Vidám napot / életre-halálra...,

Abszolút értelembe véve ő az erősebb, de nem reménytelen felvenni a kesztyűt ellene.

Az egyik hölgy ismerősöm nagykorúsága küszöbén válhatott cukorbeteggé. Veszélyességére hiába hívta fel rá a figyelmét a környezete, mit sem törődött vele. Közel járt a negyvenhez, mire tényleges látását elvesztette. Közös ismerősünk révén, Ekkor találkozhattam vele első alkalommal: a látásvesztés feldolgozásában lettem a javára, érzékelhető sikerrel. A cukor ellen viszont nem volt hatásos ellenszer: pár év elteltével hetente háromszor dializálásra kellett járnia. Innentől pedig nincs visszaút.

Cukorbeteg Túratársam mesélt a barátjáról. A nyugdíjas kor előtt álló férfinak három irigylésre méltó autója rozsdásodott a ház garázsában: a cukorbetegség tönkre tette a látását. Hallgattam a történetet, a végén pedig merő jóindulattal megjegyeztem: amennyiben nem vigyázol magadra, te is hamarosan a nyomdokában fogsz járni. Száját kitátva horkant fel ellenkezve. Itt most mellékes ok miatt sokáig nem találkoztunk egymással. Amikor újra összefutottunk, akkora hasa volt, mint egy kilenchónapos kismamának: minden zsíros falatot lenyelt, és rá unicumot hörpintett. Az ő látása is egyre csak romlott: ekkor felidéztem a múltbeli jövőlátásomat. Egy év múlva telefonon érdeklődve felhívott, hogyan kell intézni a személyi járadékot. Ekkor őszintén bevallotta magától, hogy nem hitte volna, hogy ez vele is megtörténhet. Késő bánat. Nem élvezhette sokáig a plusz anyagiakat. Valamiért lement a boltba, elesett és eltörött a csípője. Az orvosok nem tehettek mást: feltették a műtőasztalra és elaltatták. A legyengült szíve nem bírhatta ki a megpróbáltatást, mert soha többé nem ébredt fel.

Egy másik túratárs is szeretett zabálni és piálni: ebben vélte megvalósítani csávós önmagát. Nála is kopogtatott a cukorbetegség. Hogy ennek vagy más okán, fogínysorvadás miatt az összes fogát ki kellett húzatnia. Ennek egyetlen egy előnye lett a számára, megszabadulhatott a jelentős túlsúlytól. Mivel vele évek óta nem találkoztam már, egy közös ismerősünktől tudok a továbbiakról. Az egyik túrán az úttest túloldalán lévő kandelábert nem látta meg: az utóbbi időben többször is bevérzett a szemfeneke. Itt is elgondolkodva hallgattam a fejleményeket, majd a következőket mondtam a közös ismerősünknek: pár év múlva nem fog látni ő sem, és ha dializálásra kerül a sor, nincs több hátra neki tíz évnél. Még manapság is gyakran eszembe jutnak a szerintem rosszul értelmezett „csávós” allürjei. Én úgy gondolom, hogy a bajban mutatkozik meg igazán, hogy ki mekkora „csávó” — persze, jó értelembe véve.

A végére egy pozitív történetet hagytam. Tibi bácsi túravezető volt a „Gyopár”-ban. Az egykori matek tanárban egy rendkívül értelmes és nagyívű embert ismerhettem meg. Ő is cukorbeteg volt, aki komolyan vette a kórt. Mindig kiszámolt kalóriájú eledelt hozott magával: a beltartalomra is körültekintően odafigyelt. Ebédidőben kedélyesen lakmározott a természet lágy ölén. A német juhász vakvezető az ő elemózsiáját is számon tartotta. Amennyiben maradt egy fölös falat Tibi bácsinál, odanyújtotta a kutyának, ha nem, elnézést kért tőle, hogy most nem tehet a kedvére. Lassacskán tizenöt éve ismerem a nyolcvannyolcadik életévét taposó embert. A cukorbetegséget mind a mai napig kordában tartja. Igaz, az alzheimer- kór ellen még neki sincs ellenjavallata.