20.
ÉN, TE, Ő – önmeghatározás (2004)
Egyetemisták felkérésére a kollégiumba
beszélgetés céljából érkeztünk a vakvezetővel. Kialakult az ilyenkor szokásos
kérdezz-felelek felállás. Egyikőjük azzal állt elő, hogy az előző vendégüknek
is feltette azt a kérdést, melyet nekem is fel fog tenni, és kíváncsi a
válaszomra:
– Miként
fogalmaznád meg magad?
Mivel a
látásvesztésből ekkorra már rehabilitáltam magam, a vakvezető által pedig
szélesre tárult előttem a világ, ezért a válaszon nem kellett különösebben
agyalnom:
– Én a nevem
alapján fogalmazom meg önmagam, tehát, Reményik László vagyok. Se több, se
kevesebb – feleltem kurtán.
De ott
motoszkált bennem a kíváncsiság, hogy ugyanerre a kérdésre vajon mit
felelhetett az előző vendég, és rákérdeztem. Mint megtudhattam, ő szakmája
titulusával azonosította be önmagát, professzornak vagy valami ilyesminek.
Némileg elgondolkodtam rajta, majd színt vallottam.
– Ez az ember –
kezdtem bele – saját magát nem önmagával, hanem szakmai kvalitásával teszi
egyenértékűvé, egyenlővé. Magából csak a pozitívumot vállalja fel, mert ez
magától érthetően könnyen eladható, példaképnek tekinthető, irigylésre méltónak
tartható. Talmi csillogás, semmi több. Én az ilyen embert
mint embert, nem tartom sokra, csak éppen annyira, amennyit emberként ér a
szememben – és áttértem magamra.
– Szerintem a
legtöbb az, ha valaki magát saját nevével felvállalja, önmagát vele azonosítja
be. Miért? Bár elmondhatnám magamról, kiemelve a pozitívumokat, hogy önmagam
okán rehabilitációs szakember vagyok, könyveim által író vagyok, fehér botos
teljesítménytúrázó vagyok, másokat a látásvesztésből rehabilitáló jótét lélek
vagyok, könyvfaló vagyok, a vakvezetővel országjáró csavargó vagyok, néha
humoros is vagyok és még sorolhatnám, de ezekkel csak
a pozitív részemet vállalnám fel. Emellett ugyanis a lakásomat egyedül
takarítom a vécével együtt (takarító vagyok), magamra mosok (mosóférfi vagyok),
szoktam sértődött lenni (gyerekes vagyok), gyakran kimondom, ami éppen a
nyelvem hegyén van (utálatos vagyok). Én úgy gondolom, hogy aki magával
kapcsolatban a csillogáson túli személyiségi jegyeket is teljes mellszélességgel
felvállalja, az emberként értékesebb – és itt elhallgattam.
Kisvártatva
megszólalt a témát bedobó fiú:
– A múltkor
egyetértettem a vendég válaszával, de szavaid hallatán úgy érzem, hogy a tied
az igazi. Még elgondolkodom rajta.