1.

Közeledett a záróra. A tágas, családias hangulatú vendéglőben már csak néhány törzsvendég tartózkodott.

A bejárati ajtó közelében egy fiatal pár éppen befejezte a vacsorát. Hátradőltek a széken, elégedett arcuk hűen tükrözte gyomruk állapotát. A tüsire nyírt hajú fiú barátnője szemébe nézett, és mély érzelmeket olvasott ki belőle. Mindkettejük szája széles mosolyba futott. Sokat mondóan emelték fel poharaikat, hogy egymásnak koccantsák őket. A vörös bor megpezsdítette amúgy is forró szívüket.

— Kérsz még valamit? — kérdezte a fiú.

— Köszönöm, nem. Inkább sétáljunk haza!

— Fizetnék! — kiáltott pincér után az ifjú.

A belső sarokban négy, összeszokottnak látszó, jó kedélyű férfi pókerezett, mégpedig kicsiben. A következő heti zsugapartin a három vesztő fizette a nyertes vacsoráját. A fejük mindig tiszta volt: többre becsülték a baráti ugratásokat, a jó beszólásokat a szesztől kótyagos, mihaszna fej kókadozásánál. A licit után felfedték lapjaikat, és kiderült, hogy ezúttal is Kacsa, a társaság hangadója taktikázott a legjobban.

— Így kell ezt csinálni, nyeretlen kétévesek! — söpörte be elégedetten a zsetonokat.

— Hagytunk végre nyerni, nehogy hazaszaladj a mamádhoz sírni, öcsi! —tromfoltak rá barátai.

Újra egy kupacba kerültek a viseltes lapok, és már kevert is az osztó.

Pedáns megjelenésű pincér lépett ki a lengőajtón a szerelmesek asztalához, és eléjük tette a cechet. A számla rendezése közben ismerősként, kedélyesen beszélgettek.

— További szép éjt kívánok! — búcsúzott enyhe mosollyal a főúr.

— Kedves vendégkopasztó barátunk! — hívta öblös hangon a főkolompos zsugás.

— Máris megyek, fiúk! Mit parancsoltok? — perdült az asztalukhoz.

— Még egy kört hozz gyorsan, mert különben szégyenedre mindjárt szomjan halunk!

— Azonnal hozom a körszámlát, ahogy parancsoltátok!

— Nem zsebmetsző, undok számla kell nekünk, vendégnyúzó barátunk — hördültek fel egyszerre — hanem frissítő a javából!

De hát mit tehettek? Valamennyien tudták, hogy záróra. A pincér elegáns mozdulattal tette eléjük a számlát, és ők szokás szerint zsörtölődve fizettek. Ki-ki számba vette, hány zseton hever előtte az asztalon, kiderítették, hogy ki is győzött aznap. Zsebre vágták a paklit, felhörpintették az utolsó cseppeket. Feltápászkodtak, és a kijárat felé indultak, de félúton — jó hangosan, hogy a lengőajtó mögött tartózkodók is meghallják — újfent viccelődni kezdtek.

— Ide se jövünk többé vissza, mert előbb kiszomjaztatják a kedves vendéget, utána pedig fenéken billentik, és mehet bele a sötét éjszakába! — röhögcséltek, míg halk kattanással be nem csukódott mögöttük az ajtó.

A fiatal pincér szélesen elmosolyodott. — Jól van, fiúk, ezek szerint most is minden a kedvetek szerint volt!

Összeszokott csapat vitte a tágabb környéken is kedvelt vendéglő mindennap erős forgalmát. Amikor az utómunkálatokkal végezve kiléptek a zöldbe, a bokrok alján még muzsikált néhány tücsök, de ciripelésük már halkult. Az ő napjuk is letelt. A kollégák jó éjt kívántak egymásnak, és maguk is hazaindultak.

Kattanva nyílt a kombi ajtaja. Az egész napos fárasztó munka dacára a pincér fürgén ült a volánhoz. Halkan felbúgott a motor, és már indult is. Amíg kényelmes tempóban fogyasztotta a kilométereket, barátnője jutott eszébe. Dóra fantasztikusan izgató, filigrán alkatú lány volt — bőre bizseregni kezdett, ahogy a rá váró gyönyörre gondolt. Nemcsak kedvelte, de egy kissé bele is habarodott — ez azonban valószínűleg nem volt kölcsönös. A lány mindig kedves és figyelmes volt, de nem több. Ő azért bízott abban, hogy ennek nem kell így maradnia. Hátha csak alig féléves kapcsolatuk kiforratlanságáról van szó? Majd kiderül! Kettőt alszanak még, aztán irány az azúrkék tenger, a csendes öblök, a rejtelmes, lakatlan szigetek és a ködpárába fúródó ormok romantikus világa. Három hét megérdemelt, gondtalan szabadság vár rájuk. Pazar dolguk lesz! Fodros hullámnyelvek nyaldossák csupasz testüket, és utána a selymes homokdombok közé bújva, önfeledten ölelkezve hallgathatják a tenger morajlását.

De épp ily izgalmas megismerni a kisvárosok életét, az ódon utcácskák világát is! Az elsőre kissé félelmet ébresztő sikátorok mélyén esténként felfedezhetnek egy-egy újabb kiskocsmát, és nemcsak a helyi ízekkel ismerkedhetnek meg, de a mediterrán temperamentumot is magukba szívhatják. A zene vérpezsdítő, mulatós — és milyen magával ragadóan táncol Dóra! Mindenki csodájára jár, tán még irigylik is érte… mindezen túl még várnak rájuk az ősi hegyóriások — és Géza őszintén remélte, hogy a változatos és élménydús napok varázsa feloldja barátnőjében a diszharmóniát.

Imígyen morfondírozva érkezett a családi ház elé. Gombokat nyomkodott, kapuk nyíltak előtte, zárultak mögötte.

Halkan nyitott be, mégsem tudta meglepni éber kedvesét. Dóra macskaléptekkel osont a háta mögé az összekészített útipoggyászok között, majd hirtelen elétoppant, és a nyakába csimpaszkodott.

— Alig bírtam kivárni, hogy végre megérkezz! — és szája mohón tapadt a férfiéra.

Bitangul tudott csókolni a lány. Finom keze érzékien cirógatta a borotvált arcot, borzolta a rövid hajat. Ahogy Gézához simult, a férfit elöntötte a vágy. A miniszoknya alá nyúlt, határozott mozdulattal markába kapta a feszes popsit, kissé megemelte és jó erősen magához szorította a lányt. Mi sem kellett ennél több: Dóri izmos combját a férfi derekára kulcsolta, és valósággal hozzátapadt.

— Ezt a vagányságot nagyon szeretem benned! — búgta a fülébe.

— Csodálatos kis dög vagy, szerelmem! — nyalt Géza a lány fülébe. — Ezt a kendőzetlen nyíltságot meg kimondottan imádom! — és beleborzongott.

A játékos női kéz már a dús és erős mellszőrzetet borzolgatta. Rajongott a göndör szálakért, pláne, amikor érzékeny bőrét csiklandozták erotikusan fel s alá.

— Tán már el is felejtetted, hogy a hálószobában megvetve vár a csatatér! — lehelte elfúló hangon.

Nem mintha Gézát különösebben biztatni kellett volna. Karjába kapta kedvesét, és a hatalmas franciaágyra hengeredtek. Mint a kályha, úgy tüzelt a testük, kezük és ajkuk mohón kereste az érzékeny pontokat. Csókolták és simogatták egymást, hogy utána vadul haraphassanak, enyhe erőszakkal törve utat vágyuknak. A sokat megélt ágy valóban igazi csatatérré alakult. Önfeledten szereztek egymásnak gyönyört, meg nem pihenve, újra és újra. Az utolsó csepp erejükig vívták ádáz szerelmi tusájukat, mígnem összeforrt ajakkal édes, kéjes álomra nem szenderültek.

Géza reggel a boldog megsemmisülés érzésével ébredt. Mint akit szétszedtek, és újra összeraktak… Gondolatban újra lepergette az éjszaka szerelmi jeleneteit. Ennél csodálatosabb már nem is lehet! Kezével a lány felé tapogatott, de üresen találta a helyét. Álmosan nyitotta ki a szemét, de még teljesen sötét volt, úgyhogy megpróbált visszaaludni. Félig már sikerült is, amikor halk tányércsörgést hallott a konyha felől. Ásítva szólt ki Dórának:

— Mi a csudát szöszmötölsz ott éjnek idején?

A lány előbb elzárta a sustorogó vízcsapot, és csak azután felelt:

— A reggelit készítem neked, te szexőrült! Nehogy elveszítsd nem mindennapi képességedet!

A hízelgés jólesően legyezgette Géza hiúságát. Csupán azt nem értette, miért éppen éjszaka kell a reggelit készíteni?

— Egyetlen gyönyörűségem! — szólt ki újra. — Imádlak téged, de elfáradt lovagod az éj további részében nem enni, hanem aludni szeretne. Hagyd a fenébe az előkészületeket, és bújj mellém az ágyba, hadd csókoljalak meg!

Halkan nyílt a háló ajtaja. A lány besurrant, és elégedetten mérte végig pucéran heverésző barátját.

— Elég legyen a heverészésből, te lustaság, irány a fürdő, és mire a konyhába érsz, pazar lakoma fog várni. Máskülönben, ha nem zavar, reggel kilenc van!

— Ne bolondozz velem! Hogy lenne kora délelőtt? Bújj csak vissza ide mellém, és szunyókáljunk egyet reggelig!

Dóra sehogyan sem értette ezt a zagyva beszédet. — Nyisd már ki a szemed végre, hétágra süt a nap!

— Már kinyitottam, és tök sötét van. Gyere, bújj csak ide mellém az ágyba!

A lány melléült, szájon csókolta, majd megpuszilta mind a két szemét is. — Na, akkor most nézz csak rám a kedvemért!

Kinyitotta a szemét Géza, és érzékin felnevetett. — Éjnek angyalarcú tündére, csodálatos arcod ragyogását szemem elől még elrejti a vaksötét!

— Te megátalkodott kis szélhámos! — mosolyodott el Dóra. Felállt az ágyról, az ablakhoz lépett, és felhúzta a szinte teljesen leeresztett faredőnyt. Nemcsak a napsugár fénye özönlött be jól érzékelhetően, hanem a meleg is — és a beáramló hőt Géza is azonnal megérezte. Pár pillanatig néma csend állt be.

Tágra nyitotta mindkét szemét, de továbbra is csak sötétet látott. Gyorsan felült, és kapkodva körülnézett.

— Semmit sem látok, Dóra! — kiáltott fel rémülten.

Kedvese melléugrott, és arcát egészen közel tartotta az övéhez.

— Itt vagyok, drága egyetlenem! Mit látsz belőlem? Ugye, látsz?!

— Nem látok! Nem látok! Nem látok! — hadarta kétségbeesetten.

Fejét újfent körbejáratta, az arcába sütő napba nézett hosszasan, de a sötétség komor leple mindent eltakart.

— Nem látok! Nem látok! Nem látok! — ismételgette. Nézd meg gyorsan a szememet, mit látsz rajta?

Dóra dermedten ült vele szemben. Ő is megriadt.

— Semmi különöset nem veszek észre!

A lány szája kiszáradt a feszültségtől. Nézte a barátját, és mit sem értett az egészből. Öntudatlanul felpattant, kisietett a konyhába, gyorsan megivott két pohár vizet, és egy telivel visszatért a hálóba, ahol teljesen kétségbeesett férfit talált az ágyon. Reszketeg kezébe hiába is adta volna a poharat, ezért cserepes ajkához emelte, és úgy itatta apró kortyokkal.

— Hogyan lehetséges ez? — buggyant ki Géza száján. Mi lesz velem így? — Elsírta magát, mint a legkedvesebb játékától megfosztott kisgyerek.

A lány döbbenten nézte apránként összeomló barátját. Önkéntelenül lekapta a pólóját, és azzal törölte meg a könnyáztatta arcot. Géza esengve fordult felé, de továbbra sem látott semmit.

— Egy percet sem várunk tovább! Azonnal beviszlek a klinikára!

A hétköznapok megszokott, de már-már tűrhetetlen forgalmához szokott lánynak most még a hétvége csendes lüktetése is komoly gondot okozott. Épp hogy meg tudta különböztetni a féket a gázpedáltól. Mintha csak egy kétbalkezes tanuló vezető próbálta volna első útján folyamatos haladásra bírni a járgányt. Az elmaradhatatlan oktató úgy letört a szégyentől, hogy szinte belesüppedt az anyósülésbe: alig látszott ki belőle valami. Arca halottsápadtra fakult a gyászos teljesítménytől. Mélyen előrebillenő feje tán csak azért nem bukott egészen a padlóig, mert Pinocchióéhoz hasonló orra nem engedte. A látvány hiteléhez csak az a bizonyos T betűjelzés hibádzott. Hogy mindezek ellenére nemcsak a klinika épülete előtti, meglehetősen foghíjas parkolóig jutottak el bajmentesen, de be is álltak oda, az bizonnyal csak a véletlen műve lehetett. Mire megérkeztek, a lány verejtékben úszott. Remegő kézzel állította le a motort, és kimerülten dőlt a kormányra.

— Ez nem lehet igaz! Végre-valahára megérkeztünk! — és megszűnt körülötte a világ.

Hosszú percek múltán mozdította csak a fejét. Szeme sarkából Gézára lesett, és alig ismert rá. Olyan roncs volt, amilyenné a kombi válhatott volna szerencse híján.

— Megérkeztünk! — ismételte csendesebben.

A férfi mintha meg sem hallotta volna, csak Dóra érintésére adott némi életjelt.

— Megérkeztünk, Géza!

Mint kisgyermek a szülőjétől, úgy várta a férfi, hogy kiszabadítsa a biztonsági öv fogságából. Ez a magatehetetlenség szíven ütötte a lányt. Fásultan a gomb után nyúlt, majd az ajtót is kinyitotta neki.

— Megérkeztünk, Géza! Kiszállhatsz!

Kikászálódott a sofőrülésből, és megkerülte az autót, de a férfit még mindig az ülésben találta. Szélesre tárta előtte az ajtót, és megütögette a vállát. Végtelenül bizonytalan kéz markolt bele a vakvilágba, hogy valamiféle támpont után kutasson, de csak üres teret talált. Ahogy megérezte magán a jól ismert segítő kezet, valamivel könnyebb volt talpraállnia.

— Fogd meg a karomat, úgy próbáljunk meg eljutni a klinikáig!

Nem ment könnyen, és sokáig is tartott. A férfi talpa egy másodpercre sem szakadt el az aszfalt síkjától. Csúsztatta rajta — jobb esetben csoszogva haladt. A máskor semmiségnek számító rácsos aknafedél most persze épp ott volt, ahol nem kellett volna lennie, mint ahogy a járdából tucatszám feltüremkedő aszfaltbuborékok is. Hogy mekkorát kell fellépni az úttestről a járda szintjére, azt még egy valamire való ovis is betéve tudja — de így? A szükségesnél kétszer magasabbra emelt láb nagyot csapódva ért talajt, és ilyenkor a kibillenő test elveszíti egyensúlyát. Géza is erősen megingott, majdhogy el nem esett. Még félősebben csusszantotta talpát, alig mozdult. Az út felét sem tették meg, de már mindketten félpercenként törölgették gyöngyöző homlokukat. Gyötrelmes perceket éltek át. A kapu előtt megálltak, hogy kifújják magukat.

— Mi lesz így velem, Dórikám? — kérdezte színtelen hangon a férfi.

A lány idegszálai már-már a pattanásig feszültek. Ajka remegett, száján robbant volna ki a meggondolatlan szó, de az utolsó pillanatban elharapta. Mást mondott helyette.

— Mindjárt orvos kezébe kerülsz. Hátha csak múló állapot!

Válasz nem érkezett, és a némán zokogó férfi látványa mindennél gyászosabb volt.

— Gyere, menjünk be! — sóhajtott, és lenyomta a kilincset.

Odabent jól eső hűs fogadta őket. Megálltak a portásfülke előtt.

— Jó napot kívánok! — köszönt Dóra.

— Miben segíthetek?

— Nagy baj van! A barátom arra ébredt, hogy egyik szemére sem lát. Szeretnénk megmutatni egy orvosnak!

— Fáradjanak be az ambulancia folyosójára, és a jobboldali negyedik ajtó előtt várakozzanak! Találnak ott padot, foglaljanak helyet rajta! Az előbb érkezett két fiatalember, ők már ott vannak. Az imént szóltam az ügyeletes orvosnak, de ő fent van az osztályon, úgyhogy várni kell rá. Addig is legyenek türelemmel!

— Köszönöm a segítséget!

— Mi sem természetesebb! — vette kézbe az imént letett újságot.

A kihalt folyosó távoli végében két nagykamaszt pillantott meg. Alig lehettek többek tizennyolcnál. Ha nem is nevetgéltek, de túl nagy bajuk látszatra nem volt. Ők is felfigyeltek az érkezőkre, és arcukról könnyen leolvashatta a döbbenetet. Összesúgtak, és utána már csak a szemük sarkából pillantottak az érkezők felé. Lassan elbotorkáltak előttük, és némi körülményeskedés után végre leültek. Az ajtón egy tábla hirdette jól olvashatóan: ügyeletes orvos. Mély csend telepedett a folyosóra. A némaságot a két fiú unta meg előbb.

— Mi történt a szemével? — fordultak Dórához.

— A barátom reggel arra ébredt, hogy semmit se lát.

A fiúk arcára értetlenség költözött. Egymásra néztek, de attól nem lettek okosabbak.

— És előzőleg hogyan látott?

A munkából tegnap este is autóval jött haza. Semmi gond nem volt a szemével. Egyáltalán nem értjük, mi ez...

— Szegény, milyen rossz lehet neki — jegyezte meg őszinte együttérzéssel az egyik fiú, mire barátja könyökével oldalba bökte.

— Némi szünet után Dóra kérdezett:

— Ti miért vagytok itt?

Buliztunk az éjjel. Ez a lökött haverom úgy bontotta fel a pezsgőt, hogy szembelőtte magát a dugóval. Szerencséjére csak megkarcolódott a szemhéja, de biztos, ami biztos, eljöttünk megmutatni.

— Milyen pancser! — szólalt meg a szakember Gézában. Bár én is csak ilyen semmiség miatt lennék itt!

— Hát bizony, az embernek nagyon kell vigyáznia a szeme világára — sóhajtott fel a lány. Azt pótolni nem lehet.

A porta felől fiatal doktornő közeledett. Megállt a fiúk előtt.

— Jó napot kívánok! Én vagyok az ügyeletes orvos. Mi a baj?

A kárvallott lényegre törően elmesélte az esetet.

— Hogyan lát a balesetet szenvedett szemével?

Nem vettem észre semmiféle romlást.

— És mi az önök problémája?

Tegnap este még mindkét szemére tökéletesen látott a barátom, de reggel arra ébredt, hogy egyikkel sem lát. Még fényt sem.

Akkor fáradjanak a vizsgálóba, a fiatalemberektől pedig további türelmet kérek!

— Fogd meg a karomat, és gyere utánam! — mondta Gézának a lány. A doktornő becsukta mögöttük az ajtót, és jelezte Dórának, hogy melyik székre ültesse a beteget. Géza esetlenül hajlongott, ő pedig kezével próbálta a helyes irányba terelgetni — nem nagy sikerrel.

— Ütögesse meg az ülőfelületet! — javasolta a doktornő.

Amikor végre-valahára siker koronázta a próbálkozást, Gézához fordult. — Kérem, mondja el, mi hogyan történt magával!

Géza töviről hegyire beszámolt az esetről, az orvos pedig tovább kérdezett.

— A mostani eset előtt volt-e valamilyen látásproblémája, netán szembetegsége?

— Nem volt.

— Van-e valamilyen idült betegsége, például cukorbetegség, magas vérnyomás?

— Nincs.

— Jó, akkor most szeretnék belenézni a szemébe! — vette elő a szemtükröt. Hosszasan vizsgálódott, megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit, csak átkísérte a férfit egy másik székhez.

— Tegye be ide az állát a réslámpa fejtámaszára! — kérte, és kezével segített neki. Teltek az idegőrlő percek. Dóra a körmét rágta.

— Köszönöm — mondta úgy negyed óra múltán a doktornő. — Elveheti a fejét!

— A vizsgálat közben semmi fényt nem érzékelt?

— Nem — felelte letörten Géza. Nagy a baj, kedves doktornő? Ugye fogok még látni?

— A vizsgálat eredményéből és az ön által elmondottakból arra következtetek, hogy mindkét szeméről levált a látóideghártya. Rendkívül ritka, hogy ez a két szemen egyszerre essen meg. A baj komolynak tűnik, de hogy mire számíthatunk, azt csak a további vizsgálatok után mondhatjuk meg. Úgyhogy fel is venném most Önt betegünknek. Itt tud maradni?

— Igen!

— De semmit sem hoztunk magunkkal! — vetette közbe Dóra.

— Délutánra be tudja hozni a szükséges holmikat?

— Igen!

— Akkor minden rendben. Megírom a felvételi lapot, azzal fáradjanak fel az első emeleti férfiosztályra. Mire felérnek, a nővérkének elmondok mindent. Még valamit! Javasolnám, hogy ne hajolgasson! Ha fel kéne vennie valamit a földről, kérjen meg rá valakit! Feküdjön hanyatt, lehetőleg minél többet!

A tágas előszobában a lány majdnem hasravágódott a csomagokban. Önkéntelenül lerogyott az első útjába akadó székre, és maga elé meredt. Csak nagy sokára eszmélt fel, és fátyolos tekintete megállapodott a bőröndökön. Szája széle megremegett, legörbült, és elbőgte magát. Könnyei átáztatták a ruháját, de mit sem törődött vele. Csak sokára csitult a zokogás. Felállt, és maga sem tudta, hogyan, de egyszer csak a hálóban találta magát. A vetetlenül hagyott ágy már nem a szárnyaló boldogság jelképe volt számára, hanem a múlt hantolatlan sírgödrének látta.

Tompa tekintettel kullogott elő onnan, ahonnan eddig mindig fénylő arccal jött ki. Hiába töltötte be a házat a napfény, minden szürkének hatott — legfőként önmaga. Mit is keres itt? — Persze, persze. Géza holmijáért jöttem! Mit is kell ilyenkor bevinni egy kórházba? — Még soha nem kellett ilyen feladatot megoldania. A gardróbban szerencsére talált egy üres táskát, abba találomra pakolni kezdett. Amikor megtöltötte, gondolkodás nélkül behúzta a cipzárt. Kész, passz. Feje teljesen kiüresedett, úgy érezte, ekkora lelki terhet nem képes elviselni, feldolgozni. Nem olyan fából faragták. Legközelebb már csak akkor tudatosult benne, hogy mit is csinál, amikor az autó ajtaját nyitotta. Bedobta a csomagot az anyósülésre, beült a volán mögé, és indított.

Hogy milyen érzés egy teljesen önellátó, tevékeny embernek, amikor erre a másodperc töredéke alatt képtelenné válik, csak az értheti meg igazán, aki maga is került már ilyen helyzetbe. Ekkora tragédiától magába roskad, és csak emészti magát szótlanul. Ha nem próbál valamilyen tevékenységgel kitörni ebből az állapotából, jön az örvénylő, feneketlen kút, amibe belezuhanva — netán önként belevetve magát — könnyen kilátástalannak tetsző helyzetbe kerülhet. Aligha akad két ember, aki teljesen egyformán dolgozná fel ugyanazt a tragédiát. Az ilyesfajta élettörésekben a mégoly kis, eleinte nüansznak tűnő különbségek is jelentős eltérésekhez vezethetnek.

Géza csak hevert az ajtó melletti ágyon. Betegtársai a nővértől tudták meg, mi is történt vele. A látást elveszíteni soha nem jó, de így — ez embertelen.

— Ha én lennék a helyében, az idegeim biztosan tropára mennének, és hamarosan gallyra kerülnék — mondta egyikük, és a szobatársak egyetértettek vele. — Ezt az őrületet nem lehet feldolgozni! Részvéttel sandítottak az új betegtársra. Lesték minden mozdulatát, óhaját, bármiről is legyen szó, és már ugrottak is segíteni. De erre csak ritkán kerülhetett sor, mivel Gézát állandóan önmagukba visszatérő gondolatai foglalkoztatták.

— Ez nem lehet igaz! Miért épp velem történt ez a szörnyűség? Hogyan lehetséges ez? Mi válthatta ki ezt a tragédiát? — tépelődött. A kérdések persze mindig válasz nélkül maradtak, egy kivétellel. — Hogyan lehet így élni? Sehogyan sem!

A szükség nagy úr, kitérni előle nem érdemes. Felült az ágyon, és kalimpáló lábbal keresgélni kezdte a papucsát.

— Várj egy kicsit, mindjárt segítek! — dugta talpa alá az ágyszomszéd. —— Hová szeretnél menni?

— A mellékhelyiségbe.

— Jól van. Fogd meg a karomat, és szép lassan kisétálunk!

A kórterem ajtaja szélesre tárva állt, így kényelmesen kifértek egymás mellett is.

— Kint vagyunk a folyosón! Balra fordulunk, elmegyünk a végéig, és ott jobb kézre lesz az ajtó!

Beszélgetők kisebb csoportja mellett araszoltak el.

— Ők is betegek? — kérdezte Géza.

— Igen. Egyikük a mi szobánkba való.

A folyosó túlsó végéből nevetés harsant. Hogy más derűjét hallotta, Géza szíve összeszorult.

— Már meg is érkeztünk a mosdóhoz. Engedd el a karomat, hadd nyissam ki az ajtót!

A halk nyikorgásra felfigyelt Géza, és már érezte is a fertőtlenítő eltéveszthetetlen szagát.

— Itt vagyok! — lépett mellé a betegtárs. Karolj belém újból, és már mehetünk is.

Az ajtót elegáns saroklendítéssel csapta be mögöttük.

— Tudod, imádok focizni, főleg, ha trükközhetek a labdával. Kis vagy nagy dolog lesz? — tért a lényegre.

— Pisilni kell.

— Odaállsz a piszoár elé, vagy inkább ráülsz a budira? — de a humorra nem volt vevő az új társ.

— Inkább ráülnék — motyogta színtelen hangon.

A segítő bekukkantott a legközelebbi fülkébe.

— Ez a csésze makulátlanul tiszta, és az ülőkéje is az. Nyugodtan ráülhetsz!

Szembeállította Gézát a fülke ajtajával, óvatosan előretolta, majd ahogy a csészéhez ért, megállította.

— Közvetlenül a lábad előtt van a kübli. A deszka le van hajtva. Ülő helyzetben a hátad mögött találod a vízöblítőt: gombnyomásra működik. Most becsukom az ajtót. Ha végeztél, szólj, és már jövök is!

A máskor oly pofonegyszerű kézmosás is nyűgnek bizonyult.

— Pontosan a mosdóval szemben állsz. Tán az lesz a legegyszerűbb, ha megnyitom neked a vizet. A folyékony szappant a falba rögzített állványon találod, ha a bal kezeddel előrenyúlsz.

— Nem érdekes — mondott le róla.

Csak most jutott eszébe a szolgálatkész betegtársnak, hogy nem hoztak törülközőt.

— Várj egy kicsit, visszaszaladok kéztörlőért!

— Nem érdekes — mondott le erről is.

A folyosón visszafelé ballagva szembetalálkoztak a kezelőorvossal.

— Épp magát keresem! — szólította meg Gézát. — A baj tisztázása végett több vizsgálatot is szeretnénk magán elvégezni. Először ultrahangra megyünk, aztán majd mondom a többit is. Mehetünk, vagy van még valami elintézni valója?

— Mehetünk!

A vizsgálatokkal hamar elkészültek: az eredmények összecsengtek. Részvét érződött a kórterembe lépő orvos hangjában.

— Legyen szíves, jöjjön ki velem a kezelőbe!

Miután mindketten elhelyezkedtek a széken, a doktor nagy lélegzetet vett, és belekezdett.

— Az elvégzett vizsgálatok alapján kétséget kizáróan megállapítható, hogy mindkét szeméről teljesen levált a látóideghártya. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a pupillán át a szem belsejébe érkező fény nem találkozhat a retinával, az agy látóközpontjába nem jut fényinger, és ott nem keletkezhet kép.

A szavak egyre tompábban nyertek értelmet Géza tudatában — mintha egyre távolabb került volna a való világtól, amihez a diagnózis végéhez közeledve már csak egy leheletvékony szál kötötte.

— Mégis, mennyi esélyem van, hogy újra láthassak? — kérdezte szinte öntudatlanul.

— Sajnos, az orvostudomány mai fejlettsége mellett ez az állapot véglegesnek tekinthető.

A vizsgálóból hatalmas csattanás hallatszott a folyosóra: a beteg eszméletlenül terült el a földön.