Ekkor dönthette el — Jorgi

Harmadik kiruccanásunk az élményturizmus jegyében telt el. A Mestiából Usguliba tartó országút felderítése során találtunk rá a település szélétől a 2348 méter magasig közlekedő, két egymást váltó szakaszú síliftre. Az első felében beülős, a másodikon kabinos. Ezúttal madártávlatból élvezhettük a Kaukázus lényegében háborítatlan zöld óceánját. Innen pillanthattuk meg az Európa legmagasabban fekvő állandóan lakott településéhez felvezető kétsávos országutat. Mestiából Usguliba 46 kilométer a távolság (az utolsó pár kilométer nem készült el még). Odáig falvakat érintve turistaútvonalon is el lehet jutni. Nem csak az európaiak körében közkedvelt nyomvonal, az összes lakott kontinensről érkezve járják. A felvonót többnyire hátizsákos fiatalok veszik igénybe (20 GEL). A felvonó felső végállomásán vált világossá, hogy onnét több célpont is elérhető gyalogosan. Kíváncsiságból elballagtunk a turistaútvonalakat jelző információs táblához. Kiderült, hogy onnan 6,5 kilométer után megérkeznénk a 850 méterrel lejjebb lévő Mestiába. Ám ezúttal sziklaszilárdan ragaszkodtunk az újdonság erejével ható élményturizmus kényelméhez. A túra helyett a közeli kávézó teraszát választottuk.

Ragyogó napsütésben fürdőzött a táj. Kellemes meleg vett körbe minket. Jó volt ráérősen elidőzni odafent. A fekete szürcsölgetése közben a jövő évre tervezett kaukázusi programot ecsetelgettük. Usguli lesz a cél. Hiába, mindent a maga helyén kell kezelni. Aki szintén fel szeretné keresni Usgulit, érdemes tudnia, hogy Mestiából naponta csak egy marsrutka közlekedik oda és vissza. A járat 10 órakor indul. Visszafelé 15 órakor (20 GEL). A taxi ára ennek a duplája. Vajon miért érdemes odatartani? Sorolom: látótávolságban a Nagy-Kaukázus legmagasabb, nyáron is havas ormai; 12 kilométerre a Föld gyomrából gleccserfolyam tör elő; pár 10 kilométerre az orosz határ; a XI. század óta lakott zsáktelepülés egyedisége.

Vajon mindezek felülmúlható-e? Azzal előzetesen tisztában voltunk, hogy a szállás füves udvarából pazar rálátás nyílik a település körül magasodó zöld, majd havas hegyekre, de hogy ezzel egyenértékű emberi vonatkozású élményben is részünk lesz, nem. A szálláson a nyolcvanon túl lévő nagymama fogadott minket. Hamarosan megérkezett az ötvenes apuka fiával, Jorgival. Nem látásom okán többé-kevésbé fel vagyok készülve a váratlanul felhangzó, több mint szokatlan hangokra is. A harmincas fiatalember sodrólendületű erőteljes halandzsaszövegével néhány szál hajamat kapásból égnek meresztette. Vettem a lapot. Mint kiderült, Down-szindrómás. A helyzettel meg kellett barátkozni. Könnyen ment. Életünkben új színfoltot jelentett a szeretetre méltó Jorgi. Egész napját a rá százegy szemmel és nevelő célzattal figyelő édesapja mellett tölti. A napi túrából hazaérve az udvarban állva kezével közlekedési rendőrként irányított a szobánk felé minket. Ha napközben ledőltem az ágyra, odajött az ablakhoz és bekukucskált rajta. Odalépett hozzá Kati, és mutatóujját szája elé tette – a kert végéből sietve érkező édesapját már ő is így várta. Reggel a vizes fürdőpapucsot a szobaajtó elé az udvarra kitette a feleségem, az ajtót nyitva hagyta. Amikor arra járt Jorgi, a lábbeliket kézbe vette, és ujjal mutatta Katinak, hogy azoknak odabent a helye – a kérés teljesítve lett. Másnap megismétlődött a szituáció. Kezébe kapta a papucsokat, és gondolkodás nélkül bevitte a szobába. Talán ekkor dönthette el véglegesen, hogy nem fog megházasodni. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy a bolti vásárlás során egy tábla ajándékcsokoládé is belekerült a kosárba. Átadásakor az udvar másik végében kerti munkát végző édesapa odasietett hozzánk és jelezte, hogy az ilyesmivel, akaratunk ellenére is, esetleg rossz szokásra szoktatjuk a fiát: végül ő kapta meg az édességet. Ezután hálája jeléül egymásután kétszer meghajolt a feleségem előtt. Megfigyeltük, hogy az édesapa arra nevelte a fiát, hogy figyelje azt, amit ő tesz, és tegyen úgy ő is. Ebből túl nagy baj nem lehet – okoskodhatott.

Elérkezett a búcsú pillanata. Érkezésünkkor jelezte Kati, hogy a házigazda után a fia is nyújtja a kezét: a kézfogásból másodperc alatt kikapta a kezét. Erre voltam felkészülve. Kati az édesapával állt szemben, én Jorgival: az édesapa Katinak kezet csókolt, nekem meg Jorgi – mindannyian jót nevettünk az eseten. Persze ez a nevetés nem az a nevetés volt. Mélyen megérintett minket az emberi vonatkozása.