203. EMBERTORZÓK — elgondolkodva rajtuk (1987.)

A nemzetközi gyors csikorogva lefékezett a főváros központi pályaudvarán. Mivel a menetrend szerint fél órát kellett várakoznia, leszálltam. A kijárat felé vettem az irányt. Kíváncsian néztem körbe. Pár lépéssel arrébb, valósággal az aszfaltba gyökerezett a lábam. Vajon egy igazi szellem jön velem szembe? Kimeresztett szemekkel megbámultam. Egy málháját cipelő fiatal katonával találkoztam. Állítom, a rajta lévő bakaruha és a kezét húzó bőrönd összsúlya, több volt, mint az övé. Én ennyire sovány embert addig nem láttam még. Ijesztő, sőt egyenesen rémisztő volt csontkollekció kinézete. De rögvest eszembe jutott, hogy ő egy hús-vér ember és ekkor döbbentem meg igazán: hogyan fordulhat elő ilyesmi!

A másik történet is egy vasútállomáson esett meg velem. Az apró épület körül sehol egy ház sem. Egyedül ácsorogtam odabent. Nyikorogva feltárult az éltes ajtó. Egy kortalan férfi lépett be rajta és vele együtt a száz évvel azelőtti múlt. Velük együtt hárman lettünk a kopottas falu váróban. Az ember fejébe féloldalasan kucsma volt húzva. A kezében lévő, időtlen, szitává nyűtt bőrtáska éppen , hogy elbírta a benne lévő szusznyi levegőt: talán csak megszokásból hordhatta magával? Színtelen és alaktalan ruhájára, valamint a víztől iszonyodható szellős csukájára, konkrétan nem emlékszem vissza. A férfi viasz arcáról az ég egy adta világon nem lehetett leolvasni semmit sem. Ábrázata és szeme fakép. Arra jöttem rá, hogy ez az ember így, maga a tökély lehetne, egy néprajzi múzeum kiállítótermében, mint megépített korhű tárgyi figura.