47. FARKASÉTVÁGY – ínyencek (1980)

A Vérmezővel szemben, a Krisztina körúton 1977 tavaszán nyitott meg a Wernesgrüner söröző. A szocializmus idején az ilyen márkájú csapolt sört kínáló egységek jelentették a csúcsminőséget.

Kora délután hatan tértünk be a sörözőbe. Az első kör terítése után hamarosan üres korsók várakoztak az asztalon. Feltűnt a pirospozsgás, bajuszos felszolgáló. Hamarosan indulhatott a következő rendeléssel. Eközben a társaság egyik új arca az asztalon lévő étlap után nyúlt. Löktük a szót, lazult a társaság. Az újabb kriglik is kiürültek. Fejünk búbját nem vakartuk sokáig, jöhetett a harmadik kör.

Eközben kiderült, hogy kapható kis adag ecetes torma, négy forint harminc fillérért.

– Eszünk egyet, közösen? – dobtam be a köztudatba.

Harsány röhej volt a válasz. Mindenki képe ragyogott a várható fejleménytől.

– Figyeljétek a pincér arcát! Vajon mi fog róla leríni?

Zöld-fehér kockás inget viselt az alacsony termetű, bajszos felszolgáló. Ahogy érzékeltem a rendelések teljesítése közben, a söntés pult mögött lehajolva, alkalmanként bekaphatott egy-egy pohárka Steinhager gabonapálinkát. Ezúttal kicsit megvárakoztatott minket, de végre-valahára csak megérkezett. A kezében tartott kerek fémtálcán hat korsó aranysárga sör habosodott. Arcát kétoldalt egy-egy piros folt ékítette, ábrázata erős tompaságba merevedett. A harmadik kört terítette elénk, ekkor már a pincérnek háttal ülő haver is a felszolgáló felé fordult. Szemben ültem a főszereplővel.

– Kérek egy adag kis ecetes tormát!

A bekövetkezett reakció írásban nem adható vissza hitelesen. Bár füllel vette az adást a felszolgáló és az orra alatt még el is motyogta a rendelés tárgyát, de jól érzékelhetően meglátszott rajta, hogy az agya nem talál összefüggést a tizennyolc korsó sör és az egy adag kis ecetes torma között. A padlót fogott agy káosza teljes mértékben lerítt az egyhelyben álló, de enyhén előre-hátra imbolygó pincérről. A szürreális történetet megpróbálhatta fejben összerakni. Hosszasan maga elé meredt.

– Elnézést kérek, de mit tetszett kérni? – síri hangon.

A rendelés megismétlése után látványosan megrázta a fejét és továbbra is bambán bámult maga elé. Állt, csak állt, majd ennyit mondott halkan:

– Furcsa ízlésük van, de azért hozom!

Sírtunk a röhögéstől. A szemünkből patakokban ömlött a könny és lassacskán – az én példám alapján mindenesetre igaz – az oldalamban egyre erősödő szúrást éreztem, amivel arányosan egyre kevesebb levegőhöz jutottam. Már komolyan fenyegetett a fulladás veszélye. Erőnek erejével muszáj volt a velőtrázó hahotát nevetésre csitítani. Az előttem illatozó krigli sör is segítségemre sietett. Az asztal körül mindenki vinnyogott, mert azt másnak nem lehet nevezni.

Bőven maradt idő a csillapodásra, mert fél órába is beletelt, mire ismét elénk került a felszolgáló. A kezében lévő kis tányér látványa muris volt. Alig vártuk, hogy az asztal közepére tegye. Egyre járhatott a gondolatunk, mert ahogy áldozatára lecsap a mérges kígyó, úgy csaptunk le egyszerre hatan a kistányér tartalmára. És nyeltük a mennyei mannát!

A pincér megrökönyödve bámulta a farkasétvágyat!