158. ÉRINTETTÉ VÁLTAM – láthatatlan pecsét (1971)

Az én fejem bizonyos értelembe véve tizenegy évesen nőtt be. A margitszigeti Úttörő stadionba a Központi Sportiskola futballfelvételijére édesapámmal mentünk el, megfeleltem a követelményeknek. Egész nyáron elmúlhatatlan szorgalommal vettem részt az edzéseken. Elérkezett a próbaidő vége. A tréner felsorolta, kik azok az ifjú labdazsonglőrök, akikre a továbbiakban is számít: én is közöttük voltam. Irány a sportorvos!

Anyukámmal együtt léptünk be a parlament közelében lévő orvosi szobába. A vizsgálat végén a doktor bácsi megkérdezte: van-e valamilyen betegséged? Retiküljébe nyúlt anyu és elővett egy zárójelentést.

– A glaukóma komoly szembetegség, öcsi! Azzal nem lehetsz futballista, menj el asztali teniszezni vagy sakkozni – mondta.

Egész világ omlott össze bennem. Érintetté váltam. A gyermek önkéntelenül is tudata mélyére rejti valós vagy vélt gyengeségét. Nem szívesen tárja mások elé. Így voltam ezzel én is. Ha nem az edzésen, akkor a labdát a lakótelepi focipályán fogom rúgni. De lelkem mélyén örökké és kitörölhetetlenül ott maradt a megbélyegzettek pecsétnyoma. Ez a kívülről láthatatlan nyom idővel beindította bennem az empátiát.