Fehér botos matador — csokis müzli

Ronda felé tartunk. Erre vezet a spanyol kerékpáros körverseny, a Vuelta legnehezebb hegyi szakasza is. Az utasok a szédítő mélységű szakadékok miatt inkább maguk elé merednek – így tett a feleségem is. A hosszan tartó szerpentin csak rátesz az egészre. A kanyarokban az út teljes szélességét kihasználja a sofőr. Felérve a gerincre megnyugodnak a kedélyek – innentől kezdve már csak a lejtmenetet kell túlélni. Feledhetetlen háromórányi élményt követően megérkeztünk. A buszterminálon összeverődött tömeg. Lehetetlen volt tájékozódni. Jobb híján követtük a vonuló népet, és amint rés nyílt közöttük, öles léptekkel előretörtünk. Ekkor még csak bizakodtunk, hogy a sétálóutca felé tartunk. Szusszantunk egyet a cél kapujában.

Két terv várt megvalósításra: a viadukt és a bikaviadal aréna. Kezdjük a női szem kíváncsiságával. Az 1700-as évek végén a régi híd közelében megépült az új, közúti áthaladást biztosítva a várost kettészelő mély kanyonban zúgó Guadalevín folyó felett. Több tonnányi kőpárkánya olyan magas, hogy felette átlátni jóformán csak a zsiráf lenne képes. Oka lehet a hídról vízbeugrás megakadályozása, vagy magas vízállás esetén a műtárgy stabilizálása. A völgyhíd túlsó végének közelében kilátó. Több ösvényen lehet lejjebb ereszkedni további kilátópontokig. Idáig mi is eljutottunk. A veszélyessé váló ereszkedést kiépített láncsor segíti. A mélyben, a most vékonyan, de egy zúgó miatt mégis hangosan csacsogó folyam partján két sárga láthatósági ruhát viselő férfi tartózkodik. Hivatalos emberek lehetnek. A vadregényes kanyon, a különleges kinézetű viadukt, és a komplex környezet összképével nem volt képes betelni Kati. Ritkán fordul elő vele, hogy valamit tökéletesnek tartson. Ez itt megtörtént.

Most tegyünk a férfiember kedvére – hátha bejön neki is. Ronda a szülőhelye az újkori spanyol bikaviadalnak. 1720 körül kezdődött a harci bikával szemtől szemben való gyalogos megküzdés időszaka. Ennek első képviselője Fran-cesco Romero volt. Legkiemelkedőbb alakjává unokája, Pedro vált, aki visszavonulásáig mintegy ötezerhatszáz harci bikát küldött a másvilágra. Nem sebesült meg egyszer sem. Ezt megelőzően a görögök, a perzsák, a rómaiak, a vizigótok és a mórok is, más-más módon, de űzték a bikával való megküzdést.

Térjünk vissza az Ibériai-félszigetre. 1785-ben Rondában épült fel az első bikaviadal aréna. Egyedül itt készült kőből a lelátó. Az ötezer fő befogadására alkalmas létesítmény kétszintes. Mindegyik ülőhely fedett. A viadalok jellemzően 18 órakor kezdődtek. Eső esetén elmaradt. Délkörül az arra kijelölt személyek hat harci bikát választottak ki. Három matador osztozott rajtuk. A harci bika gyorsan tanul. Ha ügyetlen a torreádor, akár tíz perc is elegendő lehet az állat számára, hogy felismerje, nem az előtte lengetett vörös posztó az igazi vörös posztó, hanem az ember. Ebben az esetben már őt támadja. Emiatt a viadalon kétszer nem vehet részt a bika. A négylábúnak maximum negyed óra van engedélyezve az életben maradásra. Legkésőbb ekkor megkapja a kegyelemdöfést.

Játékos kedvem támadt. Magamat előtérbe helyezve élem át a továbbiakat. Szépen süt a nap. Megállok az aréna közepén. A lelátóra odaképzelem a zsongó, éljenző publikumot. A bőszen fújtató és lábával porfelhőt kavaró bikát nem. Én már csak egy ilyen, nyugit kedvelő fehér botos matador vagyok. A kör alakú küzdőtér átmérője szokatlanul nagy, 66,5 méter. Vörös, kétujjnyi vastag körpalánk határolja. Magassága 130 centiméter – alacsonyságán meglepődök. A belső kör tartozéka még az a négy védőpalánk is, amely mögé utolsó reményében bemenekülhet a bika űzte néphős. Bejárata szűköcske. Oldalazva éppen csak, hogy beférek rajta. A 130 centiméter magas és kétujjnyi vastag fapalánk mögött hegyezem a fülemet. Már hallom is a bikaszarv öklelésétől döngő palánk rezonálását. A képzeletbeli veszély elmúltával nagy peckesen előmerészkedek. A körpalánk és a nézőtér között két méter széles árok fut körbe. A kitüntetett helyet a bikaviadalon segédkezők, fotósok és a jelentős városi személyiségek vehették igénybe. Igen, 160 centiméter magasan kezdődik a lelátó első emeletének ötsoros nézőtere. Első padjai előtt nincs korlát. Helyet foglalok az utolsó sor szélében. Látnoki szemmel nézem a város apraja-nagyja, és a legszebb tüzes szemű senorita előtt hajlongó önmagamat. A harci bika tetemét nem idézem meg, és a matador esti vacsoráját sem, a bikatökéből rittyentett falatozást. Ennek ellenére én is épp bőrrel távozok a városi szentélyből, mint ahogyan Pedro tehette anno.