158. ÉRINTETTÉ
VÁLTAM — láthatatlan pecsét (1971.)
Az én fejem bizonyos
értelembe véve tizenegy évesen nőtt be. A margitszigeti Úttörő stadionba a
Központi Sportiskola futballfelvételijére, édesapámmal mentünk el, megfeleltem
a követelményeknek. Egész nyáron elmúlhatatlan szorgalommal vettem részt az
edzéseken. Elérkezett a próbaidő vége. A tréner felsorolta, hogy kik azok az
ifjú labdazsonglőrök, akikre a továbbiakban is számít: én is közöttük voltam.
Irány a sportorvos!
Anyukámmal együtt
léptünk be a parlament közelében lévő orvosi szobába. A vizsgálat végén a
doktor bácsi megkérdezte: van-e valamilyen betegséged? Retiküljébe nyúlt anyu
és elővett egy zárójelentést.
— A glaukóma komoly
szembetegség öcsi! Azzal nem lehetsz futballista, menj el asztaliteniszezni
vagy sakkozni — mondta.
Egész világ omlott össze
bennem. Érintetté váltam. A gyermek önkéntelenül is tudata mélyére rejti valós
vagy vélt gyengeségét. Nem szívesen tárja mások elé. Így voltam ezzel én is. Ha
nem az edzésen, akkor a labdát a lakótelepi focipályán fogom rúgni. De lelkem
mélyén örökké és kitörölhetetlenül ott maradt, a megbélyegzettek pecsétnyoma.
Ez a kívülről láthatatlan nyom idővel beindította bennem az empátiát.