Vidám napot / embertorzók...,

A két rácsodálkozás egy országban, de térben és időben távol estek meg egymástól.

A nemzetközi gyors csikorogva lefékezett a főváros központi pályaudvarán. Mivel a menetrend szerint fél órát várakozik itt, leszálltam róla. A kijárat felé vettem az irányt: a haverok a vonaton maradtak. Kíváncsian néztem körbe. Igen ám, de pár lépéssel arrébb, valósággal az aszfaltba gyökerezett a lábam, a meglepettségtől: egy valódi szellem jön velem szembe?! — szinte leesett az állam ettől. Kimeresztett szemekkel bámultam rá. Félig-meddig megnyugodhattam, mert nem egy szellemmel találkoztam valójában, hanem egy málháját cipelő fiatal katonával. Hogyan festett az illető? Állítom, a rajta lévő bakaruha és a kezét húzó bőrönd összsúlya több volt mint az övé. Én ennyire sovány élő embert nem láttam addig még. Ijesztő, sőt egyenesen rémisztő volt csontkollekció kinézete. De rögvest eszembe jutott: ő egy hús-vér teremtmény — és ekkor döbbentem le igazán. Hogyan fordulhat elő ilyesmi! — és mennyi szörnyűségről nem is volt fogalmam akkor még.

A másik történet is egy vasútállomáson esett meg velem: az épület körül sehol egy ház sem. Egyedül ácsorogtam odabent. Nyikorogva tárult fel az éltes ajtó. Egy kortalan férfi lépett be rajta, és a százéves múlt. Egyszeriben hárman lettünk a kopottas falu épületben. Az ember fejébe kucsma volt féloldalasan húzva. A kezében lévő időtlen, szitává nyűtt bőrtáska alig, hogy elbírta a benne lévő szusznyi levegő súlytalanságát: megszokásból hordhatta magával? Színtelen és alaktalan Ruhájára, valamint víztől iszonyodó lélegző csukájára, nem emlékszem konkrétan vissza, de a nagyapjától örökölhette mindannyit vagy azon a vidéken csak nagyritkán fordulhatott meg a divat elődje. A férfi viasz arcáról az ég egy adta világon nem lehetett leolvasni semmit sem. Ábrázata és szeme fakép. Arra jöttem rá hamarosan, hogy ez az ember így maga a tökély lehetne egy néprajzi múzeum kiállítótermében, amennyiben ő egy megalkotott tárgyi figura lenne korhűen felöltöztetve: de nem az volt!