3.
Megcsörrent a mobil a nappaliban. Csak szólt
a beállított dallam, de mintha el sem jutott volna Géza füléig, pedig alig öt
méterre ült tőle. A mosógéptől szaladva érkezett meg a lány, és felkapta a
kagylót.
— Tessék!
...
— Jó napot kívánok, Feri bácsi! Hogy tetszik
lenni?
...
— Hát igen, a baj nem jár egyedül.
...
— Köszönöm, megvagyunk, máris adom Gézát! — Halkan
odasúgta: A volt főnököd keres!
— Szevasz, Ferikém! Nem gondoltam volna a
nyár elején, hogy a következő beszélgetésünk ilyen faramucira sikeredik.
— Én sem.
— Hogyan telnek a napok? Mivel tudod lekötni
magad?
— Az egyik olyan, mint a másik. Elücsörgök a
fotelben.
— Séta Dórával, zenehallgatás, egy kis tévé?
— Semmi nem érdekel. Még a teraszra sem
mentem ki. Nem élet ez így!
— Pedig olyan sokoldalú, pörgős, talpraesett
fiatalember voltál! Nem maradt belőle semmi?
— Semmi.
— Tudod, amikor Dórika megtelefonálta a rossz
hírt, összeültünk a kollégákkal, még a zsugások is csatlakoztak. Arra
jutottunk, hogy szívesen felkeresnénk. Akár be is hoznánk a vendéglőbe, és ha
valamelyikünk utazik valamerre, a kocsiban mindig van hely számodra. Szóval,
érted!
— Köszönöm, hogy gondoltatok rám.
— Na, és mit szólsz hozzá?
— Nem élet ez így. Egy rakás
szerencsétlenségnek érzem magam. Jó nekem itthon, Dórával.
— De mégis csak jót tenne egy kis
levegőváltozás. Szép lassan majd csak beletanulnál az új életbe. Nem gondolod?
— És ha mindez fordítva lenne?
— Hát, igen! Valóban nem egyszerű a képlet.
De mások is élnek így. Ők is elboldogulnak valahogy.
— Azok ők, én meg én vagyok.
— Látom, nem sikerült meggyőznöm téged. De
arra kérlek a többiek nevében is, hogy legalább hadd kereshessünk fel!
Elbeszélgetnénk, az utolsó találkozásunk óta amúgy is sok érdekes történt,
legalább elmókáznánk egy kicsit.
— Jó ez így, ahogy van.
— De telefonon csak tarthatjuk a kapcsolatot
veled?
— Inkább úgy.
Én mégis azt tanácsolnám neked: fel a fejjel!
És ne feledd, hogy továbbra is számíthatsz ránk!
— Köszönöm a hívást, és mindenkinek add át az
üdvözletemet. Szevasz!
— Dóra! — kiáltott a lányért, aki alig három
méterre ült tőle.
— Itt vagyok.
— Légy szíves, tedd vissza a telefont a
helyére!
— Állj fel, és majd útbaigazítalak, hol
szokott lenni, ha már nem magadnál tartod.
A férfi mélyen előrehajolt az asztal felett,
és letette a mobilt a lány elé.
— Miért zárkózol el folyamatosan az
önállóságra segítés elől? — Választ ezúttal sem kapott, úgyhogy tovább
kérdezett. — Miről beszélt veled Feri bácsi?
— Hogy fel a fejjel, meg szívesen eljönnének
meglátogatni.
— Te meg elutasítottad?
— Jó ez így, ahogy van. Itt vagy mellettem,
nekem ennyi elég.
Nagyot sóhajtott a lány, fejét erősen
ingatta.
— Ez így nem fog sokáig menni, Géza. Nehéz
beszélnem róla, de előbb-utóbb el fognak válni az útjaink. Addig még
megpróbálok a segítségedre lenni. Sajnálom, de ez van.
A hajnali fagy foga megcsípte a szivárvány
színeibe öltöző faleveleket. Szomorkásan peregtek alá. A magasban varjak
keringtek harsogva. — Kár, nagy kár ezért a szépen ívelő életért! — vélte velük
Géza. Régóta hallgatta őket a szoba csendjéből, és észrevétlenül a lelke
legmélyébe lopták magukat. Ott köröztek tovább, lankadatlanul.
— De rég hallottalak, Dóra! Mi van veletek?
— Semmi különös.
— Olyan színtelen a hangod, alig ismerek rád!
Engem nem tudsz megtéveszteni, én már tapasztalt, öreg tyúk vagyok!
— Épp ezért hívtalak fel, Rozika. Nem is
tudom, hol kezdjem.
— Ne keríts nagy feneket a baj köré, vágj a
közepébe!
— Megpróbálom röviden összefoglalni. Az egész
olyan váratlanul jött, hogy jóformán még eszmélni sem volt idő. Már mindent
összecsomagoltunk a nagy útra, amikor az indulás reggelén Géza arra ébredt,
hogy egyik szemére sem lát. Gondolhatod, milyen kétségbeesett, tehetetlen
perceket éltünk át! Azonnal berohantunk a kórházba, de nem tudtak segíteni
rajta. A nagy bajt tetézte, hogy az idegei nem bírták elviselni a terhet.
Szerencsére ezen már túlvan, de a mi kapcsolatunk
haldoklik.
— Nem akarok hinni a fülemnek! Rettenetes,
ami Gézával történt, de mivel nem azért hívtál fel, hogy sopánkodjak, úgyhogy
abba is hagyom. De valamit azért még nem értek. Géza imád téged, és te is
mindig pozitívan beszéltél róla. Hol a hiba?
— Nem tehetek róla, de ennyire korlátozottan
nem vagyok képes vele élni. Se vele, se mással. Rettenetesen nyomaszt ez a
helyzet, és menekülnék is belőle, lehetőleg mielőbb. Közben persze nagyon
sajnálom Gézát, de ő már nem az nekem, mint volt. Kutyaszorítóban érzem magam!
— Magyarán nem vagy képes, de akár úgy is
mondhatnám, nem akarsz mellette maradni?
— Igen, valahogy így. Elítélsz érte?
— Nincs jogom, hogy pálcát törjek bárki
fölött is. Egyikünk sem tudhatja, hogyan reagálna egy ilyen változásra. De egyet
még kérdeznék tőled!
— Mit?
— Ezer százalékig biztos vagy benne, hogy nem
tudsz mellette maradni, vele élni?
— Igen!
— Nézd, Dóra! Mindig is őszinte voltam
hozzád, most is az leszek. A kapcsolatotok és az emberség is egyértelműen
megköveteli tőled, hogy csak akkor szállj ki ebből a viszonyból, ha már a
lehetőségekhez képest a legnagyobb biztonságban tudhatod őt. Valljuk be
kertelés nélkül: őrületes teher szakadt a nyakába. Ember legyen a talpán, aki
ezt ép ésszel el bírja viselni, netán fel is tudja
dolgozni! Ha ráadásul még szeretett barátnője is elhagyja, az több, mint elviselhetetlen. Lelkiismeretedre hagyatkozva
tedd meg a maximumot azért, hogy a legkisebb fájdalmat okozd neki az
elválással. Figyelmeztetlek: nagyon nehéz dolgod lesz!
— Tudom. Előre rettegek attól a perctől! Ha
később is szükségem lenne a tanácsodra, felhívhatlak?
— Nyugodtan csörögj rám! Meglátom, mit
tehetek.
— Olyan jó, hogy van egy ilyen segítőkész
barátnőm!
— Pedig olyan felhőtlennek, tökéletesnek
látszott a jövőtök! — és a vonal megszakadt.
A cingár kisfiú elszántan surrant be a
lépcsőház kapuján, és megállt a lift előtt. Szerencséjére már elég nehéz volt
ahhoz, hogy működésbe hozza. Ujjával megcélozta a legfelső gombot: nyik-nyak,
indult el a kabin. Kiugrott a kilencediken, és már kint is volt a
porolóerkélyen. Kezében egy felkurblizott repülő várakozott. A lefelé hanyatló
délutáni nap lágyan világította meg az átellenben magasodó hegyek ormát. A fény
megcsillant a folyó hullámain. Az innenső parton a lakótelep házai magaslottak.
A négyemeletes suli valósággal eltörpült alatta, valahol ott a mélyben. A
felnőttek alig hangyányinak látszottak — maszatos képű barátai ott ugrándoztak
a kapualj előtt, várakozva integettek neki és kiáltozva buzdították. Karját
elszántan felemelte, és kellő lendülettel útjára indította a röpcsit, ami
nyílegyenesen fúrta előre magát az iskola felé. Lágyan ereszkedett, és a sárga
épület fölé érve balra billentette szárnyát. A kijárat fölött újból balra
fordult, majd visszakanyarodott a kerítéssel párhuzamosan, a fiatal nyárfák
mentén, ahol déltájban kis gazdája szokott hazafelé ballagni, kezében
iskolatáskájával. A házhoz közel érve még egyszer balra vette az irányt, immár
a járda felett. Utolsó fordulójától két kapualjnyira álltak lent a gyerkőcök,
és visongtak örömükben, ahogy a kis gép feléjük kanyarodott. Kerekei a
lépcsőháztól nem messze értek aszfaltot. A még mindig ujjongó kölykök lelkesen
felkapták a repcsit, és őszinte áhítattal bámulták meg. Remek lehetett mindezt
lentről végignézni, átélni — vélte a kisfiú — de fentről egyenesen lenyűgöző
volt. A kis propelleres az ő vágyát és akaratát érezhette meg műanyag lelkében,
az ő kedvében akart járni. Ő röppentette el, ő látta fentről, és akkor őrá
sütött a nap a legszebben! Boldogan ugrált le hármasával a lépcsőn, zengett is
minden emelet… de mit számít mindez, ha a felhőtlen boldogság száguld lefelé?
Kiviharzott a hátsó kapun, és mindenfelé mosolygó gyermekszemeket látott maga
körül. Láttad, láttad?! — kérdezte mindenki, és ő maga
is.
Rámosolygott a kelő nap a még mindig
csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult be lánctalpán az
exkavátor a lakótelepre. Sötét lámpái farkasszemet néztek a kis repülővel, és
megújult erővel nekiesett. A karcsú test megreccsent néha, de konok daccal
állta a sors és a gép csapásait. Odajött távolról a kegyetlen átok egy közeli
rokona, és élvezettel nézte vadságát. Tán rövidlátó lehetett, mert maga is
legördült a mélybe. Összefonódott a két holt lélek, és hamarosan egyszerre
üvöltött fel két, mindenre elszánt vasakarat. Ketten mentek a harcba egy
ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte
a sorsát. Vékony dongája már repedezett, darabkák pattogzottak le oldaláról.
Amint apadt áramvonalas teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a
nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.
— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan
Géza.
Váratlanul fürgén ült fel az ágyban.
— Te nyomorult dög, mit akarsz még tőlem? Nem
volt elég, amit idáig elraboltál! Ennél is többre vágysz? — Elgondolkodott:
miért is jönnek sorra ezek az álmok? Nem elég neki a teljes kilátástalanság,
rossz irányba fordult kapcsolata Dórával, még ez az átok is földbe akarja őt
döngölni? Persze, neki már amúgy is mindegy. Eggyel több vagy kevesebb, mit
számít az?
— Helló, Dóri! Mi újság?
— Nehezen telnek a napok, és közben nem jutok
ötről hatra Gézával.
— Mesélj!
— Hiába győzködöm, hogy próbáljon meg minél
több mindent maga megcsinálni, örökké falba ütközöm.
— Mit mond?
— Hogy őt nem érdekli semmi, így nem élet az
élet, és nem akar tovább élni!
— Egyvégtében a régi nótát fújja?
— Igen. Torkig vagyok az egésszel, nem bírom
tovább! Az idő telik, és én semmivel nem jutok vele előrébb. Nem találok kiutat
ebből az áldatlan helyzetből. Segíts rajtam!
— Ismered-e a volt főnökét, kollégáit?
— Már találkoztam Feri bácsival… tudod, ő a
tulajdonos. Az ő egészsége sem a legjobb, néha kihagy a szíve. A kollégákat is
ismerem úgy-ahogy.
— Mit gondolnak Gézáról, mármint az állapotát
nem számítva?
— Szerették, és még most is szeretik. Annyira
bántja őket, hogy teljesen magába zárkózik. Már sokszor felajánlották a
segítségüket.
— Tanácsolnék neked valamit: hívd fel a volt
főnökét, és kérj tőle egy találkozót! Mond meg neki, hogy Gézáról lenne szó. Mondd
el neki őszintén, hogy egy ideig még megpróbálsz segíteni rajta, de ez az idő
véges. Arról se feledkezz el, hogy egyáltalán nem hajlandó önállóvá válni, és
ezért kérd meg, hogy segítsen: naponta menüvel, hetente bevásárlással,
kéthetente takarítással és mosással. Az étel nem lehet gond, és biztos lesz,
aki egy kis mellékesért elvállalja a különböző munkákat. Természetesen a főtt
étel árát is Géza állná.
— Látod, Rozika, én nem is gondoltam erre a
kézenfekvő megoldásra. Milyen jó, hogy vagy nekem!
— Ajánlanám még azt is a figyelmedbe, hogy
mindezt előbb Gézával beszéld meg, és csak utána Feri bácsival!
— Persze, persze! Én is így gondoltam. Kösz a
jó tanácsot, hívlak még!
Kihúzott derékkal téblábolt a násznép között
a kisfiú. Látványosan körbenézett, és csak utána ült be az autóba. Útközben be
nem állt a szája. — Az iskolában kellene ilyen bőbeszédűnek lennie — jutott
eszébe. Nagyosan szállt ki a fiús ház előtt. — De hiszen nem ismerek itt
senkit… — jutott eszébe. Valaki észrevette tétovázását, megragadta a kis kezet,
és már vitte is. A hegy lábáig nyúló udvar vége felé nyúlketrecek sorakoztak,
és már nyílt is az egyik dróthálós ajtó. Selymes szőrű tapsifülesek lapultak
odabent. Kinyúlt a bundás jószágok felé, azok meg csak úgy itták magukba a
szeretetet. De nem maradhatott sokáig: csatlakoznia kellett az egyre
hangosabban mulatozókhoz. Mit tehetett volna mást? Az elülső udvaron fapadokra
ülhettek le a vendégek egy hatalmas sátorban — az ő helye szülei között volt.
Nem talált magához való társaságot, unalmában a lábával kalimpált. Ha
kérdezték, illőn válaszolt, ha nem, jobbra-balra tekintgetett.
— Nem vagy szomjas, öcsi? — kérdezte valaki a
háziak közül. Szó nélkül felállt, és indult a gondolatolvasó felnőtt után.
— A ballonban szódavíz van. Megnyomod ezt a
kallantyút, és már jön is a buborékos víz! Ihatsz bőven, húsz liter van benne.
Ha netán kevés lenne, ott a sarokban még mindig van egy másik — paskolta meg
mosolyogva a gyermek vállát.
A közeli asztal mesebeli választékot kínált.
Szörpös palackok sorakoztak rajta: málna, eper, ribizke, egres, meg a jó ég
tudja még, milyenek.
— Szolgáld ki magad nyugodtan, érezd magad
jól!
Elcsendesedett a sokadalom, hogy mindenki
hallhassa a pohárköszöntőket, amik után hangosan kurjantott éljent a szórakozni
vágyó sokaság. Bőszoknyás, fejkendős asszonyok nagy tálakat hoztak, amikben
húsleves volt csordultig. Ő is férfiemberhez méltón kanalazta a frissen vágott
baromfi levét. Alig szuszogta ki a lakmározás fáradalmát, amikor a
fáradhatatlannak tűnő fehérnépek újabb tálakat hoztak. Már majdnem szólt, hogy
levest már evett, amikor bepillantott az egyikbe. A hét meg a nyolcát!
Húshegyeket cipeltek azok a szeretetre méltó, kedves nénik. Rántott hús
dögivel! Púposodott is a tányér, meglepően gyorsan fogyott róla a finomság.
Gyomrának kerülete szemmel láthatóan bővült, már a rágást is nehéznek érezte —
ám a nők újra jöttek, és most süteményeket hoztak tucatszám. Pár falat után a
kisfiú keze megpihent az ölében. Nyugodt volt — mindenki láthatta,
férfiemberhez méltón pusztította az ételsereg javát. Kissé félre is húzódott,
talán, hogy kevésbé harsogjon fülébe a táncolók hejehujája. Emésztett csendes
magányában, álmosság fátyla ereszkedett szemére. Ásított párat, és egy
figyelmes arrajáró megkérdezte: Talán még éhes vagy, fiacskám? Aztán valamikor
egy fiatal nővel sétált az egyik épület felé, éjszakai szállás reményében.
Ágyat vetettek a gyermeknek, szép éjt kívántak neki. De mindhiába volt a jó
szándék, ő csak forgolódott a szalmás ágyon, nem jött álom a szemére. Egy
fontos kérdés nem hagyta nyugodni: Mi lesz a sok otthagyott süteménnyel? Hiszen
még alig szemezgetett belőle! A végén még megszárad, és adhatják a falusi
kutyáknak, ebek harmincadjára! Be-bekukkantott a háziasszony a tisztaszobába,
úgyhogy jelezte neki: kipihente magát, bálra áll a lába! Visszakísérték a
lagziba, ahol már sivított a mulató nép, alig lehetett hallani a muzsikaszót.
Körbejárta a sátor minden szegletét, asztalát, megismerte az összes édességet —
úgy mozgott a szája, mint a néma kacsáé. Néha összeakadt táncoló szüleivel.
— Hogy érzed magad, kisfiam? Tudta, hogy tele
szájjal nem illik beszélni, úgyhogy csak bólogatott, de láthatóan megértették.
Arra lett figyelmes, hogy eltűnt a fiatal pár. — Éppen most táncolták ki
magukat! — értesült szüleitől. Elfáradtak, pihennek egy kicsit! Szóval a
felnőttek is elfáradnak olykor? Akkor nincs nagy baj, nem szégyenült meg.
Rámosolygott a kelő nap a még mindig
csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult le lánctalpán az
exkavátor a falusi portára. Sötét lámpái farkasszemet néztek az ünnepi
sátorral, és megújult erővel nekiesett. A levert cövekek meghajoltak néha, de
konok daccal állták a sors és a gép csapásait. Odajött távolról a kegyetlen
átok egy közeli rokona, és élvezettel nézte a rombolást. Tán rövidlátó lehetett,
mert ő is a sátor elé gördült. Összefonódott a két holt lélek, és hamarosan
egyszerre üvöltött fel két, mindenre elszánt vasakarat. Ketten mentek a harcba
egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe
verte a sorsát.
Hasadt a vászon, reccsenve fordultak ki a
cövekek a földből Amint apadt terebélyes teste, úgy fogyott a kitartása is,
amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.
— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan
Géza.
Felébredt, és már mindent tudott. A
legnagyobb lelki nyugalommal magára húzta az ágy mellett tartott ruháját.
Kiment a fürdőszobába, úgy-ahogy rendbe hozta magát. A konyhából melegszendvics
illata terjedt szét a házban. — Legalább tisztességesen megadja a módját neki —
gondolta rezzenéstelen arccal.
— Észre sem vettem, hogy felkeltél — lépett
be a fürdőbe Dóra. Már megyek is ki, készülődj csak nyugodtan.
— Maradhatsz, már amúgy is épp indulni
akartam.
— Akkor jó! A konyhában találsz harapnivalót,
épp most lett kész a kolbászos szendvics. Jó étvágyat!
Nem válaszolt rá semmit, de a konyha helyett
a nappaliba botorkált. Úgy is ott lesz dolguk nemsokára. Kényelmesen lehuppant
kedvenc foteljébe, és jobb híján türelmesen várakozott.
— Hova bújtál, Géza? — hallotta percek múltán
a konyha felől.
Nem válaszolt; Dóra zavartan lépett be a
nappaliba.
— Miért nem etted meg?
— Nem vagyok éhes!
— De hát a kedvencedet készítettem mára!
— Hagyjuk. Most egyáltalán nem érdekes.
— Mi van veled? Olyan furcsán viselkedsz!
— Ülj csak le!
Zavartan foglalt helyet a másik fotelben a
lány. Hiába nézte figyelmesen a férfi arcát, semmit nem tudott leolvasni róla.
Aztán hagyta az egészet; jobb ötlete támadt. Ha már a véletlen megteremtette az
alkalmat, ő élni fog vele.
— Szeretnék mondani neked valamit — gyöngült
el kissé hangja a végére.
— Mindent elrendeztél a megbeszéltek szerint?
— vágott közbe teketória nélkül Géza.
— Elkerekedett a lány képe. Zavartan hebegte:
— Igen!
— Légy boldog az életben! Nem állok az utadba.
Nem kérlek, nem könyörgök, hogy maradj mellettem — ezzel felállt, és kiment,
mint egy alvajáró.
A lány mintha megbénult volna. A szűkebb és
távoli világ egyaránt kiesett a tudatából — tán önmaga valósága is. Amikor
hosszú idő múlva kábán feltápászkodott, már nem ugyanaz volt, mint előtte.
Kiment a konyhába, rendet rakott, és elindult az előző nap gondosan becsomagolt
holmikért. Közben szemével lopva kereste Gézát, de azt mintha a föld nyelte
volna el. Kézbe kapta a táskát, és reszkető lábbal elindult az ajtó felé.
Szemét könny áztatta.