6.

Jó reggelt kívánok, Teri néni! — üdvözölte az új vásárlót a fűszeres. — Hogyan vált be Kóbor?

— Nagy franc az a kutya! Egészen bizonyos, hogy nem mindennapi szülők sarja.

Összecsapta tenyerét a mókázásra mindig kész kereskedő, és már bele is kezdett:

— Micsoda tisztesség érte az én kis üzletemet! Néhány órára szállást nyújthatott egy ilyen kiválóságnak! Ezt a történelmi eseményt márványtáblán kellene megörökíteni! A bejárati ajtó melletti falon el is férne!

— Nem is beszélsz bolondot, fiam! Ahogy javul az idő, majd utánajárok a dolognak — vette a lapot az idős asszony.

— Mi van a szomszédjával, Teri néni? Hogyan áll a szénája?

Mindössze egy sejtelmes mosoly volt rá a felelet.

Netán szájzárat tetszett kapni?! — rémüldözött a boltos. Ajajaj, de nagy szerencsétlenség! Ahogy én ismerem kegyedet, ebbe akár bele is pusztulhat. Milyen kegyetlen vég ez egy ilyen tiszteletre méltó asszonyságnak. Tán még nem késő, rögvest hívom a mentőket! — nyúlt a telefonért.

— Mi az, fiam! Olyan jól megy az üzlet, hogy zsákszámra dobálhatod ki a pénzt?

— Hála a magasságosnak, hogy egy pillanat alatt elmúlt a nagy baj — tette le teátrális mozdulattal a kagylót. Így legalább meg tudja mondani azt is, mivel szolgálhatok?

— Egy üveg pezsgőt kérek, méghozzá a javából! Sőt, ne is egyet, hanem mindjárt kettőt!

A fűszeres nem tudta mire vélni. Újabb beugratás előszele lenne, netán komolyan gondolja? Az idős hölgy a töprengéstől továbbra is rezzenéstelenül álló férfira pillantott, és a pulton fekvő mobilért nyúlt.

— Jaj, mennyi is a segélykérő száma? Máris hívom az ügyeletet, karót nyelt a szatócs! Gyorsan, gyorsan, mielőtt még nagyobb baj kerekedne!

— Ej, ne nyomkodja már össze-vissza azokat a gombokat, kedves Teri néni! A végén még elrontja nekem, aztán leshetek!

— Ha ilyen gyorsan a javulás útjára léptél, fiam, akkor mozdulj mielőbb, mert nem érek rá órákat semmittevéssel tölteni.

— De hiszen tudtommal maga nem is iszik alkoholt!

— Majd fogok! Hetedhét országra szóló murit csapunk!

A boltos nem firtatta tovább, inkább munkához látott.

— Van kétféle kivitelben is. Az egyik natúr palack, a másik díszdobozos. Melyikből adhatok?

— Csak nem feltételezed rólam, hogy csupasz hasú palackokkal állítok be a nagy eseményre?

— Máris hozom a díszdobozost! Adhatok még valamit?

— Köszönöm, nem!

— De örülök ennek a pár nap nem várt szabadságnak! — lelkendezett Edit, miközben elhelyezkedett az egyik fotelben. Különben fogalmam se lett volna, mikor tudlak felkeresni!

— Megkínálhatlak egy teával? — próbálkozott Géza. — Magam főztem, gyógynövényből.

— Köszönöm, nagyon jól esne. De miért iszol ilyen teát? Orvosolsz vele valamit?

— Áh, nem… Négyfélét keverek össze, mert ezeknek az ízét szeretem. Ennyi az egész... Ja, igen: a citrom nálam elengedhetetlen, de most nem tudok szolgálni vele.

— Ne csinálj problémát belőle!

— Akkor mindjárt hozom! — tűnt el a férfi láthatóan sietve, mielőtt a vendég szóra nyithatta volna száját. Így hát utánaszólt:

— Ne segítsek valamiben?

— Majd én, egyedül! Hadd gyakoroljam a volt szakmámat! — kérte nem kis öniróniával.

A csészék diszkrét zörgéséből kiérzett a tétova kezek esetlen sietsége. Bár szeretem a kihívást — ötlött fel Editben — de ilyen megpróbáltatásra mégsem vágyom. Próbálta rendbe tenni kavargó gondolatait, de már jött is Géza. Két kezében fogta a tálcát, amin a teáscsészék sorakoztak. Titkolva keresgélte lábával az asztal alsó szélét, mivel mindent önállóan akart megcsinálni.

— Gyere kissé balra!

A tálca már az asztal közepén volt, de a tea még váratott magára.

— Nagyon ügyesen szervíroztad a teát!

— Kösz. Iparkodtam nem rád önteni.

— Bezzeg, ha húsvét lenne! — somolygott Edit.

— Akkor bizony nem úsztad volna meg szárazon!

— Mivel foglalod el magad egész nap?

— Megpróbálok minél több mindent magam csinálni. Szeretnék újra önállóan élni.

A beszélgetés folytatásához nem is kellett körbenéznie Editnek.

— De hiszen te szereted a kuplerájt! — csiklandozta meg szavával Gézát, aki viszont alaposan félreértette.

— Ééén?! Hogyan mondhatsz ilyet! — és csak úgy folyt belőle a szó. — A vendéglő egyik törzsvendége egy masszázsszalont ajánlott gyógyírnak három, felsőfokú jelzőkkel jellemzett cicababájával. Úgy mondta, kezdetnek ez is megfelelne, aztán majd alakul az életem valahogyan. Szó nélkül hagytam, mintha meg se hallottam volna! — Ekkorra már piroslott arca a hevülettől. — Még hogy én szeretném a kuplerájt?! — dohogott.

A nő felfigyelt a szenvedélyes hangnemre. Nem is bánta már az amúgy mulatságos félreértést; ebből is megtudott valamit Gézáról.

— Ha már itt tartunk, te miként vagy a kuplerájjal? — bosszankodott tovább a házigazda.

— Én sem szeretem. Teszek is ellene.

— Mit? — kapta be a csalit Géza.

— Hát például rendben tartom a lakásomat. Porszívózok, felmosok, port törlök, semmit nem hagyok szanaszét, mindent a helyére teszek — zárta le a félreértést Edit. — Ugye, nincs harag?

— De lökött vagyok! — sóhajtott a férfi. Teljesen másra asszociáltam. No, sebaj!

— Tudod, mit? Van egy ajánlatom. Ha elfogadod, sokkal gyorsabban haladhatsz a látásvesztés feldolgozásával. Eleinte besegítenék a gyakorlatban is, de ahogy egyre több mindent meg tudsz csinálni egyedül, úgy teszem át a hangsúlyt az elméletre. Sokat tanulhatnánk egymástól, és megbeszélhetnénk a problémákat. Mit szólsz hozzá?

— Milyen segítségre gondolsz?

— Amilyenre épp szükséged lesz!

— Miért tennéd?

— Két okom is van. Nem csak hogy segíthetek nagy bajodban, de a kihívás is vonz. Tudod, én nagyon, de nagyon nem szeretek veszíteni. Látom, hogy van benned akarat, és amint az a "kuplerájos" félreértésből kiderült, ismered is magadat. Egy ilyen felállású csapat nem veszíthet! Áll az alku?

— Igen!

Az elkövetkező napokban Gézának annyi tennivalója akadt, hogy jóformán azt sem tudta, fiú-e vagy lány — még úgy is, hogy Edit tanácsára az emeletet egy általa ajánlott néni tette rendbe.

Magukra az alsó szint gatyába rázását osztották. A konyhaszekrénybe a férfi elgondolása szerint vonták össze a leggyakrabban használt eszközöket.

— Nyúlj bátran oda, nézd meg, jók lesznek-e így a poharak? — és Géza már nyúlt is.

Ha mégis változtatni akart a renden, megbeszélték, és úgy módosítottak. Később már egyedül kellett pakolásznia.

— Így sokkal jobban belevésődik a fejedbe, hogy mi hol van! — magyarázta a nő.

A mosogatószer és a fertőtlenítő flakonját tapintással könnyen meg tudta különböztetni, és az illatuk is más volt. Az edénycsepegtető is visszakerült a pultra. Újra régi fényében csillogott a konyha, még a szemetes is megtisztult. Az egész napos pakolászás és sikálás kivette az erőt Editből: fáradtan rogyott a székre.

— Négy tojásból rántottát kérek, és hozzá egy kancsó citromos teát! — rendelt enerváltan.

— Van finom édes töltött keksz — próbálkozott a kitéréssel Géza.

— Nincs alku! Leadtam a rendelést, a többi a te dolgod!

Enyhe köhögés kapta el a házigazdát. Tanácstalanul csóválta a fejét.

— Negyed órád van, utána kérem a panaszkönyvet!

Nem volt mese, főzőcskézni kellett. A hűtőből előkerült a tojás, a kamrából az olaj, a konyhaszekrényből az edények.

— Na, lássuk csak — kezdett a tényleges munkához Géza, majd eltűnődött. — Olaj a serpenyőbe, de honnan tudjam, hogy mikor elég?

— Az egyik ujjad végét érintsd az edény aljához. Érezni fogod, hogy mennyi olaj van benne — találta ki a férfi gondolatát.

A tojások hangosan koccantak a tányér peremének: bőven jutott a pultra is.

— Máskor előbb rakd tálcára a tányért, úgy könnyebb lesz feltakarítani a kifolyt tojást! A tálcát pedig tedd egészen közel a mosogatóhoz, hogy leöblíthesd a kukára váró tojáshéjat!

Az előzőekhez képest a sózás sima ügy volt a vizsgamunkáját készítő kuktának, de aztán fel is kellett verni a tojást. Mire úgy, ahogy elkészült vele, már csak háromból készülhetett a rántotta. Kitapogatta a gázrózsa peremét, és hozzáérintette az elemes gázgyújtót. Nagyot pukkanva lobbant be — kissé meg is ijedt a hangjától. A felforrósodott olaj szaga adta tudtára, hogy jöhet a tojás! A villa végéről a serpenyőbe hulló cseppek sisteregve jelezték, hová kell utánuk önteni a többit. Kavargatta egy ideig, majd elzárta a gázt.

— Tégy egy hőálló lapot az asztalra, elsőre még megeszem a serpenyőből! A teát csak melegítened kell, szeretném mihamarabb kortyolni.

Amikor elkészült, a mosogatóba tette a kisebb edényeket, a nagyobbakat pedig egy kupacba rakta. Nagyjából rendbe tette a pultot, és leült az asztal másik végébe. Minden porcikájával a jó étvággyal lakmározó Editet figyelte, ő pedig váratlanul megkérdezte:

— Mesélj róla, milyen volt az a bizonyos ébredés?

— Hm… ha erről egy hónapja kérdezett volna bárki is, egészen bizonyosan elhárítom. De tán két hete — és kérdőn ránézett a falatozó nőre — nagyot fordult az életem. Most már nemhogy nyűg beszélni róla, hanem egyenesen kikívánkozik. Szinte gyógyír. Nos, hogyan is éltem meg belülről?

— Először azt hittem, mókázik a barátnőm, amikor felkelésre unszol, és azt mondja, hogy már délelőtt van. Mi mást gondolhattam volna? Kinyitottam a szemem, és semmit se láttam! Akkor változott meg a helyzet, amikor felhúzta a redőnyt, és megéreztem a napsugarak melegét. Azt az érzést nehéz lenne szóval visszaadni, igazából tán nem is lehet. De nem is kell. Újra kinyitottam a szemem, tán meg is dörzsöltem, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Az eszmélés, a kétségbeesés gyilkos erővel mart a szívembe és a tudatomba is. Nem értettem, nem hittem. Páni rémület kapott el. Az arcom elé tartotta a kezét, és már csak a remegő ujjaimmal láthattam meg. Tudni, hogy ott ül egy karnyújtásnyira, és halálos sorscsapásnak éreztem, hogy semmit sem láthatok belőle. Remegtem, és nem tudtam másra gondolni, minthogy ez nem lehet igaz, ez csak valami ideiglenes lehet. Hogy negyed- vagy félórák teltek-e el közben, arról persze fogalmam se volt. Az időérzékem teljesen megszűnt. Úgy roskadtam magamba, mint hóember a tavaszi langymelegben. És sírtam, csak sírtam, mint egy magatehetetlen, kiszolgáltatott kisgyerek. — Miért nem látok? — tört rám a gondolat minduntalan. Válasz nem volt, a könnyeim meg peregtek tovább.

Géza lélegzetvételnyi szünetet tartott (Edit gyorsan kortyintott egyet), és töretlen lendülettel folytatta:

— Aki azt hiszi, hogy ezek után már csak jobb jöhet, az téved. Az ezernyi megpróbáltatás egyenként jön elő a gyakorlatban, mint rémálmok valóságos sorozata. Már az ágy elhagyásához is bátorságot kellett meríteni valahonnan, a felöltözés újsütetű kihívásaival is meg kellett birkózni — és hol volt még akkor az elindulást gátló belső görcs? Dóra ugyan kezembe adta a ruhákat, mégis kimerített a bújócska. Úgy kapaszkodtam belé, mint egy százéves, és öregurasan csoszogva követtem az előszobába. Nekimentem az ajtófélfának, megbotlottam a küszöbben, nyakig áztam a kín sós verítékében. Nem is gondolod, hogy mennyire megalázónak éreztem! Hiszed vagy nem, de képtelen lettem volna tájékozódni a házban, annyira sokkolt ez az egész. Hogy mi jött még? Tapasztalt autós létemre nem tudtam a kocsiban, hogy hol vagyunk és merre megyünk. Eh, még rágondolni is rossz — legyintett ajkbiggyesztve.

Edit minden egyes szavára figyelt. Nem akart közbeszólni: hadd adja ki magából mindazt, ami kikívánkozik. Minden kimondott szó közelebb visz a múlt feldolgozásához.

— Borzasztó volt a kórházban — folytatta Géza. Nem ismertem a helyet, nem ismertem senkit. Napról napra jobban elkeseredtem. Könnyeim befelé folytak.

Edit keresett egy üres csészét a szekrényben, és töltött Gézának is.

— Az étkezéssel is alaposan meggyűlt a bajom. A kenyér és a szalámi nem volt gond: bekaptam és lenyeltem. Még a levessel is elbajlódtam valahogy, de ha kés és villa kellett a második fogáshoz, bizony gondolkodás nélkül lemondtam róla. Amikor ezt felismerték a szobatársak, próbáltak segíteni, és felkockázták a húst, de továbbra sem tudtam a villára tűzni az apró falatokat. No és persze olykor el kellett látogatni a mosdóba is: milyen megalázó, hogy egy felnőtt embernek oda is kísérő kelljen! Mindinkább magamba zárkóztam. Dórát tekintettem egyedüli megmentőmnek, ám kiderült, hogy ő erre nem képes. Vagy csak nem akarta… — és itt alig észrevehetően, de mintha elszomorodott volna. Maga elé bámult hosszasan, gondolatai a messzi múltban keringtek.

A konyhát újra rántotta illata lengte be; gyakorlott női kéz serénykedett a tűzhely körül. Került az olajba bőven hagyma és sonka is: éhes bendők korogtak már a vacsorára várva.

— Én is nagy fába vágtam a fejszémet — kezdte rá most Edit. — Évek óta egy külföldi tulajdonú cégnél vagyok menedzser. Van már annyi tapasztalatom és kapcsolatom, hogy elkezdhettem önállósodni, és ez a folyamat most felgyorsult. Néhány ismerősömmel úgy döntöttünk, hogy belevágunk egy idegenforgalmi vállalkozásba. Mindegyikünk jó a maga területén, mind tettünk már le valamit az asztalra. Mivel az induláshoz sok pénz kell, megpályáztunk mindent, amit lehetett. Hamarosan kihirdetik egy nagy uniós pályázat eredményét. Tűkön ülünk mindannyian. A munka, a saját részem kidolgozása alaposan lestrapált szellemileg; ezt jól oldja, hogy segítgetek itt neked. Igazi Jolly Joker vagy számomra!

Elgondolkodott, és egy korábbi témára tért vissza.

— Mit is mondtál az imént, hogy azokat a macákat az egyik törzsvendég ajánlotta neked?

— Igen — értetlenkedett Géza.

— Hol is dolgoztál, mit csináltál?

— A közelben van egy remek kis vendéglő, ahol kiemelt pincérként dolgoztam, megelégedésére vendégnek, tulajdonosnak egyaránt. Tavaly végeztem el a főiskolát — büszkélkedett.

— Tehát szeretted a szakmádat. Nem hiányzik?

Géza újra elszomorodott, ahogy eszébe jutott a sok szép emlék. Szívét keserűség mardosta, és nagyot kellett sóhajtania, nehogy eleméssze a bánat. Tekintetében ott bujkált a vádoló kérdés: miért bántasz engem, Edit?!

Elérkezett a hétvége. Mennyire nem egyszerű egy nem látónak gyakorlati tanácsokat adni! — döbbent rá sokadszorra is Edit. Mert hát könnyű azt mondani, hogy mosd fel a követ, porszívózd ki a szőnyeget, vagy tisztítsd meg az ablakot, de ha nagy a felület, hogyan lehet azt úgy megcsinálni, hogy egy négyzetcentiméter se maradjon ki belőle? Nem jobb a helyzet a mosással sem. A házimunkában jártas nő betéve tudja, mivel és meddig mossa a különféle textíliákat, és már be is programozta az automatát, de egy férfi? — Pláne, ha nem lát! Azt, hogy miből van, még csak megállapíthatja tapintással, de a színét semmiképpen — márpedig ezt muszáj tudni! No és akkor ott van még a program beállítása: hogyan álljon a helyes gombra, ha a felirat környéke teljesen sík? Bizonnyal van megoldás minden problémára, így arra is, hogyan memorizálja Géza a beállításokat. Sok még a feladat, de majd megoldjuk valahogy!

Edit csak akkor állt elő egy-egy ötlettel, ha megbizonyosodott róla, hogy az működik. Módszerét egy kívülálló bizarrnak találhatta volna, de működött: behunyta a szemét, és várt egy kicsit, amíg körül nem vette a sötétség. Behunyt szemmel megpróbálta elvégezni a kitaláltakat, és csak akkor javasolta, ha neki már sikerült. Ezért aztán Géza sem mondhatta a típusszöveget: könnyen mondod, hogy így, meg úgy csináljam, hiszen te látsz! Próbáld meg te, csukott szemmel!

Ez a beleélő technika más szempontból is a javukra vált: feszültségnek híre-hamva sem volt közöttük. Nem volt, ami mérgezze kapcsolatukat, semmi, ami könnyen megbonthatja a nem látó ember és a jó szándékú javaslattevő viszonyát, hogy akár barátságokat, családokat is szétrobbantson. Napról napra jobban bíztak egymásban. Géza megmosolyogta Editet, ahogy bekötött szemmel körbejárta a konyhát, majd kitapogatózott az előszobába, hogy megkeresse a felmosó vödröt, és négykézlábra ereszkedve munkához látott. Hosszú és széles volt a járólap, folt mégsem maradhatott rajta. Könnyen befogható részekre osztotta a felületet, és erre kiválóan alkalmasnak bizonyult az átmenetileg fölösleges papucs. Miután végzett felével, megnézte, milyen lett, majd Géza kezébe nyomta a rongyot. Innentől ő mosolygott a férfi igyekezetén, mert a házigazda sem szeretett volna felsülni, pláne nem egy ilyen fiatal, talpraesett nő előtt.

Vasárnap hangversenyre mentek, hogy megünnepeljék a közös tanulás első szakaszának végét. Őszinte örömmel ébredtek rá, hogy mindketten szeretik Bartókot, és boldogok voltak, hogy végre olyan helyen hallgathatják, ahol hallatszik is. Egymásba karolva léptek ki a koncertteremből.

A széles folyosón piros szőnyeg futott a márványlapon a lépcsőig. Közeledve hozzá Edit meglassította lépteit, mire a férfi is egyre óvatosabban csúsztatta előre a talpát. Az akadály elé érve Edit enyhén megszorította a karját. Géza már csak milliméterekkel merte előrébb tolni a lábát, úgy kereste a lépcsőt.

— Négy lesz! — jelezte az utolsó pillanatban Edit.

— Lefelé, vagy föl?

— Bocs, elfelejtettem! Lefelé.

— Emlékezhettem volna rá — bosszankodott magában a férfi. — Nem is olyan rég volt, hogy idefelé megmásztam.

A másik fejében is hasonló gondolatok jártak. — Hogyan is feledkezhettem meg egy ilyen alapvető információról! Ekkorát hibázni!

Letudták a lépcsőt, és lassacskán a bosszúság is elcsitult.

— Ne siessünk, ráérünk! — javasolta Edit. — Hadd legyen túl a tömeg nagyja az öltözködésen! Kerüljük a tolongást!

— A kabátomat majd add a kezembe, én szeretném előbb felvenni — kérte Géza. — Utána felsegítem a tiedet is. Jó lesz így?

A nő gyengéden magához vonta a karját, és andalgásuk senkinek sem tűnt fel. Megérkeztek a ruhatár elé. Sor már nem volt, a felöltők a pulton várakoztak.

Előbb a sálat, majd a kabátot kapta kezébe Géza. Minden ügyességét latba vetve húzta magára a felöltőt, hogy titkolja a nagy bajt. Mindkét kezével jelezte, hogy készen áll, és izgatottan vette kézbe a nő kabátját. Edit először a jobbjával bújt, és Géza érezte, hogy lejjebb kell engednie a kezét.

— Köszönöm!

— Ez a világ legtermészetesebb dolga! — húzta ki magát büszkén.

— Tudom én azt nagyon jól! — mosolygott szélesen a lány.

Az utcán amolyan se tél, se tavasz idő fogadta őket. Az eső szerencsére elállt, nem kellett ernyő alatt iparkodniuk az autóhoz.

— Milyen érzés így az utcán?

— Nem látva, vagy egymásba karolva?

— Nem illik visszakérdezni! Tessék válaszolni a kérdésre!

— Nem látva szörnyű rossz az utcán. Olyan, mintha a semmibe lépkednék bele. Fogalmam sincs róla, mi van körülöttem. A hangok adnak némi információt, de nem megyek velük sokra, annyira leköt az összpontosítás. El sem tudnám képzelni magam egyedül idekint. Hogyan is lennék képes így közlekedni?!

— Pedig sokan járnak fehérbottal! Fiatalok és idősek, férfiak és nők egyaránt. Ők sem azzal a kezükben jöttek a világra! Az viszont más kérdés, hogy az önálló közlekedés nem a legelső a megoldandó feladatok közül.

— Sok nagypofájú, magát bátornak tartó alak hőzöng a világban — dünnyögte kissé epésen Géza. Én csak annyit kérnék tőlük, hogy közlekedjenek egy kicsit bekötött szemmel Budapest járművektől zajos utcáin az emberek áradatában. Úgy szaladnának el, mint a gazdag a koldusbot elől!

Edit fürgén megkerülte az autót.

— Kattant a jobb első zár, bújj be! — buzdította bentről.

A férfi körülményesen fészkelődött. Megpróbálta bekapcsolni a biztonsági övet, de nem sikerült. Másnak viszont igen.

— Na, akkor hadd halljam a másik választ is! — kérte a nő, és már indultak is.

— Miről van szó? Lemaradtam valamiről?

— Le bizony, de még mennyire! Azt már tudom, milyen érzés az utcán úgy, hogy nem látsz — de milyen érzés úgy sétálni, hogy beléd karolok?

Enyhe torokkaristolás vezette fel a rövid választ: — Jó!

— Csak ennyi? — pillantott az anyósülés felé.

— Nagyon jó! — vált bőbeszédűvé Géza.

— Egyre hízelgőbb — ingatta fejét a sofőr.

Csend állt be. Újra rákezdett az eső, a szél is feltámadt, a cseppek egyre erősebben vágódtak a szélvédőnek. Nehezen bírta az ablaktörlő. Mégis akadt valami, ami fölülmúlta a vihart.

— Van férjed vagy barátod? — vágott bele Géza. Maga is meglepődött a minden átmenet nélkül feltett kérdésen, de már megtörtént.

Némi levegőkapkodás után érkezett a válasz:

— Te aztán nem kukoricázol! Ezt jól megkaptam… egyébként meg igazad van, kellett nekem annyit kíváncsiskodni!

Újra rápislantott Gézára, akinek arca, ha halványan is, de kivehetően elpirult. Aha, szóval innen fúj a szél!

— Nincs okom titkolózni: te is őszinte voltál. Egyszer már voltam férjnél. Mindketten egyetemisták voltunk. A szerelem épp oly hirtelen hunyt ki, mint ahogy fellángolt, és csak üresség maradt utána. Tanulságnak mindenesetre jó volt. Szerencsére könnyen túltettem magam rajta — főleg, hogy gyerekünk nem született. Az egészséges gyermekneveléshez édesapa kell, legalábbis szerintem.

— Szerintem is... — motyogta Géza.

— Arról sem meséltem még neked, hogy néhány hónapja költöztem ide a kerületbe: alig egy kilométerre lakom tőled. A szüleim vidéken élnek. Ha időm engedi, meglátogatom őket, de mint tudod, időből kevés van.

Megérkeztek a ház elé, és Edit behúzta a kéziféket. Az eső elállt: amilyen gyorsan jött, olyan hirtelenül állt tovább.

— Ébresztő, Géza! Megérkeztünk!

— Még nem válaszoltál a kérdés második felére.

— Nos?!

— Bár igazából nem tartozik rám, de van barátod?

Most már alaposabban megfontolta a választ.

— Még nem tudom. Majd az idő eldönti.