203. EMBERTORZÓK – elgondolkodva rajtuk (1987)

A nemzetközi gyors csikorogva fékezett a főváros központi pályaudvarán. Mivel a menetrend szerint fél órát kellett várakoznia, leszálltam. A kijárat felé vettem az irányt. Kíváncsian néztem körbe. Pár lépéssel arrébb valósággal az aszfaltba gyökerezett a lábam. Vajon egy igazi szellem jön velem szembe? Kimeresztett szemmel megbámultam. Egy málháját cipelő fiatal katonával találkoztam. Állítom, a rajta lévő bakaruha és a kezét húzó bőrönd összsúlya több volt, mint az övé. Én ennyire sovány embert addig nem láttam még. Ijesztő, sőt egyenesen rémisztő volt csontkollekció kinézete. De rögvest eszembe jutott, hogy ő egy hús-vér ember, és ekkor döbbentem meg igazán: hogyan fordulhat elő ilyesmi!

A másik történet is egy vasútállomáson esett meg velem. Az apró épület körül sehol egy ház sem. Egyedül ácsorogtam odabent. Nyikorogva feltárult az éltes ajtó. Egy kortalan férfi lépett be rajta, és vele együtt a száz évvel azelőtti múlt. Velük együtt hárman lettünk a falu kopottas várójában. Az ember fejére, féloldalasan, kucsma volt húzva. A kezében lévő időtlen, szitává nyűtt bőrtáska éppen hogy elbírta a benne lévő szusznyi levegőt: talán csak megszokásból hordhatta magával? Színtelen és alaktalan ruhájára, valamint a víztől iszonyodható szellős csukájára konkrétan nem emlékszem vissza. A férfi viaszarcáról az égegyadta világon nem lehetett leolvasni semmit. Ábrázata és szeme fakép. Arra jöttem rá, hogy ez az ember maga a tökély lehetne egy néprajzi múzeum kiállítótermében, mint megépített korhű tárgyi figura.