Első kötetem története 1 — Kicsivel könnyebb...

Meghatározó mérföldkő életemben az a két év, amit most felidézek. Két okból vágtam bele. Egyrészt, ahogy egyre jobban felszámoltam magamban és magam körül a látásvesztésből fakadó problémákat, egyre kíváncsibb lettem: egyre jobban érdekelt a többi, látás nélkül élő embertársam. Hogyan telnek mindennapjaik? Mi módon tanulnak a gyerekek, teremtenek párkapcsolatot a fiatalok, és miként képesek csak önmagukra számítva gyereket nevelni? Milyen érzés lehet egy életen át intézetben lakni? Hajlott korban miként vélekednek sötétségben eltelt életükről? Megannyi izgalmas kérdés motoszkált a fejemben.

A másik ok egy kétfordulós eseménysorozatból nőtt ki. A szövetségben jártunk Süsüvel — a vakvezető kutyás rendezvény érdekében próbáltam megtenni a tőlem telhetőt. Mint már említettem, iparkodásom hiábavalónak bizonyult, ötletem vakvágányra futott. A villamosmegálló felé tartottunk Kicsivel. Szokásunkhoz híven a felszállásra igénybe vett ajtóval szemben, a másik ajtónál parkoltunk le a járművön. Leálltam a lépcsőre, a kutyát pedig magam elé fektettem. Alig indultunk el a megállóból, mellettünk, a kettős ülésen halkan megszólalt valaki:

— Egy vakvezető kutya szállt fel az imént, itt fekszik a lábamnál!

A másik hölgy lázasan érdeklődött a kutyáról — kisvártatva szóba elegyedtem velük. Kiderült, hogy a belső ülésen helyet foglaló fiatal nő nem lát. Mielőtt leszálltunk volna a villamosról, még megtudtam tőle, hogy valamiféle elvesztett okiratait próbálják pótolni. Aztán eltelt néhány hónap, és én már rég elfelejtettem az esetet. Ismét a szövetségben jártunk, mégpedig a hangos könyvtárban. Úgy egy hónapja volt számítógépem. Hogy kellően magabiztos legyek az elektronikus betűvetésben, érett szöveget akartam kazettáról begépelni a hirtelenjében eszembe jutó csacskaságok helyett. Épp kikölcsönöztem egy, a fáraók idejében játszódó könyvet, amikor valaki soron kívül berontott a könyvtárba. Csak úgy áradt belőle a panasz. — Olyan ismerős a nő hangja, vajon honnét? — morfondíroztam.

Akaratlanul is az egykori útitárs nehézségeinek lettem fültanúja. Rövid gondolkodás után felajánlottam neki a segítségemet — ekkor már kölcsönösen tisztában voltunk “régi” ismeretségünkkel. Hamarosan olyan részleteket is megismerhettem eseményekben gazdag életéből, hogy kétfelé állt a fülem! Mind többet gondoltam arra, hogy ezt, és más tanulságos eseteket is, másoknak is meg kellene ismerni. Rendkívül érdekes világ a mienk — és erről a kívülállóknak szinte semmi ismeretük sincs. Jó lenne szóra bírni néhány fehérbotost! A kazettára rögzített beszélgetést leírhatnám a számítógép segítségével — akár még könyv is lehetne belőle.

Kicsi: Amikor Laci telehordta a szobámat nagy dobozokkal, eszembe se jutott, hogy épp a vetélytársamat csempészi be. A csomagokból előkerülő eszközöket kábelekkel kötötték össze, és ahogy végeztek, az egyik dobozka még meg is szólalt valami tört magyarsággal. Mit meg nem kell élnie manapság egy kutyának! Egyre inkább a perifériára szorultam: a különböző programok telepítése után gazdám már órák hosszat ült a számítógép előtt. Nemegyszer annyira belefeledkezett új szerelmének babusgatásába, hogy majdnem elfelejtett sétálni vinni.

A beszélgetések összehozásában az okozta a legnagyobb fejfájást, hogy egy látássérültet sem ismertem közelebbről. Úgy meg csak nem lehet beszélgetőpartnert fogni, hogy “Szia, én vagyok a Reményik Laci. Meséld már el az életedet!”

Mivel nem látok, abban se lehetek biztos, hogy a megszólítandó illető épp nekem való falat-e. Végül is arra a kézenfekvő megoldásra jutottam, hogy először a vakvezető kutyások táborában nézek szét. Elsőnek Ibolya jutott eszembe — Kicsi jó haverságban van az ő Mito kutyájával. Hosszasan fejtegettem elgondolásomat, és ő végül ráállt.

Október elsején esett az eső. Hogy ez miért érdekes? Amikor kinyitottam az ajtót, azon nem tódult be Ibolya, a férje, Bandi, Mito és Dorka, a másik négylábú, hanem előbb mindkét kutya lábát és hasa alját szárazra törölték a magukkal hozott ronggyal. — Na és! — gondolhatnák. — Mi ebben az érdekes?

Amikor nem sokkal látásvesztésem után el akartam adni a lakásomat, és jöttek az érdeklődők, akkor is esett. A ház előtti járdán még nem volt aszfalt — hatalmas tócsák tarkították. Az emberek pedig a bejárati ajtó előtt lévő lábtörlőben még úgy-ahogy megtörölték a lábukat, de az már eszük ágába se jutott, hogy a szobába való lépés előtt is kéne valamit csinálni a cipőjükkel. Bitang nagy sármaszatokkal lett tele a padlószőnyeg és a szőnyeg is.

Mielőtt Ibolyával beszélgetni kezdtünk volna, még hagytuk, hadd játsszák ki magukat a kutyák. Gurult a teniszlabda az előszobán át a másik szobába — a nyomában három blöki loholt. Perpatvar nem kerekedett — egymás mellé valók voltak. Úgy terveztem, hogy nem kérdezek bele a történetbe — mesélje magáról azt, amit ő akar. Ezt az elképzelésemet mindjárt a második beszélgetőpartneremnél fel kellett adnom: sokat küszködött a mondatok megfogalmazásával. Nincs mese, változtatni kell!

Mindegyik beszélgetés előtt szóltam néhány szót magamról, majd a szemben ülőhöz fordultam:

— Ha úgy érzem, hogy valami érdekes rész nem kerekedik ki eléggé, rá fogok kérdezni. Egyik kérdésemre sem kell felelned, de én persze szeretném.

Elő is fordult — ha nem is gyakran —, hogy egyik-másik kérdésemre nem kaptam választ. Olyankor alaposan megindokoltam a kutakodás okát, majd hozzátettem: Nem a nevek a fontosak, hanem a háttérben megbúvó szálak. Ezek után már alig fordult elő, hogy ne válaszoltak volna. Eleinte még nagyon tartottam attól, hogy nem találok elég beszélgetőpartnert — de szinte mindegyiküknek volt egy-két régi iskolatársa, jó barátja vagy ötlete. Sokkal több nő ült le velem beszélgetni, mint ahány férfi.

Kicsi: Az én iparengedélyem a gazdám szállítására szól! Roppant méltánytalannak tartottam, hogy a taxisokat is megszégyenítő számú embert kelljen fuvaroznom. Szinte naponta ingáztam a lakás és a közeli metróállomások között. Csupa ismeretlen arc. Útközben néha rám kérdeztek, egyikük-másikuk meg is simogatott — aztán magamra hagytak.

Úgy alakult, hogy az első kör a húsz—harminc éves korosztályé lett. Meglepő nyíltsággal fedték fel sorsukat. A nem látásom most segített abban, hogy beleélhessem magam az elbeszéltekbe. Úgy gondolom, érdemes felidézni néhány, rám erősen ható történetet.

A véletlen szerencse hozott össze egy fiatalemberrel: hallott rólam, és maga jelentkezett. Éreztem, nehezen törnek fel belőle a szavak: azokat szinte meg kellett szülnie! Ahogy egyre tisztábban beleláttam a sorsába, úgy világosodott meg előttem a nehéz mondatformálás oka. Olyannak tűnt, mint a hatalmas teherrel küszködő súlyemelő. Minden erejére és idegszálára szüksége volt ahhoz, hogy sikeresen birkózzon meg a vállalt feladattal. A zárómondat után süket csend telepedett a szobára, majd egy nagyon mélyről feltörő sóhajt hallottam.

— Eddig még soha, senki nem volt rám kíváncsi! — mondta halkan. — Olyan jó volt mindezt elmondani!

Mélyen teleszívta a tüdejét levegővel, és fújt egy nagyot. Addig mintha egy behemót nagy kő ült volna a mellemen — és egyszeriben mintha elpárolgott volna.

Az egyik, harminchoz közelítő férfi viszont mindvégig annyira precízen fogalmazta meg mondatait, hogy elámultam. A felidézett életképeket szépen egymás mögé illesztette, kronológiájuk töretlennek bizonyult. Nem csoda: képzett informatikus volt.

Érdekes, hogy megváltoztatja egyesek viselkedését a mikrofon. Egy gátlásos, zárkózott fiatalasszony (gyermekkorában szülei alig foglalkoztak vele, ritkán beszélgettek el csemetéjükkel) hirtelen kinyílt, kitárulkozott. Egyre nagyobb vehemenciával mesélt magáról — nála jóval oldottabb férje pedig próbálta visszafogni.

Az első kör végére pedig kerüljön egy sajátos sztori. Látó barátom ajánlotta figyelmembe a következő fiatalembert, akiről néhány alapvető információt elmondott. Gördülékenyen haladt a beszélgetés, csak úgy folyt a szó az egykor még látó férfiből. Egész idő alatt ott motoszkált egy kérdés a fejemben. Aztán elérkezettnek találtam az időt, hogy feltegyem a kérdést: — Nem látásod mellett mennyire hátráltatott az életben az, hogy cigány származású vagy? Döbbent csend lett a szobában. — Még hogy én cigány lennék? — fakadt ki magából. — Hát ezt meg honnan a fenéből veszed? — firtatta. Elég kellemetlen volt számomra a melléfogás ténye, de úgy emlékeztem rá, a közös ismerősünk mintha célzást tett volna rá. Tisztázódott a félreértés közöttünk, egyszer még méltatlankodott a feltételezésem kapcsán a srác, aztán a felejtés fátyla hullott az esetre. (A kötetnek végül is lett roma származású riportalanya — arra kimondottan törekedtem.)

Úgy éreztem, egy újabb csoportot kell megcéloznom: a rehabilitáláson részt vevőket és az állami intézetben lakó felnőtteket, de egyik csoporthoz sem volt kapcsolatom. Kinyomoztam, hogy ki a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjának vezetője, és felhívtam az intézetet. Kati közvetlen, a hivataliaskodás látszatát is kerülő ember. Annyira segítőkész volt, hogy már egy óra múlva visszahívott:

— Megvan az első beszélgetőpartner!

A VERCS éppen húszéves volt, amikor ott jártam. A három hónapos, bentlakásos tanfolyamon csak tizenhat éven felüli látássérültek vehetnek részt.

Az egyik fiatalember pápista papnak készült. Felvették a teológiára, ahol romló látása miatt egyre keményebben meg kellett küzdenie a betűk felismerésével. Szemműtétet szemműtét követett nála. A második év kezdetén már nagyítóval sem tudta kibogarászni a betűk körvonalait. Eltanácsolták a teológiáról, mondván, látásvesztése miatt nem lehet belőle pap, de attól még élhet Isten parancsolata szerint… Ezt a csapást tetőzte, hogy hamarosan teljesen elvesztette a látását. Letargikussá vált, öngyilkosságot forgatott a fejében.

— Miért tette velem ezt Isten? — kérdezte, és nem haraggal bár, de elfordult Tőle. A hosszas kilábalás egyik gyógyító állomása a VERCS lett. Végül nem csak a kilátástalanságból kivezető útra talált rá, de a templom kapujáig vivő, keskeny ösvényre is.

A tanfolyamon számos fiatal talált társra, közülük nem egy egész életére. Egy ilyen párral magam is találkoztam — már megvették a jegygyűrűket, kitűzték az esküvő napját. A lány annak idején csapot-papot maga után hagyott falujában: felszállt a vonatra, hogy a fővárosban próbáljon a maga erejéből megélni. A fiút a rehabilitálódás vágya vezette. A közös sors, a közös gondok egymás felé terelték őket. Mint később megtudtam, ebből a frigyből mégsem lett semmi.