Vidám napot / egy szóval vagy kettővel...

Ennyin múlna?

Ki ne tapasztalta volna meg már, hogy egy-egy számára egyértelműnek tűnő kifejezésen a másik fél kissé- vagy jelentősen mást ért. Eleinte meglepődünk rajta, később jó előre tisztázzuk a tisztázandókat. Mert miért is ne értsük meg egymást akkor, amikor szóértelmezéstől függetlenül ez mindannyiunk közös érdeke lenne?

Példának felvetem a mindegyikőnk általismert esetet: isten. Ez a szó nyelvtanilag kisbetűvel írandó, mert fogalom. Mások nagybetűvel kezdődően rajzolják meg, mely arról tanúskodik, hogy a keze nyomát ott hagyó személy tulajdonnévként gondol rá. Bár a nyelvtan egyértelműen megadja a szó helyesírását, de én mindkét verziót elfogadhatónak tartanám: ennyi előzékenység senkit nem tesz sántává vagy sátánná.

Ám van egy másik — és sokadik — vetülete is ennek a példának. Vallási értelemben véve elegendő ez az egy szó, mert egy terjedelmes, szent könyvnyi példázatot és magyarázatot fűznek hozzá. Hogy ebben az esetben a több-e a kevesebb vagy a kevesebb lenne-e a több, két ismeretlenes egyenlet. Az „isten” fogalom két másik szóval is teljességgel leírható, mely ellen a katolikus egyház meghatározó felekezeti személyiségei nem kiáltanának ördögöt, mégpedig: Gondolat, lelkiismeret.

Ki ne hallott volna a feloldhatatlan ellentmondásnak kikiáltott példára: hívő vagy ateista. A hívő ember az egyszavas megoldásra alapozhat leginkább, mások pedig az általam kétszavasnak kínált megoldásra: a kettő között — szerintem — nincs érdemi különbség. Feltételezem, hogy a magukat keresztény hitűnek valló emberek másként gondolkodnak erről.

A tisztánlátás érdekében azért is tartanám építőbb jellegű megoldásnak a kétszavas, közérthető változatot, hogy kenetteljes pátosszal senki ne bújhasson körmönfontan az „Isten” mindenhatóságát és megkérdőjelezhetetlenségét sugalló, fátyolos kifejezés leple mögé.

Öntsünk tiszta vizet a pohárba! — és mindannyian közösen kortyoljunk belőle, hasznunkra. De létezhet-e ilyen közhaszon: ”az evolúció ajándéka”.