1.
Közeledett a záróra. A tágas, családias
hangulatú vendéglőben már csak néhány törzsvendég tartózkodott.
A bejárati ajtó közelében egy fiatal pár
éppen befejezte a vacsorát. Hátradőltek a széken, elégedett arcuk hűen tükrözte
gyomruk állapotát. A tüsire nyírt hajú fiú barátnője szemébe nézett, és mély
érzelmeket olvasott ki belőle. Mindkettejük szája széles mosolyba futott. Sokat
mondóan emelték fel poharaikat, hogy egymásnak koccantsák őket. A vörös bor
megpezsdítette amúgy is forró szívüket.
— Kérsz még valamit? — kérdezte a fiú.
— Köszönöm, nem. Inkább sétáljunk haza!
— Fizetnék! — kiáltott pincér után az ifjú.
A belső sarokban négy, összeszokottnak
látszó, jó kedélyű férfi pókerezett, mégpedig kicsiben. A következő heti zsugapartin
a három vesztő fizette a nyertes vacsoráját. A fejük mindig tiszta volt: többre
becsülték a baráti ugratásokat, a jó beszólásokat a szesztől kótyagos, mihaszna
fej kókadozásánál. A licit után felfedték lapjaikat, és kiderült, hogy ezúttal
is Kacsa, a társaság hangadója taktikázott a legjobban.
— Így kell ezt csinálni, nyeretlen kétévesek!
— söpörte be elégedetten a zsetonokat.
— Hagytunk végre nyerni, nehogy hazaszaladj a
mamádhoz sírni, öcsi! —tromfoltak rá barátai.
Újra egy kupacba kerültek a viseltes lapok,
és már kevert is az osztó.
Pedáns megjelenésű pincér lépett ki a
lengőajtón a szerelmesek asztalához, és eléjük tette a cechet. A számla
rendezése közben ismerősként, kedélyesen beszélgettek.
— További szép éjt kívánok! — búcsúzott enyhe
mosollyal a főúr.
— Kedves vendégkopasztó barátunk! — hívta
öblös hangon a főkolompos zsugás.
— Máris megyek, fiúk! Mit parancsoltok? —
perdült az asztalukhoz.
— Még egy kört hozz gyorsan, mert különben
szégyenedre mindjárt szomjan halunk!
— Azonnal hozom a körszámlát, ahogy
parancsoltátok!
— Nem zsebmetsző, undok számla kell nekünk,
vendégnyúzó barátunk — hördültek fel egyszerre — hanem frissítő a javából!
De hát mit tehettek? Valamennyien tudták,
hogy záróra. A pincér elegáns mozdulattal tette eléjük a számlát, és ők szokás
szerint zsörtölődve fizettek. Ki-ki számba vette, hány zseton hever előtte az
asztalon, kiderítették, hogy ki is győzött aznap. Zsebre vágták a paklit,
felhörpintették az utolsó cseppeket. Feltápászkodtak, és a kijárat felé
indultak, de félúton — jó hangosan, hogy a lengőajtó mögött tartózkodók is
meghallják — újfent viccelődni kezdtek.
— Ide se jövünk többé vissza, mert előbb
kiszomjaztatják a kedves vendéget, utána pedig fenéken billentik, és mehet bele
a sötét éjszakába! — röhögcséltek, míg halk kattanással be nem csukódott
mögöttük az ajtó.
A fiatal pincér szélesen elmosolyodott. — Jól
van, fiúk, ezek szerint most is minden a kedvetek szerint volt!
Összeszokott csapat vitte a tágabb környéken
is kedvelt vendéglő mindennap erős forgalmát. Amikor az utómunkálatokkal
végezve kiléptek a zöldbe, a bokrok alján még muzsikált néhány tücsök, de
ciripelésük már halkult. Az ő napjuk is letelt. A kollégák jó éjt kívántak
egymásnak, és maguk is hazaindultak.
Kattanva nyílt a kombi ajtaja. Az egész napos
fárasztó munka dacára a pincér fürgén ült a volánhoz. Halkan felbúgott a motor,
és már indult is. Amíg kényelmes tempóban fogyasztotta a kilométereket,
barátnője jutott eszébe. Dóra fantasztikusan izgató, filigrán alkatú lány volt
— bőre bizseregni kezdett, ahogy a rá váró gyönyörre gondolt. Nemcsak kedvelte,
de egy kissé bele is habarodott — ez azonban valószínűleg nem volt kölcsönös. A
lány mindig kedves és figyelmes volt, de nem több. Ő azért bízott abban, hogy
ennek nem kell így maradnia. Hátha csak alig féléves kapcsolatuk
kiforratlanságáról van szó? Majd kiderül! Kettőt alszanak még, aztán irány az
azúrkék tenger, a csendes öblök, a rejtelmes, lakatlan szigetek és a ködpárába
fúródó ormok romantikus világa. Három hét megérdemelt, gondtalan szabadság vár
rájuk. Pazar dolguk lesz! Fodros hullámnyelvek nyaldossák csupasz testüket, és
utána a selymes homokdombok közé bújva, önfeledten ölelkezve hallgathatják a
tenger morajlását.
De épp ily izgalmas megismerni a kisvárosok
életét, az ódon utcácskák világát is! Az elsőre kissé félelmet ébresztő
sikátorok mélyén esténként felfedezhetnek egy-egy újabb kiskocsmát, és nemcsak
a helyi ízekkel ismerkedhetnek meg, de a mediterrán temperamentumot is magukba
szívhatják. A zene vérpezsdítő, mulatós — és milyen magával ragadóan táncol
Dóra! Mindenki csodájára jár, tán még irigylik is érte… mindezen túl még várnak
rájuk az ősi hegyóriások — és Géza őszintén remélte, hogy a változatos és
élménydús napok varázsa feloldja barátnőjében a diszharmóniát.
Imígyen morfondírozva érkezett a családi ház
elé. Gombokat nyomkodott, kapuk nyíltak előtte, zárultak mögötte.
Halkan nyitott be, mégsem tudta meglepni éber
kedvesét. Dóra macskaléptekkel osont a háta mögé az összekészített
útipoggyászok között, majd hirtelen elétoppant, és a nyakába csimpaszkodott.
— Alig bírtam kivárni, hogy végre megérkezz!
— és szája mohón tapadt a férfiéra.
Bitangul tudott csókolni a lány. Finom keze
érzékien cirógatta a borotvált arcot, borzolta a rövid hajat. Ahogy Gézához
simult, a férfit elöntötte a vágy. A miniszoknya alá nyúlt, határozott
mozdulattal markába kapta a feszes popsit, kissé megemelte és jó erősen magához
szorította a lányt. Mi sem kellett ennél több: Dóri izmos combját a férfi
derekára kulcsolta, és valósággal hozzátapadt.
— Ezt a vagányságot nagyon szeretem benned! —
búgta a fülébe.
— Csodálatos kis dög vagy, szerelmem! — nyalt
Géza a lány fülébe. — Ezt a kendőzetlen nyíltságot meg kimondottan imádom! — és
beleborzongott.
A játékos női kéz már a dús és erős mellszőrzetet
borzolgatta. Rajongott a göndör szálakért, pláne, amikor érzékeny bőrét
csiklandozták erotikusan fel s alá.
— Tán már el is felejtetted, hogy a
hálószobában megvetve vár a csatatér! — lehelte elfúló hangon.
Nem mintha Gézát különösebben biztatni
kellett volna. Karjába kapta kedvesét, és a hatalmas franciaágyra hengeredtek.
Mint a kályha, úgy tüzelt a testük, kezük és ajkuk mohón kereste az érzékeny
pontokat. Csókolták és simogatták egymást, hogy utána vadul haraphassanak,
enyhe erőszakkal törve utat vágyuknak. A sokat megélt ágy valóban igazi
csatatérré alakult. Önfeledten szereztek egymásnak gyönyört, meg nem pihenve,
újra és újra. Az utolsó csepp erejükig vívták ádáz szerelmi tusájukat, mígnem
összeforrt ajakkal édes, kéjes álomra nem szenderültek.
Géza reggel a boldog megsemmisülés érzésével
ébredt. Mint akit szétszedtek, és újra összeraktak… Gondolatban újra lepergette
az éjszaka szerelmi jeleneteit. Ennél csodálatosabb már nem is lehet! Kezével a
lány felé tapogatott, de üresen találta a helyét. Álmosan nyitotta ki a szemét,
de még teljesen sötét volt, úgyhogy megpróbált visszaaludni. Félig már sikerült
is, amikor halk tányércsörgést hallott a konyha felől. Ásítva szólt ki Dórának:
— Mi a csudát szöszmötölsz ott éjnek idején?
A lány előbb elzárta a sustorogó vízcsapot,
és csak azután felelt:
— A reggelit készítem neked, te szexőrült!
Nehogy elveszítsd nem mindennapi képességedet!
A hízelgés jólesően legyezgette Géza
hiúságát. Csupán azt nem értette, miért éppen éjszaka kell a reggelit készíteni?
— Egyetlen gyönyörűségem! — szólt ki újra. —
Imádlak téged, de elfáradt lovagod az éj további részében nem enni, hanem
aludni szeretne. Hagyd a fenébe az előkészületeket, és
bújj mellém az ágyba, hadd csókoljalak meg!
Halkan nyílt a háló ajtaja. A lány besurrant,
és elégedetten mérte végig pucéran heverésző barátját.
— Elég legyen a heverészésből, te lustaság,
irány a fürdő, és mire a konyhába érsz, pazar lakoma fog várni. Máskülönben, ha
nem zavar, reggel kilenc van!
— Ne bolondozz velem! Hogy lenne kora
délelőtt? Bújj csak vissza ide mellém, és szunyókáljunk egyet reggelig!
Dóra sehogyan sem értette ezt a zagyva
beszédet. — Nyisd már ki a szemed végre, hétágra süt a nap!
— Már kinyitottam, és tök sötét van. Gyere,
bújj csak ide mellém az ágyba!
A lány melléült, szájon csókolta, majd
megpuszilta mind a két szemét is. — Na, akkor most nézz csak rám a kedvemért!
Kinyitotta a szemét Géza, és érzékin
felnevetett. — Éjnek angyalarcú tündére, csodálatos arcod ragyogását szemem
elől még elrejti a vaksötét!
— Te megátalkodott kis szélhámos! —
mosolyodott el Dóra. Felállt az ágyról, az ablakhoz lépett, és felhúzta a
szinte teljesen leeresztett faredőnyt. Nemcsak a napsugár fénye özönlött be jól
érzékelhetően, hanem a meleg is — és a beáramló hőt Géza is azonnal megérezte.
Pár pillanatig néma csend állt be.
Tágra nyitotta mindkét szemét, de továbbra is
csak sötétet látott. Gyorsan felült, és kapkodva körülnézett.
— Semmit sem látok, Dóra! — kiáltott fel
rémülten.
Kedvese melléugrott, és arcát egészen közel
tartotta az övéhez.
— Itt vagyok, drága egyetlenem! Mit látsz
belőlem? Ugye, látsz?!
— Nem látok! Nem látok! Nem látok! — hadarta
kétségbeesetten.
Fejét újfent körbejáratta, az arcába sütő
napba nézett hosszasan, de a sötétség komor leple mindent eltakart.
— Nem látok! Nem látok! Nem látok! —
ismételgette. Nézd meg gyorsan a szememet, mit látsz rajta?
Dóra dermedten ült vele szemben. Ő is
megriadt.
— Semmi különöset nem veszek észre!
A lány szája kiszáradt a feszültségtől. Nézte
a barátját, és mit sem értett az egészből. Öntudatlanul felpattant, kisietett a
konyhába, gyorsan megivott két pohár vizet, és egy telivel visszatért a hálóba,
ahol teljesen kétségbeesett férfit talált az ágyon. Reszketeg kezébe hiába is
adta volna a poharat, ezért cserepes ajkához emelte, és úgy itatta apró
kortyokkal.
— Hogyan lehetséges ez? — buggyant ki Géza
száján. Mi lesz velem így? — Elsírta magát, mint a legkedvesebb játékától
megfosztott kisgyerek.
A lány döbbenten nézte apránként összeomló barátját.
Önkéntelenül lekapta a pólóját, és azzal törölte meg a könnyáztatta arcot. Géza
esengve fordult felé, de továbbra sem látott semmit.
— Egy percet sem várunk tovább! Azonnal
beviszlek a klinikára!
A hétköznapok megszokott, de már-már
tűrhetetlen forgalmához szokott lánynak most még a hétvége csendes lüktetése is
komoly gondot okozott. Épp hogy meg tudta különböztetni a féket a gázpedáltól.
Mintha csak egy kétbalkezes tanuló vezető próbálta volna első útján folyamatos
haladásra bírni a járgányt. Az elmaradhatatlan oktató úgy letört a szégyentől,
hogy szinte belesüppedt az anyósülésbe: alig látszott ki belőle valami. Arca
halottsápadtra fakult a gyászos teljesítménytől. Mélyen előrebillenő feje tán
csak azért nem bukott egészen a padlóig, mert Pinocchióéhoz hasonló orra nem
engedte. A látvány hiteléhez csak az a bizonyos T betűjelzés hibádzott. Hogy mindezek ellenére nemcsak a klinika épülete előtti,
meglehetősen foghíjas parkolóig jutottak el bajmentesen, de be is álltak oda,
az bizonnyal csak a véletlen műve lehetett. Mire megérkeztek, a lány
verejtékben úszott. Remegő kézzel állította le a motort, és kimerülten dőlt a
kormányra.
— Ez nem lehet igaz! Végre-valahára
megérkeztünk! — és megszűnt körülötte a világ.
Hosszú percek múltán mozdította csak a fejét.
Szeme sarkából Gézára lesett, és alig ismert rá. Olyan roncs volt, amilyenné a
kombi válhatott volna szerencse híján.
— Megérkeztünk! — ismételte csendesebben.
A férfi mintha meg sem hallotta volna, csak
Dóra érintésére adott némi életjelt.
— Megérkeztünk, Géza!
Mint kisgyermek a szülőjétől, úgy várta a
férfi, hogy kiszabadítsa a biztonsági öv fogságából. Ez a magatehetetlenség
szíven ütötte a lányt. Fásultan a gomb után nyúlt, majd az ajtót is kinyitotta
neki.
— Megérkeztünk, Géza! Kiszállhatsz!
Kikászálódott a sofőrülésből, és megkerülte
az autót, de a férfit még mindig az ülésben találta. Szélesre tárta előtte az
ajtót, és megütögette a vállát. Végtelenül bizonytalan kéz markolt bele a
vakvilágba, hogy valamiféle támpont után kutasson, de csak üres teret talált.
Ahogy megérezte magán a jól ismert segítő kezet, valamivel könnyebb volt
talpraállnia.
— Fogd meg a karomat, úgy próbáljunk meg
eljutni a klinikáig!
Nem ment könnyen, és sokáig is tartott. A
férfi talpa egy másodpercre sem szakadt el az aszfalt síkjától. Csúsztatta
rajta — jobb esetben csoszogva haladt. A máskor semmiségnek számító rácsos
aknafedél most persze épp ott volt, ahol nem kellett volna lennie, mint ahogy a
járdából tucatszám feltüremkedő aszfaltbuborékok is. Hogy mekkorát kell fellépni
az úttestről a járda szintjére, azt még egy valamire való ovis is betéve tudja
— de így? A szükségesnél kétszer magasabbra emelt láb nagyot csapódva ért
talajt, és ilyenkor a kibillenő test elveszíti egyensúlyát. Géza is erősen
megingott, majdhogy el nem esett. Még félősebben csusszantotta talpát, alig
mozdult. Az út felét sem tették meg, de már mindketten félpercenként
törölgették gyöngyöző homlokukat. Gyötrelmes perceket éltek át. A kapu előtt
megálltak, hogy kifújják magukat.
— Mi lesz így velem, Dórikám? — kérdezte
színtelen hangon a férfi.
A lány idegszálai már-már a pattanásig
feszültek. Ajka remegett, száján robbant volna ki a meggondolatlan szó, de az
utolsó pillanatban elharapta. Mást mondott helyette.
— Mindjárt orvos kezébe kerülsz. Hátha csak
múló állapot!
Válasz nem érkezett, és a némán zokogó férfi
látványa mindennél gyászosabb volt.
— Gyere, menjünk be! — sóhajtott, és lenyomta
a kilincset.
Odabent jól eső hűs fogadta őket. Megálltak a
portásfülke előtt.
— Jó napot kívánok! — köszönt Dóra.
— Miben segíthetek?
— Nagy baj van! A barátom arra ébredt, hogy
egyik szemére sem lát. Szeretnénk megmutatni egy orvosnak!
— Fáradjanak be az ambulancia folyosójára, és
a jobboldali negyedik ajtó előtt várakozzanak! Találnak ott padot, foglaljanak
helyet rajta! Az előbb érkezett két fiatalember, ők már ott vannak. Az imént
szóltam az ügyeletes orvosnak, de ő fent van az osztályon, úgyhogy várni kell
rá. Addig is legyenek türelemmel!
— Köszönöm a segítséget!
— Mi sem természetesebb! — vette kézbe az
imént letett újságot.
A kihalt folyosó távoli végében két
nagykamaszt pillantott meg. Alig lehettek többek tizennyolcnál. Ha nem is
nevetgéltek, de túl nagy bajuk látszatra nem volt. Ők is felfigyeltek az
érkezőkre, és arcukról könnyen leolvashatta a döbbenetet. Összesúgtak, és utána
már csak a szemük sarkából pillantottak az érkezők felé. Lassan elbotorkáltak
előttük, és némi körülményeskedés után végre leültek. Az ajtón egy tábla
hirdette jól olvashatóan: ügyeletes orvos. Mély csend telepedett a folyosóra. A
némaságot a két fiú unta meg előbb.
— Mi történt a szemével? — fordultak Dórához.
— A barátom reggel arra ébredt, hogy semmit
se lát.
A fiúk arcára értetlenség költözött. Egymásra
néztek, de attól nem lettek okosabbak.
— És előzőleg hogyan látott?
A munkából tegnap este is autóval jött haza.
Semmi gond nem volt a szemével. Egyáltalán nem értjük, mi ez...
— Szegény, milyen rossz lehet neki — jegyezte
meg őszinte együttérzéssel az egyik fiú, mire barátja könyökével oldalba bökte.
— Némi szünet után Dóra kérdezett:
— Ti miért vagytok itt?
Buliztunk az éjjel. Ez a lökött haverom úgy
bontotta fel a pezsgőt, hogy szembelőtte magát a dugóval. Szerencséjére csak
megkarcolódott a szemhéja, de biztos, ami biztos, eljöttünk megmutatni.
— Milyen pancser! — szólalt meg a szakember
Gézában. Bár én is csak ilyen semmiség miatt lennék itt!
— Hát bizony, az embernek nagyon kell
vigyáznia a szeme világára — sóhajtott fel a lány. Azt pótolni nem lehet.
A porta felől fiatal doktornő közeledett.
Megállt a fiúk előtt.
— Jó napot kívánok! Én vagyok az ügyeletes
orvos. Mi a baj?
A kárvallott lényegre törően elmesélte az
esetet.
— Hogyan lát a balesetet szenvedett szemével?
Nem vettem észre semmiféle romlást.
— És mi az önök problémája?
Tegnap este még mindkét szemére tökéletesen
látott a barátom, de reggel arra ébredt, hogy egyikkel sem lát. Még fényt sem.
Akkor fáradjanak a vizsgálóba, a
fiatalemberektől pedig további türelmet kérek!
— Fogd meg a karomat, és gyere utánam! —
mondta Gézának a lány. A doktornő becsukta mögöttük az ajtót, és jelezte
Dórának, hogy melyik székre ültesse a beteget. Géza esetlenül hajlongott, ő
pedig kezével próbálta a helyes irányba terelgetni — nem nagy sikerrel.
— Ütögesse meg az ülőfelületet! — javasolta a
doktornő.
Amikor végre-valahára siker koronázta a
próbálkozást, Gézához fordult. — Kérem, mondja el, mi hogyan történt magával!
Géza töviről hegyire beszámolt az esetről, az
orvos pedig tovább kérdezett.
— A mostani eset előtt volt-e valamilyen
látásproblémája, netán szembetegsége?
— Nem volt.
— Van-e valamilyen idült betegsége, például
cukorbetegség, magas vérnyomás?
— Nincs.
— Jó, akkor most szeretnék belenézni a
szemébe! — vette elő a szemtükröt. Hosszasan vizsgálódott, megcsóválta a fejét,
de nem szólt semmit, csak átkísérte a férfit egy másik székhez.
— Tegye be ide az állát a réslámpa
fejtámaszára! — kérte, és kezével segített neki. Teltek az idegőrlő percek.
Dóra a körmét rágta.
— Köszönöm — mondta úgy negyed óra múltán a
doktornő. — Elveheti a fejét!
— A vizsgálat közben semmi fényt nem érzékelt?
— Nem — felelte letörten Géza. Nagy a baj,
kedves doktornő? Ugye fogok még látni?
— A vizsgálat eredményéből és az ön által
elmondottakból arra következtetek, hogy mindkét szeméről levált a látóideghártya.
Rendkívül ritka, hogy ez a két szemen egyszerre essen meg. A baj komolynak
tűnik, de hogy mire számíthatunk, azt csak a további vizsgálatok után
mondhatjuk meg. Úgyhogy fel is venném most Önt betegünknek. Itt tud maradni?
— Igen!
— De semmit sem hoztunk magunkkal! — vetette
közbe Dóra.
— Délutánra be tudja hozni a szükséges
holmikat?
— Igen!
— Akkor minden rendben. Megírom a felvételi
lapot, azzal fáradjanak fel az első emeleti férfiosztályra. Mire felérnek, a
nővérkének elmondok mindent. Még valamit! Javasolnám, hogy ne hajolgasson! Ha
fel kéne vennie valamit a földről, kérjen meg rá valakit! Feküdjön hanyatt,
lehetőleg minél többet!
A tágas előszobában a lány majdnem
hasravágódott a csomagokban. Önkéntelenül lerogyott az első útjába akadó székre,
és maga elé meredt. Csak nagy sokára eszmélt fel, és fátyolos tekintete
megállapodott a bőröndökön. Szája széle megremegett, legörbült, és elbőgte
magát. Könnyei átáztatták a ruháját, de mit sem törődött vele. Csak sokára
csitult a zokogás. Felállt, és maga sem tudta, hogyan, de egyszer csak a
hálóban találta magát. A vetetlenül hagyott ágy már nem a szárnyaló boldogság
jelképe volt számára, hanem a múlt hantolatlan sírgödrének látta.
Tompa tekintettel kullogott elő onnan,
ahonnan eddig mindig fénylő arccal jött ki. Hiába töltötte be a házat a
napfény, minden szürkének hatott — legfőként önmaga. Mit is keres itt? —
Persze, persze. Géza holmijáért jöttem! Mit is kell ilyenkor bevinni egy
kórházba? — Még soha nem kellett ilyen feladatot megoldania. A gardróbban
szerencsére talált egy üres táskát, abba találomra pakolni kezdett. Amikor
megtöltötte, gondolkodás nélkül behúzta a cipzárt. Kész, passz. Feje teljesen
kiüresedett, úgy érezte, ekkora lelki terhet nem képes elviselni, feldolgozni.
Nem olyan fából faragták. Legközelebb már csak akkor tudatosult benne, hogy mit
is csinál, amikor az autó ajtaját nyitotta. Bedobta a csomagot az anyósülésre,
beült a volán mögé, és indított.
Hogy milyen érzés egy teljesen önellátó,
tevékeny embernek, amikor erre a másodperc töredéke alatt képtelenné válik,
csak az értheti meg igazán, aki maga is került már ilyen helyzetbe. Ekkora
tragédiától magába roskad, és csak emészti magát szótlanul. Ha nem próbál
valamilyen tevékenységgel kitörni ebből az állapotából, jön az örvénylő,
feneketlen kút, amibe belezuhanva — netán önként belevetve magát — könnyen
kilátástalannak tetsző helyzetbe kerülhet. Aligha akad két ember, aki teljesen
egyformán dolgozná fel ugyanazt a tragédiát. Az ilyesfajta élettörésekben a
mégoly kis, eleinte nüansznak tűnő különbségek is jelentős eltérésekhez
vezethetnek.
Géza csak hevert az ajtó melletti ágyon.
Betegtársai a nővértől tudták meg, mi is történt vele. A látást elveszíteni
soha nem jó, de így — ez embertelen.
— Ha én lennék a helyében, az idegeim biztosan
tropára mennének, és hamarosan gallyra kerülnék — mondta egyikük, és a
szobatársak egyetértettek vele. — Ezt az őrületet nem lehet feldolgozni!
Részvéttel sandítottak az új betegtársra. Lesték minden mozdulatát, óhaját,
bármiről is legyen szó, és már ugrottak is segíteni. De erre csak ritkán
kerülhetett sor, mivel Gézát állandóan önmagukba visszatérő gondolatai
foglalkoztatták.
— Ez nem lehet igaz! Miért épp velem történt
ez a szörnyűség? Hogyan lehetséges ez? Mi válthatta ki ezt a tragédiát? — tépelődött.
A kérdések persze mindig válasz nélkül maradtak, egy kivétellel. — Hogyan lehet
így élni? Sehogyan sem!
A szükség nagy úr,
kitérni előle nem érdemes. Felült az ágyon, és kalimpáló lábbal keresgélni
kezdte a papucsát.
— Várj egy kicsit, mindjárt segítek! — dugta
talpa alá az ágyszomszéd. —— Hová szeretnél menni?
— A mellékhelyiségbe.
— Jól van. Fogd meg a karomat, és szép lassan
kisétálunk!
A kórterem ajtaja szélesre tárva állt, így
kényelmesen kifértek egymás mellett is.
— Kint vagyunk a folyosón! Balra fordulunk,
elmegyünk a végéig, és ott jobb kézre lesz az ajtó!
Beszélgetők kisebb csoportja mellett
araszoltak el.
— Ők is betegek? — kérdezte Géza.
— Igen. Egyikük a mi szobánkba való.
A folyosó túlsó végéből nevetés harsant. Hogy
más derűjét hallotta, Géza szíve összeszorult.
— Már meg is érkeztünk a mosdóhoz. Engedd el
a karomat, hadd nyissam ki az ajtót!
A halk nyikorgásra felfigyelt Géza, és már
érezte is a fertőtlenítő eltéveszthetetlen szagát.
— Itt vagyok! — lépett mellé a betegtárs.
Karolj belém újból, és már mehetünk is.
Az ajtót elegáns saroklendítéssel csapta be
mögöttük.
— Tudod, imádok focizni, főleg, ha
trükközhetek a labdával. Kis vagy nagy dolog lesz? —
tért a lényegre.
— Pisilni kell.
— Odaállsz a piszoár elé, vagy inkább ráülsz
a budira? — de a humorra nem volt vevő az új társ.
— Inkább ráülnék — motyogta színtelen hangon.
A segítő bekukkantott a legközelebbi fülkébe.
— Ez a csésze makulátlanul tiszta, és az
ülőkéje is az. Nyugodtan ráülhetsz!
Szembeállította Gézát a fülke ajtajával, óvatosan
előretolta, majd ahogy a csészéhez ért, megállította.
— Közvetlenül a lábad előtt van a kübli. A
deszka le van hajtva. Ülő helyzetben a hátad mögött találod a vízöblítőt:
gombnyomásra működik. Most becsukom az ajtót. Ha végeztél, szólj, és már jövök
is!
A máskor oly pofonegyszerű kézmosás is
nyűgnek bizonyult.
— Pontosan a mosdóval szemben állsz. Tán az
lesz a legegyszerűbb, ha megnyitom neked a vizet. A folyékony szappant a falba
rögzített állványon találod, ha a bal kezeddel előrenyúlsz.
— Nem érdekes — mondott le róla.
Csak most jutott eszébe a szolgálatkész
betegtársnak, hogy nem hoztak törülközőt.
— Várj egy kicsit, visszaszaladok
kéztörlőért!
— Nem érdekes — mondott le erről is.
A folyosón visszafelé ballagva
szembetalálkoztak a kezelőorvossal.
— Épp magát keresem! — szólította meg Gézát.
— A baj tisztázása végett több vizsgálatot is szeretnénk magán elvégezni.
Először ultrahangra megyünk, aztán majd mondom a többit is. Mehetünk, vagy van
még valami elintézni valója?
— Mehetünk!
A vizsgálatokkal hamar elkészültek: az
eredmények összecsengtek. Részvét érződött a kórterembe lépő orvos hangjában.
— Legyen szíves, jöjjön ki velem a kezelőbe!
Miután mindketten elhelyezkedtek a széken, a
doktor nagy lélegzetet vett, és belekezdett.
— Az elvégzett vizsgálatok alapján kétséget
kizáróan megállapítható, hogy mindkét szeméről teljesen levált a
látóideghártya. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a pupillán át a szem
belsejébe érkező fény nem találkozhat a retinával, az agy látóközpontjába nem
jut fényinger, és ott nem keletkezhet kép.
A szavak egyre tompábban nyertek értelmet
Géza tudatában — mintha egyre távolabb került volna a való világtól, amihez a
diagnózis végéhez közeledve már csak egy leheletvékony szál kötötte.
— Mégis, mennyi esélyem van, hogy újra
láthassak? — kérdezte szinte öntudatlanul.
— Sajnos, az orvostudomány mai fejlettsége
mellett ez az állapot véglegesnek tekinthető.
A vizsgálóból hatalmas csattanás hallatszott
a folyosóra: a beteg eszméletlenül terült el a földön.