Elhajtottak minket — fanatizmus
Számomra alapvető fontosságú
volt Cádiz felkeresése, pláne azután, hogy tervünk
ellenére, Portugáliában Faroból Lagosba nem jutottunk el, ahonnét Tengerész
Henrik hajói indultak Afrikát megkerülve egészen a Távol-Keletig. Kolombusz
második (1493) — ekkor fedezte fel Amerikát — és negyedik útjának városa nem
szenvedhetett csorbát. A sevillai vasútállomáson megváltottuk a retúrjegyeket,
és a kijelzőtábla kiírásának megfelelő számozású vágányhoz igyekeztünk.
Szerencsére észrevette a feleségem, hogy a beérkező szerelvény elején Córdoba
szerepel. Két utastól is érdeklődött az útirány felől, akik megerősítették a
számunkra rossz hírt. Visszasiettünk a pénztárakhoz reklamálni, de finoman
mondva, elhajtottak minket. Külföldiekből álló ötfős társaság érkezett kezükben
menetjegyekkel — ők is lyukra futottak a tizenkettes vágánynál. Egy rátermett
oslói férfi rámenősségével, jegyzőkönyvek kitöltése után, másfél órával később
vonatra szállhattunk mindannyian.
A vélhetőleg első generációs
nagy sebességű személyvonat százhatvannal suhant az Atlanti-óceán felé: Cádiz a
legrégebb óta folyamatosan lakott város az Ibériai-félszigeten, és az egyik
legrégebbi egész Délnyugat-Európában, amelyet i. e. 1100 körül a föníciaiak
alapítottak. A települések közötti tágas határ végig megművelve, de a gyakori
égi áldás következtében többnyire állt a víz rajta. Egy földmunkát végző
markoló a kereke tetejéig vízbe merülve dolgozott. Szinte minden bokornál
megállt a vonat, több helyen perceket várakozott, így a 124 kilométert 110 perc
alatt futotta be.
Hogy mennyire szeretett volna spanyol honban
megszületni az az újszülött, aki negyven évvel később a cádizi vasútállomás
kávézójában sürgött-forgott, majd amikor már csak mi ketten fogyasztottunk
Katival, megkérdezte tőlünk: hova utaznak? — az elbúcsúzásig sem derült ki.
Mint elmondta, jászberényi az anyuka és spanyol az apuka — a lányuk pedig kék
szemű.
A cádizi fejpályaudvar a
félszigeten található. Pár perc sétát követően a belvárosban nézelődhettünk a
feleségemmel: önkormányzat épülete, katedrális (itt található a híres gaditán
zeneszerző Manuel de Falla sírja), harangjáték, nívós
utcazenészek, látványos zöld park. A főtéren harangjáték. Nagy koppanást hallva
figyeltünk fel, a közelünkben elájuló idősebb turistaférfire, akit nem sokkal
később felesége kíséretében, hordágyon vittek el. A belváros másik részében egy
canabist árusító üzletre csodálkozhattunk rá.
Az ingatlanok állapota itt-ott hagyott némi
kívánnivalót maga után. A kikötő kerítése mellett haladva, a betonfalakon a
város múltját bemutató fotókat nézegetve gazdagodtunk: idős férfiak
fürdőnadrágban, kezükben sörrel és szájmaszkban; kapualjban gombfocizó
gyerekek; utcán elefánttal, tevével felvonuló cirkuszi sokadalom. Beszereztük
aktuális turistatérképünket, és lesiettünk a tengerparti sétányra, mely egy
normál járda.
A nagy víz felől nyolcvanas
lökésekkel támadt a szél. Fehér botom felső végét ilyenkor a sildes sapkám
oldalának nyomom, és már biztosan nem kell utánaszaladnia Katinak. Itt említem
meg, hogy egyhetes tartózkodásunk ideje alatt minden nap tízszer eleredt az
eső, és tízszer kisütött a nap. Előrelátóan az esőnadrág és az esőkabát mellé
esernyőt is hoztunk magunkkal, de a hátizsákokat az esővédő hiánya miatt nem
mindig sikerült megóvni az átázástól. Arrafelé tartottunk, ami engem a
legjobban érdekelt, az öbölben lévő egykor stratégiai fontosságú erődhöz.
Leérve a partra, a móló láttán elképedt a feleségem: visszafelé leléptem,
hossza ötszáz méter, szélessége három sétáló emberé. Oda és visszafelé menet
is, egy-két szétfreccsenő tajték beterített minket, de nem bántuk. A katonai
erőd (Castillo de San Sebastián) ma már csupán vastag védfalak hálózata,
mintsem tényleges erődítmény. Két szigetből áll, melyeket