Vidám napot / farkas étvágy...,

Ahogyan talán csak egyszer fordulhatott elő a világtörténelemben!

A nyolcvanas évek elején esett meg. A Moszkva tértől nem messze a Krisztina körúton 1977 tavaszán nyitott meg a Wernesgrüner söröző: a szocializmus ideje alatt az ilyen márkájú csapolt sört forgalmazó vendéglátó egységek jelentették a csúcsminőséget, a szájízem szerint. Hatan tértünk be beszélgetni oda, és egy kis nedűre. Az első kör hamar legurult a nyári melegtől tikkadó gigákon, és a kissé már kapatos pincér a memóriába felvette a következő rendelést is. Az egyik új fiú az étlap után nyúlt, és élénken böngészte. Közben löktük a szót, lazult a társaság. Az újabb kriglik is kiapadtak az asztalon. Fejünk búbját nem vakartuk sokáig: jöhetett a harmadik kör. Ezalatt valaki kiszúrta az étlapról, hogy itt kapható kis adag ecetes torma is, négy forint harminc fillérért.

— Eszünk egy olyat, közösen? — dobtam be a köztudatba. Harsány röhej volt rá az egyértelmű felelet: mindegyikőnk képe ragyogott a várakozástól. — Figyeljétek a pincér arcát, mi fog lejönni róla! — és ezzel elrendezve minden.

Zöld-fehér kockás inget viselt az alacsony termetű bajszos pincér: ahogy érzékeltem, mindegyik távozása után, a söntés pult mögött lehajolva megihatott egy-egy pohárka Steinhager gabonapálinkát. Kicsit megvárakoztatott minket ezúttal, aztán csak előkerült a másik helyiségből érkezve. A kezében tartott kerek fémtálcán hat korsó aranysárga színű sör habosodott, de arcát kétoldalt egy-egy piros folt ékítette már, ábrázata bambaságba tompult. A harmadik kört terítette az asztalra: ekkor már a pincérnek háttal ülő haver is a felszolgáló képébe bámult nyíltan. Szemben ültem a főszereplővel. — Egy adag kis ecetes tormát kérek! — adtam le a rendelést.

Igazándiból nem adható vissza hitelesen az elkövetkező reakció. Bár a pincér füllel vette az adást, és még el is jutott a tudatáig, de jól érzékelhetően meglátszott rajta, hogy az agya nem talált összefüggést a tizennyolc korsó sör, és az egy adag kis ecetes torma között. A padlót fogott agy káosza teljes mértékben tükröződött az egyhelyben álló, de enyhén előre-hátra billegő jómadáron. A történést megpróbálta fejben logikusan összerakni — hosszasan merengett maga elé — de annak hatásfokáról egy perc várakozás után meggyőződhettünk. — Elnézést, de mit is tetszett kérni az előbb? — bökte ki síri hangon. A választól nem lett okosabb semmivel sem: azt hallva alaposan megrázta a fejét — és utána is bambán bámult maga elé. Állt, csak állt, majd ennyit mondott halkan: — Furcsa ízlésük van, de azért hozom! — és hátraarcot mutatott nekünk.

Sírtunk a röhögéstől, a szemünkből patakokban ömlött a könny, és lassacskán — az én példám alapján mindenesetre igaz — az oldalamban egyre erősödő szúrást éreztem, amivel arányosan egyre kevesebb levegőhöz jutottam. Már komolyan fenyegetett a megfulladás veszélye: emiatt erőnek erejével muszáj volt a velőtrázó hahotát nevetésre csitítani — az előttem illatozó krigli sör is a segítségemre sietett ebben. Az asztal körül mindenki vinnyogott — mert azt másnak nem lehet nevezni. Bőven volt időnk a kilazulásra, mert fél órába is beletelt, mire ismét megjelent a pincér. A kezében lévő kis tányér látványa meglehetősen muris volt, és alig vártuk, hogy az asztal közepére letegye a prédát: erről a helyzetről nem egyeztettünk előre. Egyre járt a gondolatunk, mert ahogy a mérges kígyó áldozatára lecsap, olyan villámgyorsan markolt a hat kéz a kistányér tartalmáért: és nyeltük a mennyei mannát, amíg volt mit — ezalatt a pincér döbbent hitetlenkedéssel bámulta a farkasétvágyunkat!