Első közlekedésünk — Kicsivel könnyebb...

Némi szusszanás után átmentünk szüleimhez — egy emeleten laktunk. Apukám vírusos megfázással, nagybetegen az ágyat nyomta — pedig szüleim tíz nappal azelőtt még kint voltak nálunk, Csepelen. Ott, a buszvégállomás közelében apukám talált egy kampós végű mosógép-kifolyócsövet, és ezzel az alkalmi játékszerrel kiadósat huzakodtak Kicsivel a Vakvezető Kutyakiképző Iskola gyepén. Nagyon jól érezték magukat.

(Apai nagyapámat sajnos nem ismertem: vadőr volt a II. világháború előtt. Éber és mindig tettre kész magyar vizsla segítette erdőn-mezőn a munkájában. Tomi élt-halt gazdája fiáért is, így apukámnak is szép emlékei voltak a kutyáról.)

Kicsi: a szétnyitott ágy széléhez léptem, és mélyen bedugtam orromat az ott fekvő, ismerős szagú emberhez, majd letelepedtem az ágy végébe, a szőnyegre. Gazdám a mamájával beszélgetett. A szemem csukva tartottam, de éberen figyeltem rájuk. Egyszer csak mit hallok ki a beszédből: “… kicsivel …”. Felkaptam a fejem, és rájuk néztem. Elnevették magukat, és magyarázták: nem a te nevedről volt szó!

Öreg este volt. Nyugodtan ágyba bújhattam volna — már volt lent pisilni a kutya —, de mégse tettem. Hét éve veszítettem el a tényleges, használható látásomat, és két éve már fényt sem látok. Gyakran jártam a várost, ha volt kivel. Egyik barátnőm imádott kirándulni, és mivel én is, ezért sokszor került erdő és mező változatos talaja a lábam alá. De egyedül alig merészkedtem el hazulról. Szerettem volna újra olyan könnyedén és tempósan közlekedni egyedül, mint amikor még láttam. Most végre itt a remek alkalom, megtehetem. (A kéthetes átadó tanfolyamon úgy tanítják az utcai közlekedést, hogy a kutya oktatója folyamatosan mondja a látássérültnek, hogy épp milyen utasítást adjon a vakvezető kutyának, tehát: önálló közlekedésről szó sem lehet.)

Kicsi: Összegömbölyödve feküdtem újdonsült vackomban. Épp átbillentem volna álomország határán, mikor hallom: Gyere ide, Kicsi! Már pattantam is. Előbb azonban szokásomhoz híven nyújtóztam egy kiadósat, hogy minden porcikámat megmozgassam — ezt elhagyni lehetetlen. Körbesétáljuk a lakótelepet — mondta a gazdám, és már vette is le az előszobafogasról a szerkómat. Aközben már vigyázzban álltam a bal lába mellett. Amikor fejem elé tartotta a hámot, örömömben szinte beleugrottam a munkaruhába, és erőteljesen megcsóváltam a farkam, mert menni legalább annyira szeretek, mint enni. Aztán már csak a hám és a póráz kapcsos végének kellett beakadni a helyére, és máris menetkészen álltam az ajtó előtt.

Kiértünk az utcára. Aki ismeri az Árpád hídfői lakótelepet, az képben van, de a többiekkel is nemsokára megismertetjük a helyszínt. Az utcán jobb felé, az Árpád híd irányába indultunk el. Kicsi a bal lábam mellett haladt.

Kicsi: Jól mondta Laci, csak azt felejtette el közölni, hogy miért épp a bal lába mellett? Hát mert ha jobbkezes a leendő gazda, akkor a nebuló kutyát arra tanítják, hogy a “lábhoz!” vezényszóra a bal lábhoz igazodjon. Eleinte persze én sem tudtam, hogy mit kell tennem. Oktatóm azonban folyamatosan biztatott, és közben a pórázzal a bal lába felé terelt.

Üzletek hosszú sora húzódott jobbra tőlünk. Balról a Váci út esti forgalma dübörgött. Kényelmes tempóban haladtunk a járdán. Tudtam, hamarosan “elfogynak” mellőlem a házak. Ezt nem csak megéreztem, de meg is hallottam. Innentől enyhén átlósan kellett tovább haladnunk jobbra, hogy az utunkat nemsokára keresztező mellékutca megfelelő helyén kelhessünk át. Máskülönben túloldalt egy méretes beton virágtartó akasztotta volna meg lépteinket. Mivel “srégen” irányszó nem létezik a vakvezető kutya tudatában, ezért irányváltásom kényszerítette oldalvást. Izgatottan vártam a járda végét.

Kicsi: Csak azt nem értettem: miért izgul annyira? Hiszen tisztában volt azzal, hogy minden szintkülönbséget megállással jelzek. Hogyan tanítottak meg rá? Akadály- és forgalommentes járdán gyakoroltunk az oktatómmal. Elértünk a gyalogút végére, én meg mit sem sejtve leléptem az úttestre. Abban a szempillanatban botlást mímelt — később persze rájöttem, hogy trükközött, de akkor nagyon megijedtem, hogy baja eshet. Eleinte nem értettem, hogy tulajdonképpen miről is van szó, mert olyan kicsit kellett lelépni a járdáról, hogy arra még egy kölyökmacska is baj nélkül képes lett volna, pedig annak jóval rövidebb a lába, mint az emberé. Amikor megértettem, hogy megállással kell jeleznem a legkisebb szintbeli különbséget is, akkor nem csak a dicséretért és a jutalomfalatért álltam meg, hanem azért is, nehogy egy túl jól sikerült műbotlás után eltanyázzon az oktatóm.

Hosszasan szobroztam a járda végén. Kicsi toporogva várta, hogy továbbindulhasson, de a főútvonal zajától nem hallhattam, hogy kanyarodik-e autó a mellékutcába. — Csak nem éjszakázom a sarkon! — ötlött fel bennem úgy öt perc múltán, ezért vízszintesen előrenyújtottam fehér botomat, és: Tovább, előre! Mielőtt elérhettem volna a túloldali járdát, a kutya újabb megállással jelezte annak ottlétét. Nyílegyenesen kellett továbbhaladnunk. Jobboldalt fű és kőlapok szegélyezték a járdát; a határvonalat botom gombszemével figyeltem. Szükség volt némi pásztázásra is, mert a füves rész végén ívesen jobbra kellett kanyarodnunk, azt pedig időben jeleznem kellett a “Jobbra!” vezényszóval. Nagymértékben segítette a tájékozódást az előttem keresztben húzódó Árpád hídra igyekvő gépjárműforgalom lüktető zaja. Sikeresen oldottuk meg a feladatot, ám hamarosan újabb nehézség várt ránk: a széles járda nemsokára kétfelé ágazik, és nekünk a bal felé menő szakaszra kell rátérnünk. De mikor mondjam Kicsinek, hogy balra! Az erős forgalom ebben is segített: még időben jófelé irányítottam lépteinket. Hamarosan megéreztem a buszmegállóban szótlanul várakozó utasokat, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. A híd járdája veszélytelen terep. Könnyű rajta haladni, csupán annyit kell tudni: hol is tartunk éppen. Az első támpontom az Esztergomi út volt, jobbról tisztán hallottam a mélyben suhanó kocsikat. Szívem mindeközben hevesen kalimpált. A következő, helymeghatározásra alkalmas pont a híd alatt áthúzódó Népfürdő utca forgalma lesz, majd a buszmegálló, ha éppen várakozik ott valaki. A hídon robogó 1-es villamos süvítését is érdemes volt figyelnem, mert a megállóhoz közeledve lassít, és ez kiválóan hallható. Elérkeztünk ahhoz a helyhez, amit így, első utunkon a legveszélyesebbnek tartottam: a hídról a Dagály strand és a Népfürdő utca felé kanyarodó sávhoz. Hogy miért ódzkodtam ettől annyira? A szituáció ugyanaz, mint az előző átkelésnél, csakhogy itt már alig pár méterre mellettem robogtak el óránként 100-120 kilométerrel az autók, három sávban! Namármost, ugyan ki hallja meg ebben a folyamatos surrogásban, hogy a háta mögött lassít egy autó, és persze tempósan, megállás nélkül — be akar kanyarodni előtte? Más lehetőségem nem maradt: kissé balra és előre tartottam a botot, és lesz, ami lesz alapon leléptünk az úttestre. Alig pár méter volt a táv, de azalatt alaposan leizzadtam. A túloldalon jobbra fordultunk a járdán, és elsétáltunk a Népfürdő utca és a Dagály utca lámpás kereszteződéséig. Itt meg az volt a gubanc, hogy a Népfürdő utcában ellentétes irányban haladó járművek nem egyazon időpontban kapnak zöld, illetve piros jelzést, és a váratlanul kanyarodó autók is alaposan összezavartak.

Kicsi: Éves vakvezető kutya pályafutásom alatt gyakran hallottam: ezek a csodálatra méltó kutyák sok embernél okosabbak. Ha már szóba hozta Laci a jelzőlámpát, akkor pár szót arról, hogyan látjuk ezt mi, a kollégáimmal. Színeket érzékelünk, de nem annyit, mint az ember. Nekünk csak kétféle színcsap van a szemünkben, míg az embereknek három. Az első típusú színes tévéken (mint ezt valahol fél füllel hallottam) három gombbal lehetett beállítani a színarányokat. Mit is akarok mindebből kihozni? Nem elég megbízható a színlátásunk, ráadásul mi a jelzéseinkkel csak segítjük a gazdánkat: a döntés az ő felelőssége. Ezért fogalmam sem volt róla, hogy mi az a “pislogó” oszlop ott a túloldalon.

Valahogy mégiscsak sikerült kisakkoznom az átkelés idejét. Mire befordultunk a Dagály utcába, már folyt rólam a veríték. A hátralévő út viszonylag sima ügy volt. Előbb egy ritka forgalmú utcán, majd egy vasúti cikcakkon haladtunk át. Különösebb gond nélkül tértünk át a Dagály utca túloldalára, és probléma nélkül eljutottunk a házsor mögé. A megfelelő kapualj megtalálása viszont nem volt egyszerű feladat. Miért? A bejárók tőlem balra voltak, tehát fehér botom nem segíthetett. A “kék” ház közel két méterre volt tőlem, ezért nem hallhattam meg azt a helyet, ahonnan a mi, “piros” házunk egy kis beugróval folytatódik. Nem volt más lehetőségem: Kicsi orra előtt balra piszkáltam a botommal, hogy megérezzem vele a kapualjhoz vezető aszfaltcsíkot.

Szellemileg alaposan lestrapált ez az alig kilométeres első utunk, de mindezt viszont feledtette a felemelő tudat: egyedül és bajmentesen tettem meg.

Kicsi: Látszott újdonsült gazdámon, és éreztem is, hogy baromira izgul út közben. Csak azt nem értettem — pláne, hogy ilyen egyszerű volt az út —, hogy ugyan miért.