47. FARKASÉTVÁGY —
ínyencek (1980.)
A Vérmezővel
szemben, a Krisztina körúton 1977. év tavaszán nyitott meg a Wernesgrüner
söröző. A szocializmus idején az ilyen márkájú csapolt sört kínáló egységek
jelentették a csúcsminőséget.
Kora délután hatan
tértünk be a sörözőbe. Az első kör terítése után hamarosan üres korsók
várakoztak az asztalon. Feltűnt,
pirospozsgás a bajuszos felszolgáló arca. Hamarosan indulhatott a következő
rendeléssel. Eközben a társaság egyik új arca az asztalon lévő étlap után
nyúlt. Löktük a szót, lazult a társaság. Az újabb kriglik is kiürültek. Fejünk
búbját nem vakartuk sokáig, jöhetett a harmadik kör.
Eközben kiderült,
hogy kapható kis adag ecetes torma, négy forint harminc fillérért.
— Eszünk egyet, közösen? — dobtam be a köztudatba.
Harsány röhej volt a válasz. Mindenki képe ragyogott a várható
fejleménytől.
— Figyeljétek a pincér arcát! - Vajon mi fog róla leríni?
Zöld-fehér kockás
inget viselt az alacsony termetű, bajszos felszolgáló. Ahogy érzékeltem, a
rendelések teljesítése közben, a söntés pult mögött
lehajolva, alkalmanként bekaphatott egy-egy pohárka Steinhager gabonapálinkát.
Ezúttal kicsit megvárakoztatott minket, de végre-valahára csak megérkezett. A
kezében tartott kerek fémtálcán hat korsó aranysárga sör habosodott. Arcát
kétoldalt egy-egy piros folt ékítette, ábrázata erős tompaságba merevedett. A
harmadik kört terítette elénk, ekkor már a pincérnek háttal ülő haver is a
felszolgáló felé fordult. Szemben ültem a főszereplővel.
— Kérek egy adag kis ecetes tormát!
A bekövetkezett reakció írásban nem adható vissza hitelesen. Bár füllel
vette az adást a felszolgáló és az orra alatt még el is motyogta a rendelés
tárgyát, de jól érzékelhetően meglátszott rajta, hogy az agya nem talál
összefüggést a tizennyolc korsó sör és az egy adag kis ecetes torma között. A
padlót fogott agy káosza teljes mértékben lerítt az egyhelyben álló, de enyhén előre-hátra imbolygó pincérről. A szürreális történetet
megpróbálhatta fejben összerakni. Hosszasan maga elé meredt.
- Elnézést kérek, de
mit tetszett kérni? — síri hangon.
A rendelés
megismétlése után látványosan megrázta a fejét és továbbra is bambán bámult
maga elé. Állt, csak állt, majd ennyit mondott halkan:
— Furcsa ízlésük
van, de azért hozom!
Sírtunk a
röhögéstől. A szemünkből patakokban ömlött a könny és lassacskán — az én példám
alapján mindenesetre igaz — az oldalamban egyre erősödő szúrást éreztem, amivel
arányosan egyre kevesebb levegőhöz jutottam. Már komolyan fenyegetett a
fulladás veszélye. Erőnek erejével muszáj volt a velőtrázó hahotát nevetésre
csitítani. Az előttem illatozó krigli sör is segítségemre sietett. Az asztal
körül mindenki vinnyogott, mert azt másnak nem lehet nevezni.
Bőven maradt idő a
csillapodásra, mert fél órába is beletelt, mire ismét elénk került a felszolgáló.
A kezében lévő kis tányér látványa muris volt. Alig vártuk, hogy az asztal
közepére tegye. Egyre járhatott a gondolatunk, mert
ahogy áldozatára lecsap a mérges kígyó, úgy csaptunk le egyszerre hatan a
kistányér tartalmára. És nyeltük a mennyei mannát!
— A pincér
megrökönyödve bámulta a farkasétvágyat!