Elvetélt ötlet 

Érces hangú kukorékolás adta hírül a pirkadat érkezését. Erre ébredt fel a falu újsütetű papja. A lefekvés előtti rutinszerű gyónás újraradírozta az arcát. A széles parasztágy melletti szekrényke tetejéről a vizeskancsóból pohár vizet töltött magának, kortyonként megitta, majd visszadőlt aludni.

A szobába jó reggelt köszöntve lépett be a fiatal házvezetőnő. Ébresztő Pista, ideje készülődni. Kivasaltam a kedvenc reverendádat, a szokott helyén találod. Tegnap estefelé kezében kosárral bekopogtatott, a mészáros kisebb fia. Az egész család tiszteletét is hátrahagyta.

— Mit hozott a szentem? — nyitotta száját szóra, a tisztelendő úr.

A kolbász, a tepertő és a szalonna hírül vétele után keresztet vetett.

— Istennek legyen hála érte! — és lábával nagy nehezen beletalált bundás papucsába.

Elégedetten állt fel a reggeliző asztal mellől is. Megint szép napunk lesz és amint elment a házvezető nő mögött, kezével megsimogatta feszes tomporát. Ne bomolj, Pista! — hangzott fel csiklandóan. Inkább gondolj a szószék magasára és törődj a nyájad helyes úton tartásával. Hát igen — vetett számot a realitással az egyházfi, a báránykáknak tudniuk kell a helyüket. A szószék magasa érintette rosszabbul, hiszen a napi lépcsőzések szép lassan megkoptatták az ízületeit. A térdre ereszkedés, a térdepelés és a belőle való felállás szentháromsága pedig egyre csak sanyargatta. Ezt mérte ki rám a jó isten — és átszellemült arccal keresztet vetett. Nagyot sóhajtott, és elindult igét hirdetni.

A szűcs lépett be a paplak ajtaján. Az ő szemét sem kerülhette el a szemrevaló házvezetőnő, de az isteni szembe szél ellenében csak legeltethette rajta.

— A falu nagytiszteletű lelki atyamesterének derékfájás ellen bekecset hoztam ajándéknak és melléje a csomagba tettem egy pár női bundás kesztyűt is — és szemével vizslatóan Zsuzsannára nézett.

— Jóságodat és figyelmességedet köszönjük az úr nevében, kedves szűcs uram — tette hozzá kifizető mosollyal az arcán.

Nem csak az ebédlőasztal lett eltakarítva, hanem a vacsorázó is. A konyhában a kredenc polcaira vándoroltak a lábasok, tányérok.

Szobájában aprólékosan készülődött, Zsuzsanna. Hosszasan belenézett a fésülködőtükörbe, majd bekopogtatott Pista ajtaján.

— Ki az? — hangzott a szokásos esti színjáték kezdő mondata.

— Egy még ártatlan bárányka keresi igaz útját — hangzott pajkos bégetéssel az ajtó mögül.

— Bátran lépj be kis jerkém, személyesen maga az úr vezetett ide hozzám.

A kis jerke széttáruló combjai fölött a bikaként öklelő Pista ábrázata sátáni pofájúvá torzult. Nyála vastagon csorgott Zsuzsanna édeni meztelenségére.

Már angyali arccal aludt szobájában a kacér teremtés, amikor a megszokott záróaktussal elbúcsúzott a naptól, a cölibátus terhét nyögő pap: napi bűneit meggyónta az úr színe előtt és bűnbocsánatot nyerve, kisimult arccal álomra hajtotta a fejét.

A faluból kigördülő bricskában útipoggyászával együtt utazott, Zsuzsanna. Sokadik alkalommal igyekezett a falu népe előtt megérdemeltnek tartott egyhetes pihenésére. Szeme és arca nem árult el különösebbet. Néha unottan a tájat nézte, de leginkább magában dudorászott. Nagyot döccenve megpihentek a kerekek. Felnézett, megérkeztek a kisváros fogadója elé. Szokása szerint itt csak egy napot időzött, majd megint kocsira szállt. A távoli falu szélső házán túl volt még egy legutolsó is. Bekopogtatott az ajtón.

— Már vártalak — fogadta a szemét ide-oda kapkodó nő.

A vendéget a rozoga székre mutatva hellyel kínálta és szótlanul bevárták az éjszakát.

— Menj be a szobába és feküdj fel a lócára — mondta érzéketlen hangon, addig felteszem a vizet forrni.

Amikor reggel a viskó ajtaján kitámolygott, Zsuzsanna, feje fölött egy szárnyas angyalka távozott az ég felé. A falu szélén szekér várt rá. Útban hazafelé pár napra megpihent a fogadóban.

A falusi paplak ebédlőjében azóta számtalanszor lecserélődött a fali naptár. Az ágyból jóformán csak dolga végzésére kelt ki, a viaszarcúvá aszalódott Pista. Korához képest az ő egykor kiválasztott báránykája is megszakadva, apácaként ténfergett az akolban. A tisztelendő úr számolatlanul hányta magára a keresztet, készülődve a halaszthatatlan útra, a megméretődésre. Lomhán meglódult isten házának nagy harangja, de a mozdulatlanságra kárhoztatott lélekharang nem tudta hova tenni iparkodását.

A hatalmas boltíves, fényességes kapu elé megérkezvén a bejelentkező csengettyűt gyors egymásutánban megrángatta, Pista pap. Szorongva várakozott. Halkan nyílt a személyzeti kapu kémlelőablaka és kinézett rajta a szolgálattevő, Péter.

— Hogyan hívnak, isten gyermeke? — és noteszébe feljegyezve a nevet becsukta a kémlelőnyílást, hogy utánanézhessen a lajstromban.

Hosszú időbe telt, mire a nyolc kötetnyi irodalmat végigbogarászta. Homlokán a bőr redőkbe szaladt. Csak ült, meg sem moccant. Erős kétkedés fogta el, hogy ez az ő ügye-e. Hosszas merengést követően felállt és nagyot sóhajtva elindult, de nem a személyzeti bejáró felé, hanem az udvar mélyébe.

Telt-múlt az idő. Egyre hitehagyottabbá vált, Pista pap. Térde meg-megroggyant. Nyelvével szája szélét nyalogatta. Megdöbbenésére nem a személyzeti ajtó tárult fel, hanem egyenesen a boltíves nagykapu: az üressé váló keretben emberarcú ember képében megjelent, a fényességes úristen. Vállán, fején nyolc szárnyas angyalocska.

A látványtól akarata ellenére is térdre rogyott, Pista pap. Szeme elkerekedett.

— Kedves angyalaim — szólalt meg éteri hangján, az úr isten. A földi világból érkezett ide, Pista pap, bebocsájtásért esdekel. Ha valamelyikőtök megengesztelődött volna iránta, kürtszóval szálljon vissza a kapun belülre — mind a nyolcan a helyükön maradtak.