Fehér macska

Volt egyszer egy fehér macska. Úgy járt-kelt a templom falai között, mintha egyenesen ő lett volna a magasságos úristen. Isten házából ki- és bemenet sem esett meg ez másként, vele. A bibliotékáért felelős százesztendős pap kegyeltje volt, akit óriási tisztelet övezett városszerte, kútfőnyi tudománya miatt. A porszagú könyvtárban naponta ugyanannyi időt töltöttek el, de amíg isten szolgája békésen hortyogott, addig a kemény fedelű kötetek megsárgult lapjait szorgalmasan lapozgatta, a fehér macska. Már-már kétséges volt, hogy isten eme templomában melyikük a nagyobb tudású. Ennek persze nem lett volna szabad így lennie, de amikor egy nagy horkantást követően felébredt az úr szolgája és meglátta a könyvet bújó fehér macskát, azt hitte, álmodik.

A legsárgább lapokra rajzolt betűk összeolvasásából kelt életre a felismerés, és továbbgondolásában teljesedett ki a mesterterv. Az ominózus mondatok magába mélyítésekor, az addigi templomi betűfalók közül, leginkább a fehér macska lepődhetett meg a legjobban, mert személyiségéből adódóan egyszeriben érintett lett. Nap mint nap újraolvasta a következő sorokat:

„A pogánynak bélyegzett vallásokban fontos, pozitív szerepet töltöttek be a macskák. A kereszténység színre lépésével démonizált lény lett. 1233-ban IX. Gergely pápa egyenesen az ördög földi megtestesüléseinek kiáltotta ki őket. Ettől kezdve nem volt kérdés, hogy ahol megjelentek, ott csőstül jött a baj. A szerencse száműzött lett a környéken. A fekete színű macskák lettek megjelölve a baj fő forrásának.”

A továbbiakban egy-egy horkantást követően hiába ébredt fel a százesztendős pap, mert szőrén-szálán nyoma veszett, a fehér macskának. Nem tudta hova tenni a pára színeváltozását. A jelenség felkeltette az érdeklődését. Mi másként járhatott volna utána évszázados csontjaira gondolva, elölről kezdte a könyvtár olvasását.

Nem mellesleg, ezidáig a könyvtári port is bőven magába szívhatta, a szellem síkján könyvmolyból tudorrá kivakarózott, fehér macska. Attól kezdve viszont alaposan kiszellőztethette a fejét. Nagy szervezkedésbe kezdett:

— Gyere csak ide, te szürke lókötő — parancsolta magához a konyhás gebe macskáját.

— Lenne-e kedved jóval zsírosabb falathoz, mint amilyet naponta eléd vet, a fukar némber?

Hogyne érdekelte volna a dolog. Megtudta a cserében tőle elvárt feladatot.

Mivel a környéken egyetlen egy fekete színű macska sem kódorgott, ezért belőlük tizenkét példányt kellett találnia, majd előállítania, a fehér macska színe elé. Hihetnénk, mi sem volt egyszerűbb feladat ennél. Ám szülőhelyétől hiába koslatott egyre távolabbi vidékek felé, mert se az egérűző házi macskáktól, se az erdőlakó vadmacskáktól, nem kapott hírt felőlük. Kesernyéssé vált szája íze. Erre eszébe jutott a gazdájától kapott csirkeláb, meg a száját naponta elhagyó felkiáltás, amikor a sok malaszt hallatán felfortyant a vére: a pogány mindenét! — és ilyenkor kerek huszonnégy órára megnyugodott.

Mivel egyre csak a csirkeláb vízió keringett farkaséhes gondolatában, egyre szeretet teljesebben emlékezett vissza, a szakácsnéra. Nem is volt olyan fukar velem — jutott eszébe, az addig eretnekségnek számító gondolat. De mindezek nem segítették elő megbízatásának sikerességében.

Az egyhangúság oldására fűzfa sípot faragott magának és szájába vette. Tehetsége lehetett hozzá, mert egy-két hangutánzó trillával, magához közel csalogatott néhány lóvá tett szárnyast. A látszólagos baj akkor állt elő, amikor figyelmetlenségből a fűbe letett népi hangszerre rálépett, amely hangos reccsenéssel eltörött:

— A pogány mindenét! — csattant fel.

Még el sem juthatott tudatáig a száját elhagyó szófüzér tartalma, amikor mintha jégeső kopogását hallotta volna maga körül, de mégsem az volt: az égből tizenkét fekete macska pottyant köréje, nagyot nyekkenve.

Napok óta ismétlődő jelenet volt a város széli gazos tisztásán, amint a felsorakozott tizenkét fekete macska áhitattal itta az előttük pulpituson álló fehér macska megtévesztő, fordított beszédjét — a pódium szélében feszesen, átszellemült arccal állt, az egyre kerekebb képű szürke alvezér.

Ezennel a Szent Babona Sereglet angyalai vagytok — hallhatták az összegző kivonatot. Népalakító, népnevelő feladatotok szent küldetés. Eredményessége dicsőség lesz számotokra, amely némi földi jóban is megmutatkozik majd. De természetesen nem ez utóbbi a fontos számotokra, hanem a megkérdőjelezhetetlen szent elhivatottság gyakorlása.

A tizenkét fekete macska felesküdött a szent küldetésre és másnap kétfős osztagokba rendeződve, munkához láttak.

A járdán fiatalasszony érkezett. Előtte az utca másik oldalára átszaladt egy fekete angyal. A hölgy mit sem sejtve, tovalépett a láthatatlan határvonalon. Hátulról kő koppant a fejének, mire megfordult.

— nem vetted észre te istenkáromló lélek, hogy az utca túloldalára előtted átszaladt, egy fekete macska? Ilyenkor legközelebb vissza kell fordulnod, mert máskülönben nagy szerencsétlenség fog érni — mondta az osztag másik angyala.

Ki szeretne rontást a fejére? — és tette úgy, ahogy hallotta. Ilyenformán folyt a népátnevelő munka. Az elhivatott fekete angyalok szorgalma hamar testet öltött a babonaság felvirágoztatásában. Ettől kezdve mindenhonnan elkéstek az emberek, mert a szerencsétlenség elkerülése érdekében inkább kerültek egyet. A beállt új rend egyre jobban nyomasztotta őket.

Mellső két mancsát elégedetten összedörzsölte, a fehér macska:

— holnaptól kezdődik a szent akcióterv második része — hangzott a parancs.

A járdán ácslegény közeledett. Előtte az utca másik oldalára átfutott egy fekete angyal, mire gondolkodás nélkül visszafordult. Ekkor hátulról egy kő koppant a fejének, mérgesen megfordult. Egy békésen üldögélő fekete macskát vett észre, aki ekként szólalt meg:

— Ha legközelebb átfut előtted egy fekete macska, de baj nélkül tovább szeretnél menni, akkor dobjál némi babonapénzt ebbe a korsóba és elkerülöd a bajt.

Ez a pozitívnak gondolt változás futótűzként terjedt el város szerte és elnyerte az emberek tetszését. A sikeres népidomítás eredménye gyors gyarapodáshoz juttatta a fehér macskát és az elhízás közeli állapotig javította a szürke alvezér életét. A fekete angyalok kalóriamennyiségét pedig a mindenkori feladatuknak megfelelően porciózta, az általuk istenként tisztelt népnyúzó. Sínre került a megsárgult lapokból kigondolt terv. Nap mint nap teli babonakorsókkal érkeztek a vámszedők és becses feladatként hárult rájuk, azok tartalmát a babonamedencébe beleönteni: attól kezdve nyakig lubickolhatott a földi javakban, a fehér macska. Elszakíthatatlannak látszott a megkérdőjelezhetetlen hitalapra felfűzött rablánc.

Lakása felé tartott a messziről érkezett barátjával, a helyben lakó zömök férfi. Az utolsó keresztutca után járhattak már, amikor se szó se beszéd, sarkon fordult, a házigazda.

– Nem arra laksz? – és mutatóujjával a helyes irányt jelezte, a vendégségbe érkező barát.

– De, igen!

– Akkor miért nem arra megyünk tovább?

– Mert az utcán előttünk keresztben átszaladt egy fekete macska és nincs kitéve a babonakorsó. Ezért a biztonság kedvéért inkább kerülünk egyet.

– Te ezt valóban komolyan gondolod? – mert az egész rém nevetséges volt.

– Igen, mert babonás vagyok.

— Az meg micsoda?

Fény derült a rejtély okára, de még a babonakorsóéra is.

Mindezen elgondolkodott, a barát:ő jóval izmosabb, mint én és mégis erősebb lenne nála, egy bolhás fekete macska?

Megfordultak. Útközben osztott és szorzott, a vendégségbe érkező férfi: ő izmosabb nálam, de én egy zsáknyi fekete macskával is könnyedén elbánok.

— Szeretnél-e megszabadulni a babonaságtól? — a kérdezett rábólintott.

Farzsebéből előkapott egy jutazsákot, a messziről érkezett barát. Körbeszaladta a várost és mind a tizenkét fekete macskát babonakorsóstól együtt, belezsuppolta.

— Mit teszel, te oktondi! — förmedt rá, a fehér macska.

A babonalomtalanító zsákba belenézett a begyűjtővé előlépő barát és mivel akadt hely benne még, a fehér macskát és a mellette feszítő szürke alvezérét is, utánavágta a többinek. Amíg lesétált a folyópartra, jó erősen összebogozta a zsák száját és a Japán felé kiinduló postahajó fedélzetére hajította — a távol-keleti szigetországban egyenesen szerencsét hozónak tartják a fekete macskát (a fehéret és a szürkét útközben átfestik majd feketére).

megelégedetten bandukolt vissza a zömök férfi lakása felé, a vállalását beteljesítő barát. A járdán egy csontsovány, százesztendős pap csoszogott szembe vele:

— Kedves fiam, netán te gyűjtötted be a Szent Babona Sereglet összes macskáját? — elfúló hangon.

— Nem volt nagy szám, irtó pohosak voltak már.

— Jó, mert téged kerestelek — és hálás szemmel ránézett:

— Helyesen cselekedtél a nép szempontjából. Nekem már nem lett volna erőm hozzá — lehelte utolsó erejével — és megüdvözült.