Elvetélt ötlet

Érces hangú kukorékolás adta hírül a pirkadat érkezését. Erre ébredt fel a falu gyökeret vert papja. A lefekvés előtti rutinszerű gyónás megtette a hatását: arca kisimult. A parasztágy melletti szekrényke tetején lévő vizeskancsóból pohár vizet töltött magának, kortyonként megitta, majd visszadőlt aludni.

A szobába „jó reggelt” köszöntve lépett be a fiatal házvezetőnő.

– Ébresztő, Pista, ideje készülődni! Kivasaltam a kedvenc reverendádat, a szokott helyén találod. Tegnap estefelé kezében kosárral bekopogtatott a mészáros kisebb fia, az egész család tiszteletét is hátrahagyva.

– Mit hozott a szentem? – nyitotta száját szóra a tisztelendő úr. A kolbász, a tepertő és a szalonna hírül vétele után keresztet vetett.

– Istennek legyen hála érte! – mondta, és lábával nagy nehezen beletalált a papucsába.

Elégedett volt az étkezőasztal mellett is. Megint szép napunk lesz – gondolta, és amint elment a házvezetőnő mellett, kezével megsimogatta a nő feszes tomporát.

– Ne bomolj, Pista! – hangzott fel csiklandóan. – Inkább gondolj a szószék magasságára, és törődj a nyájad helyes úton tartásával!

Hát igen – vetett számot a realitással az egyházfi –, a báránykáknak tudniuk kell a helyüket.

A szószék magassága érintette rosszabbul a papot, hiszen a napi lépcsőzések szép lassan megkoptatták az ízületeit. A térdre ereszkedés, a térdepelés és a felállás szentháromsága pedig egyre csak sanyargatta. Ezt mérte ki rám a jó Isten – és átszellemült arccal keresztet vetett. Nagyot sóhajtott, és elindult igét hirdetni.

A szűcs lépett be a paplak ajtaján. Az ő tekintetét sem kerülhette el a gusztusos házvezetőnő, de az isteni szél ellenében csak legeltethette rajta a szemét.

– A falu nagytiszteletű lelki atyamesterének derékfájás ellen bekecset hoztam ajándéknak, és mellé a csomagba tettem egy pár női bundás kesztyűt is – mondta, és tekintetét Zsuzsannán felejtette.

– Jóságodat és figyelmességedet köszönjük az Úr nevében, kedves szűcs uram – tette hozzá kifizető mosollyal az arcán a házvezetőnő.

Szobájában aprólékosan készülődött Zsuzsanna. Hosszasan belenézett a fésülködőtükörbe, majd bekopogtatott Pista ajtaján.

— Ki az? — hangzott a szokásos esti színjáték kezdő mondata.

— Egy még ártatlan bárányka keresi igaz útját — mondta pajkos bégetéssel nyomatékosítva az ajtó mögül.

— Bátran lépj be, kis jerkém, személyesen maga az Úr vezetett ide hozzám.

A kis jerke széttáruló combjai fölött a bikaként öklelő Pista ábrázata sátáni pofájúvá torzult. Nyála vastagon csorgott Zsuzsanna édeni meztelenségére. Már angyali arccal aludt szobájában a kacér teremtés, amikor a megszokott záróaktussal elbúcsúzott a naptól a cölibátus terhét nyögő pap: napi bűneit meggyónta, és bűnbocsánatot nyerve, kisimult arccal álomra hajtotta a fejét.

A faluból kigördülő bricskában útipoggyászával együtt utazott Zsuzsanna. Sokadik alkalommal igyekezett a falu népe előtt megérdemeltnek tartott, egyhetes pihenésnek mondott útjára. Szeme és arca nem árult el különösebbet. Néha unottan a tájat nézte, de leginkább magában dudorászott. Nagyot döccenve megpihentek a kerekek. Felnézett: megérkeztek a kisváros fogadója elé. Szokása szerint itt csak egy napot időzött, majd megint kocsira szállt. A távoli falu szélső házán túl volt még egy legutolsó is. Bekopogtatott az ajtón.

— Már vártalak — fogadta a szemét ide-oda kapkodó nő. A vendéget a rozoga székre mutatva hellyel kínálta, és szótlanul bevárták az éjszakát.

— Menj be a szobába, és feküdj fel a lócára — mondta érzéketlen hangon —, addig felteszem a vizet forrni.

Amikor reggel a viskó ajtaján kitámolygott Zsuzsanna, feje fölött egy szárnyas angyalka távozott az ég felé. A falu szélén szekér várt rá. Útban hazafelé pár napra megpihent a fogadóban.

A falusi paplak ebédlőjében azóta számtalanszor lecserélődött a fali naptár. Az ágyból jóformán csak dolga végzésére kelt ki a viaszarcúvá aszalódott Pista. Korához képest az ő egykor kiválasztott báránykája is megszakadva, apácaként ténfergett az akolban. A tisztelendő úr számolatlanul hányta magára a keresztet, készülődve a halaszthatatlan útra, a megmérettetésre. Lomhán meglódult Isten házának nagy harangja, de a mozdulatlanságra kárhoztatott lélekharang nem tudta hova tenni iparkodását.

A hatalmas, boltíves, fényességes kapu elé megérkezvén a bejelentkező csengettyűt gyors egymás utánban megrángatta Pista. Szorongva várakozott. Halkan nyílt a személyzeti kapu kémlelőablaka, és kinézett rajta a szolgálattevő, Péter.

— Hogyan hívnak, Isten gyermeke? — kérdezte, majd noteszébe feljegyezve a nevet, becsukta a kis ablakot, hogy utánanézhessen a lajstromban.

Hosszú időbe telt, mire a nyolc kötetnyi irodalmat végigbogarászta. Homlokán a bőr redőkbe szaladt. Csak ült, meg sem moccant. Erős kétkedés fogta el, hogy ez az ő ügye-e. Hosszas merengést követően felállt, és nagyot sóhajtva elindult, de nem a személyzeti bejáró felé, hanem az udvar mélyébe.

Telt-múlt az idő. Egyre hitehagyottabbá vált Pista. Térde meg-megroggyant. Nyelvével kiszáradt szája szélét nyalogatta. Megdöbbenésére nem a személyzeti ajtó tárult fel, hanem egyenesen a boltíves nagykapu: az üressé váló keretben emberarcú képben megjelent a fényességes Úristen. Vállán, fején nyolc szárnyas angyalocska. A látványtól akarata ellenére is térdre rogyott Pista. Szeme elkerekedett.

— Kedves angyalaim — szólalt meg éteri hangján az Úristen. — A földi világból érkezett ide Pista pap, bebocsátásért esdekel. Ha valamelyikőtök megengesztelődött volna iránta, kürtszóval szálljon vissza a kapun belülre.

Mindannyian a helyükön maradtak.