Vidám napot / észrevétlenül utolért...,

De akkor nem tudtam róla még.

Az egyik kedvenc túraútvonalunk a csillaghegyi HÉV állomástól indul. Aki nem színtévesztő — és ismeri a pirosat — nyomon követhet minket. Az év utolsó bakancskoptatására indultunk a párommal. Úgy beszéltük meg előzetesen, hogy a Lukács-árok közelébe érve nem Dömös felé vesszük az irányt, hanem balra, a sífelvonó felé. Akinek kedvére való a kihívást jelentő meredek legyűrése, érdemes arrafelé próbálkoznia. Oda érve bő húsz km-t tettünk meg addig, ezer méter szinttel. A szem és a lélek számára lenyűgöző a meredély íve. Nyáron nem, de más évszakokban évente néhányszor megfordulunk ezen a helyen. Itt mindig a párom megy elöl, mivel csak egy nyomvonal járható, azon belül pedig annyira szuper karcsú a csapás, hogy még húsz centit sem lehet félre lépni. Egy tempóban szoktunk haladni. Ezúttal is így történt, körülbelül az út feléig. Éreztem, meg kell állni. Miértjét nem értettem, mert erre nem utalt semmilyen előzmény. Aztán úgy gondoltam, erőre kaptam. Mentem, mentem, mendegéltem, és megint lecövekeltem. Álltam és vártam. Ezalatt a párom kérdőn nézhetett vissza rám. Nagy sokára ismét nekirugaszkodtam a kaptatónak, de a végéig vagy négyszer meg kellett állnom. Felérve a tetejébe mégsem éreztem magam kellemetlenül: valamiért ma nagyon nem ment. Innen a szokásos tempóban elindultunk a közelben található Dobogókő felé. Megérkeztünk. Mivel a busz indulásáig bőven maradt időnk, ezért benyitottunk a turistaházba. Jól esett a nyakunkba szakadt meleg, és én akkor ott fogyasztottam először gyömbéres teát: azóta jellemzően azt iszom.

Másnap hipp-hopp elkapott a negyven fok feletti lázzal kísért gyomorfertőzés, amelyhez pár napon belül társult az influenza: na, az ő előszelük ért utol engem ott a meredek közepén!