210. ÉLETBAJNOKOK —
akiktől a legtöbbet tanultam (2001.)
Aki ismeri a
Rózsadombon lévő Baba utca legvégét, képben van. Mindenképpen jobban jártam
úgy, hogy már nem látva kerültem beljebb az egykori villába, de nem azért, mert
így nem nézhettem szét vizuálisan, hanem, mert a látásvesztésből saját magamat
rehabilitálva kerültem ki addigra. Az évezredforduló táján ismerkedtem meg a bentlakókkal
— idővel áthelyezték őket a Korányi kórház egykori óvodájának épületébe.
Akkor még
találkozhattam az utolsó hazai vastüdőssel. Talpra esett, intelligens férfi
volt, aki mindösszesen három ujját volt képes minimális mértékben mozgatni.
Ilyen semmi feltételekkel a tarsolyában elektromotoros kerekes székével
eljutott a Flórián térig, Csepelig. Egy ideig tőzsdézett,nagyker
áron vásárolt cigarettát árult a környékbeli építkezésen dolgozó munkásoknak.
Mindvégig tiltakozott a gégemetszés ellen, mondván, hogy azzal jelentősen megnő
a fertőződés veszélye. Mégis műtőasztalra került, és bebizonyosodott a jóslata,
egyik látogatás alkalmával már csak a hűlt helyét találtam.
A másik férfi csak
az egyik lábát volt képes mozdítani. Vele nem kezet fogtam, hanem lábat. Ő egy
háromkerekű motorral járta a várost. A speciális járműben volt egy fotel, abba
őt beleültették és már repesztett is. A kormányt lábbal kezelte. Szívesen
viccelődött a hölgyekkel, nem volt magába forduló típus. Ám egyszer neki is
csak az emlékét találtam.
A
legfelfoghatatlanabb történet egy pedagógus hölgy esete, aki azután
került oda, hogy már jártam ott. Rohamtempóban leépült a teljes izomzata: a
szemhéját sem volt képes magától felnyitni — apró tárggyal kitámasztották.
Szobájában a tévé mindig be volt kapcsolva. A képernyőt úgy állították be, hogy
ráláthasson. Családja rendszeresen látogatta. Karácsonykor mindig hazavitték.
Évekig élt így. Akárhányszor eszembe jutott, mindig az ugrott be, hogy: vajon
mi járhat a fejében és vajon a lét kapcsán felismert-e olyasmit, melyet mi nem
érintettek helyzetünkből adódóan nem ismerhetünk fel soha. Nyugodj békében, te
is.
Utolsónak egy velem
egy korú hölgyről szólok, akivel egy iskolatömbbe jártunk középiskolába. A
gyermekorvos véleménye szerint, a huszadik életévét nem élhette volna meg.
Maholnap hatvan lesz. Lélegeztető gép helyettesíti jelképes tüdőkapacitását.
Ahogy szokta mondani, ő egy lusta ember, ezért csak nagyritkán hagyja el az
ágyat. Két kezét egymástól ötven centinél távolabbra nem képes eltávolítani.
Ilyen szűk feltételek mellett elkezdett rajzolni, festeni. Sok kiállítása volt azóta. Hármat én is szerveztem neki, öntevékenyen. Jártas a
számítástechnikában is. Honlapján az összes alkotása megtalálható, másoknak
lehetőséget kínál képértékesítésre. Mind a mai napig őrzi női mivoltát: önmagát
haját és a szűkebb környezetét rendben tartja. Ő is örül az életnek — mint
ahogyan a többiek is értékén kezelték.
Tudom, ezer emberből
ezeregy elborzadva olvasta az előző sorokat. A jelképesen idecitált barátok a
saját csekély lehetőségeiket száz százalékosan kihasználva éltek, élnek. Ők
aztán valóban mindent megtettek azért, hogy valamennyire mégis csak emberhez
méltó módon élhessék meg a rájuk szabott időt. Nem létező kalapomat ezennel a
magasságos égig megemelem előttük. Egyedül őket vagyok hajlandó példaképnek
tekinteni.