98. ÉLETMENTŐK — kölcsönkenyér
(1972.)
Az első történet még
nem életmentésről szól, hanem a fogyatéknélküli életben tartásról. Középiskola.
Három fiú osztálytársammal a Margithídnál leszálltunk a körúti villamosról. Az
aluljáróban a HÉV peronjához levezető lépcsősor felé igyekeztünk. Meghallottuk
a belső végállomás felöl beérkező szerelvény hangját. Lépéseinket
megszaporáztuk a lépcsőn. Az első két fiú ügyesen felugrott a szerelvény
utasterébe, ekkor megszólalt az ajtócsukódásra figyelmeztető jelzés, ennek ellenére
mi is ugrottunk. Én lábon állva érkeztem meg, a másik fiú viszont megbotlott.
Térdre esett, lábszára az ajtón kívülre lógott — ekkor már csukódott az ajtó.
Jobb kezemmel reflexszerűen ellentartottam neki, eközben ránéztem a
kétségbeesett arcú fiúra:
— Gyorsan ugorj fel!
— kiáltottam.
Holtrémülten állt
talpra:
— Ha nem kapod el az
ajtót, ripityára törte volna a lábamat!
A Marx teret a Váci
út irányából közelítettük meg a nyolcadikos osztálytársakkal, mégpedig a Katona
József utca felöl, ahol a megboldogult negyvenhármas busz végállomása volt.
Beszélgetve haladtunk egymás mellett. Hogy hányan lehettünk, ki tudja már, de
egy masszív diáktárs egészen biztosan velünk tartott. A Kádár utcánál jártunk,
ahonnét a főútvonalra négy villamos is kikanyarodott: hármas, tizenkettes,
tizennégyes, ötvenötös. . Fontos mondandóm lehetett, mert a lábam elé nem
figyeltem. Leléptem a járdáról, mire karon ragadott a zömök fiú:
— Nem kell a villamos alá gyalogolni!
Ebben a pillanatban egy ezres számozású motorkocsi gördült ki a Kádár utcából.
Az osztálytárs figyelmességének köszönhetem, hogy nem vasalt ki.
A túrázás terén is
egymásra találtunk, Katival. Bár súlyban és testméretben jelentősen különbözünk
egymástól, a távolságot, a szintet és a haladási sebességet tekintve, hasonló
teljesítményre vagyunk képesek. A Pilis hegységben jártunk. Megérkeztünk a
Spartacus ösvényhez. Aki nem ismeri ezt a helyet, annak elmesélem, az ösvény
annyit tesz, hogy: a két láb széles köves mezsgye egyik oldalán sziklák
magasodnak, a másikon mély szakadék tátong. Nehézségét tetézi, ha esőben vagy
havas időben jár arra a vándor. Kettesben haladtunk. Az egyik szakasz
kimondottan veszélyes volt akkoriban, mivel ott teljesen leszakadt az út.
Odaérve a párom lába megcsúszott, én meg ráérezve az eleső mozdulatra, előre
hajolva, bal kézzel reflexszerűen utánakaptam. Grabancát sikerült megragadni. A
ténylegesen előállt veszéllyel nem lehettem tisztában.
— Ha nem kapsz el,
menthetetlenül a mélybe zuhanok!
A Spartacus ösvényt azóta biztonságos útvonalra terelték.