20. ÉN, TE, Ő – önmeghatározás (2004)

Egyetemisták felkérésére a kollégiumba beszélgetés céljából érkeztünk a vakvezetővel. Kialakult az ilyenkor szokásos kérdezz-felelek felállás. Egyikőjük azzal állt elő, hogy az előző vendégüknek is feltette azt a kérdést, melyet nekem is fel fog tenni, és kíváncsi a válaszomra:

– Miként fogalmaznád meg magad?

Mivel a látásvesztésből ekkorra már rehabilitáltam magam, a vakvezető által pedig szélesre tárult előttem a világ, ezért a válaszon nem kellett különösebben agyalnom:

– Én a nevem alapján fogalmazom meg önmagam, tehát, Reményik László vagyok. Se több, se kevesebb – feleltem kurtán.

De ott motoszkált bennem a kíváncsiság, hogy ugyanerre a kérdésre vajon mit felelhetett az előző vendég, és rákérdeztem. Mint megtudhattam, ő szakmája titulusával azonosította be önmagát, professzornak vagy valami ilyesminek. Némileg elgondolkodtam rajta, majd színt vallottam.

– Ez az ember – kezdtem bele – saját magát nem önmagával, hanem szakmai kvalitásával teszi egyenértékűvé, egyenlővé. Magából csak a pozitívumot vállalja fel, mert ez magától érthetően könnyen eladható, példaképnek tekinthető, irigylésre méltónak tartható. Talmi csillogás, semmi több. Én az ilyen embert mint embert, nem tartom sokra, csak éppen annyira, amennyit emberként ér a szememben – és áttértem magamra.

– Szerintem a legtöbb az, ha valaki magát saját nevével felvállalja, önmagát vele azonosítja be. Miért? Bár elmondhatnám magamról, kiemelve a pozitívumokat, hogy önmagam okán rehabilitációs szakember vagyok, könyveim által író vagyok, fehér botos teljesítménytúrázó vagyok, másokat a látásvesztésből rehabilitáló jótét lélek vagyok, könyvfaló vagyok, a vakvezetővel országjáró csavargó vagyok, néha humoros is vagyok és még sorolhatnám, de ezekkel csak a pozitív részemet vállalnám fel. Emellett ugyanis a lakásomat egyedül takarítom a vécével együtt (takarító vagyok), magamra mosok (mosóférfi vagyok), szoktam sértődött lenni (gyerekes vagyok), gyakran kimondom, ami éppen a nyelvem hegyén van (utálatos vagyok). Én úgy gondolom, hogy aki magával kapcsolatban a csillogáson túli személyiségi jegyeket is teljes mellszélességgel felvállalja, az emberként értékesebb – és itt elhallgattam.

Kisvártatva megszólalt a témát bedobó fiú:

– A múltkor egyetértettem a vendég válaszával, de szavaid hallatán úgy érzem, hogy a tied az igazi. Még elgondolkodom rajta.