4.

Felkapta a tejeskannát a nyaraló fiú, és már indult is. Hosszú árnyékot vetett még a közeli ház oldala és az útszéli facsoport. Kacsák ballagtak csapatban, amíg a tyúkok egyesével csipkedték a füvet az árokparton. Gyöngytyúk is akadt közöttük; megkedvelni sosem tudta őket. A Fő útra térve a templom felől kutyaugatást és karikás pattogását hallotta, ahogy ballagva érkezett a népes csorda. Elbőgte magát a vezérállat, bele a falusi reggelbe. Szélesre tárultak a porták kapui, üres tőgyű tehenek ballagtak ki komótosan.

Ilyenképp jutottak az utcára az öreg gazda kerek képű marhái is. Még tárva-nyitva állt a nagykapu, azon fordult be a fiú. Egybefüggő, hosszú, takaros udvara volt a háznak. Nagyot köszönt, ahogy benyitott az utolsó ajtón, de csak a néma csend fogadta. Kedves illat csapta meg orrát, úgyhogy körbe is lesett — a szegletben megbúvó stelázsin több vödröt is megtöltött a hajnalban fejt tej. Letette a kannát a viaszkos vászonnal takart asztalra, és gondolkodás nélkül kifordult a nyári konyhából. Ahogy a gazdasági udvar felé indult, dühösen rávicsorgott a nagytestű kutya. Tartott tőle — még úgy is, hogy láncon volt a hékás. Kerülte is nagy ívben!

Hangosan köszönt az istálló ajtajában, mert hallotta bentről a parasztember neszezését. A házigazda barátságosan köszönt vissza. Vasvillát markolt, azzal hányta a szénát. A legényke csendesen szemlélődött — sose hatott rá jobban illat, mint a tehénistállóé. Nem különböztette meg az egyes szagokat — az összhatást vágyta vissza még évtizedek múltán is. Egyenként rákérdezett minden apróságra, amit csak kíváncsi szeme fel tudott fedezni odabent. A gazda szívélyesen felelgetett. A vasvilla és a gereblye nyele fáradt koppanással dőlt a vályogfalnak. Az elülső udvarba tartva a paraszt erélyesen rászólt a fenekedő kuvaszra, mire az maga alá csapta a farkát, és méltatlankodva besomfordált az ólba. Újfent nyikordult nyílt az ajtó, és a gazda már mérte is a kannába a friss tejet. Túró és tejföl is volt eladó, de most csak tejet kellett vennie. Nagyot köszönve lépett ki az udvarra, de a paraszt némán utána lépett, és kikísérte egészen az utcáig. Becsukta a fiú mögött a nagykaput, helyére tette a keresztrudat.

Hazafelé valahogy mindig göröngyösebbnek tűnt a földút, minden lépés után löttyent egyet a tej. Felsóhajtott a legény: nagy az ő bánata! Nagysokára végül csak megállt, és mielőtt meghúzta volna a fehér italt, alaposan körbenézett. A fedőt már vidáman tette a helyére, és nagyosan törölte meg kezével a száját, mint aki jó munkát végzett. Visszaért a kis utcácskába, és ahogy nyitotta volna a vasalt kaput, egy árva szőrgombolyagon akadt meg a szeme. Kíváncsian leguggolt, és kezébe vette a meleg, puha kis testet. Hiszen ez egy picinyke kutyus, tán még lábra sem bír kapni! A csöppség valósággal beleolvadt a fiú tenyerébe, ahol biztonságban érezte magát. Halkan kattant a bejáró, és a fiú maga mellé tette a tejeskannát, ahogy leült a napsütötte gangra. A csöppséget csak az ujjával merte végigsimítani, nehogy kárt tegyen benne. Nézte, nézte ámulva, és mindjárt barátjává fogadta. Ha megnősz, naphosszat együtt fogunk csatangolni, és közösen fedezzük fel a világot! Most viszont gyenge tökmag vagy még, de nem baj, majd erőt öntök beléd! A kannáról levette a fedőt, és öntött bele egy keveset. Ujja végét beledugta a zsíros tejbe, és egyesével a parányi szájba csöpögtette az éltető nedűt. Mohón nyelte az elixírt a vakarcs, kiürült a fedő.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult lánctalpán az exkavátor a vasalt kapu elé. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és már vicsorította is rettenetes száját. A legény tenyeréből váratlanul felpattant, és a kapuhoz rohant a kutyus. Cérnavékony hangján eget verő ugatásba kezdett, mi több, kibújt a kapu résén az utcára. Fogát csikorgatva rontott neki a buldózernek, és vadul harapta, ahol érte. A távolból megérkezett egy közeli rokona a kegyetlen átoknak, és hitetlenkedve nézte a vakarcs elképesztő bátorságát. Nem is mert közelebb menni. Feljajdult a kapu előtt megtámadt csenevész vasakarat, és szégyenletes menekülésbe fogott. Hanyatt-homlok csörtetett utána a párja.

Az öregasszony mindenre odafigyelt, így a macskák álmukból felkeltve is tudták az etetés idejét. Ahogy nyílt a bejárati ajtó, már surrantak is be rajta. Tálkájukban apróra zúzott, főtt csirkemáj illatozott. Elfogytak az utolsó morzsák is, véget ért az ebéd. Hálájukat törleszkedő dorombolással fejezték ki. — Tudjátok meg, rusnya dögök vagytok! — becézgette őket a néne. Nevetve toppantott a lábával, és a macskák úgy lőttek ki mellőle az udvarra, mintha puskacsőből indították volna őket.

— Az angyalát, de egy reumaszaggató cudar hideg van odakint! — gondolta, és már csukta is az ajtót. — Eh, csak nem maradhat ki egy nap sem! Nem volt kedvem hozzá reggel, megcsinálom most. Elő a fagyállóval! — hümmögött, és a spájzban meghúzta a szilvapálinkát.

— Brr! Ezután nagy baj már nem történhet velem odakint! — Magára kapta a vastag dzsekit, kötött sapkát húzott a fejébe, és már lódult is.

Gyakorlottan kapta kézbe az ajtófélfának támasztott vesszősöprűt. Úgy látszik, ma is hasra vágódhatott a postás, mert az egész környék tele van levéllel. A címzettek helyett most is én kaptam meg őket, hogy a rosseb egye meg a feladót! Fürgén járt a keze, tisztult a járda, enni lehetett volna róla. Nyitotta volna a kaput, de hiába keresgélt a zsebében.

— Ej a mindenét, hát nem az ajtóban felejtetted a kulcsot, bolond Teri! — korholta magát. — Most mehetek vissza érte!

Öreg láb nem vén láb: hamar megjárta az utat. Az utcafronton sem volt sokkal jobb a helyzet. Kritikus szemmel lesett körbe. De sok lusta disznó lakik errefelé! Flancra persze mindig van pénz, de takarítani? Milyen bolond világot élünk! No, de elég legyen a zsémbelődésből! Megtáncoltatta a söprűt: egyet jobbra, egyet balra, és már perdült is fiatalosan. Végzett a rövidebb szakasszal, és visszaballagott a kapuhoz. A szomszédja kerítése elé meredt. Hát én nem értem ezt a Gézát! Olyan rendes gyereknek ismertem meg: szépen öltözött, a ház környékét is mindig rendben tartotta, most meg lábszárig ér a lomb — az udvarról nem is beszélve! Nem is tudom, mikor láttam őt utoljára? Várj egy kicsit, Tercsi, hadd gondolkozzunk — tán még a tavasszal? Azt a mintapéldány cicababát sem látni mostanság, mintha kihalt volna a ház.

Szemből egy autó érkezett, és leparkolt a szomszéd kapu előtt. Idősebb férfi szállt ki, és visszafordult az ételhordóért. Nem csengetett: kulccsal nyitotta a kaput, és már ment is befelé.

Elkerekedett az öregasszony képe. Tűzrevaló vén satrafa legyek, ha egy kukkot is értek az egészből! Ezek szerint mégis csak van valaki odabent — kezdett a szálak kibogozásához. Géza pincér, akkor hogyan kerül a csajka az asztalra? Ide figyelj, Tercsi! Ha kijön az a jó ember, nyakon csíped, és kikérdezed!

Az ételhordós férfi hármat kopogott az ajtón, és türelmesen várakozott. Hosszabb idő múlva fordult a kulcs a zárban.

— Szevasz, Géza! Feri bácsi vagyok!

Kezet nyújtottak.

A mai menü — sorolta — zöldborsó leves galuskával, sajttal töltött pulykamell rántva csalamádéval és két franciakrémes. Megfelel?

— Köszönöm, de hiszen nagyon jól tudod: ezt én mind szeretem!

— Marika rendesen takarít és mos?

— Persze!

Feri bácsi elvárta volna, hogy Géza beljebb hívja, ám hiába. Tolakodni most sem akart.

— A hét végén ünnepeljük a vendéglő huszonötödik évfordulóját. A régi kollégákat is mind elhívtam. Várunk téged is!

— Nem vágyom sehova. Jó nekem itthon!

Géza sokat változott az elmúlt hónapokban — állapította meg Feri bácsi. Jó pár kilót magára szedett, de az arca ennek ellenére nyúzottnak tűnt. A szeme mit sem árult el a nagy bajból, a szófukarsága annál többet.

— Tán hippinek készülsz? — próbálkozott a humorral az öreg. A hajad már rég eltakarja a füledet, és az arcszőrzeted is jóval több már, mint borosta.

— Hadd nőjön! Engem nem zavar.

— Hogyan tudnánk átbillenteni ezen a minden mindegy önemésztő állapoton? — tűnődött. — Ehh, majd csak lesz valahogy!

Bezárult egy újabb kör… — Kár a gőzért! — facsarodott el az öreg amúgy is rakoncátlankodó szíve.

— Akkor én megyek is! — fordult sarkon, és behúzta az ajtót.

A kerítés egyik kőoszlopának takarásában fagyoskodott az öregasszony. De sokáig van odabent az a naplopó! Hogy a huzat kapja ki mielőbb! A végén még kövület lesz belőlem. Még egyszer meg kellett volna húzni a flaskát? No de mindegy... Aha, ott jön kifelé az én emberem!

— Kedves gyermekem! — szólította meg nagy merészen.

Feri bácsi nem jött zavarba:

— Miben segíthetek, kedves öreganyám?

Kis híján felcsattant az asszonyság, de rögtön észbe is kapott. Nyelvét csípősről édeskésre szelídítette.

— Tudod, édes fiam, én itt lakom a szomszédban — bökött fejével a ház felé. Hónapok óta nem láttam Gézukát; úgy aggódom érte. Tán nincs valami baj vele?

Gondolkodóba esett a férfi. Az öregasszony egy fineszes huszárvágással próbálkozott.

— Ne légy zavarban, fiam, szólíts nyugodtan Teri mamának!

— Hm-hm, Teri mama... Nagy a baj! A nyár elején Géza egy éjszaka mindkét szemére elveszítette a látását. Ráadásul nem sokkal rá elhagyta a barátnője.

Viharedzett teremtés volt az öregasszony, bírta a gyűrődést, de valahogy minden erő kiszaladt a lábából. Ösztönösen belekapaszkodott a férfi karjába, és ettől kissé zavarba is jött.

— Bocsánat, megszédültem… — ám a fonalat nem veszítette el.

— Láttam, fiam, egy ételhordóval mentél be az imént. Te segítesz rajta?

— Amennyire hagyja, igen. Annak idején az én vendéglőmben dolgozott.

— És hagyja? — csillant fel a szeme.

— Alig. Eluralkodott rajta a letargia.

— Egyedül van odabent?

— Igen. De ne haragudjon, kedves Teri mama, nekem lassan mennem kéne!

A beszélgetés mindkettőjük számára váratlan fordulattal ért véget: az öregasszony mindkét oldalról arcon puszilta Feri bácsit.

Már erősen szürkült. Nyitotta volna a kaput, de mielőtt bement volna rajta, még egyszer visszanézett a szomszéd porta elé. A járda tiszta volt, enni lehetett volna róla.

Farsangi buli lesz. Ki milyen merész öltözékben mer bejönni az osztályba? — ez volt a kérdés, erre fogadtak.

— Buliba megyek — jelentette be otthon a nagykamasz. — Kéne egy melltartó, harisnya és fejkendő is!

Telik-múlik az idő, semmi felelet. A kezében lévő szatyorba nyúl: itt van az egyik osztálytársam szoknyája. Nem túl sok, de akkor is nőnek öltözve megyek be a suliba!

Bement a fürdőbe, és két nagyobb szivaccsal tért vissza. Édesanyja továbbra is hitetlenkedett, de azért mozgásba lendült. Halomba gyűltek kellékek, már csak be kellett öltözni. A szőrös lábon remekül mutatott a harisnya, a lapos mellkason vastagon dudorodott a melltartó. A keszeg hátsót szoknya fedte, a lábra vastag talpú cipő került, a hosszú hajat mintás kendő borította. Ahogy nyúlt a nagykabátért, a szülők kétségbeesetten kérdezték: valóban így akarsz elmenni? Hát persze! — és kinézett az ablakon. Csak akkor indult el, amikor már tömeg várakozott a megállóban.

Gyorsan szedte a lábát a lépcsőn. Alig fordult ki a kapun, és mit lát, épp elment a busz — ő pedig ott áll talpig nőben! De nem fordult vissza. Furcsa érzés volt lányosan öltözve sétálni. Befújt a hideg szél a szoknya alá, igencsak meglepően. Egyre többen érkeztek a megállóba, furán néztek rá. Nem volt kedvére a mustra, hátraarcot csinált, és bemenekült a közeli kapualjba. Alig nyugodott meg zaklatott lelke, és máris egyik gyerekkori haverja közeledett a járdán. Behúzta a nyakát, szemérmesen nézett el a másik irányba. A szeme sarkából azért csak rásandított, és lerítt az arcáról az értetlenség. A busz már messziről látszott, de ő csak az utolsó pillanatban merészkedett elő a kapualj fedezékéből. Bizakodva pattant fel a csuklós végébe, hátha behúzódhat az egyik sarokba — de csak a középső rúdnál volt hely. Egy férfi szobrozott ott; kénytelen-kelletlen megállt vele szemben. Kínjában úgy pislogott jobbra-balra, mint egy szemérmetes szűzlány. Az utasnak viszont majdnem kiesett a szeme, úgy bámult rá — aligha lehet még egy ilyen ronda nő a világon! Ebben akár egyet is érthettek volna. Nagy szerencséjére a következő megállóban többen is leszálltak, kiürült a sarok. Mint a villám, úgy vágódott oda, így már csak a férfi sofőröket riogatta rémisztő külsejével. Kiszusszanta magát, átgondolta a lehetőségeit. A főútvonalon, ahol leszáll, sokan lesznek. Jobb, ha a mellékutcákon közelíti meg a sulit. Ahogy befordult az iskola elé, már hallotta is a kiáltást az emeleti ablakból: tényleg nőnek öltözve jön! Jókedvre derült a várható sikertől — no azért is, mert a kínos út végére ért.

Belépett a kapun, és harsogva rohantak elé a fiúk.

— Hű, de dögös pipi, gyere el egy kanyarra velem! — unszolták.

— Ilyen kisfiúkkal nem foglalkozom!

A lányok is előbújtak, és nem akartak hinni a szemüknek. A fiúk körbelegyeskedték az új húst, és mohó szemmel várták a kabátgombolást. Áttörte magát az elképedt tömegen, és a teremben az egyik haver arcába dobta kendőjét — ő meg nyomban agyoncsókolgatta a hőn vágyott ereklyét. A kabátért is lázas versengés kezdődött — és amikor levette, akkor következett a lényeg: felfedezték a minden osztálytárs kebelméretét messze felülmúló éket! Legalább négy fiú ugrott hozzá, hogy egymást ellökdösve macerálni kezdjék. De jó bögyöd van, cicuskám! Hű, de jó a feneked, aranyom! A kamaszos bohóckodás közben megérkezett az osztályfőnök is. Alig ismert rá tanítványára, de aztán ő is könnyesre nevette magát. A fiúk még mindig ott lihegtek körülötte, csak úgy csöpögött a nyáluk. Elégedetten tért be a mosdóba, és mindenki sajnálta visszaváltozását — csak ő nem.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult lánctalpán az exkavátor az iskola elé. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult erővel nekiesett. Odajött távolról a kegyetlen átok egy közeli rokona, és élvezettel nézte pusztítását. Tán rövidlátó lehetett, mert egészen közel ment hozzá. Összefonódott a két holt lélek, és hamarosan egyszerre üvöltött fel két, mindenre elszánt vasakarat. Ketten mentek a harcba egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is kemény kőfejébe verte a sorsát. Amint apadt hatalmas teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Reggeli után a konyhában matatott. A spájz mindkét oldalán állt egy stelázsi. A bal oldali állványon mellmagasságban tartotta a felszeletelt kenyeret, a savanyút meg az alatta lévő polcon. A felvágott és a margarin a hűtőből került elő. Elvett egy nagyobb tálcát a konyhapultról, és leült az asztalhoz. Nem bajlódott a szendvicskészítéssel. Szép sorjában mindenből harapott egy falatot, a kennivalót pedig ujjával juttatta el a szájába. Minél gyorsabban, a legkevesebb gonddal legyen túl rajta! Amikor végzett, kezével a tálcára seperte és a mosogatóba szórta a morzsákat. A neszkávéhoz amúgy is forró vizet kell engedni: a fölösleg majd leviszi őket a csatornába. Teli talppal visszacsoszogott a hálóba, és közben mindvégig húzta ujját a falon.

A párna és a paplan úgy volt, ahogy hagyta, és úgy is marad estig — ő legalábbis nem akarta bántani. Kibújt a pizsamából, és hányavetin az ágyra dobta. A nappal viselt ruháját rendszerint a szőnyegen tartotta. Abban a sorrendben húzta magára a darabokat, ahogy a kezébe akadtak. Ezekkel sem bajlódott sokat.

Színfolt volt-e számára a bevásárló, mosni és takarítani járó hölgy? Ha nem is akarta, többet ártott Gézának, mint amennyit használt.

— Már megint kifordítva vetted fel a zoknit, de még a pólót is! — jegyezte meg jóindulatúan. — Vedd csak le, majd visszafordítom!

Mindebből persze soha nem lett semmi, mintha a ruhákat le sem lehetett volna robbantani róla. De másképp is elhanyagolta magát.

— Már egy hete ugyanaz a ruha van rajtad! — ez is egyre gyakrabban hangzott el.

— Könnyű neked, Marika, mert te látsz! — jött kapásból a válasz.

Se önmagával, se a segítségére jövő nővel nem jutott egyről a kettőre. Beszélgetésüket mindinkább csak a legszükségesebb frázisokra korlátozták. Érezte ő, hogyne érezte volna, hogy nem jó ez így, de semmiben sem tudott megkapaszkodni. Csúszott, egyre mélyebbre.

— Mit adhatok még, Teri néni? — érdeklődött a kereskedő.

— Azt hiszem, minden megvan már, úgyhogy benyomhatja az összeadó gombot — húzta elő a pénztárcát a szatyor aljából.

— Tessék a számla!

— Mond csak, fiam, mennyit akarsz legombolni rólam?

— Sajnos, nekem sem adják ingyen az árut!

— Jól van no, nem is azért mondtam!

— Ej, de nem szerettek nálam lenni — dünnyögte, amíg kiszámolta a bankókat. Mivel az üzletben csak ők ketten voltak, ráérősen pakolászott. A fiatal kereskedő szájában nem aludt meg a tej: perdült ki a pult mögül, hogy feltöltse az árut. Látszott rajta, hogy élvezi a munkát: a polcon katonás rendben sorakoztak a befőttek. De nem csak a keze járt szaporán:

— Majdnem kiment a fejemből, kedves Teri néni!

— No mi az, tán mégis többet adtam a muszájnál?

— Azzal nem volt hiba, más a gond.

— Mi a baj?

— Hajnalban jövet találtam egy kidobott kiskutyát. Nem volt szívem otthagyni. Elhoztam magammal. Most a raktárban van egy dobozban. Nagyon szép teremtés, gazdát keresek neki.

— Ej, fiam, mit kezdjek én azzal a kutyával? Van két mihaszna macskám, elvagyok én azokkal.

— Gondoltam, hátha... — de a mondatot nem fejezte be.

— Minden a helyére került a szatyorban, és már indult is az ajtó felé.

— Viszontlátásra, Teri néni!

— Derék ember vagy, fiam! — és távozóban megveregette a kereskedő vállát.

Útban hazafelé elkezdett szemerkélni, hűs szél csapott az öregasszony arcába. — Micsoda bolond idő! Elég lengén öltöztem, nehogy a végén még megfázzak! — dünnyögte, és megszaporázta lépteit. Szinte már a kapuban volt, amikor hirtelen megtorpant és visszafordult.

Csilingelve nyílt a kisbolt ajtaja.

— Jó napot kívánok, Teri néni! Tán elfelejtett valamit?

— Hagyd oda, fiam, másról van szó! Megvan még a kiskutya?

— Az imént jártam hátul. Remélem, azóta nem oldott kereket.

— No, nézzük meg mihamarább! — és már nyomult is a raktárajtó felé.

Úgy szaladt be, mintha kergették volna. Szatyrát ledobta az első székre, és már hajolt is a kartondoboz fölé.

— Mi ez? Egy szőrös kifli?

A kereskedő szóhoz sem jutott a meglepetéstől.

— Nem mintha probléma lenne, de akkor ezt megbeszéltük, ugye? — folytatta Teri néni.

— De hogyan akarja magával vinni?

— Tán nem tud lábra állni? Miért nem mondtad előbb!

— Már hogyne bírna! Még a macskát is fel tudja kergetni a fára!

— Ne tereld el a szót, fiam! Inkább állíts össze neki egy kis útravalót — és már terelte is a pult mögé, amin aztán szép sorjában gyűltek a dobozok.

— Tessék, ez mind a kutyusé!

— Még csapj hozzá tizenöt deka szalámit is!

Hamar meglett vele a kereskedő.

— Rendben is lennénk!

— Akkor számolj, fiam!

— Hogyan tetszik gondolni? A cég ajándéka! Sőt, záróra után házhoz szállítom.

— Mit gondolsz felőlem, tán nem bírom el? Cipekedtem már nehezebbet is! Adjál csak egy szatyrot, holnap visszahozom!

Amíg a boltos a táskáért szaladt, az öregasszony besurrant a szalámival a raktárba. A kutya még mindig szunyókált, de csak az orra alá kellett nyomni egy vastagabb szeletet, és már talpon is volt. — Egyél csak aranyom, ez mind a tiéd — és már el is tűnt a falat. Az eladótér felé indult, az ugyancsak éberré vált kutyuli pedig majd’ letaposta a sarkát. Már itt is vagyunk! — adta hírül, és újabb szeletet nyújtott át új szerzeményének, aki példamutató eleganciával nyelte azt le. Amint a csemege elfogyott, az öregasszony kézbe kapta a két szatyrot, és már indult is.

— Gyere, tökmag! — és a kutya vidáman követte.

A macskák nem akartak hinni a szemüknek, amikor déltájban szokás szerint feltárult az ajtó, és a nyíló résen ősellenségük nézett rájuk szúrós szemmel. Fújtak rá, és persze Teri nénire is. Főbenjáró bűncselekménynek, árulásnak vették a kutya beköltöztetését. De a néne csak nevetett rajtuk, ahogy hátuk görbülete szinte már az eget verdeste. — Na, jól van, letudtátok mára a harci jelenetet, gyertek enni! — tette ki táljukat a gangra.

Öten igyekeztek az osztályból egy másik gimnázium bulijára. Leszurkolták a belépő árát, és berontottak a sok fiatal közé. — Milyen a lányfelhozatal? — néztek szét a piacon. Körbemustrálták a termet, értékelték a kínálatot, majd szétrajzottak. A nagykamasz addig-addig kószált, mígnem talált egy lányt, aki feltehetően a kedves anyucija mellett ücsörgött. Az ifjú hölgy pólója szembetűnően domborodott. Megakadt rajta a tekintet.

Habozás nélkül odalépett a mamához, és érdeklődött, hogy csak virágot árulnak, vagy netán táncról is lehet szó? Megvidámodott a lány arca a szokatlan vagányságtól, és örömmel perdült a táncolók közé. Lötyögtek valamit, mígnem váratlanul tviszt üvöltött fel a recsegő hangszórókból. Szorult helyzetében a fiú csak vakargatta a feje búbját, mert bár némi fogalma volt a követendő mozgásról, de sosem csörgött még ilyesmire. Dübörgött a ritmus, de ő továbbra is kétségbeesetten álldogált. Partnere teljes szívből biztatta, hogy próbálkozzon, valami majd csak kijön belőle. Nem éghet le egy ilyen cicis lány előtt! — vett erőt magán végre-valahára, és megpróbálkozott a lehetetlennel. Annyira meg akart felelni, hogy bámulatosan belejött. Amikor tudatáig újra eljutott a külvilág, arra eszmélt, hogy körbeállják őket a haverok, és ütemes tapssal biztatják. Ekkorra már a lány is szélesen mosolygott. Meleg pillantása szinte simogatta felhevült arcát, de ő észre sem vette. Nem hagyta elkalandozni gondolatait, nem akart kiesni a ritmusból. Fantasztikusat produkált, csak azt nem értette, hogyan?

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult lánctalpán az exkavátor a klub elé. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult erővel nekiesett. Odajött távolról a kegyetlen átok egy közeli rokona, és élvezettel nézte pusztítását. Tán rövidlátó lehetett, mert egészen közel ment hozzá. Összefonódott a két holt lélek, és hamarosan egyszerre üvöltött fel két, mindenre elszánt vasakarat. Végül is beleverték kőfejébe a sorsát. Amint apadt masszív teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Kába fejjel tért magához az álomból, alig ért el tudatáig a telefoncsörgés. Időbe telt mire rátalált a készülékre.

— Tessék!

— Pókerarcú barátja üdvözli az általa nagyra becsült Gézát!

— Szevasz.

— Tudod, hogy miért hívtalak?

— Nem.

— Akkor már mondom is, bár jobb lenne, ha személyesen beszélnénk meg. Mi a véleményed?

— Hallgatlak.

— Legyen, ahogy akarod. Nem is gondolod még, milyen élvezetes bulit eszeltem ki magunknak! Tán egy hónapja fordultam meg először az egyik közeli szalonban. Tip-top hely, minden a vendégek kényelmét szolgálja. Hangulatos és nem túl drága a bár, ahol meseszép lányok lengtek körül. Nehogy azt hidd, hogy amolyan útszéli ócska ribancok voltak — gyönyörű hajasbabák! Nem tolakodtak, nem akarták itatni magukat, mintha csak három szerelmetes barátnőm között lennék. Bitang jó csajok voltak mind, de mivel sajnos nem vagyok már húszéves, ki kellett választanom közülük egyet. Tudhatod, akadtak kalandjaim bőven, de kismiskák voltak ehhez képest. Még most is elkap a bősz ingerencia, ha rájuk gondolok. Honnan a fenéből értenek ilyen mesterien a férfi vágyának diszkrét és önfeledt fokozásához, a franc se tudja, de, hogy a szex nagymesterei, arra leteszem a nagyesküt… Itt vagy még, Géza?

— Igen.

— Sokat rágódtam a helyzeteden, és némileg meg is tudlak érteni. Baromi nehéz lehet neked! Többször is megpróbáltam beleélni magam, mi is lehetne neked a kivezető csapás. Nem kertelek tovább: mind a három lánnyal jóban vagyok, és beszéltem rólad nekik. Látnod kellett volna a döbbent arcukat, hallanod kellett volna, milyen együttérzően reagáltak. Szóval minden el van rendezve, és szeretettel várnak. A részletekre ne legyen gondod, az én kontómra megy… Itt vagy még, Géza?

— Igen.

— Hidd el nekem, ha mások nem, de ezek az odaadó tündérek biztosan visszavarázsolják az életkedvedet. Kiszabadulsz az önként vállalt zárkából, újra belekerülsz a világ forgatagába, ismét pezsegni fog a véred, és előbb-utóbb rátalálsz az igazira… Ugye, megyünk?

Nem is gondolta volna Teri néni, hogy hirtelen felbuzdulásával milyen nagy gondot vesz a nyakába. Szabad idejének jelentős részében fel és alá járkált a házban, és emésztette az ötlettelenség. — Hogy a macska vigye el! — fakadt ki egy-egy újabb ötletet elvetve, majd lankadatlan hévvel rótta tovább a köröket. Egyik reggel nem csak az ég világosodott meg, hanem az elméje is: — Miért nem jutott előbb az eszedbe, Teri? — korholta magát. Végre-valahára rátalált a cérnaszál elbújt végére, már csak fel kéne gombolyítani. — De hogyan is kezdjen hozzá? — tépelődött, mert azért nem akarta, hogy kinevessék az utcában.

Ötpercenként lesett a vekkerre. Este kilenckor lelkesen felpattant a cserépkályha elé húzott székről. A szorgosan gyarapodó, de a súlyfelesleget hírből sem ismerő kutya követte őt a konyhába. Csak a szeme sarkából lesett rá, nem is szólt hozzá — máskor sem nagyon szokott. Nem mintha nem kedvelte, nem szerette volna az értelmes tekintetű jószágot, de nem akarta magához édesgetni. A konyhaszekrényből előkerült az etető tál: kimért bele két pohár száraz kutyatápot, majd minden mást visszatett a helyére. A tökmag nyelve nagyokat csattant, farka úgy járt, mint a motolla.

Ködös, nyálkás idő fogadta őket odakint. A környék csendes volt, mint az éji puszta. A kapun csak ő ment ki, a kutyának az udvarban kellett maradnia. Végignézett az utcán, de a város szinte kihaltnak tűnt; a családok esti életét redőnyök óvták a kíváncsi tekintetektől. A felkiáltójelként ágaskodó, csupasz fák is élettelennek tűntek. Észbe kapott, és visszatért az álmodozásból a valóságba. A háza előtt tiszta volt a járda egészen a szomszéd porta túlvégéig. Elindult rajta.

— No, már meg is tetted az első lépéseket, Teri! — biztatta magát. Odaérve jó erősen megrázta a tálkát, hogy zörögjenek benne a kemény szemek, és letette a kapu tövébe. Visszaérkezve biztatni kezdte a kutyát. — Most légy ügyes! — mondta neki, és kiengedte az utcára. Az előbb szétnézett, majd orrát a földnek szögezve követte az ismerős szagot. Farkát csóválva állt meg az edény előtt, beleszippantott mélyen, és már darálta is be a tartalmát. Ettől fogva hajnalban és esténként is ilyenformán tömhette meg a bendőjét. Eleinte gyomorkorgást űző játéknak vette, aztán megszokás lett belőle.

Teltek-múltak a napok.

Fiatal nő parkolt a járda széléhez. Kézbe kapta az újságot az anyósülésről, és felcsapta a hirdetéseknél, ahol több eladó ingatlant is vastagon bekeretezett filccel. Rátalált a soron következőre, majd átfutotta a térképet is. Úgy határozott, gyalog indul tovább, mégpedig kerülővel.

A száraz hideg arcon csípte, és ettől egy csapásra elillant belőle a cégvezetés ezernyi nyűge. Kis utcácskába fordult be. A közvilágítás nem vakította el, de azért meresztenie sem kellett a szemét. Érdeklődve figyelte az épületeket, az udvarokat. Ilyen nyugodt, csendes környéken szeretett volna lakni. Nem voltak égbe szökő igényei: pontosan tudta, mit akar. Az egyik ház különösen megtetszett neki. Formái, arányai, színei harmonizáltak, kiérzett mögülük a tulajdonos embersége. Kilépett a vastag törzsű fa takarásából, és gondolataiba feledkezve továbbindult. Tán négyet léphetett, és a meglepetéstől szinte földbe gyökerezett a lába. Egy idős asszony neki háttal valami fura dolgot művelt — nem tudta mire vélni, mit is.

— Jó estét kívánok! — köszönt rá.

Az öregasszony olyan fürgén fordult meg, mintha a mennykő csapott volna belé. Látszott rajta, rettenetes zavarban van. Beletelt néhány másodpercbe, amíg úgy, ahogy összekapta magát.

— A frászt hozod rám, édes lányom! Öreg vagyok én már az ilyesfajta horrorhoz!

— Ne haragudjon rám, nénike, tényleg nem akartam megijeszteni. Csak köszöntem.

— Jól van, no, látom rajtad, a rendesebb fajtából való vagy.

— Miből tetszik gondolni?

— Látom a szemed állásán, és a hangod is árulkodó.

Nem szólt rá semmit a nő, csak szemérmesen mosolygott.

— Vajon te mit gondolsz felőlem? Biztosan hóbortos vénasszonynak tartasz!

— Miért vélekednék úgy magáról?

— Egy cseppet sem találod furcsának, amit láttál?

— Biztosan megvan az oka.

— Ráadásul még okos is vagy! Ezt minden másnál többre becsülöm egy nőben. Nem is gondolod, mennyire ráhibáztál. Ugyanis valóban van rá alapom, hogy utcaszerte titokban tartsam, mit teszek.

— Nagyon rejtélyesen hangzik. Kíváncsivá tetszett tenni!

— Nofene, még érdeklődő is vagy! — Hamiskás mosoly futott át az arcán. — Mit strabancolsz ilyen késői órában az utcán? Tán rosszban sántikálsz?

Elnevette magát a nő.

— Ingatlant nézek errefelé. Pontosabban, kis kerülővel az egyik közeli utcába igyekszem. A környékre is kíváncsi vagyok, így körbeszimatolok, mielőtt bekopogtatnék a kinézett házba.

— Egyre jobban tetszel nekem! — mérte végig feltűnően, tetőtől talpig. Belékarolt. — A következő házban lakom. Gyere, sétáljunk el odáig!

— De aranyos kutyája van! — lesett be a kerítés mögé Edit.

— No, várjál csak, lányom, ennél sokkalta komplikáltabb a helyzet. Mielőtt beavatnálak a nagy titokba, figyelj csak!

Nyílt a kapu, de nem az történt, amire Teri néni számított. A kutya gondolkodás nélkül körbeszaglászta a fiatal nőt, a csizmáját és a kezét is. — De cuki kutyus vagy! — lelkesedett Edit. Leguggolt, megsimogatta a blöki buksiját, az meg hálából képen nyalta, hogy Teri néni szeme tágra nyílt a csodálkozástól. A szeretet idilljének a kutyagyomor korgása vetett véget. Elvitathatatlan tehetsége volt a faláshoz, az adag viszont szigorúan csak a szükséges gyarapodást kívánta szolgálni, így már spurizott is vissza az udvarba.

— Na, mit értettél meg ebből?

— Nem könnyű a feladvány, de megpróbálkozom vele. Ha nem a magáé a kutya, sőt, egyáltalán nincs gazdája, akkor valószínűleg keres neki valakit. Úgy tűnik, a szomszédját szemelte ki erre.

— Ej, az anyád mindenét! Hogyan szorulhat ennyi gógyi egy ilyen kis csinoska fejbe?

— Köszönöm a bókot! Ha már van, miért kongjon üresen?

— Én nem dicsértelek. Olyat nem szoktam tenni, csak az igazat beszéltem.

— De valamit továbbra sem értek. Ha a szomszédnak szánja a kölyköt, miért nem csönget be hozzá vele?

— Na látod, itt van a kutya elásva, eltemetve! — és töviről hegyire elmesélt mindent. Félórába is beletelt, mire elapadt a szóözön.

— Nem is tartalak fel tovább Editkém, intézd csak az ügyedet!

— Nagyon örülök, kedves Teri néni, hogy találkoztunk, és minden tiszteletem az öné. Őszinte szívből kívánom, hogy siker koronázza a tervét! Ha valamiben segítségére lehetek, itt a névjegykártyám. Minden elérhetőségem rajta van.

Búcsúzóul kezet szorítottak, és a nő visszaindult a kocsihoz.

Teri néni úgy megijedt az éles csengetéstől és a rá válaszoló ugatástól, hogy majd’ kiesett kezéből a dolgos felmosófa.

— A postásnak csak holnap kéne jönni a nyugdíjjal, tán elszámoltam a napot? De ha pénz vár bebocsátásra, már szaladok is, nehogy elunja magát odakint, és továbbálljon egy házzal!

— Már jövök is, Zolikám! — kiáltotta az ajtón kifordulva.

— A postás helyett azonban nagy meglepetésére Feri bácsi köszönt vissza.

— Hát te vagy az? Én bolond meg azt hittem, a havi apanázst hozzák váltópénznek. Gyere csak be mihamarabb, jó meleg van! — és kedvesen betuszkolta a férfit, hiába is szabódott.

— Ej, de nehezen mozdul a lábad! Tán görcs húzza? No, de hagyjuk: ülj le ide a fotelbe, ez a legkényelmesebb. Én addig hozok két forró teát, citrommal, jó lesz?

Feri bácsi már csak bólintani mert, és mire elrendezte magát, már érkezett is a háziasszony: Itt is vagyok, tessék, cukrot is tettem bele! Ha valami mégis hiányozna, csak szólj nyugodtan, és már fordulok is!

— Köszönöm, épp jó! — szürcsölt bele.

— Remélem nem asszonynézőben jársz nálam? — nevette el magát.

— Nagy a baj! — vágott bele minden átmenet nélkül a férfi. Egyre lejjebb csúszik Géza. Teljesen elhanyagolja magát. Egy ideje már mosni sem enged magára, és a takarításnak is befellegzett. Hiába győzködjük, fabatkát sem ér. Kontroll nélkül maradt. Már arra is gondoltunk, hogy segítséget kérünk az önkormányzattól, de nem tetszenek az eshetőségek. Tegnap óta már a házba se enged be: azt kérte, tegyük le az ételhordót a kapu elé, ő majd elrendezi. Az öregasszony idegességében egyre jobban reszketett, ahogy Feri bácsi a rossz híreket sorolta. Ahogy ezt a férfi észrevette, visszavett a tempóból.

— Kérni jöttem! — kezdett a lényegbe, és ahogy érezte házigazdája figyelmét, folytatta is.

— Az ebédet minden délelőtt beadnánk magának. Gézának azt mondanánk, hogy nem tudjuk pontosan időre kiszállítani, és így könnyen kihűlhet. Ha maga adná át neki, beszélhetne vele, és talán sikerülne őt valamiképpen megpuhítania.

— Hadd gondolkodjam egy kicsit! — dünnyögte a matróna, és felnézett a plafonra.

A kutyát csak most vette észre a vendég. Hason feküdt az előszobában, a nagyszoba ajtaja előtt. Fejét békésen nyugtatta mellső mancsán. Mire újra Teri néni felé fordult, ő már a legnyugodtabb tekintetével nézett rá vissza.

— Hogyan gondolsz felőle?

— Kedves kis jószág!

Feri bácsi elment, a néne gondolatai apránként letisztultak. Kiment az előszobába, és újrakezdte a felmosást.

A rádióban elhangzott az ötödik pityegés is. Azt üzente Gézának, hogy a kapu előtt várja az ebéd, amint erről a szomszédasszonnyal pár napja megegyeztek. Készülődni kezdett, azaz lassan, komótosan felöltötte a nagykabátot. Az ajtót most sem húzta be maga után. A teraszon a fal mellett, végig azt érintve haladt, és lábával óvatosan tapogatta ki a járdára vezető lépcsőfokot.

Az éjjel vad vihar söpört végig a városon. A tetőkről csak úgy repítette le a cserepeket, és alaposan megritkította a fák ágait is. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott is — mindezt egy, az útját elzáró faág adta hírül neki.

— Hogy a fenébe került ez ide! — bosszankodott. — Majdnem hasra vágódtam benne! — Ahelyett, hogy lábával reflexszerűen félrerúgta volna, lehajolt érte. Mivel egyenes szárú, a végén kissé kampós fütykösnek bizonyult, azzal tapogatta tovább az utat.

Az utcáról nem hallotta az öregasszony szavát — biztosan sürgős dolga akadt, és hazaszaladt. Csak hosszú matatás után talált a zárba. Lenyúlt az ilyen kivételes esetekre megbeszélt helyre, de nem talált ott semmit. Kaszáló mozdulatot tett a kezével, mire azt megnyalta valami. A váratlan érintéstől megrettent, hirtelen felegyenesedett, ám mielőtt még bármit is tehetett volna, a kutya beszaladt az udvarba, onnan meg egyenesen a házba.

— Ó, hogy a franc essen ebbe a kóbor kutyába! — mérgelődött Géza. Épp ide kellett bekvártélyoznia magát! Most mehetek, és kereshetem! — tappogott vissza lassacskán a bottal.

Teri néni egy órát késett az étellel. Vagy negyedóráig kellett zörgetnie a kaput.

— Ne haragudjál, Gézuka, de közbejött valami fontos, azért nem jöhettem időben — mentegetőzött, miközben egyre csak az udvart leste. A férfi háta mögött észre is vette azt, akit annyira keresett. Békésen üldögélt, farkát maga köré csavarta.

— Ej, fiam! Miért nem újságoltad el nekem, hogy van egy aranyos kutyusod!

— Az nem az enyém. Délben beszökött az udvarba, hogy a rosseb egye meg a fajtáját, ahol van!

— Jaj nekem, hogyan beszélsz arról az ártatlan lényről! Szeretetre, törődésre, társra vágyik. Olyan bájos pofikája van, csak úgy sugárzik róla az értelem. Épp neked való!

— Nekem nem kell! Vigye csak haza, majd ellesz magánál!

— Hogyan is gondolod! Hiszen nekem két macskám van odahaza, nem akarok én világra szóló perpatvart. Tán még meg is ennének dühükben! Azt ugye mégsem akarod? Maradjon csak itt nálad!

Géza csak legyintett tehetetlenségében.

— No, fogd az ételhordót és vidd, de adjál ám belőle a kutyának is! — és ahogy átnyújtotta neki, a kezére löttyintett egy kevés levest.

— De ügyetlen vénasszony vagyok, csupa maszat lettem! Ugye megmoshatom nálad a kezemet?

Kutyaszorítóba került Géza, mivel megfogadta, hogy senkit sem enged be. Ezúttal mégis kivételt tett.

— Nem bánom!

Ahogy megindultak befelé, a kutya már húzott is be a házba, amit a matróna nagy megnyugvással fogadott. Attól viszont, amit odabent kellett látnia, kis híján hanyatt vágódott: rendetlenség felsőfokon, piszok imitt és amott is, és szellőztetni sem ártott volna naphosszat — de egyiket sem tette szóvá.

— Hol találok műanyag tálakat?

— Minek az?

— Bármennyire is rajongsz ezért a csodálatos kutyáért, nem kell porcelántányérból etetni, üvegpohárból itatni.

— Vigye csak magával, nekem nem kell!

— Az élelmezésére ne legyen gondod, hozok neki fincsi kutyatápot. Falmellékit viszont naponta legalább kétszer adj neki.

— Mondom, hogy nem kell!

— A vizes tálját ide a sarokba teszem! — és odahívta a kutyát, az meg hangosan lefetyelve oltotta a szomját.

— Jól van, kis okosom, ugye jó barátja leszel Gézukának?

— Az ételhordót a konyhaasztalra tettem. Csordultig van, úgyhogy egyikőtök sem fog éhen halni!

Nem akarta a szót rétestészta hosszúságúra nyújtani, nehogy túlfeszítse a húrt. Begombolta a kabátját, és elköszönt.

— Hát, ha éhen halni nem is... — motyogta Géza, és kiengedte a kapun.

Estére járt az idő. Géza érezte, hogy ez az éjszaka adja meg neki a végső választ, ami felől nem volt sok kétsége. Régóta foglalkoztatta már ez a nap, készen állt a terv.

— Akkor kezdjük el az előkészületeket! — dünnyögte, és szép sorjában nekilátott a teendőknek. A kutya mindvégig a lába körül somfordált, és érdeklődve figyelte új gazdáját. Szemét egy másodpercre sem vette le a tevékeny kézről. Immár a mellékhelyiségbe tartott a házigazda, és ott matatott valamit. A négylábú hasra vágta magát a nyitva hagyott ajtó előtt, és úgy leste hosszú pillái alól.

— Meg is lennék — lépett ki az előszobába elégedetten Géza, és gondolkodás nélkül a háló felé vette az irányt. Földig lógó orral kullogott utána a kutya.

Szűrt fényben mutatkozott meg a négy évszakon át mindig lebilincselően szép, romantikus erdő. Szálfaderékkal álltak a délceg őrök, úgy vigyázták a természet rendjét. A puttonyos gőzös hosszú füttyöt eresztve közeledett a gyalogos átjáróhoz, a zsúfolt, nyitott vagonokban a gyerekek szorgosan utánozták fülsiketítő hangját. A hézagosan illeszkedő síneken nagyokat döccent a kisvasút. A bokrok alján egyszer csak patakocska bukkant elő, hogy a kaviccsal ágyazott töltés mellé szegődjön. A lassan csordogáló víz nagy köveket kerülgetett a mederben, mögötte hirtelen meredt az égnek a rengeteggel benőtt hegyoldal.

A lófarkos kamaszlány ezúttal is felfigyelt minden érdekesre. — Nézzetek csak oda! — mutatott lelkesen a távolba. — Egy tucatnyi muflon áll a szirt közelében!

Szülei kíváncsian kapták oda a fejüket, de már csak a menekülő csapat utolját pillanthatták meg. Összekacsintottak, és elnevették magukat — Enikő értetlenül nézett rájuk.

— Azon nevetünk apáddal — magyarázta édesanyja — hogy ha ez így megy tovább, a végén még kificamítjuk a nyakunkat! Büszkén húzta ki magát a gyermek, de már fordult is vissza, hogy tovább bújja a tájat. Ritkult a vadon, és a patak is elkanyarodhatott valamerre, mert végleg nyoma veszett. Magányosan álló erdészház tűnt elő, nyitott kapujából egy komondor ugatta meg a vasparipát. A kislány szíve elfacsarodott a kutyus láttán — de gyorsan felvidult, amikor eszébe jutott, hogy nemsokára neki is lesz egy, mert nemrégiben kertes házba költöztek. A falu szélén a masiniszta ismét meghúzta a kallantyút, és már sivított is kifelé a túlnyomásból szabaduló gőz. Egyre lassabban kattogtak a kerekek, amíg halk döccenéssel be nem gördültek a végállomásra.

Hangosan zizegett a salak a szétszéledő utasok talpa alatt. Felhőtlen boldogság ragyogott mindegyikük arcán, a gyerekek hangosan kommentálták úti élményeiket.

— Kedves szebbik nem! — állt felesége és lánya elé a családfő. Várom újabb kívánságotokat!

— Menjünk fagyizni! — vágta rá kapásból Enikő, és felvihogott.

A mama mesterkélt bosszankodással tiltakozott: — Nem akarok újabb kilókat!

— Látom, már megint fel kell áldoznom érted magam, és meg kell ennem a te részedet is. De lásd, nagy az én szívem! — és mindhárman jót derültek.

Üvegkehelyből kanalazták a nyalánkságot a cukrászda teraszán. A nap lemenőben volt, egyre hosszabbra nyúltak az árnyékok.

— Szerintem menjünk haza! — jegyezte meg az utolsó falat után a kislány. De mielőtt útra kelnénk, veszek egy kis süteményt Gézának — és már el is tűnt a cukrászdában.

— Milyen jó, hogy ennyire szeretik egymást a gyerekeink, pedig elég nagy közöttük a korkülönbség — jegyezte meg kissé elérzékenyülve a feleség.

— Jólelkű anyától csak jó lelkű utódok jöhetnek a világra!

— Ne bolondozz velem, István! Nagyon jól tudod, hogy komolyan beszélek!

— Miért, én tán nem, Magdikám?

A megszokott civódás végére ezúttal is forró csók tett pontot.

— Hm-hm! — érkezett egy tálcányi süteménnyel Enikő. Nem is tudtam, hogy ide csak tizennyolc éven felülieknek szabad bejönni. Mi történik itt? Rossz példát mutattok a gyereknek?

— Tudod, kislányom — mosolygott az apa — mindig a legutolsó a legédesebb!

— Ezek szerint én vagyok nektek a legédesebb?

— A két legédesebb egyike — javította ki őt a mamája.

A falu főutcáján igyekeztek a kisvasút végállomásához, ahol az autót hagyták. Enikő ment elöl, és minden porta kerítése mögé belesett: vajon milyen házőrző szolgál odabent? Tetszett neki mindegyik — no de olyan szép és okos kutyája úgyse lesz senki másnak, mint őneki! Beíratja a kutyaiskolába, és mindent megtanulnak kettesben! Ha lábhoz hívja, tüstént ott terem, és még a fa tetejéről is behozza kedvéért a labdát. A vége-hossza nincs tervezgetésből apjának szava penderítette vissza a jelenbe.

— Beszállás, lányok!

Anyja mögé ült, szó nélkül bekötötte magát, és tovább tervezgette mind rózsásabbnak tűnő jövőjét.

A főútvonalon gyér volt a forgalom. Halkan duruzsolt a rádió, Orff muzsikája szólt belőle. Igazi mestermű — jegyezte meg az apa. Csend volt rá a felelet, ami egyértelmű helyeslésnek számított a családban. — Az a baj — váltott másik gondolatra a leányzó — hogy a bátyja az utóbbi időben nem töri magát a kutyákért. Nem baj, majd csak megbarátkozik vele: ha másért nem, hát az ő kedvéért. Valósággal rajongott pincérként dolgozó testvéréért, úgyhogy maga mellé képzelte az ülésre, és gondolatban immár négyesben robogtak hazafelé — csak nehogy idő előtt megérezze a csomagtartóban lapuló sütemények illatát! Nyílegyenesen haladtak a főváros felé, szembe alig jött forgalom. Albinoni zenéje csendült fel, és mindhárman mély átéléssel hallgatták. Az út enyhe ívben balra kanyarodott, és hirtelen, mintha a föld alól bukkantak volna elő, két exkavátor tűnt fel a sávjukban, közvetlenül előttük. Még sikítani sem maradt idejük.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

— Szóval, így történt! — ébredt fel. Legalább megtudtam az igazat. Elismerem, ti győztetek. Sorjában sikerült kiölnötök belőlem minden kedveset és szépet. Legyen meg a ti akaratotok, emberfia ellenetek úgysem tud mit kezdeni! Belebújt a papucsba, és úgy, ahogy volt, elindult a mellékhelyiségbe. Mégis csak jól gondoltam tegnap erről az éjszakáról: legalább ennyivel is előrébb tartok. Enyhén belerúgott a csésze előtt hagyott székbe. Jobbról az előkészített kötél, balról a fal a bevert kampósszeggel — ezt a sorrendet kell követnie. Nem lesz nehéz dolga. Lehajolt. Megfogta a kötélnek azt a végét, amit a kampóra kellett akasztania. Felállt a bárszékre, és úgy kötötte fel. Egy másodpercet sem tétovázott, bedugta fejét a hurokba, kissé meghúzta a bogot, és már rúgta is ki az ülőkét. A kötél nagyot rántott a nyakán. Még egy reccsenést hallott, és a zuhanás után eszméletlenül terült el a földön.

Arra tért magához, hogy egy fáradhatatlan nyelvecske igyekszik mielőbb életre nyalogatni. Bősz méltatlankodásba kezdett: annyira szerencsétlen vagyok, hogy még ez sem sikerült nekem! Kiszabadította nyakát a hurokból, és végighúzta kezét a zsinóron. Könnyen kitapinthatta rajta a kutyafogak nyomát.

— Gyere csak ide, te gazember! — kiáltotta, és nyomorultul érezte magát.

— Farkcsóválva termett mellette a kölyök, és szinte bocsánatkérően, szemlesütve nyalta meg a férfi kezét.

— Te voltál az, te átok! — nyomta dühösen az orra alá a kötelet. Egész éjjel kellett dolgoznod ahhoz, hogy ennyire átrágd. Nem volt jobb dolgod?

— Vau-vau! — Mi mást is felelhetett volna?

Géza dühében elhajította a kötelet, és nekikészülődött, hogy talpraálljon.