Vidám napot / életmentők.

Kölcsön kenyér visszajár: alkalmasint másnak.

Felső tagozatos kölyök voltam. Néhány osztálytársammal a Váci út felöl közelítettük meg a Marx teret, mégpedig a Katona József utca irányából, ahol a megboldogult 43-as busz végállomása volt egykor. Beszélgetve haladtunk egymás mellett. Hogy egészen pontosan hányan is lehettünk fiúk, arra nem emlékszem kristálytisztán, de Sanyi egészen biztosan velünk tartott. A Kádár utcánál jártunk, ahonnét a főútvonalra négy különböző számozású villamos is kikanyarodott: 3, 12, 14 és 55. . Fontos mondandóm lehetett eközben, mert előre nem figyeltem, csak a társaim felé. Leléptem a járdáról, mire karon ragadott Sanyi: — Nem kell a villamos alá gyalogolnod! — mondhatta. Arra emlékszem, hogy egy ezres oldalszámozású motorkocsi húzta szerelvény gördült ki a mellékutcából, de, hogy az hármas vagy ötvenötös lett volna-e, az a múlt rejtélye marad. Lélekjelenlétének köszönhetem, hogy valamilyen mértékben eddig egyetlen egy villamos nem vasalt ki. Bő húsz évvel később — az általam szervezett osztálytalálkozón — előtte leporoltam a történetet: ott és akkor megköszöntem neki a szemfülességét.

Párommal a túrázás terén is egymásra találtunk. Bár súlyban és testméretben jelentősen különbözünk egymástól, a távolságot, a szintet és a haladási sebességet tekintve, hasonló teljesítményre vagyunk képesek. A soron következő útvonal kijelölését alapvetően rábízom: menjünk arra, amerre szeretne. Rám csak az alaposan megindokolt másítás várhat vagy kisebb útvonal korrekció.  Ilyenképpen indultunk el a Pilisbe. Megérkeztünk a Spartacus ösvényhez. Aki nem ismeri ezt a helyet, annak elmondom: az ösvény annyit tesz, hogy egyik oldalt meredek sziklák, a másik oldalról pedig mély szakadék határolják a két láb széles köves mezsgyét. Nehézségét tetézi, ha esőben jár arra a hátizsákos ember. Kettesben haladtunk rajta. Egyik szakasza kimondottan veszélyes volt akkoriban, mivel ott teljesen leszakadt az út. Odaérve a párom lába megcsúszott, én pedig ráérezve az eleső mozdulatra, magam elé hajolva, bal kezemmel vaktában utána kaptam: sikerült megragadnom a grabancát. A ténylegesen előállt veszéllyel nem lehettem tisztában, mivel nem látok. Párom pedig igencsak sápadozott utána: — Ha nem kapsz el, menthetetlenül a mélybe zuhanok! — az évekkel ezelőtti állítását még mostanában is helytállónak tartja. Az eset nem ismétlődhet meg többé, mert arrafelé már nem akar túrázni.