ÉLETEM LEGBOLDOGABB NAPJA

Ferenci István (26 éves)

– Szegeden születtem, 1972. május 14-én. Félórával utánam megszületett ikerhúgom, Edit. Senki sem tudta előre, hogy ikerszülés lesz, még anyu sem. Mivel hat hónapra jöttünk a világra, inkubátorba kerültünk. Sajnos egyikünk sem látott. Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy nagyon betegesek voltunk, alighogy egyikünk meggyógyult, a másik biztosan beteg lett. Nekem asztmám volt, de szerencsémre sikerült kinőnöm. Edittel különböző típusúak voltunk, én visszahúzódó, gátlásos és bátortalan, ez mára sem múlt el bennem teljesen. A húgom indulatosabb és határozottabb volt.

A családi körülményeink sajnos nem voltak a legjobbak. Édesapám alkoholfüggő volt, nagyon sok veszekedés, ütlegelés fordult elő nálunk, nemegyszer majdnem emberölés is. Mindez mély nyomot hagyott bennem. Ilyenkor összebújtunk Edittel, így vészeltük át a veszekedéseket, bár később már előfordult, hogy Edit közbelépett. Nemegyszer állt édesanyánk elé, bátran rászólt apura, sőt kiabált vele. Ha ez sem segített, szó szerint nekiment apunak, és ütötte-verte, ahogy csak bírta. Apukánk először nem reagált rá, de később elszégyellte magát, és elment lefeküdni. Ha kijózanodott, mindenkivel normálisan beszélt, de azután pénzt kért anyutól, és ment megint a kocsmába. Sajnos volt arra is példa, hogy bántott minket.

Anyu nagyon szeretett bennünket, ez sok mindenben megnyilvánult. Gyakran mesélt, énekelt, sőt énekeket is tanított nekünk. Kár, hogy úgy hitte, mivel nem látunk, nem is tudunk megcsinálni semmit. Nem hagyta, hogy egyedül fürödjünk, öltözködjünk, és ha apu nem szól, még az evőeszköz használatára sem tanított volna meg. Azt hiszem, nekem jólesett a kényeztetés. Edit már ekkor kezdte kiharcolni a maga önállóságát. Anyu úgy készített fel bennünket az iskolára, hogy úgy tanított írni és rajzolni, mintha látnánk. Sajnos azonban nem volt türelme a tanításhoz, ha rosszul fogtuk a tollat vagy a ceruzát, nagyon ideges lett. Fogalma sem volt róla, hogy létezik a pontírás.

Amikor eljutott a tudatomig, hogy nem látok, úgy éreztem, nincs különösebb jelentősége, mivel otthon mindent megkaptam. Az igazi gondot az jelentette, amikor felkerültünk az iskolába, és magunkra maradtunk. Akkor döbbentünk rá a helyzetünkre. Úristen, most hogyan tovább? Ha szüleim nem tudják meg, hogy létezik a Vakok Iskolája, mi még most is analfabéták lennénk. Szerencsénkre apukámnak volt egy szegedi szemészorvos ismerőse, és tőle megtudta, hogy létezik ez a speciális intézmény. Anyukám ragaszkodott volna ahhoz, hogy otthon maradjunk, nem akart elengedni minket.

Végül is 1978-ban elindultunk Budapestre, de engem nem vettek fel, mert nem tartottak iskolaérettnek, valószínűleg az otthoni kényeztetés miatt. Ezért a testvéremet sem hagyta ott anyukám az iskolában, bár őt felvették volna. A következő évben már nem volt akadálya annak, hogy mind a kettőnket beírassanak. Szüleim hoztak fel bennünket, és elmondták, hogy ezentúl itt fogunk lakni, meg hogy a testvérem külön szobában fog aludni. Az elválás bizony nem volt könnyű. Teljesen magunkra maradtunk. Ez főleg engem érintett nagyon rosszul, mert ha nem kaptam meg valamit, abból nagy problémát csináltam, eltörött a mécses. Nehéz volt amiatt is, mert a nevelők nagyon szigorúak voltak.

Azt azért megengedték, hogy az étkezéseknél egy asztalnál ülhessünk. Amikor azonban észrevették, hogy Edit megosztja velem az ennivalóját, mert vagy nem bírta megenni, vagy megsajnált engem, hogy éhes vagyok, büntetésből másik asztalhoz ültettek, olyan gyerekek közé, akikkel rossz viszonyban voltam. Egyik hét végén anyuék jöttek látogatni, és látták, hogy más-más asztalnál ülünk. Ezen nagyon felháborodtak, és egyből megkeresték az ügyeletes nevelőt, akitől megkérdezték, hogy mi ennek az oka. Azt a választ kapták, hogy ellopom az ételt a húgomtól és attól félnek, hogy el fogok hízni. Anyunak ez a válasz nem tetszett, és jól megmondta a magáét. Ennek azonban nem lett eredménye.

A látogatás napján mindig kint voltunk az udvaron. A szüleimet már a lépteik hangjáról megismertem. Amikor odamentünk a kerítéshez, már éreztük az illatukat is. Volt úgy, hogy tévedtünk, de ritkán. Egyből elindult a beszélgetés a kerítésen át, nagyon örültünk egymásnak. Anyukámék mondták, hogy mindjárt bejönnek, és indultak tovább a kerítés mellett. Mi persze kiabáltunk, hogy: – Anyu, ne menj el! – mert nem tudtuk, hogy arra is van bejárat az iskolába. Mindig tele táskával érkeztek, és amit kaptunk, azt általában az osztályteremben fogyasztottunk el. Ha anyukámékkal kimentünk, az úti cél mindig a Vidámpark vagy az Állatkert volt, ahol nagyon jól éreztük magunkat. A visszafelé úton már elkezdtem sírni: – Anyu, ne hagyj itt bennünket! – Erősen kapaszkodtunk belé, és mindnyájan sírtunk. Mindennek ellenére anyukánk megpróbált nyugodtnak látszani. Apukám is gyakran meglátogatott bennünket, ilyenkor józan volt. Ekkor úgy éreztem, hogy szeretjük. Nagy öröm volt, amikor hazautazhattunk. Büszkén mutattuk a pontírást, a segédeszközöket és az általunk készített kis tárgyakat. Anyukám eleinte csodálkozott, később azonban boldogan mutogatta őket a szomszédoknak és a barátnőjének. Időnként elsírta magát, de örömmel mondta, hogy: – Látjátok, milyen ügyesek az én gyerekeim! – Ekkorra már megértette, hogy attól, hogy nem látunk, még értékes emberek vagyunk.

Az iskolában a húgommal egy osztályba kerültünk, igaz, nem ültünk egymás mellett, de ez valahogy nem zavart. Inkább az osztálytársaimmal barátkoztam, bár ők sokat csúfoltak, csipkedtek. Általában én is agresszíven válaszoltam, húztam a hajukat, karmoltam és haraptam. Az sem tetszett nekik, hogy szótlan és visszahúzódó voltam. A későbbiekben szerencsémre kezdtek oldódni a gátlásaim, és ekkor már éreztem, hogy társaim egyre jobban elfogadnak, sőt barátkoznak velem.

Gyermekkorom kedvenc időtöltése a zenehallgatás volt. Otthon mindig megkérdeztem, hogy éppen milyen hangszer szól, és arról álmodoztam, hogy bárcsak nekem is lenne egy ilyen hangszerem. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet a hangszerek világa, és megörültem, amikor megtudtam, hogy az iskolában lesz zeneoktatás. Az előkészítőben csak a furulyával ismerkedhettünk meg, ez csalódás volt számomra. Apukám sokat tangóharmonikázott, valószínűleg ezáltal kedvelhettem meg a zenét. Megpróbált otthon tanítani, de kevés sikerrel, ennek ellenére ezen a téren példaképemnek tekintettem. Az első osztályban a zongora lett a hangszerem. Szigorú zongoratanárom volt, ha valamit nem tudtam vagy elrontottam, már szinte ütött, vagy odavágta a kezemet a billentyűkhöz. A zongoraoktatás előtt mindig kezet kellett mosni. Aki nem tette, az nem ülhetett le a zongorához, hanem nehéz zeneelméleti feladatot kapott. Hála istennek, volt olyan évem, hogy tizenöt darabot is meg tudtam tanulni.

Harmadik osztályos koromban ért az a csapás, hogy matematikából megbuktam. Nemcsak az volt a baj, hogy ezután nem járhattam a testvéremmel egy osztályba, hanem az is, hogy felmentettek a zongoraoktatás alól. A mai napig sem tudom, miért volt erre szükség, de nagyon rosszul érintett, és még most is a hatása alatt vagyok, bár már nem annyira, mint annak idején. Szerencsémre a következő év elején beindult a blockflöteoktatás. Eleinte magánóraként, 100 forintért, amit a saját zsebpénzemből fizettem ki. Hat évig keményen tanultam, három osztálytársammal reneszánsz zenét játszottunk három szólamban. Így lett egy kis zenekarunk, a Kabezon. Többször szerepeltünk a Zeneakadémián. Két társam sajnos a hetedik év végén lelépett, és ezért megszűnt az együttesünk. Ez idő tájt az iskolánk kapott egy szintetizátort, amit kölcsön lehetett kérni, én is gyakran éltem ezzel a lehetőséggel. Így tudtam fejleszteni tudásomat a billentyűs hangszeren.

Hétéves koromban kerültem fel az iskolába, kilencévesen lettem első osztályos, és az évismétlés miatt tizennyolc évesen fejeztem be az általános iskolát.

Úgy tizennégy éves lehettem, amikor változást éreztem magamon. Kezdtem férfi lenni. Éppen a születésnapomra esett egy énekkari fellépés az egyik iskolában. A műsor végén beszélgettünk, egyben megvendégeltek bennünket. A lányokkal való beszélgetés közben éreztem, hogy juj de aranyos, nagyon kedves, jó a hangja, és tetszik a keze. Rájöttem, hogy már hiányzik valami az életemből, amit mellesleg sajnos a mai napig sem sikerült elérnem. Mostanában is kosarakat kapok még, és nem tudom, mi lehet az oka. Szerintem a visszahúzódásom, gátlásosságom, bátortalanságom is befolyásolhatja a sikertelenségemet.

Ekkoriban történt, hogy Edit keresztmamájáéknál voltunk vendégségben. Az a nyár nagyon rossz volt, szörnyű dolgok történtek. Azzal kezdődött, hogy apu kaszával akarta megölni anyut, és úgy hiszem, a nagymamám halálát ez befolyásolhatta, ugyanis körülbelül két héttel később agyvérzést kapott, és a következő héten meg is halt. Apu hol józan volt, hol ivott. Amikor abba a vendégségbe mentünk, én már kicsit nagyszájú, visszabeszélős voltam. Apuban már elég szépen volt itóka, és abból lett a bonyodalom, hogy én magnózni szerettem volna, lakodalmas rockot hallgatni, ő pedig a jugoszláv adókon magyar nótát. Ezen összevesztünk, és majdnem megölt. Megfogta a nyakamat, úgy akart a székkel együtt felborítani. Az összes ottlevőknek erővel kellett lefogniuk, csak így bírtam megszabadulni. Szerintem ennek következtében alakulhatott ki bennem a máig tartó szorongás és idegesség meg a gátlásosságom. Néha úgy érzem, mintha összeszorítanák a torkomat, mindig akkor, ha valami rosszul érint, vagy kudarcot vallok. Teljesen magamba roskadtam, és sajnos mindez a mai napig tart.

Amikor kiballagtam a nyolcadikból, otthon ebéddel ünnepeltünk. Az ajándékba kapott pénzemet szüleim kipótolták, a dupláját tették hozzá. Apukám jól keresett, mivel kubikos volt. Vehettem magamnak egy szintetizátort. Most már volt lehetőségem fejleszteni a zenei tudásomat. Egyre több számot tudtam megtanulni, és a testvéremmel közösen készítettünk kazettát. Edit énekelt, én pedig kísértem. Nagyon szerettük ezt csinálni. Húgom ekkor már telefonközpontosként dolgozott.

1990. augusztus 21-én felkerültem a Vakok Intézetébe. Itt először megtanultam közlekedni, ami szerencsére könnyen ment. Igazán rendesek és türelmesek voltak velem a tanárok. Sajnos az intézetben nem a dolgozói részre kerültem, hanem a kollégiumba, nagyon rossz körülmények közé, mert a szobatársaim italozó rockerek voltak, ami zavart. Teljesen olyan volt, mint a katonaság, kezdődött a szívatás és a kopaszozás meg a kiszúrások. Mosószeres vizet öntöttek ki az ajtó elé, és kényszerítettek, hogy mossam fel. Az is előfordult, hogy az ágyamat teleöntötték vízzel. A kollégiumban emeletes ágyak vannak, kiszedték a fölső ágy léceit, és persze nagyot pottyantam. Ők ezt élvezték, nevettek rajtam. Sokszor széttúrták az ágyneműmet, és más hecceket is csináltak. Hála istennek, a kollégium egyik vezetője volt olyan rendes, és megvédett. A dolgozói részen kaptam egy szobát. Mindez azonban fokozta a szorongásaimat, a gátlásaimat.

A telefonkezelői tanfolyam elvégzése után egy hónappal munkához jutottam, amit magamnak is köszönhetek. Sokat jártam a Szövetségbe, és mindig érdeklődtem munkalehetőség felől. Az egyik nap nagyon megörültem. A mentálhigiénés csoporttól egy polgári szolgálatos kiskatona jött fel hozzám, és azt mondta, jött egy levél a Szövetségből, hogy van munkahelyem, menjek át. Sietve át is mentem, és mindent megtudtam a leendő munkahelyemről. Ezután felhívtam őket, és megbeszéltük, hogy másnap reggel hét órakor jelentkezzem. Nem kellett egyedül mennem, a mentálhigiénés csoport vezetője elkísért. Az első nap az ismerkedésé volt, valamint lediktálták a mellékállomások számait és az ott dolgozók neveit. Másnap már úgy mentem be a munkahelyemre, hogy a kísérőm a hátam mögött jött, és ellenőrizte, hogyan közlekedem. Az orvosi vizsgálat után aláírtam a munkaszerződésemet, a főnököm vezette a kezemet a papíron. A próbaidő után véglegesítettek, és azóta is itt dolgozom.

Sajnos barátkozni is nehezen tudok, valószínűleg megérzik a problémáimat. Szerencsémre a Landini Együttesben, ahol én is játszom, az együttes tagjai kitartanak mellettem. Az egyik kedvenc szórakozásom a diszkó lenne. Eleinte csak kíváncsiságból mentem oda, de rájöttem, hogy ott nagyon jól oldódik a feszültségem. Ezt elmondtam anyukámnak, de neki nagyon rossz véleménye van erről a szórakozási módról. Annyira félt, hogy szinte semmit sem enged meg, így ha otthon vagyok, nem mehetek el sehova. Még az otthoni környezetben közlekedni sem tanított meg, legfeljebb annyit mondott, hogy erre vagy arra, nem pedig azt, hogy jobbra vagy balra. Ha meg nem jól csináltam, egyből ideges lett. A testvérem szeretne megtanulni főzni, de anyukánk azzal hárítja el, hogy úgysem tudja megtanulni. Pedig ez nem igaz, mert a nemlátó nők nagy része tud főzni.

Egyedül azért nem mehetek diszkóba, mert ki vagyok szolgáltatva. Több alkalommal is próbáltam, de különböző kifogásokkal nem engedtek be. Egyszer az egyik kereskedelmi rádió játékán nyertem két belépőt az egyik neves diszkóba. Egy gyengénlátó nővel sikerült elmennem. Először azt mondták, hogy ide nem lehet bemenni, mert itt diszkó lesz, mire megmutattam a borítékot. Az illető megnézte, elment, majd nagy sokára visszajött. Bevitt minket, leültetett a bárpulthoz, és azt mondta, hogy maradjunk itt. Táncolni nem engedett bennünket, így csak messziről hallottuk a jó zenét. Reggel hatig bírtuk az egy helyben ülést, nagyon rossz volt. A pultos közben kérdezte, hogy miért nem táncolunk. Amikor megmondtuk, ő is annak adott igazat, aki odaültetett. Azóta is próbálkozom, sajnos sikertelenül.

Az igazság az, hogy börtönben érzem magam az intézetben, mintha sehova sem mehetnék. Jó lenne színházba, moziba, múzeumba járni, de mindenhova látó segítség kéne. Hiába próbáltam keresni megfelelő partnert, nem sikerült. Soha sem értek rá. Mindenki oldja meg a saját problémáját, szokták mondani. Azt hiszem, a látók félnek a vak embertől. Ezt azzal is tudnám bizonyítani, hogy anyunak van egy barátnője, aki ezt nehezen, de kimondta. Többször is próbálkoztam öngyilkossággal, kivétel nélkül mindig akkor, amikor nem mehettem el szórakozni a faluba. Még az a szerencse, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog megakadályozott benne. Bele-belefogtam, de befejezni már nem mertem. A visszatartó erő talán az volt, hogy milyen nagy bánatot okoznék ezzel.

Azért vannak örömeim is az életben. Az egyik hobbim a CD-k gyűjtése és a zene. A számítógép is az lenne, de hiába vennék, nem tudnám hová tenni. Ha elvégeznék is egy tanfolyamot, utána nem tudnék hol gyakorolni. Nagyon szeretek olvasni, leginkább a romantikus, szerelmes, erotikus könyveket. A könyvek elterelik a figyelmemet a gondjaimról. Idén vettem egy szintetizátort, olyan igazit, hogy igazibb nem is kell. Ezzel a hangszerrel már vállalni mertem, hogy belépjek egy együttesbe, amely az intézetben gyakorol, ahol lakom. Örülök, mert egyre több fellépésünk van, és ez nagyon jó. Az utóbbi három hétben szinte minden napom foglalt volt. Ez a teljes körű elfoglaltság jó hatással van rám, igaz, fárasztó, de így legalább jólesik az alvás. Ez a sokrétű elfoglaltság reményt ad, hátha sikerül barátokat találnom.

Sohasem fogom elfelejteni életem legszebb napját. Tavaly, 1997. november elején történt. Egyik vidéki barátom munkahelyén néha összedobnak a dolgozók egy kis pénzt, és rendeznek egy táncos, zenés estét. Meghívtak engem is egy ilyen mulatságra. Szólt a diszkózene. A barátom egyik kolléganője, aki pár évvel fiatalabb nálam, hiába hívta, a barátom nem akart táncolni, viszont bemutatott a hölgynek, és engem ajánlott neki. Órákon át táncoltunk, és én a világ legboldogabb emberének éreztem magamat. Olyan természetes volt hozzám az a lány, mintha tudná, mi a vakság. Úgy éreztem, ugyanolyan embernek tart, mint teljesen jól látó önmagát. Sajnos a barátom szülei már korán haza akartak menni. A lány marasztalt, felajánlotta, hogy majd ő hazakísér, de mennem kellett. Később felhívtam a lányt, hogy tartsam vele a kapcsolatot, de éreztem, hogy valamiért nagyon zavarban van. Hogy miért, azt nem értettem.

A legnagyobb öröm az életemben az lenne, ha megismerkedhetnék egy lánnyal. Ha nem is alakulna ki köztünk mélyebb kapcsolat, csak barátság, az is jobb lenne a semminél. Van egy furcsa szokásom, nem tudom, miért: ha egy hölgy segíteni akar, egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne fogjam meg a kezét. A kézfogás nagyon jó hatással van rám, és örömöt szerez. A sima kéz nyugtatólag hat rám, és egyben biztat is. Sokan azt mondják, ebben még nincs semmi szemtelenség, mások szerint viszont egy kicsit fogjam magam vissza, mert félreérthetik a dolgot. Voltak lányok, akik úgy utasították ezt vissza, hogy elengedték a kezemet.

Nagyon jó volt mindezt elmondani. Senki sem volt kíváncsi eddig a problémáimra. Nem volt senki, akivel igazán jól kibeszélgethettem volna magamat. Úgy érzem, mintha változás ment volna végbe bennem. Oldódott a feszültségem, a torkomat sem szorítja már az a valami, nem nyomja már a mellkasomat az a szorító érzés. Úgy érzem, mintha valamitől megszabadultam volna.