20. ÉN TE Ő —
önmeghatározás (2004.)
Egyetemisták
felkérésére a kollégiumba beszélgetés céljából érkeztünk a vakvezetővel.
Kialakult az ilyenkor szokásos kérdezz-felelek felállás. Egyikőjük azzal állt
elő, hogy az előző vendégüknek is feltette azt a kérdést, melyet nekem is fel
fog tenni, és kíváncsi a válaszomra:
—
Miként
fogalmaznád meg magad?
Mivel a látásvesztésből
ekkorra már rehabilitáltam magam, a vakvezető által pedig szélesre tárult
előttem a világ, ezért a válaszon nem kellett különösebben agyalnom:
— Én a nevem alapján
fogalmazom meg önmagam, tehát, Reményik László vagyok. Se több, se kevesebb —
feleltem kurtán.
De ott motoszkált
bennem a kíváncsiság, hogy ugyanerre a kérdésre, vajon mit felelhetett az előző
vendég, és rákérdeztem. Mint megtudhattam, ő szakmája titulusával azonosította be
önmagát, professzornak vagy valami ilyesminek. Némileg elgondolkodtam rajta,
majd színt vallottam.
— Ez az ember —
kezdtem bele — saját magát nem önmagával, hanem szakmai kvalitásával teszi
egyenértékűvé, egyenlővé. Magából csak a pozitívumot vállalja fel, mert ez
magától érthetően könnyen eladható, példaképnek tekinthető, irigylésre méltónak
tartható. Talmi csillogás, semmi több. Én az ilyen embert, mint embert, nem
tartom sokra, csak éppen annyira, amennyit emberként ér a szememben — és
áttértem magamra.
— Szerintem a
legtöbb az, ha valaki magát saját nevével felvállalja, önmagát vele azonosítja
be. Miért? Bár elmondhatnám magamról, kiemelve a pozitívumokat, hogy önmagam
okán rehabilitációs szakember vagyok, könyveim által író vagyok, fehér botos
teljesítménytúrázó vagyok, másokat a látásvesztésből rehabilitáló jótét lélek
vagyok, könyvfaló vagyok, a vakvezetővel országjáró csavargó vagyok, néha
humoros is vagyok és még sorolhatnám, de ezekkel csak
a pozitív részemet vállalnám fel. Emellett ugyanis, a lakásomat egyedül
takarítom a vécével együtt (takarító vagyok), magamra mosok (mosóférfi vagyok),
szoktam sértődött lenni (gyerekes vagyok), gyakran kimondom
ami éppen a nyelvem hegyén van (utálatos vagyok). Én úgy gondolom, hogy, aki
magával kapcsolatban a csillogáson túli személyiségi jegyeket is teljes
mellszélességgel felvállalja, az emberként értékesebb — és itt elhallgattam.
Kisvártatva
megszólalt a témát bedobó fiú:
— A múltkor
egyetértettem a vendég válaszával, de szavaid hallatán úgy érzem, hogy a tied
az igazi. Még elgondolkodom rajta.