200. ETIKA — fütyült
ránk (2000.)
Vakok Általános Iskolája. A popélet néhány
közismert tagja magát nem látó gyerekek társaságában rögzíttette az egyik Tv
csatornával: kívánságműsor féle lehetett, zenei utóélettel. Eközben két nem
látó lánnyal beszélgettem hosszasabban. Minden jónak vége szakad egyszer,
elbúcsúztunk egymástól. Felálltam, talpra pattant a közelemben fekvő vakvezető
is.
Az intézmény tágas
folyosóján haladtunk. Előttünk jobbra népesebb társaságra figyeltem fel.
— Figyeljetek csak
ide — szólt egy férfi. A lóversenypályán is ezt szokták csinálni!
Ezalatt a
csoportosulás mellé értünk Kicsivel. Óhatatlanul is hallottam a továbbiakat.
— Ez egy ultrahang
síp, belefújok és nézzétek csak mi történik?
Pár méterrel túl jártunk rajtuk, amikor a német juhász fejét hirtelen
jobbra kapta — eközben vakvezetői feladatát gördülékenyen teljesítette.
—
Látjátok,
már enyém is a kutya! Így kell ezt csinálni! — mire elismerő zsivaj kerekedett
körülötte.
Ekkor kaptam észbe,
hogy mi egy alkalmi demonstráció kéretlen elszenvedői voltunk. Mi történt?
Az ország legnevesebb etológusa kisebb
társaság központi figurájaként várakozott a folyosón. Szakmájáról kérdezhették
a körülötte állók, ő meg szívesen beszélt róla. Kapóra jöhettünk neki a
vakvezetővel, mert így spontán is reprezentálhatta szakmai nívóját: a nála lévő
ultrahang sípba belefújt. Filléres dicsőség. Gondolkodás nélkül megtette,
biztosan megérte neki.
Ettől a pillanattól
kezdve ő az én szememben etikailag nulla lett: a feladatát végző vakvezető
figyelmét munkájától — az ultrahang síp megfújásával — szándékosan elvonta. Ezt
a morális bűnt semmilyen mértékben nem csökkentheti, hogy zárt folyosó
védelmében történt. Tettével minden etikai normát átlépett, az érvényesülés
érdekében. Eljárhatott volna másként is.
Ehhez előzetesen meg
kellett volna szólítania engem, majd a felvázolt kísérlethez beleegyezésemet
kellett volna kérnie. Ez a sok macera viszont keresztbe tett volna a spontán
sikernek: fiatal nők gyűrűjében diadalmaskodhatott.