Első kötetem története 2. — Kicsivel könnyebb...

Kati kalauzolt el a Vakok Állami Intézetébe, és beajánlott néhány ott lakónak. Hallottam már az intézetről: senki sem tartja álmai netovábbjának. Én sem repesnék az örömtől, ha ott kéne laknom, de ha arra gondolok, hogy mi lenne különben velük … szóval, jobb így, mintha nem lenne. Mindegyik előre eltervezett beszélgetésen túl voltam már, amikor felhívták a figyelmemet egy lányra. A beszélgetés előtt figyelmeztettek:

— Betegesen tart a kutyáktól!

Kicsitől nincs mit félnie — gondoltam. Emberek között olyan ő, hogy akár kenyérre is lehetne kenni.

Nyílt az ajtó. Egy vakvezető kutya is van benn! — figyelmeztették az érkezőt kísérői. Páni félelem lett úrrá rajta. Halkan, de hisztérikusan tiltakozni kezdett: nem akart belépni a szobába. Tíz percbe is beletelt, mire nagy nehezen be tudtuk könyörögni (Süsüt elvezették az egyik sarokba). Visszaültem a heverőre, ő pedig szorosan mellém telepedett, és a biztonság kedvéért mindkét lábát feltette a díványra. Ekkor a többiek elengedték a kutya pórázát. Kicsi az ágy elé ballagott, és nagy huppanással lefeküdt — a lány pedig úgy remegett, mint a kocsonya. Beszélgetés közben reszkető hangon rendszeresen megkérdezte, hogy mit csinál a kutya.

— A fogát feni — felelték kajánul a többiek —, hogy mihamarabb lakmározhasson belőled!

A lány összerezzent, és még kisebbre töpörödött. A beszélgetés sodrában aztán szép lassan megfeledkezett az orra előtt békésen szundikáló fenevadról, és apránként feloldódott. Az ő élete se volt éppen habos torta. A szülei valami álságos ürüggyel kölcsönkérték összekuporgatott pénzét — sose látta viszont, pedig azt a Kefegyárban sem adják ingyen. Az elbeszélés eléggé szaggatott volt, és az egyik ilyen szünetben arra figyeltem fel, mintha valaki olykor belesutyorogna a fülembe?! Miről is van szó? Hát az én beszélgetőpartneremnek volt ez a különös szokása. Mi tagadás, nagyon zavart, de nem akartam megbántani, így hát nem szóltam. Mire a végére értünk, már teljesen megfeledkezett a halk szuszogással szundikáló Kicsiről. Talpra akart szökkenni, mire jóakaratúan figyelmeztették a többiek: — Nehogy rálépj a kutya farkára! Mintha villám sújtott volna a mozdulóba. Újra visszaköltözött bele a páni félelem.

— Vigyétek innen, vigyétek innen! — hajtogatta, miközben a többiek már szorgosan simogatták az ágy előtt ébredező Kicsit.

Csak hosszú percek múlva mert lekászálódni az ágyról. Zihálva állt a szoba közepén. Nagyon is mehetnékje volt, de nem hagytuk. Addig-addig győzködtük, amíg le nem guggolt a kutya közelében — a kezét azonban sehogyan sem tudtuk Kicsi felé terelni. Tovább unszoltuk. Valahogy összeszedett annyi bátorságot, hogy remegő kézzel az előtte heverő kutya felé nyúljon — és megsimogatta! Aztán felállt, arrébb ment, újra megállt. El se akarta hinni, hogy ilyen vakmerő lehetett! (Négy évvel később újra ott jártunk. Bár a lány azóta is eszelősen fél a kutyáktól, a velem a szobába lépő Kicsihez azonnal odasietett, és az ott eltöltött két óra alatt a kutyát babusgatta: simogatta, etetgette, egyfolytában beszélt hozzá, és nevetett!)

Kati ajánlott be az idősek otthonába is. Két, a nyolcvanadik életévéhez közelítő hölgyet különösen megkedveltem — és mintha rájuk is serkentőleg hatott volna a beszélgetés. Közvetlenek voltak; szinte barátjuknak tekintettek. Leginkább az tűnt fel nekem, hogy milyen lényegre törően fogalmaznak. Érződött rajtuk a bölcsesség: már birtokában voltak mindannak a tapasztalatnak, amit meg lehet szerezni az életben. Nem sajnálkoztak állapotukon. Mint egyikük megfogalmazta:

— Ha eljönne egy angyal, és felajánlaná, hogy láthatok, bizony munka nélkül maradna!

A másik, aki élete túlnyomó részét saját lakásában élte le férjével, nagyon vágyódott vissza a civil életbe. Egy jóakaró angyal meghallhatta a félhangosan elrebegett vágyálmot, mert nemsokára érkezett egy távoli rokon, az ország egy messzi szegletéből, és otthonába befogadta.

Másoknak viszont igazi mentsvár volt az intézet. Az ötvenes években vidéken még nemigen tudták, hogy a fővárosban van egy speciális iskola a látássérültek számára. Az egyik bentlakó — akkor még fiatal fiú — emiatt a betűvetést sem tanulhatta meg. Szakértője lett viszont a tangóharmonikának. Játszott rajta a maga és a mások szórakoztatására is. Amíg a szülei éltek, nem is volt baja az élettel. Ám teltek-múltak az évek, elhunytak a szerettei, és a bátyja vette őt pártfogásába. Akkor tudta meg, hogy milyen is a cudar élet! Csak nagy nehezen tudott elszabadulni testvére karmai közül, jutott el az idősek otthonába. Gyorsan beilleszkedett a közösségbe, és a helyi zenekar oszlopos tagjává vált. A sors pedig megadta neki azt a kegyet, hogy rátaláljon álmai asszonyára.

Újabb korosztály felé kellett néznem, és megkerestem az általános iskolásokat. Azt hiszem, leginkább rájuk voltam kíváncsi (ez még a két iskola kapcsolatfelvétele előtt történt). Kimondottan szerencsésnek éreztem magam, amiért beszélgethettem az árván maradt gyerekekkel. Nem elég baj nekik, hogy nem látnak, ráadásul a szülői szeretetet is nélkülözniük kell!

Kicsi: Végre megint gyerekekkel lehettem! A felnőttek között jó, a gyerekeket viszont imádom! Velük egy falkában érzem magam. Szemükben állandóan ott csillog a játék és a babusgatás lehetősége — még akkor is, ha nem látnak. Így volt ez a diákotthonban is.

A gyerekek szobái a nappaliból nyíltak — ez volt egyúttal az ebédlő is. Hamar körénk sereglettek a lakók. Ha nem is mindegyikük, de többségük megsimogatott, sőt, velünk tartott az egyik szobába is, ahol különben két lány lakott. Laci hosszasan elbeszélgetett velük arról, miért is jöttünk, majd megkérdezte, hogy ki szeretne vele beszélgetni? A gyerekek maguk dönthették el, hogy nevüket adják-e a történeteikhez. Azt is önállóan döntötték el, hogy melyikük hányadikként kerüljön sorra. Volt egy kislány, aki szinte agyongyömöszölt a két kis kezével.

— Ha nagy leszek, nekem is lesz vakvezető kutyám! — mondta bájosan.

Egyből belopta magát a szívembe: ez egy nagyon-nagyon rendes gyerek! Sok mindent kérdeztek rólam, és amíg egyikük Lacival beszélgetett, mindig volt olyan várakozó, aki az én szeretetteljes nyúzásommal múlatta idejét.

Az egyik, roppant talpraesett kislány óvodás korában veszítette el a látását, és emiatt sokat csúfolták őt a vidéki gyermeknevelő intézet lakói. Megnyugvás volt számára, hogy a fővárosba kerülhetett. Hamar átesett a beilleszkedés kisebb-nagyobb buktatóin. Egy nála tíz évvel idősebb lány szobatársa lett, és remekül kijöttek egymással. Néhanapján felkereshette a távolban élő szeretteit: a leghőbb vágya az volt, bárcsak édesanyja is akarná őt látni. Annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy:

— Most olyasmit szeretnék elmondani neked, amit semmiképp se írjál meg! — Meghatott a bizalom: azóta is őrzöm a titkot.

Egykor ugyanúgy vágyott szülei után az a kamaszlány is, aki az évek múltán lassan-lassan lemondott a találkozás lehetőségéről. Emlékei nemigen maradtak. Egyszer az egyik nevelő azzal az örömteli hírrel lépett be a szobájába, hogy az imént érdeklődött utána telefonon az édesanyja. Nagyon megörült a kislány, és epekedve várta az újabb, beígért hívást. Teltek a hónapok, és egyszer csak újra megcsörrent a telefon. Sietve érkezett a nevelő a lányhoz, küldte őt a készülékhez — de mire a fülére tapasztotta a kagylót, már csak a megszakadt vonal hangját hallhatta. Azóta soha többé nem kellett a telefonhoz igyekeznie.

— Már nem is szeretnék találkozni velük. Mert mit is mondhatnánk egymásnak?

Akadt azért olyan diák is, akit nem várt szerencse ért. Az egyik lány szintén nem ismerte szüleit. Külföldi sítáborba készülődött (bizony, oda is viszik őket!), és emiatt útlevelet kellett készíttetnie — eközben tudott meg egyet-mást családjáról, többek között azt, hogy van egy vele egyidős nővére. Élt az alkalommal, és felvette vele a kapcsolatot. A két, elhagyott testvér hamarosan egymás nyakába borult. A látó lány már többször találkozott a mamájával, így mesélhetett róla a húgának. Nemsokára sor került a nagy találkozóra is, amit egy többnapos meghívás követett. Ki-ki kibeszélhette a beléje szorultakat. A lány megértette és elfogadta édesanyja okfejtését; kapcsolatuk azóta harmonikus (a lány továbbra is a maga életét éli).

Talán nem célszerű szomorú történetet hagyni a végére, de az élet olyan, amilyen. A főszereplő fiú látásával már az óvodában is voltak problémák, és mire iskolába lépett, az kimondottan leromlott. Édesanyja megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy fia magántanulóként lépést tudjon tartani a többiekkel — de csakhamar őt is gyógyíthatatlan kór támadta meg. Halála után édesapja tett meg minden tőle telhetőt a család talpon maradásáért, de ugyanaz a kór vele is végzett. Az árván maradt fiú intézetbe került.

Nem csak árván maradt gyerekekkel találkoztam, hanem családban élőkkel is. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyi szeretetet kaptam tőlük is.

— Hány éves vagy? Mióta van kutyád? Hány éve nem látsz? Van-e feleséged? Hát gyereked? — kaptam a bemelegítő kérdéseket.

A vizuális élmény pótlása végett kezeikkel finoman feltérképezték arcomat, utána felsőtestemet is megnézték, amire engedélyt kértek előtte. Egyesek átölelték a nyakamat, mások az ölembe kéredzkedtek: teljesen levettek a lábamról. A kollégisták szinte egytől egyig leültek velem. Akkor még úgy gondoltam, hogy csak afféle kiegészítő program vagyok számukra. Virgonc gyerekek közé jutottam, így hát óhatatlanul előtérbe került Kicsi. Dobták neki a labdát, majd nem győztek rimánkodni, hogy adja vissza nekik — persze esze ágában se volt. Segítségükre siettem, és már újból repülhetett a játékszer. A beszélgetések szüneteiben pedig történeteket meséltem róla — így például azt, hogyan fürdetem, és ezt hogyan viseli Süsü.