203. EMBERTORZÓK —
elgondolkodva rajtuk (1987.)
A nemzetközi gyors
csikorogva lefékezett a főváros központi pályaudvarán. Mivel a menetrend
szerint fél órát kellett várakoznia, leszálltam. A kijárat felé vettem az
irányt. Kíváncsian néztem körbe. Pár lépéssel arrébb, valósággal az aszfaltba
gyökerezett a lábam. Vajon egy igazi szellem jön velem szembe? Kimeresztett
szemekkel megbámultam. Egy málháját cipelő fiatal katonával találkoztam.
Állítom, a rajta lévő bakaruha és a kezét húzó bőrönd összsúlya, több volt,
mint az övé. Én ennyire sovány embert addig nem láttam még. Ijesztő, sőt
egyenesen rémisztő volt csontkollekció kinézete. De rögvest eszembe jutott,
hogy ő egy hús-vér ember és ekkor döbbentem meg igazán: hogyan fordulhat elő
ilyesmi!
A másik történet is
egy vasútállomáson esett meg velem. Az apró épület körül sehol egy ház sem.
Egyedül ácsorogtam odabent. Nyikorogva feltárult az éltes ajtó. Egy kortalan
férfi lépett be rajta és vele együtt a száz évvel azelőtti múlt. Velük együtt
hárman lettünk a kopottas falu váróban. Az ember fejébe féloldalasan kucsma
volt húzva. A kezében lévő, időtlen, szitává nyűtt bőrtáska éppen
, hogy elbírta a benne lévő szusznyi levegőt: talán csak megszokásból
hordhatta magával? Színtelen és alaktalan ruhájára, valamint a víztől
iszonyodható szellős csukájára, konkrétan nem emlékszem vissza. A férfi viasz
arcáról az ég egy adta világon nem lehetett leolvasni semmit sem. Ábrázata és
szeme fakép. Arra jöttem rá, hogy ez az ember így, maga a tökély lehetne, egy
néprajzi múzeum kiállítótermében, mint megépített korhű tárgyi figura.