonnyal van megoldás minden problémára, így arra is,
hogyan memorizálja Géza a beállításokat. Sok még a feladat, de majd megoldjuk
valahogy!
Edit csak akkor állt elő egy-egy ötlettel, ha
megbizonyosodott róla, hogy az működik. Módszerét egy kívülálló bizarrnak találhatta
volna, de működött: behunyta a szemét, és várt egy kicsit, amíg körül nem vette
a sötétség. Behunyt szemmel megpróbálta elvégezni a kitaláltakat, és csak akkor
javasolta, ha neki már sikerült. Ezért aztán Géza sem mondhatta a
típusszöveget: könnyen mondod, hogy így, meg úgy csináljam, hiszen te látsz!
Próbáld meg te, csukott szemmel!
Ez a beleélő technika más szempontból is a
javukra vált: feszültségnek híre-hamva sem volt közöttük. Nem volt, ami
mérgezze kapcsolatukat, semmi, ami könnyen megbonthatja a nem látó ember és a
jó szándékú javaslattevő viszonyát, hogy akár barátságokat, családokat is
szétrobbantson. Napról napra jobban bíztak egymásban. Géza megmosolyogta
Editet, ahogy bekötött szemmel körbejárta a konyhát, majd kitapogatózott az
előszobába, hogy megkeresse a felmosó vödröt, és négykézlábra ereszkedve
munkához látott. Hosszú és széles volt a járólap, folt mégsem maradhatott
rajta. Könnyen befogható részekre osztotta a felületet, és erre kiválóan
alkalmasnak bizonyult az átmenetileg fölösleges papucs. Miután végzett felével,
megnézte, milyen lett, majd Géza kezébe nyomta a rongyot. Innentől ő mosolygott
a férfi igyekezetén, mert a házigazda sem szeretett volna felsülni, pláne nem
egy ilyen fiatal, talpraesett nő előtt.
Vasárnap hangversenyre mentek, hogy
megünnepeljék a közös tanulás első szakaszának végét. Őszinte örömmel ébredtek
rá, hogy mindketten szeretik Bartókot, és boldogok voltak, hogy végre olyan
helyen hallgathatják, ahol hallatszik is. Egymásba karolva léptek ki a
koncertteremből.
A széles folyosón piros szőnyeg futott a
márványlapon a lépcsőig. Közeledve hozzá Edit meglassította lépteit, mire a
férfi is egyre óvatosabban csúsztatta előre a talpát. Az akadály elé érve Edit
enyhén megszorította a karját. Géza már csak milliméterekkel merte előrébb
tolni a lábát, úgy kereste a lépcsőt.
— Négy lesz! — jelezte az utolsó pillanatban
Edit.
— Lefelé, vagy föl?
— Bocs, elfelejtettem! Lefelé.
— Emlékezhettem volna rá — bosszankodott
magában a férfi. — Nem is olyan rég volt, hogy idefelé megmásztam.
A másik fejében is hasonló gondolatok jártak.
— Hogyan is feledkezhettem meg egy ilyen alapvető információról! Ekkorát
hibázni!
Letudták a lépcsőt, és lassacskán a bosszúság
is elcsitult.
— Ne siessünk, ráérünk! — javasolta Edit. —
Hadd legyen túl a tömeg nagyja az öltözködésen! Kerüljük a tolongást!
— A kabátomat majd add a kezembe, én
szeretném előbb felvenni — kérte Géza. — Utána felsegítem a tiedet is. Jó lesz
így?
A nő gyengéden magához vonta a karját, és
andalgásuk senkinek sem tűnt fel. Megérkeztek a ruhatár elé. Sor már nem volt,
a felöltők a pulton várakoztak.
Előbb a sálat, majd a kabátot kapta kezébe
Géza. Minden ügyességét latba vetve húzta magára a felöltőt, hogy titkolja a
nagy bajt. Mindkét kezével jelezte, hogy készen áll, és izgatottan vette kézbe
a nő kabátját. Edit először a jobbjával bújt, és Géza érezte, hogy lejjebb kell
engednie a kezét.
— Köszönöm!
— Ez a világ legtermészetesebb dolga! — húzta
ki magát büszkén.
— Tudom én azt nagyon jól! — mosolygott
szélesen a lány.
Az utcán amolyan se tél, se tavasz idő
fogadta őket. Az eső szerencsére elállt, nem kellett ernyő alatt iparkodniuk az
autóhoz.
— Milyen érzés így az utcán?
— Nem látva, vagy egymásba karolva?
— Nem illik visszakérdezni! Tessék válaszolni
a kérdésre!
— Nem látva szörnyű rossz az utcán. Olyan,
mintha a semmibe lépkednék bele. Fogalmam sincs róla, mi van körülöttem. A
hangok adnak némi információt, de nem megyek velük sokra, annyira leköt az
összpontosítás. El sem tudnám képzelni magam egyedül idekint. Hogyan is lennék
képes így közlekedni?!
— Pedig sokan járnak fehérbottal! Fiatalok és
idősek, férfiak és nők egyaránt. Ők sem azzal a kezükben jöttek a világra! Az
viszont más kérdés, hogy az önálló közlekedés nem a legelső a megoldandó
feladatok közül.
— Sok nagypofájú, magát bátornak tartó alak
hőzöng a világban — dünnyögte kissé epésen Géza. Én csak annyit kérnék tőlük,
hogy közlekedjenek egy kicsit bekötött szemmel Budapest járművektől zajos
utcáin az emberek áradatában. Úgy szaladnának el, mint a gazdag a koldusbot
elől!
Edit fürgén megkerülte az autót.
— Kattant a jobb első zár, bújj be! —
buzdította bentről.
A férfi körülményesen fészkelődött.
Megpróbálta bekapcsolni a biztonsági övet, de nem sikerült. Másnak viszont
igen.
— Na, akkor hadd halljam a másik választ is!
— kérte a nő, és már indultak is.
— Miről van szó? Lemaradtam valamiről?
— Le bizony, de még mennyire! Azt már tudom,
milyen érzés az utcán úgy, hogy nem látsz — de milyen érzés úgy sétálni, hogy
beléd karolok?
Enyhe torokkaristolás vezette fel a rövid
választ: — Jó!
— Csak ennyi? — pillantott az anyósülés felé.
— Nagyon jó! — vált bőbeszédűvé Géza.
— Egyre hízelgőbb — ingatta fejét a sofőr.
Csend állt be. Újra rákezdett az eső, a szél
is feltámadt, a cseppek egyre erősebben vágódtak a szélvédőnek. Nehezen bírta
az ablaktörlő. Mégis akadt valami, ami fölülmúlta a vihart.
— Van férjed vagy barátod? — vágott bele
Géza. Maga is meglepődött a minden átmenet nélkül feltett kérdésen, de már
megtörtént.
Némi levegőkapkodás után érkezett a válasz:
— Te aztán nem kukoricázol! Ezt jól
megkaptam… egyébként meg igazad van, kellett nekem annyit kíváncsiskodni!
Újra rápislantott Gézára, akinek arca, ha
halványan is, de kivehetően elpirult. Aha, szóval innen fúj a szél!
— Nincs okom titkolózni: te is őszinte voltál.
Egyszer már voltam férjnél. Mindketten egyetemisták voltunk. A szerelem épp oly
hirtelen hunyt ki, mint ahogy fellángolt, és csak üresség maradt utána.
Tanulságnak mindenesetre jó volt. Szerencsére könnyen túltettem magam rajta —
főleg, hogy gyerekünk nem született. Az egészséges gyermekneveléshez édesapa
kell, legalábbis szerintem.
— Szerintem is... —
motyogta Géza.
— Arról sem meséltem még neked, hogy néhány
hónapja költöztem ide a kerületbe: alig egy kilométerre lakom tőled. A szüleim
vidéken élnek. Ha időm engedi, meglátogatom őket, de mint tudod, időből kevés
van.
Megérkeztek a ház elé, és Edit behúzta a
kéziféket. Az eső elállt: amilyen gyorsan jött, olyan hirtelenül állt tovább.
— Ébresztő, Géza! Megérkeztünk!
— Még nem válaszoltál a kérdés második
felére.
— Nos?!
— Bár igazából nem tartozik rám, de van
barátod?
Most már alaposabban megfontolta a választ.
— Még nem tudom. Majd az idő eldönti.