ENYÉM A VILÁG!
Szabó András (41 éves)
Falun nőttem fel. Hétéves koromban kiderült, hogy szürke hályog rontja látásomat. Bár egy éven belül mindkét szememet megoperálták, a jobb szememre elveszítettem a látásomat. Csupán két osztályt végezhettem el a falu iskolájában, mert szemkímélés címén 1970-ben felkerültem Budapestre, ahol a Vakok Általános Iskolájának tanulója lettem. A nyári szünetet azért mindig otthon töltöttem. Imádtam focizni; barátaimmal rúgtuk a bőrt az utcán. Egyszer, ahogy a labdát kergettük, homok vágódott az arcomba. A kezemmel megpróbáltam kitörölni a szúró érzést okozó szemcséket a bal szememből. Honnan tudhattam volna, hogy mészpor is van a homokszemek között? Iparkodásomnak az lett a vége, hogy a meszes homokot beledörzsöltem a szemembe. A krónikus gyulladás végleg megpecsételte sorsát — az enyémet is.
Megvakultam. Alig voltam 13 éves.
Nem éltem meg tragédiaként a látásvesztést: hamar túltettem magam rajta. Valahogy így: az egyik nap még láttam, a másikon meg nem: ennyi. Már évek óta a vakok iskolájában koptattam a padot. Nap, mint nap láttam az ott tanuló gyerekeket. Tudtam, hogyan élnek, és azt is, hogy milyen ügyesek. A tanulásban sem vetett vissza a látásvesztés, mert addigra már kiválóan elsajátítottam a Braille-írást és -olvasást. Gördülékenyen folyt tovább az életem.
Szüleim eközben otthon ették magukat. Nehéz lehetett elviselniük a rájuk szakadt fájdalmat. Ám amikor hazamentem a suliból, látták rajtam, hogy nem rendített meg a változás, és ez lassan oldani kezdte bennük az önemésztés kínját.
Úgy gondolom, ilyen tragédia után sosem lesz képes megnyugodni egyetlen szülő sem — de talán megbékélhet a sorssal. Idővel az én szüleim is elfogadták, hogy nem látok. Az ominózus nyár végén visszautaztam Budapestre, és tovább tanultam az iskolában. Mivel akkor még nem volt csörgőlabda a suliban, ezért medicinlabdával tanultuk a gool-ball sportot. Továbbra is imádtam mozogni, ezért vállhatott kedvenc sportommá az állóképességet és ügyességet egyaránt megkívánó gool-ball.
Befejeztem az általános iskolát, és a Vakok Intézetének lakója lettem. Pezsgő KISZ-élet folyt az intézetben. A különböző ünnepségeken és rendezvényeken megjelenő sorstársaimat elszántan terelgettem a csörgőlabdaedzésekre. Nem egyszer kilencen jelentünk meg az edző előtt. Az évek folyamán páran lemorzsolódtak, de a többiekből lett a későbbi csapat szilárd magja. Az őscsapat tagjai közül már többen felhagytak a versenyszerű sportolással, de edzeni továbbra is rendszeresen lejárnak.
Gyógymasszőrtanfolyamra jelentkeztem, és szorgalmasan jártam atletizálni az Ifjúsági pályára, ám továbbra is a labda maradt a mindenem — és egyszer, egy külföldi versenyről valódi csörgőlabdával tértek haza atlétáink. Beindult a honi csörgőlabdaélet! Első, külföldi utunk Lőcsére vezetett, majd nem sokkal rá Szabadkára látogattunk. A jugoszláv út után úgy döntöttünk, hogy megalakítjuk a Wesselényi Miklós sportkör csörgőlabda-szakosztályát.
A roll-ball volt a gool-ball őse. A roll-ball játékot huszonnégy méter hosszú és tizenkét méter széles pályán, teremben játszották. A kapu hét méter széles volt, és öt főből állt egy csapat. A kapu előtt három, vak védőjátékos helyezkedett el. Mindegyikük lába alatt vastag szőnyeg, hogy vetődés közben ne üssék meg magukat. A középvonal közelében tartózkodott a két, gyengén látó társuk. Az ellenfél lövését ügyes vetődéssel hárító védő előreadta a labdát valamelyik gyengén látó csapattársnak. Az ő feladata volt a lövés: a 2250 grammos labda erőteljes elgurítása. Úgy tudom, ezt a játékot a vietnámi háború után találták ki az Egyesült Államokban, hogy a megvakult katonák aktívan sportolhassanak. Kiötlői azonban hamar ráébredtek, a védőjátékosok túl keveset mozognak a pályán, és a gólszerzés öröméből sem részesülhetnek. Nem érvényesül az eredeti cél, hogy a látássérült veteránok örömüket leljék benne. A kézenfekvő felismerés eredményeként továbbfejlesztették a játékot. Tizennyolc méter hosszúra és kilenc méter szélesre kurtították a pályát, viszont a kapu két méterrel hosszabb, és százharminc centi magas lett. A csapat három főre fogyatkozott. Függetlenül attól, hogy mennyire látnak a játékosok, mindegyikük átláthatatlan védőszemüveget kapott, a feladatuk pedig összetettebbé vált. Közös erővel hárították a lövést, majd utána bármelyikük megcélozhatta az ellenfél kapuját. Az új sport neve gool-ball lett.
A gólvonal előtt három méterrel egy jól tapintható, öntapadó szalag húzódik keresztül a pályán. A széles csík alá vastagabb madzagot ragasztanak, így az kézzel, de akár cipőtalppal is remekül tapintható. Védekezni csak ezen a háromméteres sávon belül szabad. A védősáv külső vonalától három méterre egy újabb csík következik; a kettő között van a támadózóna, és az elgurított labdának még a támadózóna külső vonala előtt talajt kell érnie. Ha csak azon túl kezd el gurulni, az ellenfél büntetődobáshoz jut. A felezővonalig hátralévő, további három méterre nem szabad belépni, mert azért is büntetődobás jár. Az alapvonal (gólvonal) és a védővonal között félúton — mindkettőtől másfél méterre — a két oldalvonaltól egy-egy, másfél méter hosszú vonal nyúlik be a pálya közepe felé. Ezek a két szélsőjátékost segítik abban, hogy a vetődés után mihamarabb megtalálják pontos helyüket a pályán. A center két játékostársa előtt helyezkedik el a küzdőtéren. Az ő eligazodását egy-egy, a védővonal közepénél, a keresztirányú csík előtt és mögött is fél méterrel felragasztott rövidke vonal segíti.
A mérkőzés tiszta játékideje kétszer hét perc, emiatt egy mérkőzés akár 40–50 percig is eltarthat. Az edző kérhet időt a játékvezetőtől, és természetesen cserélhet is. A csörgőlabda nagyjából akkora, mint egy kosárlabda: egy kilogrammal könnyebb — és kisebb is — a roll-ball labdánál, mióta egy nemzetközi verseny hatos döntőjében tizenegy, gól nélküli döntetlent játszottak a csapatok. Fel kellett pörgetni a játék ritmusát. A labda műanyag borítású. A felülete kissé rücskös, hogy egy kézzel is könnyen meg lehessen ragadni. Kézzel valamennyire össze lehet nyomni, de kirugózza a horpadást. Belsője nincs, viszont van rajta nyolc, apró lyuk — ezért hallható a labda belsejében lévő, apró lemezek zörgése. Gurítani, lőni két kézzel is szabad.
A játékszabály előírja, egy játékos kettőnél többször nem lőhet egymás után az ellenfél kapujára. Amennyiben harmadszorra is ő kerül lövőhelyzetbe, át kell adnia a szert valamelyik csapattársának. A labda birtokbavétele (uralása) után nyolc másodpercen belül lőni kell, különben az ellenfél büntetődobáshoz jut. A büntetőt a csapatnak az a tagja lövi, aki azt megelőzően utoljára lőtt.
Említettem már, hogy ha a labda nem kezd el gurulni még a támadózóna külső vonala előtt, az ellenfélnek büntető jár. A kilenc méter széles kapura leadott lövést a vétkes játékosnak egyedül kell hárítania. Az ellenfél játékosa a saját térfeléről gurítja kapura a labdát. Bármennyire hihetetlen, de a büntetődobást el lehet hibázni! A nagyon sarokra célzott lövés könnyen elhagyhatja az oldalvonalat. A kiváló védő, ha időben kifüleli a lövés irányát és elég ruganyos, villámgyors vetődéssel megkaparinthatja a labdát. Persze, a lövő játékost sem kell félteni! Vannak rafinált lövések. Bal felé fut el a játékos, de jobbra gurít. Rápörgetéssel is falsot adhat a labdának — ekkor az balra indul, de jobbra kanyarodik. Kegyetlenül gyors a gömbölyű játékszer. Ha egy nagy lövő elengedi a kezét, a csörgőlabda akár hat tizedmásodperc alatt is végigroboghat a pályán. A száguldó labda elérheti akár a 70 kilométeres óránkénti sebességet is!
Büntetődobás jár azért is, ha mérkőzés közben valaki hozzáér a védőszemüvegéhez. Ha azt a játék közben meg kell igazítani — mondjuk, mert elcsúszott vetődés közben, akkor azt a játékosnak kezét felemelve jeleznie kell, és a játékvezető megállítja az összecsapást. Ilyenkor az igazítást kérő játékos hátat fordít a pályának, a sípmester pedig odamegy hozzá, és megérinti a vállát: a játékos csak ezután igazíthatja meg a félrecsúszott szemüveget. A játék hevében előfordul, hogy a védőjátékosról lepattan a labda és visszagurul az ellenfél térfelére. Ilyenkor a bíró bemegy a játéktérre, és átadja a labdát az ellenfél legközelebb álló játékosának. Hasonló az eljárás, ha a csapattársnak átadni kívánt labda az oldalvonalon túlra gurul.
A folyamatos vetődések megkívánják a különböző testvédők — könyök-, térd-, sípcsont-, herevédő és egy speciális nadrág — alkalmazását. A nadrágot dupla, vagy akár tripla szivaccsal bélelik, hogy tompítsák az ütődéseket. A lábunkra teremben használatos, csúszásmentes sportcipőt húzunk. A szemüveget leginkább a síelőkéhez tudnám hasonlítani, csak éppen ennek üvegét feketére festik vagy leragasztják. A mérkőzések előtt — az egyenlő feltételek érdekében — minden játékos szemét külön leragasztják, és ezután kell felvenni a szemüveget.
A Sydneyben megrendezett paralimpia előtti négy hónapban 250 edzésünk volt. A hét minden napján készültünk — sőt, a hétvégéken naponta két edzést tartottunk.
Júniusban kezdtük, az alapozással. Az iskola konditermében súlyzóztunk egyéni edzésterv szerint, alkalmanként 2–3 órát. Minden gyakorlatból négyszer tízet kellett végrehajtani. Az alapozás elején egyikünk sem nyomhatott a fekpadon ötven kilogramnál többet. Aztán jött a negatívpad. Ezen a láb magasabban van, mint a fej, de itt is széles és szűk fogásváltásokkal kell kinyomni a súlyt — harminc-negyven fokos szögben. Az erőgépen a tarkónkhoz kell lehúzni a súlyt — ez a hátizmokat erősíti. Volt közöttünk egy olyan erős fickó is, aki ezt a gyakorlatot 80kilós súllyal végezte. A mell előtti gyakorlatok következtek: le, illetve oldalról középre — ekkor már mindannyian verítékárban úsztunk, ám egyikünk sem berzenkedett. Maradtunk az erőgép mellett, de most már evezőpadként használtuk tovább. Utána lazításként hasra feküdtünk, a kezünket a tarkónkra kulcsoltuk, és hosszú perceken át libikókáztunk a hasunkon.
— Irány a mellgép, fiúk! — adta ki az ukázt az edzőnk. A két, a vállunktól jobbra, illetve balra lévő fogantyút vízszintesen kellett behúzni mellközépig — mindezt ötven-hetven kilogrammal terhelve. Nem maradhatott ki a szórásból a bicepszpad se. Az edzést — amúgy, a változatosság kedvéért — különböző, medicinlabdás gyakorlatok színesítették. Leültünk a dobófal elé. Kézbe vettük a háromkilós szert, és a tarkónk mögül nekihajítottuk — ezt teljes erőből kellett, és ebből is négyszer tíz dobás volt a penzum. Következő feladatként a mellünktől löktük el a labdát — érdemes volt megkaparintani, amikor visszapattant, mert különben mehettünk utána, keresni. A tuti labdaelkapás mellesleg reflexgyakorlatnak sem utolsó. Ezután edzőnk kegyesnek tetszett mutatkozni.
— Feküdjetek hanyatt, srácok! — és fekvő helyzetből felülve dobáltunk néhány sorozatot, a hasizmunk pedig kiválóan erősödött. A következő feladat annyiban tért el ettől, hogy a medicinlabda már a mellkasunkat nyomta, és a felülés után onnan kellett bikaerővel nekivágni a falnak.
A gimnasztika sem volt kutya! Rengeteget gyakoroltuk a vetődést: ezt iskolázásnak hívjuk. Guggoló, térdelő és álló helyzetből kellett jobbra-balra vetődni, felváltva. Az edző szavára vagy füttyjelére rugaszkodtunk el. Mindegyik testhelyzetből negyvenszer — mégpedig folyamatosan. Ezt a feladatsort a szokványos gimnasztikagyakorlatok tették teljessé.
Egy óráig tartott ez a fajta edzésmunka. Mindannyian tele tüdőből sóhajtottunk fel, amikor a szertárból előkerült a csörgőlabda. A technikai gyakorlás során lőnünk kellett, mint a nehéztüzéreknek. De nem vaktában! Edzőnk előre megmondta, hogy hová célozzunk a labdával — bal kapufa töve, jobb kapufától befelé két méterre s a többi. Az egyszerűség kedvéért — egytől négyig — számokkal jelöltük a kapu részeit. Az edzőnknek csak annyit kellett mondania: “A kettes helyre tüzeljetek!" Egy-egy edzésperiódus után úszással tettük még változatosabbá az amúgy is sokszínű munkát — és persze futással is.
Egyik csapattársam sem lát. Mégis önállóan futunk a
Városliget fái között. Az edző mellé jobbról és balról is beáll a csapat
egy-egy tagja. A többiek mögéjük helyezkednek, és már indulhatunk is. Az edzőnk
lát, mi meg ugyebár kiválóan hallunk. Az elől haladók nyakában nem lóg csengő,
a hátukon nincs harsogó táskarádió. A léptek és a lihegés zaja azonban remekül
útbaigazítja a hátul loholókat. A kocogás tempójánál gyorsabb iramban rójuk a
köröket a Ligetben. Egy kör hossza
Néha-néha lemehettünk edzeni az MTK-pályájára. Edzőnk beállt a futópályán az egyenes végébe, és hangjellel hívott minket. Itt már egyesével vágtáztunk: százméteres sprinteket futottunk, számolatlanul.
Remélem, a fentiekből kiderült, hogy komoly munkát végeztünk az edzéseken. Ebből a repertoárból a klasszikus gimnasztikával nem tudok megbarátkozni. Változó, hogy mikor mennyire fáradok el az edzések alatt. Volt, hogy öt kört is futottam a Ligetben, és nem voltam fáradtabb, mint máskor kettő után. Így van ez a kondizással is: Van, amikor kilencven kilókkal játszom, máskor meg az ötventől is szenvedek. Az viszont természetes, hogy az edzéseken mindannyian a játék után epekedünk.
Magyarországon két gool-ball sportkör van: a Vak Diákok és a Wesselényi Miklós. Az erőviszonyok kiegyenlítése érdekében vegyes a négy csapat — Telepes, Fortuna, Monstrum és Challanger — életkor szerinti összetétele. Egy-egy csapat jellemzően hattagú. Élünk-halunk a csörgőlabdasportért. Mindenáron fenn akarjuk tartani ezt a sportágat, ezért nemzeti bajnokságot rendezünk magunknak. Minden évben négyszer, kétfordulós sorozaton mérjük össze tudásunkat. A bajnokság reggel 9-kor kezdődik, és 16 óráig tart. Huszonnégy mérkőzés után dől el, hogy ki az adott évben a bajnok. A nemzeti válogatott teljes létszáma is hat fő, jelenleg azonban csak öten vagyunk. Várjuk, hogy beérjenek a tehetséges fiatalok. Szerencsére vannak!
Milyen egy meccs belülről? Nagyon izgalmas. Az első lövések hárítása után valamennyire megnyugszom. Minden idegszálammal a játékra koncentrálok. Nagyon kell figyelni, mert csak a neszekből és zörejekből készülhetek fel a lövések védésére. Száz százalékos ottlétet kíván meg a játék. Mérkőzés közben folyamatosan buzdítjuk egymást. Ha szükségét érezzük, meccs közben helyet cserélünk — bár ennek az edzőnk nem szokott örülni.
Minden játékossal előfordul, hogy potyagólt kap. Zrikálás nem jár érte, legfeljebb odaszólunk: Máskor jobban figyelj! Az ember a játékban és a sportban is hibázhat. Ha ilyenkor durván, keresetlen szavakkal nekimennék a másiknak, én is hasonlóra számíthatnék, ha elnéznék egy lövést. Az ilyesmi nem szül jó vért.
Minden meccsre úgy megyünk, hogy na, most lenyomjuk az ellenfelet! Ha előző alkalommal kikaptunk tőlük, akkor — ha lehet ilyet mondani — még elszántabban állunk ki. A labda gömbölyű, és ezt mi is jól tudjuk. A nyugodt lelkiállapot elengedhetetlen a sikerhez. Nélküle nem lehet a szuper gyors lövések irányára koncentrálni, de zilált idegállapotban maguk a lövések sem kecsegtetnek eredménnyel.
Sydneyben öt-tízezer néző szurkolta végig a paralimpia csörgőlabda összecsapásait. Felemelő érzés ennyi ember előtt pályára lépni. Nem kell ahhoz látni, hogy az ember tudja: telt ház előtt játszik. Akkor is valósággal vibrál a terem, ha a drukkerek épp némán ülnek a lelátón. A mérkőzés kezdetére síri csendnek kell lennie. Csak akkor lehet tapsolni, fütyülni, egyik-másik csapatot biztatni, ha a labda játékon kívül van. A bíró csak akkor ad engedélyt a meccs folytatására, ha a publikum elnémult. A mérkőzések előtt a rendezők felhívták a nagyérdemű figyelmét, hogy kapcsolják ki a mobil telefonokat.
A játékoscsere meglehetősen érdekes művelet. Az edző jelzi a cserét a bírónak, és ő az első, adandó alkalommal megállítja a találkozót. Bejön a pályára, levezeti a lehívott játékost és átadja edzőjének, a kispadról felállót pedig a lecserélt játékos helyére vezeti. A játékos kezét ráteszi a kapufa tetejére, hogy a többit aztán ő maga rendezze el. Ezzel a roppant precíz segítséggel szerintem a játék komolyságát akarják kifejezni.
Amennyiben a kapufáról visszapattanó labda ráesik a védőjátékosra és róla jut a kapuba, az természetesen gól. Öngól az is, ha mondjuk egy célt tévesztett átadás gurul be. Nagy figyelmet igényel a gool-ball, és nem véletlenül alapeleme a játéknak a csend.
A center elsődleges feladata a védekezés. Szinte minden lövésre vetődnie kell, hogy zárja a szöget. Ebből következik, hogy a mérkőzés közben állandóan mozog. Ő a csapat irányítója. Vigyáznia kell, nehogy harmadszorra is ugyanaz a társa jusson lövéshez. Mivel a lövések több mint a felét ő szedi össze, belátása szerint adja, adhatja át a labdákat társainak. Figyelnie kell azt is, hogy hová lőnek a társak. Ha valamelyikük állandóan egy irányba céloz, akkor odaszól neki: Válts irányt! A két szélső a lövő ember. Általában rajtuk múlik, hogy hány gól terheli meg az ellenfél hálóját. Megcélozhatják az ellenfél kapuját nekifutás után, de guríthatnak helyből is — ez utóbbit nevezzük kontrázásnak. Fő előnye a gyorsaság: ezért több az esély arra, hogy lyukat találjunk a védőfalon, mert még nem ért vissza helyére a másik csapat lövő játékosa.
A sport elsősorban testi és lelki egészséget biztosított számomra, de biztonságot adott a közlekedésben is. Tempósan haladok az utcán. Fehér botot használok, de az ismerős utakon alig veszem igénybe. Az alig ismert, vagy járatlan vidéken óvatosabban lépkedek. A kisebb gödrök nem különösebben veszélyeztetik a bokámat és a lábamat: a reflexeim kitűnőek. Az edzettségem is megfelelő: képes vagyok korrigálni lépteimet, ha váratlanul akadály bukkan fel. Bátran közlekedem a városban, de azt feltétlenül meg kívánom jegyezni, hogy tízszer annyira kell figyelnünk a főváros útjain, mint tíz–tizenöt évvel ezelőtt. Kegyetlenül erős és zajos a motorizált forgalom, ráadásul manapság mintha kevésbé figyelnének a járművezetők a gyalogosokra, mint régebben.
A sport felkelti irántunk az emberek érdeklődését. Ez a figyelem nagyban elősegíti, hogy a látássérült ember ne szűküljön be sorstársai közé. A gool-ball révén rengeteg helyen fordultam meg a világban. Igaz, fizikailag semmit sem láthattam a különböző kontinensek városaiból, mi azonban másként jutunk élményhez, mint a látó emberek. A különböző országokban megismert hostessek közül még ma is tartom a telefonkapcsolatot a kanadai lánnyal. A koreai hostess zenélő képeslapot küldött karácsonyra a verseny után. Az edzőnk mindig láttatja velünk az országot, a várost, ahol épp vagyunk. Velencében vaporettóval utaztuk be a lagúnákat. Körbejártuk gyalogosan a Szent Márk teret, megnéztük a Dózsepalotát is. A helyi idegenvezetőnk elmesélte, hogy árvíz idején csak gumicsizmában lehet járni a téren. Ez akkor vált érdekessé, amikor a magyar rádió bemondta, hogy a Szent Márk teret elöntötte az ár. Akkor egyből eszembe jutott, hogy mi is ott ettünk a kövezett téren csapattársaimmal — épp úgy, mint a világ többi turistája.
Szöulban az tetszett, ahogy a kereskedők vevőt akarnak fogni. Több cipőbolt is volt egymás mellett a föld alatt lévő utcában. Mustrálgattuk a lábbeliket: egyik boltból ki, a másikba be. A végén már a környék összes cipőboltosa körülöttünk tolongott. Egyre nagyobb árengedménnyel próbáltak visszacsalogatni minket áruval teli üzleteikbe. Végül fillérekért vásárolhattunk lábbelit.
Sydneyben rendkívül kedvesek voltak velünk az ausztrálok. Egyszer egy bevásárlóközpontban jártunk. A csarnok egyik végében étterem üzemelt, a másik felén szupermarket volt. Kis üveg söröket tettünk a bevásárlókocsi kosarába, és a pénztárosnő még a blokkolás előtt figyelmeztetett, hogy ha fogyasztásra visszük, akkor jobban járunk a hétdecisekkel, mert az alig drágább, mint a fele akkora palack. Megfogadtuk a figyelmes hölgy tanácsát, mert nem szuvenírnek szántuk… Még egy példa: a következő napon ugyanennek a bevásárlóközpontnak az éttermi részében sétáltunk, és füstölnivalót akartunk vásárolni az automatából. A jóakaratú helybeliek, amint meglátták iparkodásunkat, egyből felhívták a figyelmünket arra, hogy két üzlettel arrébb fél áron vehetünk cigarettát.
Több mint két évtizede űzöm a gool-ballsportot. Az évek folyamán valósággal összeforrtunk csörgőlabdázó barátaimmal. Amikor birtokba vehettem mostani lakásomat, elég volt egyszer szólnom a sporttársaknak. Jöttek és semmi perc alatt telepakoltuk lommal a megrendelt konténert. Egyik haverom nemrégiben költözött be új lakásába, és kellett neki még egy-két apróság. Addig telefonálgattunk ismerősöknek, barátoknak, míg akadt valahol egy fölöslegessé vált hűtőszekrény, meg miegymás. Amit tudunk, segítünk egymásnak.
Reggel hatra járok dolgozni. Telefonközpontos vagyok. Délután, ha módom és időm engedi, gyógymasszőrködéssel egészítem ki keresetemet. Utána pedig irány az edzés! Mire hazaérek, már jóval elmúlt nyolc óra. Hétköznapokon semmi szabad időm nincs — és ez szó szerint értendő: teljesen be vagyok táblázva. Aki egyszer beszállt a sportolás mókuskerekébe, az többé nem képes kiszállni onnan. Igaz, időnként kibukom belőle. Olyankor a hétvége nagy részét átalszom: néha szükség van egy kis regenerálódásra is.
Az állandó elfoglaltságok közben eszembe sem jut, hogy nem látok. Szinte semmiben nem akadályozza életvitelemet a látás hiánya. Ha mégis van némi szabad időm, akkor szívesen sétálok barátnőmmel a Rákos-patak partján, vagy bevásárolni megyünk. Megszállott, mindenevő zenerajongó vagyok: gyakran fordulok meg a CD-t árusító üzletek környékén. Olvasni is imádok. Irodalmi érdeklődésemet leginkább hangos könyvekből elégítem ki. Csak annyi a kritérium, hogy a mű ne legyen elvont. A televízióban a természet- és a dokumentumfilmek kötik le leginkább a figyelmemet. És persze hűtlen lennék önmagamhoz, ha nem lennék állandó nézője a sportközvetítéseknek. Amíg mozogni bírok, addig biztosan sportolok is valamilyen szinten. Életem elévülhetetlen részévé vált az aktív mozgás. Jó elfáradni az edzés után, majd letusolni. De másnap ugyanolyan remek érzés újra együtt edzeni a fiúkkal. Ilyenkor csak egyre gondolok: enyém a világ!