Fák fogságában — múló pillanat

Az egyik legemlékezetesebb helyszín kétségkívül a dzsungellel benőtt Ta Prohm, ahol a hatalmas faágak és gyökerek szinte összenőttek a kőfalakkal. Az elhagyatottság, és a természet erejének különös egyensúlya, itt valóban kézzelfogható.

A Ta Prohm mahájána buddhista templom-kolostor VII. Dzsajavarman király uralkodása alatt a tizenkettedik-tizenharmadik század fordulóján, Bajon stílusban épült, a nevezetes uralkodó édesanyja emlékére. Az épületegyüttes a Khmer Birodalom akkori fővárosától Angkorthomtól kilométer távolságban, a keleti víztározó mellett kelt életre. Ta Prohm az angkori templomegyüttes kedvelt látványossága, mert a régészek abban az állapotban hagyták, ahogyan Henri Mouhot és francia expedíciós társai az 1860-as évek legelején az őserdő mélyén rátaláltak. A dzsungel közepén, a fák fogságában magányosan álló Ta Prohmot az örökkévalóság aurája lengi körül.

Ta Prohm VII. Dzsajavarman király (1181-1219) kiterjedt építkezési programjának egyik első, 1186-ban emelt építménye. A templom eredeti neve királyi templom volt; az istenkirály, és családtagjai halhatatlansági kultuszát szolgálta. Az épület központi alakja a bölcsesség megtestesítője) a király édesanyja, de a család további tagjainak emléket állító szentélyek is találhatóak benne: a templom-kolostor harmadik udvarán álló két melléktemplom egyike (az északi) a király gurujának, a másik (déli) a király idősebbik bátyjának emlékét őrzi. Ta Prohm egészen a tizenharmadik század legvégéig, Szindravarman uralkodásáig (1295-1309), folyamatosan növekedett.

Angkorvat mellett az angkori romegyüttes egyik legnagyobb építménye. Az épületek 650000 négyzetméternyi területet foglalnak el. A falak között tizennyolc magas rangú szerzetes, kétezer-hétszáznegyven adminisztratív feladatokat ellátó tisztviselő, és kétezer-kétszázkettő őket szolgáló asszisztens élt. A templom személyzetéhez tartozott még hatszáztizenöt apszara – mennyei táncosnő. A kolostor lakóinak ellátásáról a környező falvakban élő közel nyolcvanezer ember gondoskodott. A szakrális hely mesés vagyonnal (arany, gyöngy, drágakövek, értékes szövetek, selymek és használati tárgyak) rendelkezett. Kiemelkedő jelentőségű közügyi és vallási központja volt a kora középkori Khmer Birodalomnak. A Khmer Királyság hanyatlásával a templom is több évszázadra feledésbe merült.

Rekonstruálását a huszadik század elején a francia EFEO régészei kezdték meg. 1992 óta a templom, mint Angor romjainak része, világörökség.

A kolostor „lapos” khmer templom: teljes rendszerét szimmetrikus passzázsokkal és öt koncentrikus folyosóval összekötött, földszintes épületek alkotják, amelyek keretbe foglalják a keleti tájolású központi szentélyt. Az épületegyüttes masszív 5-6 méter magas kőkerítése egy 1000×650 méteres területet ölel körül. A négy világtáj felé álló falakat díszes átjárók törik meg, amelyek nagy részét benőtte az őserdő – mára csak a keleti és a nyugati átjárók használhatók. A gopurák (a Bajon- templom mintájára) „arcos tornyokkal” díszítettek. A kőkerítésen kívül, valamint a fal és a negyedik körfolyosó között külső és belső vizesárok húzódott. A kolostor belső bejáratán áthaladva galériák, szentélyek sora található. A falakon meseszép apszarák és dévaták lejtik táncukat. Körülöttük a buddhista mitológia jelenetei láthatók többé-kevésbé, a fák gyökereinek takarásában.

Noha Ta Prohmot szimmetrikus alaprajz szerint építették, a mai látogató számára meglehetősen esetlegesnek tűnik az egyes építészeti elemek elhelyezkedése, mert sok passzázs és galéria teljesen járhatatlanná vált, boltozatuk rég beomlott vagy életveszélyesen instabillá vált. A fák fatörzsvastagságú lég- illetve támaszgyökerei által fojtogatott épületek tiszta rendszere a falak között sétálva felismerhetetlen, sőt hatását tekintve labirintusszerű, így a templom-kolostor központi szentélye szinte megbújik a terület közepén. A legjelentősebb melléképületek a Táncterem, és a pompás Tűz háza.

A gigantikus méretű, gyakran 30-40 méter magasra növő, 8-10 méter kerületű banyan – indiai fügefák, és Indokína eme vidékére jellemző kapok-fák összefüggő áthatolhatatlan hálóba fonják a templom kapuit, szentélyeit és galériáit. A fák és a kövek annyira összenőttek, hogy ha a növények kiszáradnak vagy kivágják őket, az általuk körülölelt falak is összedőlnek. Külön érdekesség, hogy a fügefák légzőgyökerei nem alulról, hanem felülről érkeznek, a törzs magasabb pontjairól ereszkednek alá. Körbefonják az épületet, majd tovább nyúlva elérik a talajt és behatolnak a földbe.

A buszból kiszállva, túljutva az utcai árusokon, majd az útszéli kisebb dombot megmászva, elindulunk az őserdőbe vezető csapáson. Percekkel később megérkeztünk a várva-várt helyszínre. A romos és vadregényes épületben egybefüggő pallósoron sétálva nézelődünk, fényképezünk. Közben a fák magasában makamajmok füttyögnek diszkréten. Irigyeltük azokat a többnyire francia turistákat, akik ráérősen ücsörögve belefeledkezhettek ebbe a valóban lélegzetelállító, szenzációs környezetbe. Pedig mint utóbb kiderült, nekünk is rendelkezésre állhatott volna plusz egy óra. Ennek felelőse a kambodzsai idegenvezető, aki ebben a tekintetben nem mérlegelt kellő odafigyeléssel. A romterületről kiérve megpihentünk. Az épületegyüttesre visszagondolva, a látványvilág és a diszkréten hangoskodó majmok összhatása, elvarázsolt világként összegződött bennem. Gondolatformájában ekkor villant be a „múló pillanat”, mely a megismert környezetből fakadt, de mégis az egész emberi fajra vonatkozik: a Földön csak egy múló pillanat vagyunk. Mi nem lehetünk meg a természet nélkül, de a természet nélkülünk, igen.