EMBERNEK MARADNI

Névtelen

– Az általános iskola elvégzése után leérettségiztem, azután elvégeztem a Számviteli és Pénzügyi Főiskolát. Szerettem a munkámat, közgazdaként dolgoztam, ám 1982-ben szívinfarktus miatt leszázalékoltak. Sajnos a szüleim már nem élnek, de elmondhatom, hogy szép gyermekkorom volt, azt viszont sajnálom, hogy nincs testvérem. Az infarktus meglehetősen nagy pánikot okozott bennem, mert nem tudtam, visszakerülhetek-e a szakmámba. Szerencsémre az infarktus nem volt túl súlyos, ezért továbbra is el tudtam végezni a munkámat. Annyiban viszont megváltozott az életem, hogy a kirándulások és az egyéb szórakozások már nem fértek bele a lehetőségeimbe. Kicsit lelassult tempóban éltem tovább a hétköznapjaimat.

Azután 1990-ben férjhez mentem, de minek? Három éve voltunk együtt, amikor a látásromlásom első tünetei jelentkeztek. Történt ugyanis, hogy nem tettem a helyére egy poharat, és lelöktem az asztalról. A családom úgy vélte, szándékosan vertem le, mert az nem igaz, hogy nem láttam. Meg kellett volna játszanom a látó embert, akkor talán hitelesebb lettem volna. Mindegy. Bekerültem a Péterfybe, és ott szürke hályoggal megműtöttek. A műtét után azonban levált a jobb szemem retinája, ezért erre a szememre már nem láttam. Ezután a bal szememmel kezdtek problémáim lenni. Elkezdett homályosodni és sötétedni, ami odáig vezetett, hogy szürke hályog keletkezett rajta, és műtét lett a vége. Igen ám, de a retinámmal újból gondok lettek, ezért gázzal kellett feltölteni a szememet. Bíztam benne, hogy most már vége lesz a kálváriámnak. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy éreztem, semmi sem történik úgy, ahogy kellene.

Szerettem volna ezzel a látással visszazökkenni a régi kerékvágásba, de sem a férjem, sem a sógornőm nem volt partner ehhez. Feleslegessé váltam a számukra. Nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy jelentősen megromlott a látásom, hiába mondtam nekik, hogy már nem vagyok a régi. Emberi butaságnak vagy gonoszságnak lehet betudni a viselkedésüket. Ezzel egy időben a házasságom durvaságba ment át. Ha levertem egy-két dolgot, akkor jött, hogy: – Persze, mert nem akarod megcsinálni – és bizony, ekkor már pofonok is elcsattantak az én arcomon. Úgy éreztem, hogy sem energiával, sem idegileg nem bírom ezt tovább, ekkor kellett volna kitörnöm!

Addig fajult a meg nem értés, amíg fogtam magam, és elköltöztem a sógornőmhöz. Ekkor már 1996-ot írtunk. Egy évig mindent megpróbáltam, hogy együtt tudjak élni a sógornőmmel és a férjével, de a folyamatos látásromlásommal párhuzamosan romlott az ottani helyzetem is. Ürügyként használták fel a rosszul látásomat. Odáig jutott a dolog, hogy innen is menekülnöm kellett. Kilátástalannak láttam a helyzetemet, nem tudtam, hová, kihez fordulhatnék segítségért.

1997-ben újból bekerültem a szemklinikára, megoperálták a bal szememet, és ez a látás a közlekedéshez elégnek bizonyult. Innen azonban már nem akartam visszamenni a sógornőmékhez, elegem lett belőlük. Ekkor hallottam a professzor úrtól a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjáról, de semmi közelebbit sem tudtam róla. A professzor úr írt egy kérvényt az intézetnek, és azt a választ kaptuk, hogy menjek be elbeszélgetni Néveri Katalinhoz. Az egyik betegápoló segítségével tudtam elmenni a Hermina út 21.-be, ahol többek között a VERCS is található. Kati elég hosszasan, nagy figyelemmel hallgatott meg, majd másnap reggel bejött a klinikára, és magával vitt a VERCS-re, hogy elkezdhessem az új életemet. A későbbiekben is megtett mindent annak érdekében, hogy emberileg visszaadja a hitemet és az akaratomat. Nagyon sokat foglalkoztam akkoriban az öngyilkosság gondolatával, de az intézetbe kerülésem után lekerült a napirendről.

Minden és mindenki ismeretlen volt számomra. Megmondom őszintén, nagyon féltem! Pászti Ági lett a tanárom, nagyon keserves, vért izzasztó feladatot jelenthettem a számára. Eleinte világosban még láttam, ezért meg kellett várnunk a délutánt, hogy vakos környezetben gyakorolhassak, a jövőm érdekében. A metrótól és a mozgólépcsőtől is nagyon féltem, de szép lassan azt is megszoktam. Nyomasztott, hogy mi lesz, ha a volt családom valamelyik tagja megtalál. Még ma is félek, ha arra visz az utam, amerre laknak. Lehet, hogy két év távlatából már nem kellene tartanom tőlük, de a félelem nagyon mélyen bennem van. Az intézetbe kerülésem évében, nem tudom, miért, felhívtam őket. Megbeszéltük, hogy két nap múlva találkozunk az utcán. Azután gondolkodtam rajta, hogy fehérbot nélkül nem tudok elmenni, ha meg viszem, akkor eleve lebukom. Meg fogják tudni, hogy hol vagyok. Féltem a következményektől. Amikor bent voltam a klinikán, a sógornőm kijelentett tőlük, mert megtalálta a személyi igazolványomat. Itt az intézetben is csak ideiglenesen vagyok bejelentve. A sógornőmék vették fel azt a pénzt is, amit a biztosítótól kaptam, azzal a meghatalmazással, amit a nyugdíjam felvételére adtam nekik. Mondanom sem kell, hogy egy fityinget sem láttam az egészből. Kín volt az életem abban az időben. Mind a mai napig felötlik bennem, hogy mi lesz, ha véletlenül találkoznánk. Félek, most is félek, valahol tudat alatt!

A VERCS-en kétszer végeztem el a három hónapos tanfolyamot, ami minden szempontból sokat jelentett. A pontírást és az olvasást nagyon keservesen tanultam meg, azt hiszem, még ma is rám férne egy kis tanulás. Amikor idekerültem, teljesen bezárkóztam, nem szóltam senkihez, nem foglalkoztam az emberekkel. Ha láttam, hogy valaki nem veszi észre az ajtót vagy más akadályt, annak természetesen segítettem. Szívesen kísértem át bárkit a Szövetségbe, de házon belül is aktív voltam. Ezt használta ki Kati, jó értelemben, hogy kirántson letargikus állapotomból. Mivel a “szép” időkben tevékeny ember voltam, örökké biztatott, és ezzel önbizalmat öntött belém. A folyamatos és változatos feladatok visszalöktek a régi kerékvágásomba.

Az itt eltöltött fél év alatt teljesen megváltoztam, szinte új ember lett belőlem. Meg kellett és meg is tudtam szokni az új állapotomat és ezzel egyidejűleg a mások nemlátásából adódó érzést is. Ma már elfogadom az embereket olyanoknak, amilyenek. A kevés kis látásommal látó embernek tartottam magam, és bíztam benne, hogy elleszek vele, majdcsak elvegetálok valahogy. Ha valaki át akart segíteni a zebrán, kikértem magamnak, mert azt még láttam, ha mellőlem elindultak a túloldalra. Ma már egyre jobban beletörődöm abba, hogy romlik a látásom, és abba is, hogy ez hová fog vezetni. Mindezt azonban nehéz elfogadni, hiszen sokszor eszembe jut, hogy korábban mi mindent meg tudtam csinálni. Éltetnek azok az emlékek, amik az utazásaim alkalmával beivódtak az emlékezetembe. Mennyire jó lenne, ha most is ott lehetnék, és tehetném mindazt, amit akkor.

Nagyon szerettem olvasni, nem számított az sem, hogy éjszaka volt. Kedveltem Szilvási és Berkesi könyveit. A hangos könyvtárat sűrűn látogatom, mert a több mint 2000 könyvből igazán lehet válogatni. Ma már azonban komótosabbnak látom a világot, ennek az is lehet az oka, hogy én is komótosabb lettem. Próbálok úgy élni, mint a nemlátó emberek. Át kell alakulnom az ő társadalmukhoz. A VERCS-en eltöltött első három hónap elteltével tudtam meg, hogy a Vakok Intézetének egyik szobájában megüresedett egy hely. Felmerült a lehetőség, hogy odaköltözöm, megpályáztam, de előtte elmentem az igazgatónőhöz, hogy elbeszélgessek vele. Azt az egy feltételt szabta, hogy legyen munkám, mire beköltözöm. Nem tűnt könnyen megoldhatónak a feladat, hiszen mit is tudnék én dolgozni? Többfelé érdeklődtem, de nem jött össze semmi.

Azután bementem a kefegyárba. A munkaügyön le sem ültettek, azt várták el tőlem, hogy így állva összerakjak egy Kinder-tojást! Nem merült fel senkiben sem, hogy talán normálisabb vagyok az elvártnál. A sikertelen kísérletem után azt javasolták, hogy menjek le a behúzóba. Úgy érzem, nem kezeltek emberként, és akkor kezdett bántani igazából a nemlátásom. Hatan kezdtek el “tanítani”, ahányan voltak, annyiféleképpen. A klinikán az egyik adjunktusnő azt mondta, ha azt akarom, hogy ne romoljon gyorsan a látásom, lépjek ki a gyárból, mert a sok por és a vegyszerek tönkreteszik a szememet. Sok-sok kudarc után, egyszer kora reggel jött az egyik bentlakó társam. Ő mondta, hogy a Vakok Világa című újságban megjelent egy hirdetés, amelyben médiafigyelőket keresnek. Sikerült is ott elhelyezkednem, “otthon” kell figyelemmel kísérnem a rádióban azt, elhangzik-e valamilyen híradás a megadott témákkal és szempontokkal kapcsolatosan. Nem fizetnek sokat, de mégis van munkám és így jövedelmem is.

Körülbelül egy hónapja az intézetben új szobába kerültem. Féltem a változástól és attól is, hogy ki tudunk-e jönni egymással az új szobatársakkal. Kár volt a nagy ijedségért, mert jól megvagyunk a háromszemélyes szobában. Most is mindenkinek segítek, aki nem képes valamilyen feladatot vagy cselekvést elvégezni. Úgy érzem, védett környezetbe kerültem. Szeretném, ha a nemlátó emberek is olyan gyorsan tudnának feladatokat megoldani, mint én. Sokszor zavar a lassúságuk, de erről nem tehetnek, nekem kell türelmesebbnek lennem velük. Azok a hosszú szünetek zavarnak, amik egy-egy cselekvéssort akasztanak meg náluk. Zsuzsi, az egyik szobatársam, sokat segített nekem is. Nem zavar senkit, ha a munkám miatt sokáig szól a rádióm, ha halkan is. Egyikünk számára sem könnyű az együtt lakás, de megértőek vagyunk, és ott segítünk egymásnak, ahol tudunk. Másképpen nem megy.

Tavaly László-nap alkalmával többen lent voltunk a teakonyhában, ott ismertem meg Gábort. Egész éjjel beszélgettünk, és sokáig csak ez a baráti kapcsolat volt köztünk. A nappali kiruccanásaink alkalmával ő a szem, este pedig én vagyok az, aki jobban lát. Mindkettőnk gyengénlátásának biztosan megvolt a maga szerepe a kapcsolatunk létrejöttében. Semmi látványos nem volt benne. Azt hallottam annak idején, hogy Gábor lába alatt talán egy kicsit inog a talaj, ezért gondoltam arra, hogy mellé állok. Hitet és célt adtam neki ezáltal, és tettem a dolgomat. Valószínűleg a látása miatt Gáborban van egy állandó idegfeszültség. Szüksége van egy megnyugtató emberre, akivel beszélgetni képes, és ez lennék én. A nagy korkülönbség egyikünket sem zavar. Úgy érzem, sohasem kapott szeretetet, és most kap, méghozzá tőlem. Biztos az, hogy ez jó neki, hiszen mellettem van, nem állt tovább.

Bensőségessé vált a kapcsolatunk, egyre jobban megszervezzük az életünket. Mindent megbeszélünk, közösen főzünk, és úgy érzem, ha kikerülhetnénk egy önálló lakásba, akkor is együtt maradnánk. Azt szeretném megadni Gábornak, amit én kaptam a szüleimtől, és amit ő nem kapott meg. Lehet, hogy ez anyáskodás? Mindegy, jól megvagyunk, és kiegészítjük egymást. A szülői szeretethez hasonlót kaptam Néveri Katitól is a VERCS-en. A hónom alá nyúltak, és hagyták, hogy szép lassan meginduljak a saját lábamon, a saját utamon. Törvényszerűen mentek a dolgok, azt és úgy tették, amit és ahogyan kellett!

Azt szeretném, hogy mindenkinek jobb legyen, akár lát, akár nem. Mindannyian emberek vagyunk, szeressük egymást!