FEKETE-FEHÉR

István (34 éves)

– Szatmári Tibitől tanultam meg a sakkozás alapjait, talán még tízéves sem voltam. Tulajdonképpen csak az alapokat és a figurák formáit tanultam meg, és azt, hogyan kell a bábukat felállítani a táblán. A szabályokat nem tudtam elsajátítani, mert azokat Tibi már nem mutatta meg. Volt házibajnokság a vakok iskolájában, amin részt akartam venni, ezért másoktól sajátítottam el a játszmák szabályait. Utána egy-két sráccal gyakoroltam, úgy 1981-ig. Ekkor kiléptem az intézetből, és nem is sakkoztam 1989-ig, csak talán egyszer-kétszer a faluban. Majd 1989–1990-ben rendszeresen játszottam a Bárna nevű község kocsmájában, ahol jócskán nyertem, fél láda sört, fél liter pálinkát, két korsó bort vagy két felest. Ha már több embert elvertem, az jó volt, a nyereményemet pedig megittam. Rövidesen elhagytam a falut, mert nem jött össze az “üzlet”, amit akartam. Volt ott egy barátnőm, akivel megszakadt a kapcsolatom.

Felkerültem Budapestre, és beiratkoztam a Szövetség sakkszakosztályába. Na, itt tanultam meg valójában azt, mi az, hogy sakkábécé. Ezek ugye csak fantáziafigurák, nem igazán ábrázolják sem a királyt, sem a királynőt meg a bástyát sem, de azért fel lehet ismerni őket. Egyedül a “ló” hasonlít valódi lóra. A gyalogok, gondolom, onnan kaphatták a nevüket, mivel kisebbek. Tulajdonképpen ez egy harcművészet, amit vagy jól el lehet sajátítani, vagy nem! Most már olyan jól megy a sakkozás, hogy külön versenyekre járok a látók közé, mert minősítést akarok szerezni. Nagyon szeretnék kijutni a Paralimpiára, hogy lesz-e belőle valami, azt még nem tudom.

Tulajdonképpen sok értelme nincs az életnek, mert ha az ember meghal, akkor mindennek vége. De hát az embernek addig is legyen elfoglaltsága. Mégsem lehet úgy élni, mint a pap, aki holtig tanul, és mégis hülyén hal meg.

A sakkjátékon a színeket úgy tudjuk megkülönböztetni, hogy szöget vernek a fekete figurák fejébe. Hát eléggé ostoba dolog, én, ha a saját sakk-készletemmel játszom, másképpen szoktam csinálni: nem látható helyen jelölöm meg a figurákat, így a látó ember nem látja meg a “sérülést” rajtuk. A sakktáblán a fekete négyzetek magasabbak, de lehet fordítva is. Az oroszoknál úgy jelölik a figurák színét, hogy a fehér figura derekára műanyag gyűrűt tesznek. A sakkozást az is könnyebbé teszi, hogy a bábuk talpából egy kis rúd áll ki, a sakktábla négyzeteinek közepén pedig egy-egy lyuk van. A letett figurát így nem lehet felborítani.

A mérkőzés közben nyugodtan meg lehet tapogatni a figurákat. Nekem már mindössze tíz másodperc is elég ahhoz, hogy felmérjem a bábuk helyzetét a sakktáblán. Ilyenkor az agyamban rögzítem az állást. A kezemmel nem játszhatom le, mert akkor meglátja a másik, hogy mire készülök és kikapnék. Sokszor meg úgy van, hogy szimultánként nem is lépem le, hanem megkérem a partneremet, hogy lépje le helyettem, és így is szoktam nyerni. Nekünk engedélyezik, hogy magnót is használhatunk, a látók meg nem. A lépéseket kötelező leírni, mert máskülönben nincs jogunk reklamálni, ha valaki csal.

Nekem nagyon tetszik a sakk, nem volt hülye ember, aki kitalálta. Sok szorgalom és sok gyakorlás kell hozzá, és akkor a tudás már jön magától. Az elméleti tudásomat vagy könyvből gyarapítom, úgy, hogy kiolvasom pontírásból, vagy hangkazettáról, ami a hangos könyvtárból kölcsönözhető ki. Lehet azonban magánedzőt is fogadni, hogy tanítson. Ez bizony elég költséges, volt úgy, hogy havonta 8-10 000 forintot is fizettem. Most leálltam vele, mert másra is kell a pénz. Az sem volt jó, hogy az edző húsz százalék gyakorlat mellett nyolcvan százalék sakktörténelmet tanított, mert az engem nem érdekelt. Attól, hogy meg tudom mondani, mikor született Kaszparov, és milyen dilemmái vannak, én még ugyanúgy kikapok a táblán. Viszont ha nem is tudom, hogy Fischer milyen faluban lakott, vagy hogy a szülei mikor születtek, még megnyerhetem a játszmát. Mivel az én bőrömre megy, jogom van megválasztani, hogy mit kapjak a pénzemért. Az osztályozásom szerint harmadosztályú versenyző vagyok, de tudásilag másodosztályúnak tartom magam, mert sohasem az ember tudása szerint adják a pontokat. Nekem máskülönben nem is a pont a lényeg, magát a játékot szeretem. Napi hat-nyolc órát játszom, van ugyanis egy sakkszámítógépem, ami beszél, és különböző nehézségi fokozatokat lehet beállítani rajta. Ez jó időtöltés a munkahelyen, mert ha jönnek is a hívások, a sakktáblán lévő figura, ugye, megvár.

A másik kedvenc időtöltésem a makettfonás papírból. Elképzelek egy hajót, egy házat, lakberendezési tárgyakat, egy lakókocsit vagy bármi mást, és megvalósítom, aztán lefestem. Semmi hajlítás és ragasztás sincs benne. Felvágom csíkokra a papírt, és összefonom. Például a hajóm 60 centi hosszú, 25 centi széles, és 40 centi magas. Rendesen megvan a hajókormánya, körülbelül húszforintos nagyságú, ezt úgy csináltattam, ezüstözött fémszínű lapból. A hajó alsó szintjén szolgálati helyiség van, de csak egy ajtóval jelezve. A másik oldalon rakodóhelyiség található. A földszinti részen végig van korlát meg vagy tizenkét szék, plusz a vezetőfülke. Az emeleten hat darab szék egybefonva, bárpult, a bal oldali erkélyen két nyugágy, nyugszék és kártyaasztal. Mindezek tetejébe még kémény is van. Nagyon nehéz volt megcsinálni az elejét, pont ezt a háromszöget, mert csak párosat lehet fonni. Ha ugyanis a csíknak nincs meg a párja, akkor nincs, ami odafogja, és akkor lejön. Fontam már 120 centi magas házat, egy kereszt alakú, tizenkét emeletes, sátortetős épületet. Van rajta galambdúc, kis franciaerkély, valamint körerkély, ami a ház hajlatát mutatja.

Most olyat szeretnék csinálni, hogy mindegyik szobában lenne égő, és ki lehetne világítani az épületet. Ezt be szeretném adni a “Legek”-be, hogy sokan megnézhessék, és talán elcsodálkoznak, hú, ilyen is van? Erről majd a Rózsa Gyurival akarok beszélni. Körülbelül íróasztal nagyságú lesz a ház, száz szobával, és biztosan el fog telni három év, mire kész leszek vele. Ezt csak műszaki rajzlapból lehet megcsinálni, a puhább lapok ugyanis nem jók, mert elszakadnak. Ahhoz, hogy bármit fonjak, kis egységeket kell csinálnom, és meg kell minden csíkot húzni, hogy összeszoruljon, és legyen tartása. Teljesen a fantáziámon múlik, hogy végül is milyenné formálódik az elkészülő ötletem. Ha konkrét, látómegrendelést kapok, akkor kinyitható rajta minden, hogy bele lehessen nézni, mint egy könyvbe.

Le szoktam menni az aluljáróba, megállok, leteszem magam mellé a műveimet, és hangos szóval hívom fel rájuk az arra járók figyelmét. Mondok egy magas árat az érdeklődő kérdésre, aztán valahogy majdcsak megalkudunk. 500 forinttól körülbelül 6000 forintig terjednek az eladási áraim. Nem az anyagot kell megfizetni, hanem azt a sok küszködést, hogy sokszor egy ujjal kell fonni, mert nincs hely. Ha helyet csinálnék az ujjammal, beszakíthatnám az oldalfalat, máskor meg a csík úgy jön át, hogy csak fogóval tudom megfogni, ilyenkor könnyen szakadhat a papír. Ezt az aprólékos, művészi munkát kell megfizetni, magát a tudást.

Olyan dolgok fejlesztésére specializálom magam, ami idáig még nem volt. Nyeregtetősre csinálom a házakat, és ugye, háromszöget fonni nem lehet. Eddig a háztetőn hosszában át lehetett látni, most már úgy csinálom, hogy ez a lyuk ne legyen, hanem háromszög alakú fonással befonom. Nem tanítom ezt a papírfonást senkinek, és nem is vagyok hajlandó megmutatni. Magyarországom én vagyok jóformán az egyedüli, aki ezt csinálja. Alapvetően két fontos eleme van ennek a munkának. Az egyik, hogy minden papírcsíknak ugyanolyan szélesnek kell lennie, és a speciális csíkvezetővel pontos munkát kell végezni. A másik fontos eleme pedig a kitartás.

Szeretem a könyveket, mert ha olvasok, az író fejével látom a világot. Ilyenkor nem vagyok korlátok közé szorítva, hanem oda tudom képzelni magam a cselekményekbe. Elsősorban a cselekménydús könyvek kötnek le. Kedvenc íróim Lőrinc L László, Stephen King, Edgar Allan Poe. Olyan életteret keresek, ahol nincs orvos, egészségügyi dolgozó, taxis és pap sem. Ha ez a három funkció nincs, már jól érzem magam. Az orvos ugyanis azt hazudja, hogy nem fog fájni. Neki nem is, csak a páciens fog csillagokat látni. A pap meg hinti a hülye dumáját, hogy az ember elalszik tőle, hülyíti az embereket, és visszaél a hatalmával. Pedig tudják róla, hogy amit mond, annak a fele vagy a negyede sem igaz. A taxist meg azért utálom, mert annyit mond, amennyit akar, mivel nem látom leolvasni az órát. Volt, hogy adtam egy ötezrest egy taxisnak, és azt hazudta, hogy ötszázast kapott. Később felhívtam a taxis központját, elmondtam, hogy mi történt, de amikor megkérdezték, a taxis kijelentette, hogy aznap nem is vitt vakot. Eleve meg szoktam mondani, hogy nem fogok borravalót adni, mert úgyis annyit hazudsz, amennyit akarsz, mivel nem látok. Persze sohasem tapsikolnak az örömtől.

Az orgonamuzsikát szeretem, magát a templomot is, mert fantázia van benne, hátha valamit ellesek a fonásomhoz. A baj csak az szokott lenni, hogy nem engednek semmihez sem nyúlni. Azokat a dolgokat utálom, amiket muszájból kell megcsinálni. Igaz, dolgozni is muszáj, de azt nem érzem kényszernek. Utálom viszont, ha a közértben ötvenen állnak sorba a pénztárnál, ilyenkor a sor elejére megyek, az első elé, és ha lázad, azt mondom, azért nem megyek a sor végére, mert ott már állnak. Ha már sok mindent nem láthatok, legalább annyi jogom legyen, hogy hamarabb szabaduljak a boltból.

Sohasem tervezek előre, mindig a pillanatnyi gondolataim határozzák meg a cselekedeteimet. Ha láthatnék egy rövid ideig, akkor vennék egy kerékpárt, és azzal járnám az országot, világot. Buszra sohasem szállnék fel. Olvasással és a nők nézésével tölteném el az időt.

Tudom, hogy a látóknak van berendezve ez a világ, nem bánt, hogy nem tudok elmenni színházba, múzeumba, de az igen, hogy nem segítenek, és az ennek következményeként kialakuló megalázó helyzet. A dühöm is csak annyi ideig tart, amíg káromkodok egy hosszút, azután el van felejtve az egész. A gondokon és problémákon hamar túlteszem magam. A lakásom olyan, mint egy szentély, ott nincs ordibálás, csak békesség és nyugalom. Volt, hogy a főnököm elkezdett velem kiabálni, én meg rácsaptam az ajtót, és azt mondtam neki: – Apám, anyám sem parancsolgatott, ezért maga is fogja be a pofáját. – Nekem senki se parancsolgasson! Nem véletlen az, hogy ilyen vagyok. Szüleim gyerekkoromban eldobtak, és én megfogadtam, hogy másképpen fogok élni, mint sokan mások. Volt, hogy otthon szóvá tette anyám, hogy mindig más nővel jössz le, én meg azt válaszoltam, ha én ötpercenként váltogatom a kurvákat, akkor sincs semmi közöd hozzá. A magad dolgával foglalkozzál, engem pedig hagyjál békén. Hogy a falu mit szól, az engem nem érdekel.

Jószívűnek tartom magam. Szeretem a sakkot is, a fonást és a nőket is. Nem félek az AIDS-től, egyszer úgyis meg kell dögleni. Van egy élettársam, de vele nem olyan jó a viszonyom. Van, hogy neki is megmondom: – Most elmegyek egyet kurvázni, mert te semmire sem vagy jó, még arra sem. – Ilyenkor bőg, de nem tehet semmit, mert van lakásom, és úgy vagyok vele, ha nem tetszik neki, mehet, ahová akar. Sokszor van, hogy megfizetek kurvákat, aztán megkapom tőlük, amit akarok. Azt mondják: – Adjál pénzt, és megteszek mindent. – Lényegében üzlet ez, de végül is az ember megkapja, amit akar. Ha nőt keresek magamnak, akkor kifejezetten sérültet. Egészséges nem kell, mivel egy idő után, ha véletlenül levernék egy poharat, szóba kerülne, hogy nem látok. Egy sérült ember nem mond ilyet, az nem fog visszavágni soha az életben, mert tudja, hogy neki is van problémája. Az “öregasszonyban”, az élettársamban, aki huszonöt évvel idősebb nálam, csak az a jó, hogy nem szól bele semmibe, más jó tulajdonsága nincs is. Volt úgy, hogy ráuntam, fél évig nem mentem feléje sem. Jajgatott meg bőgött, ezt nagyon utálom. Senkit sem szeretek vigasztalni, és azt is utálom, ha engem vigasztalnak.

Bennem szeretet nincs, és nem is volt sosem. Nem is fog kialakulni, mert nem kaptam meg, és nem is tudom, hogy milyen az. A kislányomat “szeretem”, mert a kisgyereket tekintem benne. Próbáltam már embereket szeretni, de ez is csak olyan volt, hogy veszek az illetőnek valamit, hátha akkor többre tart, hátha kedves leszek a számára. Kedves lettem, a fenét! Kiröhögtek, kinevettek, de azért az ajándékot elfogadták. Ez csak bizalmaskodás, nem szeretet. Nem tudom, hogy szeretett-e engem egyáltalán valaki, de nem is érdekel. Úgy vagyok ezzel is, mint az ajándékozással, sohasem kaptam semmit karácsonyra, húsvétra, de még születésnapra sem. Nekem ilyen nem volt, nem is igénylem.

A legfontosabb számomra a jó idegrendszer, ezért is szeretnék megtanulni jógázni. Hiszek abban, hogy a jóga segítségével ki tudnám idővel emelni a lelkemet a testemből.

Néha úgy érzem, hogy elegem van mindenből, jó lenne, ha már megszűnne az élet. Öngyilkos nem lennék, de azért várom, hogy mikor telik le. Nagyon unom ezt az egyhangú taposómalmot, mert semmi szín, semmi változatosság sincs benne.

Azt hiszem, nem zavarna az állapotom, ha lenne tízezer pontírásos könyvem, és mindig azt olvashatnék, amit akarok. Ha látnék, sírkőfaragó lennék, mégpedig azért, mert az emberek meghalnak, és olyan, ugye, nem lehet, hogy a sírkőfaragást is privatizálják, mint egy lámpagyárat. A sírkőbe a magam tudását vihetném be, mert szép, cikornyás betűket lehetne ráírni. Ez már eleve csodálatos dolog, a másik meg az, hogy biztosan nem kéne kimennem az utcára koldulni. Nem értem azt a sok hülye csövest, teljesen jól látnak, és ennek nem tudnak örülni. Ha látnék, engem nem érdekelne, van-e lakásom vagy munkám. Még az Istent is dicsőíteném, ha tőle kapnám vissza a látásomat. Nem értem a sok munkanélkülit, hiszen mindenkiben van valami tudás, amit el tudna adni magából. Én vakon meg tudom csinálni, hogy dolgozom, és ha nem volna munkahelyem, akkor is dolgoznék. Kimennék Linzbe zenélni, maketteket is csinálnék, legfeljebb még többet, és azt is eladnám. Más praktikus kézműipari dolgokat is előállítanék, amiket szintén el lehetne adni.

Nekem a céltudatosság adja meg az akaraterőt. Biztos, hogy a jég hátán is megélnék, olyan nincs, hogy nem! Nem vagyok teljes értékű ember, de elveszettnek sem tartom magam. Az a fontos, hogy az ember logikusan gondolkodjon. Képzeljünk el egy sakktáblát, amin az élet az ellenfél, amennyit ő lép, mindig csak ugyanannyit lépjünk mi is. Ezen a meccsen csak én nyerhetek, de még a döntetlen sem engedhető meg. Ha véletlenül a másik állna nyerésre, minden fegyvert be kell vetni, hazugságot, lopást, csalást, és ezt úgy kell csinálni, hogy a másik ne vegye észre. Úgy csinálom, hogy nekem legyen jó, mégpedig oly módon, hogy a másik mondja ki azt, amit én akarok vele csináltatni. Engem is le tudnának győzni, csak nekem sok fegyverem van. Ha érzem, hogy lépéshátrányba kerülök, új fegyver után nyúlok.