5.
Hétvége volt, egészen pontosan vasárnap. Edit
hiába szeretett volna délig lustulni az ágyban, ezúttal sem vitte rá a lélek —
inkább az uszodát választotta. Megszokott arcok fogadták; látásból már
mindenkit ismert. Mostanság egyedül járt le. A heti munka után vágyott a
csendre, a szellemi és fizikai megújulást hozó magányra.
Verítékben úszva pihegett a szauna felső
padján. A nyolcvan fokos gőzben tűzforróvá hevült, és úgy érezte, itt az idő.
Határozott egyéniség lévén egy másodpercet sem habozott: ment a tus alá.
Meztelen testén hűs árként zúdult alá a vízfüggöny, hogy ismét ruganyossá tegye
bőrét.
Hazafelé tartott autójában. Nem szeretett
száguldozni. Mit ér öt perc előny a balesetveszély ellenében? A hangfalakból
halkan duruzsolt egy részlet a Háry Jánosból. Boldogan gondolt meleg hangulatú
új házára. Mindennek megvolt a helye; két szoba még üresen is maradt a majdani
kis főbérlőket várva. — Óh, azzal még bőven ráérek! — mosolyodott el. Szája még
akkor is a füle felé kunkorodott, amikor az addig kifogástalanul dolgozó motor
rövid hörgés után leállt. Próbálta újraindítani, de meg se nyikkant.
Reménytelenül kotort táskájába a mobilért, mert azt soha nem vitte magával az
uszodába. Legalább akkor ne érjék utol! Kiszállt, felöltötte a hátizsákot. Már
csapta volna be az ajtót, amikor a hátsó ülésen megpillantotta a
nejlonszatyrot. Fellélegezve kapta kézbe, és már zárta is az ajtót. A maradék
utat gyalog teszi meg — döntötte el.
A második keresztutcán is túl volt már,
amikor emlékezetébe jutott nem is oly régi, furcsa kalandja. Gondolt egyet,
visszament a sarokig, és befordult. Hátha összefutok Teri nénivel! Jópofa
öregasszony, ő sem lógatja a lábát naphosszat! Csípem a szókimondását is.
Sikerült-e megsegítenie a szomszédját? Ha nem emlékeit idézgette volna, hanem
átpillant a bokrok csupasz ágai között, bizony valami érdekesre is
felfigyelhetett volna a kerítésen túl.
A távolban megkondultak a déli harangok. Az
előző napinál, sőt, még az aznap reggelinél is valamivel kevésbé mélabúsan
lépett ki a házból Géza. Mintha határozottabban ment volna a kapuban reá
várakozó ebédért. Többé már nem egymaga rótta nyúlfarknyi útját: vele tartott
mindenre figyelő kutyája is. Kisebb matatás után megforgatta a zárban a
kulcsot, és feltárult a kapu. Ahogy kilépett az utcára, éppen találkozott az
elmélázó Edittel.
A neszre felkapta fejét a nő. Meghökkenve
rábámult az elé toppanó, sajátos külsejű alakra, és felkiáltott:
— Hiszen ez maga a vértesszőlősi ősember! —
majd elnevette magát, hogy maga is meglepődött.
A férfi annyira zavarba jött, hogy el is feledkezett
arról, mit is akar, és persze mit sem értett az egészből.
Edit éles szeme precízen rögzítette a
látványt: a hosszú, lelógó bozontot a nem épp eviláginak ható, bunkósbotfélét
szorongató, mackós termetű fickó fején, az ápolatlan szakállt az arcán, a
kisebb-nagyobb horzsolásokat, dudorokat és vérfoltokat a homlokán.
— Maga tagadhatatlanul nagyon tetszik nekem!
— évődött. — Eredeti fazonnak látszik, csak kissé véres az ábrázata! Tudja, azt
nem szeretem, de lehet, hogy épp két, egymással szemben álló horda férfias
csetepatéjáról érkezett ide.
Halkan nyílt a szomszéd ház kapuja, majd
gyorsan és még annál is csendesebben csukódott.
— Hol véres az arcom?
A nő letette a járdára a nejlonszatyrot, de
mire megmutathatta volna a csúfság helyét, a gazdája háta mögül előkerülő kutya
már fel is kapta, és viharzott is vele, egyenesen a házba.
— Hé, te gézengúz, hova nyargalsz a
csomaggal! — kiáltott utána.
Egy perc múlva újra megjelent közöttük az
enyves szájú. Hasra vágta magát, és a szeme csak úgy mosolygott mindkettőjükre.
Csapdában érezte magát Edit. Röstellte
szabadszájúságát, amiért akár meg is orrolhatott volna rá a férfi, ráadásul a
kutya jól kibabrált vele.
— Hogyan hívják magát? — csúszott ki
akaratlanul a száján.
— Gézának.
Edit is bemutatkozott, és csak a tétova
kéznyújtásra kapott észbe. Hirtelenjében el is szégyellte magát. Hogy a csudába
nem vette észre előbb, hogy épp azzal a férfival hozta össze a sors, akin Teri
néni szeretett volna segíteni! Lányosan elpirult, és mivel továbbra sem jutott
semmi okosság az eszébe, ötletszerűen kérdezett:
— Ha már így belelendültünk az ismerkedésbe,
hol született?
Géza arca egy fél foknyit
az élet irányába fordult — Hát hol máshol, mint Vértesszőlősön!
Keserű visszavágásnak szánta ugyan, de a
kérdezőt annyira meglepte a jópofa felelet, hogy nevettében majd’ bepisilt —
Géza pedig továbbra is fapofával szobrozott előtte, amitől még murisabbnak tűnt
az egész. Csak percek múltán csendesedett el a derű.
— Nem is gondoltam, hogy ennyire jó fej!
— Ééén?
— Igen, maga! Akiben ilyen nehéz
élethelyzetben megszólal az önirónia, az igazán életre való ember. Ha nincs
ellene kifogása, tegeződjünk össze!
— Rendben. Honnan tudod, hogy nem látok?
— Ha nem mozdulsz, egyáltalán nem venni észre
rajtad. Csak a bizonytalan kéznyújtásodra figyeltem fel. Viszont lassacskán
mennem kéne, úgyhogy nézzünk az elcsent táska után!
— Miről van szó?
— Persze, persze! — kapcsolt a nő. Letettem a
szatyromat a földre, az a jóravaló kutyád meg rögvest elcsente, és bevitte a
házba.
Látszott, hogy Géza erősen vívódik. Nem
akarta beengedni Editet, de abban sem bízott, hogy könnyen megtalálja a táskát.
— Biztosan csak az ajtóig szaladt vele! Hamar
rátalálok, és már megyek is haza! — próbálta feloldani a patthelyzetet Edit. A
házigazda azonban továbbra sem mozdult, így hát barátilag hátba csapta, amivel
némi lendületet is adott neki.
A férfi kezében munkához látott az addig
tétlen segédeszköz, a vihar törte ág. Bizonytalanul ide-oda tapogatott vele a
járda széle és az utat szegélyező kavicságy keskeny határán. A nő behajtotta
maga után a kaput, és automatikusan zsebre vágta a kulcsot — ezalatt
Géza alig pár métert tett meg. Csoszogva araszolt, a kutya pedig ott bandukolt
mellette, majd nesztelenül megelőzte, és keresztbe állt a lépcső előtt, hogy így
figyelmeztesse az akadályra. Ahogy a gazdi hozzáért lábával, felszaladt a
teraszra. A hívatlan vendég mély átéléssel figyelte őket.
A bot vége az alsó lépcsőnek ütődött.
Bizonytalan kéz markolt a levegőbe, hogy a korlát biztonsága után kutasson. A
nehézségeket áthidalva apránként eljutottak a ház résnyire nyitva hagyott
ajtajáig. Ott mintha a földbe gyökerezett volna a férfi lába.
— Segíthetek valamiben? — lépett hozzá
összeszorult szívvel Edit.
— Tudod, nem szívesen engedek be senkit. Jó
ideje már a régi munkatársak sem léphették át a küszöböt. Hosszú történet;
legyen ennyi elég belőle.
— A lemezekre szükségem van, a munkámhoz
kellenek! Azok nélkül nem mehetek el innen!
Géza hosszan tűnődött. — Szétnézek odabent, hátha
rátalálok — dünnyögte, és eltűnt az ajtó mögött.
A kutya nem követte a dicséretes példát:
odasomfordált régi-új barátjához, és körbeszimatolta.
— Hát még emlékszel rám? — kérdezte
elérzékenyülve Edit, a blöki pedig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
dolga, ráült a csizmaorrára, de a szemét továbbra sem vette le a résről. Lassan
peregtek a percek, majd feltűnt a csüggedt Géza.
— Hol vagy, Edit?
— Itt raboskodom a teraszon. Ha akartam
volna, se mozdulhattam volna innen, mert a lábamon ülve fogva tart ez az okos
kutyus.
A férfi mintha felelni akart volna valamit,
de aztán csak legyintett.
— Nem találtam meg a szatyrot! — és szélesre
tárta az ajtót.
Edit rém izgatottan lépte át a ház küszöbét.
Már az is a sors szeszélye volt, hogy összeakadtak az utcán, de az ezután
következőkre végképp nem számíthatott.
— Rád bízom a keresést, úgysem tudok érdemben
segíteni! — kapitulált a házigazda. Természetesen bemehetsz mindenhová. Az
emeletre nem lopózhatott fel a nyavalyás, mert a feljáró ajtaja állandóan
csukva van.
Edit nem tudta, miért is mozdul oly nehezen a
lába, de tudat alatt sejtette, hogy a hely szelleme igen erősen nyomasztja —
nem tudta kivonni magát alóla. Érezte, hogy valami folyamatosan változik benne.
Nézett, de mintha nem látott volna. Egyik szobából ki, a másikba be, de semmit
sem tudott rögzíteni a látottakból. Agya leblokkolt, nem tudott rá hatni.
Tehetetlenségében a férfi után kiáltott:
— Merre vagy, Géza?
— Itt ülök a konyhában.
— Jaj, de jó, hogy itt vagy! — lépett hozzá
kétségbeesetten. Ihatok egy pohár vizet?
— Keress egy poharat, és szolgáld ki magad!
Megvan a csomag?
— Nem találtam meg, pedig bejártam az egész
alsó szintet. Megiszom a vizet, és körbejárok még egyszer, most már
alaposabban. Nem lenne kedved velem tartani? — rebegte.
— Ha úgy gyorsabb...
éppenséggel ráérek... — tápászkodott fel.
Mégsem kettesben indultak el, mert
csatlakozott hozzájuk az addig a konyhaajtó előtt lapító főkolompos.
— Hogy hívják a kutyát?
Tegnap délben szökött be hozzám a kapun.
Kidobott pára lehet a szerencsétlenje, mert nem volt rajta nyakörv, de gazda
sem volt a közelben. Csak a jó ég tudja a nevét, én ugyan nem adtam neki olyat.
— Gyere ide! — hívta oda a nő, a kutya pedig
szó nélkül eléje állt.
— Hová tetted a szatyrot, Kóbor?
A kutya szeme tele volt bűnbánattal, de
megbújt ott mögötte egy kis huncutság is.
— Keresd, keresd! — biztatta.
A vezényszóra tüstént körbeindult a
nappaliban. Igaz, a parancs értelmével nem volt tisztában, de a megérzései jók
voltak. Orrát bedugta minden résbe, majd visszatért melléjük.
— Miért keresteted vele? Azt sem tudja, hogy
mit vársz tőle!
Edit megcsóválta a fejét, de nem válaszolt,
inkább kutatott tovább. Átnézett minden zugot, bekukkantott még a leglehetetlenebb helyekre is, de hiába.
— Itt biztosan nincs! — tért vissza a
feszengve várakozó Gézához, és meg sem állva ment a másik szoba felé. Oda is
beküldte a kutyát, és az tette is a dolgát serényen. Ahogy az ajtóban állva
figyelte, szeme az íróasztalra tévedt. Egy fekete csíkkal keretezett, színes
családi fényképen középkorú házaspárt látott egy gyermeklánnyal és egy
nagykamasz fiúval, akiben könnyen a házigazdájára ismert. Megremegett a lába,
de úrrá lett a reszketésen. Kóbor után ő is átfésülte a szobát — épp oly
eredménytelenül, mint a kutya. A hálószoba felé indultak.
— Keresd, keresd! — hangzott újra a parancs.
A szimat itt ahelyett, hogy ismét tette volna
a dolgát, lelapította a fülét, és lefeküdt a szőnyegre. Elhúzta száját a nő,
átlépett a semmi munkában megfáradt lókötőn, és nekiveselkedett. Benézett az éjjeliszekrények
alá, a fotelek mögé, de hiába. Szigorú tekintettel fordult a szemlesütve lapító
ebadta felé, de nem szidta meg.
— Itt sincs! — fordult kétségbeesetten
Gézához.
Néma csend telepedett a hálóra. Feszültséggel
telt meg a levegő. A hosszú hallgatást a kétségbeesett Edit törte meg:
— Sürgősen ki kéne mennem a mosdóba! Hol van?
— A bejárati ajtóval szemben, a folyosó
végén.
A nő kisietett, Géza pedig letelepedett a
púposan hagyott paplanra — és mintha megreccsent volna valami a feneke alatt.
Benyúlt a paplan alá, és egy nejlonszatyrot húzott elő. Semmi kétség, emiatt
tette tűvé a lakást a hívatlan vendég. Maga is csak később döbbent rá, hogy
felszabadultan nevet a pikáns fordulaton. Magához hívta a figyelő kutyát, az
meg boldogan sietett hozzá.
— De nagy kópé vagy, Kóbor! — és meglapogatta
az oldalát.
Sokáig röhincsélt, még akkor is, amikor Edit
komoran és kissé feszengve visszatért hozzá. Két kötéldarab volt a kezében, meg
egy kampósszeg.
Az árulkodó jelek sok mindenre megadták a
választ, és most azon merengett, hogy milyen kegyetlen is tud lenni az élet
egyesekhez. Erre tessék, Visszatérve egy vidám akasztottat talál!
— Mi olyan nevetséges? — szólalt meg. Tán ez,
ami a kezemben van?
— Miért, mi van a kezedben?
— Két kötéldarab meg ez — nyomta Géza markába
a kampósszeget.
— Kihúztam a falból, nehogy még egyszer
fennakadj rajta! Az elszakadt kötelet pedig szeretném tőled elkérni!
— Rendben, a tiéd lehet! Már úgy sincs
szükségem rá! No de gyere csak ide, Edit! Én is szeretnék valamit kérni tőled!
— Mit?
— Ülj le ide mellém a franciaágyra!
Ha egy csoda folytán legalább egy percig újra
láthatott volna, soha nem feledte volna el a nő döbbent értetlenkedő arcát.
Viszont nem látva is tökéletesen érzékelte, hogy milyen feszengve huppant le
melléje az ágyra.
— Kedves Edit! Ha bármit keresel legközelebb
nálam, tudd meg, hogy legalábbis a kutya szerint a megoldás kulcsa a
hálószobában, azaz a franciaágyban, egészen pontosan a paplan alatt rejlik!
— Tessék?! —
kapkodott levegő után a nő.
— Nyúlj csak be a paplan alá ezen a lyukon! —
és ujjával a rejtekhelyre mutatott.
— Miért nyúljak én oda be?
— Tedd csak… Megéri!
— Kelletlenül, de engedelmeskedett. A keze
hamar rátalált a keresett holmira. Eleinte nem értette a dolgot, aztán minden
átmenet nélkül kacagni kezdett, és vele nevetett Géza is, újra.
Már a kapuban álltak mind a hárman.
Búcsúzkodtak.
— Tessék, itt a kulcsod!
— Ez meg hogy került hozzád?
— A zárban felejtetted, amikor bejöttünk. Én
meg zsebre vágtam. Biztos, ami biztos.
— Kösz, nagyon figyelmes vagy!
— Ne haragudj, hogy így rád törtem!
— Ne viccelj már velem! Nem is tudom, hogy
mikor mulattam utoljára ilyen jól. Neked köszönhetem!
— Inkább Kóbornak! De — és itt kis szünetet
tartott a nő — inkább mindez mindannyiunk közös érdeme volt!
A kutyát kereste szemével, de az ételhordót
találta. Felkapta, és a férfi kezébe nyomta. Ő eleinte azt sem tudta, mi is
került hozzá, de aztán csak rájött.
— Milyen nehéz! — buggyant ki belőle. Nézd
már meg légy szíves, hogy mi van benne?
— Gulyásleves és rizsfelfújt. Legalább három
adag!
— Nem vagy éhes, Edit? — hebegett a férfi.
Dadogva is folytatta. — Napját sem tudom, mióta eszem egyedül. Ráadásul úgy
érzem, mintha ma kétszer is újjászülettem volna. Csak meg kéne ezt ünnepelni
valahogyan...
Megnedvesedett a nő szeme. Sokáig habozott.
— Sajnos, sietnem kell haza, de köszönettel
elfogadom az ünnepélyes meghívást estebédre! Mivel tényleg nem érek rá, máris
indulok, csak rendet rakok a konyhában. Egyúttal nagyon örülnék, ha megadnád a
telefonszámodat!
Ahogy múltak a napok, Géza egyre
tárgyilagosabban látta helyzetét. Nem ő kereste a bajt — fordítva esett. Ez a
keserűség jutott neki, meg a kilábalás esélye. Hogy mennyire tud élni vele, az
javarészt rajta múlik. A bukta kis híján összejött, vajon sikeresebb lesz-e a
talpraállás? Akaraterejére bizton számíthat, és talán mások is segítenek. Az
övéhez hasonló helyzetben aligha tudná bárki is segítők nélkül jobbra fordítani
a sorsát.
— És ez a minapi fura kaland! Mennyi esélye
volt egy ilyen találkozásnak és annak, hogy ilyen humoros legyen? Ráadásul a
szerencse épp egy fiatal nőt hajtott hozzá!
— Bőven van mit tenni! — tért rá a
gyakorlatra. Önmagát és a lakást is végtelenül elhanyagolta. Ideje
nekigyürkőzni, hogy rendet csináljon, ő maga. Segítséget csak ahhoz fogad el,
amihez az elszántsága kevésnek bizonyul. Rengeteg mindent újra kell tanulnia,
mert minél több dolgot tud önállóan megcsinálni, annál kevésbé fogja zavarni
majd, hogy nem lát. Márpedig épp erre van szüksége!
Amikor megcsörrent a telefon, éppen a porszívót
rakta össze az előszobában. Sietett érte, és felkapta.
— Sasszem Géza vagyok! — humorizált a
kagylóba.
— Szia, én meg antropológus Edit vagyok! —
vette a lapot a másik. Nem zavarlak?
— Dehogy is! Mi van veled?
— Ha nem is teljesen váratlanul, de meglódult
körülöttem a világ. Bevettek egy grandiózus terveket szövögető csapatba, és azóta se eleje, se vége a napoknak. Épp ezért úgy gondoltam,
hogy mégis telefonon kereslek meg előbb, aztán majd csak jut idő a személyes
találkozásra is. Elmaradt egy tárgyalásom, és ezt a fél órát használom ki… —
rövid szünet után csak belevágott:
— Szóval, én egy kíváncsi ember vagyok. Nem
baj, ha hangosan gondolkodom, netán kérdezek?
— Csak nyugodtan! — bátorította Géza.
— Ja, igen, előbb a kutyáról! Mi van vele?
— Olyan, mint az árnyék. Sosem hagy el. Ha
leülök valahova, lefekszik a közelemben. Az udvarra ki sem tudok menni nélküle,
mert állandóan résen van. Nem tolakodó sőt, jelzi a lépcsőt úgy, hogy keresztbe
áll.
— Igen, erre én is felfigyeltem a múltkor. Ez
a kutya minden kincsnél többet ér. De mással akartam kezdeni! Láttam a múltkor
egy családi fotót az egyik szobában az asztalon. Nem volt nehéz kitalálnom,
hogy kik vannak rajta, és azt sem, hogy miért a fekete keret. Ők tudtak volna
segíteni rajtad?
— Nagy sóhaj tört elő a kagylóból, majd
hosszú csend következett.
— Egészen biztos vagyok benne, hogy igen!
— Én is úgy gondolom. Emléküknek csak
tartalmas élettel tudsz megfelelni. Mindannyian benned élnek mindörökké, amíg
gondolsz rájuk!
— ...
— No, akkor másról is: milyen csalóka lehet,
ha felszínesen értelmezünk egy szokványos látványt!
— Mire gondolsz?
— A minap, amikor kiszálltam az autóból,
felfigyeltem két fehérbotosra, amint egymás felé kopogtattak a túloldali
járdán. Egyikük magabiztosan haladt, amíg a másik óvatosan araszolt. Nem
egyszerre értek a mellékutcához, de mindketten befordultak rajta. Addig néztem
utánuk, amíg csak el nem tűntek a szemem elől. Mondhatnám, olyanok voltak, mint
két tojás. Nemde?
— Folytasd, folytasd!
— Ez csak a megkarcolt felszín. Rengeteg
magyarázat lehet. Tételezzük fel, hogy egykorúak, a környéken laknak, és
egyformán talpraesettek — csak épp egyikőjük a születése óta nem lát, a
másiknak pedig új ez a helyzet. Egyiküknek ez az állapot természetes, a
másiknak idegen. Az elsőnek, ha valamilyen csoda folytán látni kezdene, az
lenne idegen. Ráadásul még pórul is járna vele!
Géza figyelt, de nem szólt közbe.
— De vannak más különbségek is. Emlékszem,
egy rádióműsorban mondta egy balesetben megvakult nő, hogy nem feketét lát,
hanem sötétszürkét vagy valami olyasfélét.
— Úgy van — erősítette meg Géza. Pontosabban,
nem látom — mert hát nem látok — hanem inkább mondjuk úgy, hogy előttem van.
— Hm... — mélázott
el a nő.
— Látod, hogy a megfogalmazás ilyen apró
különbsége is milyen lényeges! Te tudod, hogy milyen szín van előtted, de aki
soha nem látott, az mit felelhetne egy ilyen kérdésre? Tételezzük fel, hogy az
első illető előtt is ugyanaz a látvány. De ő nem ismer, egyetlen színt sem,
ezért nem mondhatja, hogy az ilyen vagy olyan, mert nem tud mihez viszonyítani.
Ő azt fogja felelni, hogy nem lát semmit.
— Aztán gondolkodjunk csak tovább a
különbségeken! Bár látszólag mindketten a botjuk által közvetített
információkra alapoznak az utcán, az esetük mégsem ugyanaz. A született nem
látót segíti a sokéves tapasztalat, társa pedig eleinte a volt képi világ
felidézésével próbálhatja enyhíteni mérhetetlen gondját. Viszont mindkettőjüket
segítik a zajok és az illatok.
— Eszembe jutott valami nagyon fontos! —
vágott közbe Géza.
— Mi?
— Talán a legfontosabb! A legalapvetőbb! És
ez esetben teljesen mindegy, hogy melyikükről van szó! Mégpedig az, hogy miként
gondolnak ránk az emberek, ha meglátnak? Kétféleképpen. Egyesek sajnálnak, mert
a látóknál — és itt nyögött egyet — mi valóban jóval lassabban és
bizonytalanabbul közlekedünk. A másik pedig, hogy megemelt kalappal, mivel mi —
és egy kis szünetet tartott — nem látva is tudunk önállóan közlekedni.
Mindössze nézőpont és persze gondolkodásmód kérdése a válasz, de sok mindent
elárul. Úgy gondolom, hasonló helyzetbe kerülve a minket pozitívan megítélő
emberek hamarabb feltalálnák magukat, mint a sajnálkozók.
— Igazad van! De mennyire! — értett egyet
vele a nő, és már folytatta is. — Az előző példában a megítélés azt tükrözi,
hogy az illetők tudattalanul mit gondolnak helytálló képességükről. Innen a
sajnálat!
— Úgy bizony! — helyeselt Géza.
— Tévedés lenne azt hinni — folytatta a nő,
hogy csak ők különböznek. Hiszen akár a születésüktől fogva nem látók, akár a
látásukat később elveszítők is sokban különböznek egymástól. Másféle
adottságokkal jöttek a világra, másféle ingerek érték őket.
— Visszatérve egy régebbi megjegyzésedre:
miért lenne tragikus a látás egy született nem látó számára? — vetette közbe a
férfi.
— Gondolj csak bele! A látást úgy tanuljuk.
Az újszülött csak hónapok múltán érti meg, hogy a látott kép tótágast áll. Meg
is fordítja azonnal! Annál, aki húszéves koráig nem látott semmit, nem
fejlődött ki a látóközpont, akár még el is korcsosulhatott. Ha egy mesebeli
csoda folytán egyik pillanatról, a másikra látni kezdene, már maga a fény is
megzavarná, felborítaná agyának addigi stabilitását, működését, mert
értelmezhetetlen információkat zúdítana rá. Nem tudna vele mit kezdeni,
összeomlana az életvitele. Fokozatos szoktatással tán növelhetné az inger
befogadásának esélyét, de ebben nem vagyok egészen biztos.
— De nézzük csak tovább, mennyire összetett
ez a kérdés! Csak néhány ötletszerű példa: a tér három dimenziójának felfogása,
megértése; az érzelmekre ható látvány; a mozgás és vele a sebesség. Az úttest
szélén a látó balra néz, érzékeli az érkező jármű sebességét, utána átnéz a
túloldalra, és már tudja is, milyen szaporán kell szednie a lábát ahhoz, hogy
ne az ambulancián kössön ki, hanem a túloldalon...
— Hajjaj, most el kell búcsúznom — pillantott
az órájára Edit. Tartalmasat beszélgettünk. Amint tudok, jelentkezem!
Géza már jó ideje letette a kagylót, de a
porszívót csak nem vette kézbe. Fülében Edit szavai visszhangoztak.
Kissé szégyenkezve gondolt múltbeli
gyengeségére, de nem tagadta meg régi önmagát: az is ő volt. Jobb szembenézni a
tényekkel. Jobb tudni, honnan érkezett a lejtő aljára, és azt is, milyen
mélyről kezdett kapaszkodni. Rátalált egészséges belső énjére, és a
beszélgetésből újabb erőt kapott. Edit ügyesen és okosan érvelt, és ő hálával
tartozik neki az útmutatásért. Nem csak életrevaló, de okos is ez a nő. De még
mennyire! Nem lacafacázik, nyíltan beszél, abból meg csak a hülye
nem ért. Márpedig ő ennek még a halvány gyanúját is kikéri magának! Az meg
igazán remek volt, ahogy felelevenítette és továbbgondolta az utcán látottakat.
Mintha még ő is kívülről látta volna magát; új gondolatok jutottak eszébe.
Ellenállhatatlanul viszketni kezdett a talpa.
Kaján vigyorral hívta magához a kutyát:
— Gyere csak ide, Kóbor! Tán a te bolháid
csípésétől ég annyira a talpam? De akár hogy is van, sebaj, kapd össze magad,
mert indulunk túrázni!
Az öregasszony továbbra is pedánsan rendben
tartotta környezetét. Az utcában lakók közül néhányan tán hóbortosnak tartották,
de ha ez a fülébe jutott volna, olyan hidegen hagyta volna a lárifári beszéd,
mint az év a tél leghidegebb napját — éppen tegnap. Gondolataiba mélyedve
sertepertélt a porta előtt. A múltkor látta, hogy Géza Edittel beszélget a kapu
előtt, és azóta látványosan megváltozott. Délben már
toporogva várja a kapuban, mi több, folyton beszélgetni akar. Ez még rendjén is
van, de csak furdalta az oldalát a kíváncsiság: vajon hogyan jöhettek össze?
Géza első, világrengető lépéseire készült.
Szíve a torkában dobogott. Jobbra akart elindulni, és ezt jól megfontolta.
Jobbkezes embernek az a jó, ha jobbra esik a kerítés, amihez igazodni akar.
Képzeletében előhívta az utca képét, és nekivágott. Talpát alig emelte a
járdáról, fütykösével csusszanásonként koppantott egyet a kerítés oldalára — de
még így is balra vitte a lába. Unos-untalan korrigálnia kellett, és ez egyre
jobban megviselte. Tél ide, tél oda, gyöngyözni kezdett a homloka, és végre
hallotta, hogy botja fémnek ütődik. Elértem a szomszéd kapuját — állapította
meg. Egy pillanatra megállt, fújt egy nagyot, megtörölte a homlokát, és indult
tovább. Gyerünk, Géza, gyerünk! Fog ez menni, ha akarod! Ám alig lépett még
párat, amikor megbicsaklott a lába, és kis híján elesett. A fene
egye meg, aki a járdába építette ezt a nyomorult lépcsőt! Hát nem elfeledkeztem
róla! Kizökkent a koncentrálásból, és teljesen összezavarodott. Fejéből
kirepült a tudatába programozott utcakép, elveszítette támpontjait. Még az
irányok is összekuszálódtak benne. Kétségbeesésében Kóbor után kiáltott.
Erre a vészjelzésre figyelt fel Teri néni. —
Azt a rézfánfütyülőjét! Tán káprázik a szemem? Nahát! — Alig tudott
csillapodni. — Vajon hova mehet ez a bozontmarci?
Géza végre-valahára újra rátalált a
kerítésre, és szerencséjére egy autó is elporolt mellette. Már biztos volt a
dolgában, és csuromvizesre izzadva továbbindult. Hogy visszafelé jövet ne
vágódjon hasra a fellépőben, számolni kezdte a lépéseit. De hát miért is menne
minden simán? Kóbor a lelépő malőrje óta nem tágított mellőle, de most egyre
jobban elhúzódott az úttest felé.
— Gyere ide! — mordult rá mérgesen. Segíts a
gazdinak! — és ahogy a barát megérkezett lába mellé, megsimogatta hűségéért.
Addigra persze már hozzávetőleg sem emlékezett a lépésszámra. Most aztán duplán
igaz: megy bele a vakvilágba! — Megyek én, hogyne mennék, még ha frászt is
kapok tőle! — buzdította magát, ám mintha elfogyott volna valami belőle.
Lecövekelt a kerítés mellé.
— Szervusz, Gézukám! — köszönt rá szemből
Teri néni. — Tán randira igyekszel?!
— Ééén? — kapkodott levegő után a
meglepetéstől.
— Olyan sebbel-lobbal iparkodsz, amiért csak
egy fiatal nő kedvéért szedi a lábát egy férfi. Nekem őszintén megvallhatod, ki
az, hiszen — tisztesség ne essék szólván — akár a nagyanyád is lehetnék! Persze
azt is az orrom hegyére kötheted nyugodtan, hogyan akadtatok egymásra? Csupa
fül vagyok!
A beszéd megnyugtatta Gézát. Biztonságban
tudhatta magát, meg is pihenhetett egy kicsit, elgondolkodhatott a válaszon.
— Fogadtam a másik szomszédommal — kezdett bele
a tódításba. — Ő váltig azt állította, hogy Teri néni rémesen rosszul lát!
— Ééén?! — hördült
fel a matróna.
— Igen, igen! Magáról van szó! — erősítette
meg Géza. Példának azt hozta fel, hogy már a cérnát be sem tudja fűzni a tű
fokába az a vénasszony!
— Szemenszedett hazugság! — veszítette el
önuralmát a sértett. Miből gondolja ezt az a fajankó?
— Mivel Teri néninek minden ruhája több
helyen is lyukas! — állította a jóravaló ember, és mielőtt a pulykavörösre
gyúlt arcú matróna megszólalhatott volna időközben, jött a mestervágás:
— Én azonban ellentmondtam neki, kijöttem,
hogy bizonyítsam neki az ellenkezőjét. Mondta nekem a telefonba, hogy Teri néni
a járdát söprögeti. Már futottam is ki a házból, jobbra vettem az irányt, és
spuri! Mi történt ezután tőlem egy portával balra? A sasszemű szomszédasszony a
kíváncsiságtól vezérelve a túloldali járdán hanyatt-homlok futásnak eredt, hogy
megelőzzön, elém kerüljön, és szemből jőve megkérdezhesse tőlem mindazt, ami
oly régóta furdalja már az oldalát!
— Az apád mindenét, te hóhányó Gézuka! Te egy
csapásra a régi önmagad lettél! Hogy mit nem művelt veled ez az Edit!