Első kötetem története 4. — Kicsivel könnyebb...

Éva tartotta a szavát. Év vége volt, vagy talán az újév első napjait is elhagytuk már? Mindegy, úgysem az a lényeg. Felvonyított a kaputelefon, és Kicsi vad ugatásba kezdett. Éva hatalmas pulykacsontokat hozott szatyrában: Süsü persze hamarosan kiszimatolta az ínyencséget. Intenzíven lengette farkát, és szinte az érkező nyakába mászott örömében. Mire helyet foglaltunk a szobában, a konyhából már hangos csontropogtatás hallatszott.

— Elolvastam az egészet — kezdett bele Éva. — Nem volt kis munka. Értékes anyagnak tartom. Sok olyasmi van benne a nem látásról, ami az újdonság erejével hatott rám. Azt hiszem, ebből a temérdek beszélgetésből egy egész jó könyvet össze lehet hozni. Igaz, lesz vele munkám.

Repesett a szívem. De még jobban akkor, amikor Éva sejtetni engedte, hogy megpróbálja beajánlani a könyv ötletét egykori munkaadójának.

A királyi rádió egyik reggeli riportjából értesültem arról, hogy filmet forgatnak a fővárosban. Az alkotás címe: Vak vagányok. Mivel nem az elejétől hallottam, nem tudtam meg, hogy hol veszik fel a filmet. Ha nem is azonnal, de megtudakoltam — akkor éppen a vakok iskolájában dolgoztak. Na, az nincs is olyan messze tőlünk! Gyerünk be a suliba, hátha segítségemre lehetnek a filmesek! Várakoznom kellett az első emeleti folyosón, de végül sikerült találkoznom a rendezővel. Péterrel abban maradtunk, hogy kinyomtatom és beviszem neki néhány beszélgetés szövegét (a film több, nem látó szereplőjéről volt anyagom). A vége az lett, hogy leültem beszélgetni a film többi, nem látó szereplőjével is — ezzel hetvenhétre nőtt beszélgetéseim száma.

Évával érkeztünk Anikóhoz, a Háttér Kiadó vezetőjéhez. Örömmel meséltem el friss filmes kapcsolatomat.

— Támogatom a könyv ötletét, mert bízom Éva szakértelmében — mondta Anikó. — A kötet kiadását nem tudom megfinanszírozni, de ha elő tudja teremteni a pénzt, rajtunk nem múlik.

Elhűlt bennem a vér, amikor megtudtam a hozzávetőleges összeget. Róbert bácsi nevű rokonom nincs, cégek vezetőivel nem állok kapcsolatban, és a postás is csak havonta egyszer csenget be hozzám a nyugdíjjal. De ha csak az a francos pénz az egyetlen akadály, azt még a föld alól is előteremtem — gondoltam.

— Rendben van — feleltem elszántan. Megszerzem a hozzá valót!

Kicsi: Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen tortúra vár rám Laci fanatizmusa miatt. Alig pislogtam ki szememből az éjszaka álmát, máris rám csatolta a hámot. Négy álló hétig strabancoltunk a városban, száz cég ajtaja előtt álltunk meg bebocsátásra várva. A Nyugati tértől egészen a Gyöngyösi utcáig bejártuk a Váci út mindkét oldalát. Bebarangoltuk a pesti belváros kutyapisis utcáit, és jártunk Buda jó néhány kerületében is. Nem egy alkalommal mondta gazdám:

— Erre még sosem jártam, Süsüke!

Kiismertem a földből gomba módjára kinövő irodaházak folyosólabirintusait — nem volt szükségem Ariadné fonalára sem. Reggel nyolc órától nemegyszer kora délutánig koptattuk Lacival a pesti aszfaltot. Még csak tavasz volt, de piszkosul pörkölt a nap. Ám nem volt mese: mennem kellett, és én mentem is. A nagy hajtás eredményeként többször is előfordult, hogy este már annyi erőm se volt, hogy a tálamba tett eledel után nyúljak. A sok-sok fáradozásért némileg kárpótolt, hogy az irodákban a hölgyek megcirógatták a fejemet, és még szépnek is neveztek. Ezek a gyönyörű, aranyos teremtések még vízzel is megkínáltak: nagyon jólesett. Gazdám meg csak mondta és mondta a magáét a “marketingeseknek” vagy épp a “piárosoknak”. Egyre-másra győzködte őket, hogy támogassák anyagilag a könyvet. Szerintem az ő szája sokkal jobban kiszáradt a sok beszédtől, mint az enyém a melegtől. A négyhetes, körömkoptató ámokfutás végén aztán azt mondta Laci:

— Ha ez a sok kajtatás kevésnek bizonyul, akkor sajnálom.

Bólogattam ugyan, de tudtam, hogy még nincs minden veszve: közös ügyünkben gazdám nemcsak talpalt, de sok hagyományos és elektronikus levelet is postázott…

Le a kalappal Süsü ügyessége és munkabírása előtt! Eleinte rosszul tájékozódott az irodaházakban, de hamar kiismerte a közlekedőfolyosók rendszerét, és már könnyen be tudta azonosítani a szokásostól eltérő kinézetű irodaajtókat is. Nélküle teljesen értelmetlen lett volna a pénz utáni futkosás: nem is ment volna. Végül is két főszponzora lett a könyvnek. Egyikükkel, a XIII. kerület polgármesterével, Józseffel találkoztam is szponzorkereső utamon. A lakáskérelmezők idejéből csippentett le nekem tíz percet. Kurtára fogtam mondandómat (írásos anyagot természetesen mindenhova vittem magammal). Már az elköszönésnél tartottunk, amikor a magam hitvallása alapján a következőt mondtam:

— A nem látásnak van néhány előnye, meg persze számos hátránya is. De én csak a pozitívumát nézem: a sötét oldalára nem vagyok kíváncsi (azt amúgy is ismerem). Ha valamit nagyon akar az ember, és van hozzá hite (na meg egy kis szerencséje), akkor az sikerülni fog. Nekem a nem látásom ad erőt ahhoz, hogy ne adjam fel a mostani tervemet. Ha látó ember lennék, képtelen lennék erre a küzdelemre. — Ezeket a mondatokat nem propagandaszövegnek szántam. Nem is azok.

Az egész nyár azzal telt el, hogy újra és újra összeadtam a befolydogáló összegeket, és telefonon érdeklődtem a választ halogató cégeknél. Idegőrlő heteket, hónapokat éltem át. A könyvszerkesztő munka csak akkor válik időszerűvé — közölte velem a kiadó vezetője —, ha a szükséges összeg befolyik a kiadó bankszámlájára. Én pedig nagyon szerettem volna, hogy a karácsonyi ajándékvásárlás kezdetén már kapható legyen a kötet.

Még a nyár legelején látogattunk el Kicsivel a film budai forgatásának helyszínére. Egyszer már voltam statiszta: az MTK pályán kellett tömeget alkotnom több száz férfiember társaságában. Most azonban Süsüre várt a munka: a jövőjéről álmodó kisfiú álomképében kellett szerepelnie. Egyenletes tempóban vezette a kisfiút a lejtős járdán. Mindössze kétszer kellett felvenni a jelenetet, és már készen is voltunk. A gázsira persze nem tartottunk igényt (a mai napig nem is tudom, hogy mennyi lett volna). A film végére tervezett jelenet végül is nem került be az alkotásba.

Augusztus végére a napnál is világosabbá vált előttem, hogy összegyűlik a könyvkiadáshoz szükséges összeg. Éva hozzálátott a szerkesztéshez, én meg a könyvbemutató szervezéséhez. Helyszínnek a Dagály utcai könyvtárat szemeltem ki — annak vezetője, Kati készségesen felvállalta a feladatot. A kerületi önkormányzat sajtófőnöke szakmai segítséget ígért. Mindkét fronton öles léptekkel haladt a munka.

Mindenképpen jelen szerettem volna lenni a könyv világra jövetelénél. és a kiadó ebben is segített. Elmaradhatatlan négylábú társammal léptünk be a nyomda épületébe. A kiadó műszaki vezetője kalauzolt végig a különböző nyomdai fázisokon. — Épp a fekete lapon fehér betűk oldalt nyomja a gép — mondta. Kezembe kaptam az egyik lapot, és elszorult a szívem. Már születik az egykor álmodott terv! Az “újszülöttet” két héttel később vehettem kezembe, amikor a könyvbemutatóra és a magamnak szánt példányokért mentem. Mivel a csomagok szállításában nem kellett tevőlegesen részt venni, a nyomda ajtaja előtt várakoztam. Szemerkélt az őszi eső — nemkülönben a könnyem. Tartós meghatódásra azonban nem volt idő. Értesítenem kellett a meghívandókat, egyeztetnem az egyéb, előkészítő folyamatokat. A végére teljesen elkészültem fizikai és szellemi erőmmel is. Még azt sem mondhatom, hogy holtfáradt lettem volna — azon már rég túl voltam akkor. De a siker mindenért kárpótolt!

Elérkezett a sajtóbemutató napja. Az ilyenkor elvárható drukkal léptem be Kicsivel a könyvtár ajtaján. A könyvtár dolgozói minden szükségeset előkészítettek — azóta is hálás vagyok nekik. Katival túl voltunk már az utolsó egyeztetéseken is: jöhetnek a vendégek! Jöttek is — mégpedig annyian, hogy az olvasóba összehordott száz szék kevésnek bizonyult. Nemcsak a terem levegője zsongott, de a fejem is. Kicsi eközben szabadon lófrált az egybegyűltek között, a süteményekkel teli asztalok körül — természetesen most is beérte a szimatolással. Sajnos Éva nem tudott eljönni, mert aznap reggel újra kórházba került.

Még javában beszéltem, amikor a közelemben lévő segítőm, Hajnalka odasúgta:

— A nem látó kisfiú előrejött az asztalhoz, és félhangosan olvassa a Braille-könyvet!

Pontot tettem a mondat végére, és megkértem az első osztályos Áront, hogy hangosan olvasson tovább a könyvből. Kapva kapott az alkalmon, és bár az utolsó sorokban helyet foglaló emberek nemigen hallhatták, mégis mindenki feszülten figyelt rá.

Az első sorban Csaba (ő a kétgyermekes apuka) karján ott ült a babája: a város másik végéből jöttek el. A még csúszómászó korszakában lévő kisfiú addig izgett-mozgott, amíg papája le nem tette a földre. A baba meg milyen? Ha teheti, útnak indul. Csaba füllel követte a kalandozó útjára indult csöppséget, és amikor úgy érezte, hogy messze van már az a messze, lépett hármat-négyet, és visszavitte a gyereket az első sorhoz. Minden korosztályból felkértem valakit a könyv szereplői közül, hogy mondjon néhány mondatot. Az idősebb korosztályt Elemér képviselte. Röviden összefoglaltam élete első tíz évét, majd átadtam neki a szót. A hatvanadik évén jóval túl járó férfi felállt helyéről, és beszéd helyett hangosan elsírta magát. Csak sírt és sírt, a könnyei sehogy sem akartak elapadni. Nem gondoltam, hogy még manapság is így megrázza Elemért, ha visszaemlékszik a kezében több mint fél évszázada felrobbant gránátra.

Ez a három kis közjáték minden beszédnél jobb bepillantást engedett a jelenlévőknek a mi sokszínű világunkra. Véget ért a bemutató. Elsőnek a legnagyobb támogatónk, a Fővárosi Önkormányzat kisebbségi, emberi jogi és vallásügyi bizottságának elnöke, Árpád lépett oda hozzám. Hangján éreztem, hogy meghatódott, de akkor még nem tudtam, hogy többször is törölgette a szemét az ünnepély alatt. Végtelenül jólesett, amikor azt mondta: Ilyen emberi közösségben ritkán voltam még!

Kicsi eközben minden tőle telhetőt megtett azért, hogy magára vonja a vendégek figyelmét. A bemutató hivatalos része alatt sorra járta a széksorokat, orrát odanyomta a széken ülőkhöz, majd amikor rájött, hogy az illető rendes ember, továbbállt egy házzal. Egy-egy ilyen köre után a közelembe jött, és oldalára dőlt, hogy kipihenje fáradalmait. Aztán újra felpattant, és fordított irányban ismét körbejárta a termet. Az asztalon lévő süteményekből továbbra sem vett, de amikor az ünnepség végén az egybegyűltek megkóstolták a pogácsákat, őt még száz traktorral se vontathattuk volna el az asztal mellől. Esengő szemekkel nézett mindenkire: újra és újra előadta az “Etióp kutya” című egyszemélyes produkcióját (bohózatát). Nagy közönségsikert aratott vele — meg úgy egy kilónyi pogácsát.